Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
1990. május 26., szombat o izüüUMTcfr Fiatalokat várnak, akiknek életcélja a gazdálkodás Farmerképzés Kétegyházán és Bajorországban A munkásoknak menniük kell? A szerkezetváltás igénye a mezőgazdaságban, valamint a kisárutermeiés egyre növekvő jelentősége és nem utolsósorban a tulajdonviszonyok rendezése ismét aktuálissá tette a valamikori gazdatanfolyamok újraélesztését. A MÉM-ben már tavaly bátorították a mezőgazda- sági szakmunkásképző iskolák vezetőit, pedagógusait, hogy próbálkozzanak új formák, képzések bevezetésével, amihez támogatást, segítséget is felajánlottak. A MÉM szakoktatási és kutatási főosztályának osztályvezető-helyettese, dr. Lengyel Sándor a napokban járt megyénkben: — Széles körű társadalmi vita után már tavaly év végén kidolgoztuk azokat a tennivalókat, amelyek szükségesek a vállalkozói típusú szakemberek felkészítéséhez, így a fiúk esetében a gazdaképzés, a lányoknál pedig a gazdasszonyképzés bevezetése és elterjesztése máris napirenden van. A különböző alapképzéstől függően szakirányú érettségi, vagy szak- munikás-képzettségűek részére egyéves, a nyolc általános iskolát végzettéknek kétéves, egyéb érettségizetteknek és szakmunkásoknak pedig másfél éves képzést tervezünk. A MÉM szűkös anyagi lehetőségei ellenére is pénzügyi támogatást nyújt, de megítélésünk szerint egyéb forrásokra is szükség van, egyebek mellett az iskolafenntartók, a felhasználók támogatására, alapítványokra, hazai és külföldi segélyek igénybevételére. Az eddigi igénybejelentések figyelembevételével már a következő tanévben 10 iskolában lányok, 10-15 iskolában pedig fiúk részére lesz lehetőség az új képzésre. Ezek között 2-3 Békés megyei intézmény is szerepel. Legvalószínűbb a kétegyhá- zi iskolában egyéves gazdaképző, valamint az eleki vagy a gyomaendrődi iskolában egy gazdasszonyképző egyéves tanfolyam beindítása. Fontosnak tartjuk ugyanakkor a felnőttek gyors, célirányos felkészítését a már meglévő, illetve létrejövő vállalkozói, magángazdálkodói tevékenységre. Véleményünk szerint az ifjúsági képzéssel biztosítható a legegyszerűbben és leghamarabb ez a forma. Tudomásunk szerint most tavasszal Vépen, Jánoshalmán, Pétervásáron, Selyén hirdettek a helyi szakiskolákban gazdaképzést, mostanában pedig a kétegyháziak tettek közzé felhívást. — Megpróbálkozunk mi is, hiszen nem szeretnénk lemaradni a többiektől — mondja Klapács Pál, a Két- egyházi Mezőgazdasági Szakmunkásképző és Munkástovábbképző Intézet igazgató- helyettese. Olyan fiatalokat várunk, elsősorban fiúkat, akik életcéljuknak tekintik a gazdálkodást. Szándékaink szerint iskolarendszerű, tan- díjmentes, bentlakásos lenne a képzés és sokrétű, mert a hagyományos és klasszikus mezőgazdasági teendőkön túl könyveléssel, pénzügyi és adóismeretekkel is foglalkozna a tanterv. Saját oktató- gárdánk mellett a hasonló profilú iskolákból és más intézményekből is hívnánk előadókat. így, azt hiszem, a személyi feltételek biztosítottak lennének. Az már több gondot okozna, ami a tárgyi feltételeket illeti. Az eredményes képzéshez elengedhetetlen lenne egy jól felszerelt és ellátott farm, tangazdaság. Több százmillió forint kellene ehhez. Eny- nyi pénz persze nincs, s mi több, várhatóan a közeljövőben sem lesz, ezért más, könnyebben elérhető megoldáson gondolkodunk. Talán bérelni kellene mezőgazdásági vagy más üzemtől, esetleg állami gazdaságtól földet, gépeket, épületeket. Egyelőre átmeneti megoldásnak. J óformán még meg sem tudta emészteni a látottakat, tapasztaltakat Brandt Szilveszter, a kétegyházi intézet igazgatója, hiszen alig pár napja érkezett haza egy nyugat-németországi kőrútról. A Nemzetközi Kapcsolatok Intézete 14 fős delegációjában vett részt a tapasztalatcserén, ahol főleg a bajor mezőgazdaságot tanulmányozták, mezőgazdasági szakiskolákat, népfőiskolákat kerestek fel München és Augsburg környékén. Ellátogattak több farmra. Az egyik helyen, egy 35 hektáros gazdaságban mindössze hárman -dolgoztak, egy fiatal házaspár, idős, 82 éves apjukkal, 96 hízómarhát gondoztak. A marhákat a gazdaságban vágják le, és a húsát adják el a kereskedőknek. Ellátogattak egy tejtermelő gazdaságba is, ahol ugyancsak családi vállalkozásban dolgoznak. Az 52 tejelő tehén és annak szaporulata 55 hektár földet igényel. A fejést, a takarmányozást számítógép * vezérli. A növénytermesztés, a betakarítás is teljesen gépesített. Hasonlóan kedvező tapasz'talatokat szereztek egy kertészettel, zöldségtermesztéssel foglalkozó gazdaságban is. Paradicsomot, retket, fűszernövényeket termesztett a gazda, négy üvegházban, 3,5- 4 hektáros területen. A gazdasághoz tartozik egy hűtőház is, különféle kerti gépek, és azt már mondanunk sem kell, hogy itt is számi- 'tógép vezérli a termelési, termesztési folyamatokat. Érdekes megfigyeléseket tehettek a bajor mezőgazdasági képzésben. Duális rendszerben képezik a tanulókat, akik egy évet az iskolában, két évet pedig gazdaságokban, üzemekben töltenek. Mezőgazdasági tanulót csak az képezhet az üzemben és gazdaságban, akinek nem csak a mestervizsgája van meg a szakmájában, hanem pedagógiái képzettsége is, ami megszerzéséhez állami támogatást is igénybe vehetnek. A tanulókat az iskolában — egy évig — ingyenesen oktatják. Bajorországban a tanulók három százaléka jár mező- gazdasági iskolába. Ez a jelenlegi adat. Évekkel ezelőtt ez az arány 12-15 százalék volt, tehát egyre csökkenő. Hogy miért? Az ottani fiatalok sem túlzottan „rajonganak” azért a mezőgazda- sági munkáért, ahol bizony nem hat-hét óra a munkaidő, hanem annak duplája, és bármennyire is korszerű, számítógépes rendszer irányítja a termelést, fizikailag sem tartozik a legkönnyebbek közé. A bajor állam nagyon sokat tesz a korszerű képzésért. Nem zsúfoltak az osztályok, körülbelül húszán vesznek részt az órákon, és a képzésben a korszerű ismeretek, a számítógépek, az adatfeldolgozási gyakorlatok mellett németet, hittant, szociális ismereteket is tanítanak. Hogy mennyire szakosított a képzés, arra egy adat: a bajoroknál 380'szakmára képeznék ki tanulókat, míg nálunk kevesebb mint felére. Ügy gondolom, nálunk is a szakosodás a jövő útja. Hosszú évekre lesz szükség, amíg csak megközelíteni tudjuk a bajor képzési rendszer célszerűségét, felszereltségét és eredményességét. Béla Ottó Az eredményes gazdálkodáshoz elengedhetetlen a korszerű felszereltség Hogyan teremtette Jézuska a juhokat? Bár Pista kutyának már nem erőssége a házőrzés, mégis jó sora van az udvaron. Persze az évek során megszolgálta, hogy „nyugdíjasként” már a hűvösben pihenhessen. Hajdanán ő volt a juhász szemefénye, azt evett, amit a gazda, die a főtt ételért meg is kellett ám dolgoznia^- A juhokkal ideális munkakapcsolatot alakított ki, és ha azok bir- katürelémmel teljesítették, amit ugatott nekik, elkerülhették a harapással járó konfliktushelyzeteket. Pista anyja ugyan német juhász volt. de a birkák terelgetését puli apjától örökölte. Több évi szolgálat után a gazdával, a szabadkígyósi Petró Andrással együtt ment nyugdíjba. András bácsi kezei közül* mintegy hétezer birka került ki a húsz év alatt, amíg juhászként dolgozott. — Hogyan emlékszik visz- sza a pusztai életre? — fordulok hozzá. — Ha fiatal volnék, akkor is ezt választanám — kezdd. — Nincs szebb,, mint szívni a friss levegőt, nézni az eget és hallgatni a madárcsicsergést. A pusztán valahogy még a hőséget és a hideget is jobban viseltem. NapfelAndrás bácsinak hiányoznak a juhok Fotó: Fazekas Ferenc keltétől naplementéig a 10 kilométert mindig legyalogoltam, de ehhez is hamar hozzászokik az ember. — Milyen eszközökkel szereli fel magát a juhász, amikor útnak indul? — A legfontosabb a kampó. Ezzel emeljük meg a birka lábát, meg ugye. támaszkodni is lehet rá. Az egyik kampómat nemrégiben adtam oda a kollégámnak egy bárányért. Nélkülözhetetlen eszköz még a kolomp, a pergő és a csengő is. Közben titokzatosan az asztalfiókba nyúl és egy ju- hászbdcskát varázsol elő. — Enélkül sem indultam el’ soha. Azért ilyen görbe, hogy a juhok, körmei alól kikaparjuk a váladékot — mondja. — A juhokra melyik betegség a legveszélyesebb? — A büdössántaság. Ez csak a * birkákra jellemző betegség, szerintem már a Jézuska is így teremtette őket. Ha nem vesszük észre időben a bajt, leesik a körmük. Ezt a kórt formaiinnal kevert rézgállicoldattal lehet gyógyítani. — A családban ki örökli a juhászmesterséget? — Mivel nálunk „nőura- lom” van — még a dédunokáim is iányok —, a hagyomány megszakad. A juhokhoz a család már csak úgy kapcsolódik, hogy sűrűn mernek a bográcsból, ha megfőtt a birkapörkölt. Ny. L. „Két munkásember keresett meg a minap — bízva a sajtó lehetőségében — a Békéscsabai Cserép- és Téglaipari Leányvállalattól (3. sz. cserépgyár)” — írta fiatal (azóta már tőlünk elszármazott) kollégám a Népújság ez évi, január 18-ai számában. Cikkében lelkiismeretesen feldolgozta a négycsaládos Béres József és Kis Zoltán szomorú történetét. Talán már a feledés homályába merült, ezért felidézem: ők ketten voltak azok, akik átadták — 46 társuk aláírásával — a figyelmeztető sztrájkot kilátásba helyező petíciót. Bűnhődtek is érte rendesen. Nemes egyszerűséggel közölték velük: már nincs szükség a munkájukra — rövid úton útilaput kötöttek a talpukra. Hogy mi volt a „bűnük”? Még kimondani is szörnyű: 20 százalékos béremelést kértek igazgatójuktól, Nemes Lászlótól. A leányvállalat elsőszámú vezetője azonban a személye — és általában a vezetők — elleni fellépésnek fogta fel akciójukat, figyelmen kívül hagyva azt a körülményt, hogy az előző év novemberében megtartott munkásgyűlésen éppen ő vetette fel a bérfejlesztés lehetőségét. (Részben azért megtartotta ígéretét, mert december 1-jéig visszamenően az alkalmazotti állomány 10 százalékos fizetésemelésben részesült. Voltaképpen ez váltotta ki a casus bellí-t, a háborús okot.) Summa summárum, a két munkásnak — arra való hivatkozással, hogy egyikük rosszul végzi a munkáját, másikukat pedig „létszám-leépíteni” kell — mennie kellett. És ami a legelkeserítőbb, saját szakszervezeti titkárnőjük (január 1- jétől egyben a személyzeti osztály vezetője) is cserben hagyta őket. Azt már csak a rend kedvéért tegyük hoz^á, hogy Kis Zoltán maga is szakszervezeti bizalmi volt. Fellebbeztek ugyan az addig nem is létezett vállalati munkaügyi döntőbizottsághoz, ám az a vállalatnak adott igazat. Csakhogy nem puha fából faragták az utcára kitett embereket. Igazukat perelve a megyei munkaügyi bírósághoz fordultak, amely — a tanúk meghallgatását követően — május .23-án nekik adott igazat. Mégis: pireuszi győzelem volt ez a javából. Az igaz, hogy tettük nem volt eredménytelen, mert ottmaradott társaik munkabérét végül is felemeltek 10 százalékkal, ámde nagyon is jól tudják: ők ketten már nemkívánatos elemeknek nyilváníttattak annál a vállalatnál, ahol előzőleg 15, illetve 12 évet ledolgoztak. Annyit azért mindenesetre leszűrtek a velük történtekből, hogy ebben az országban addig nem beszélhetünk demokráciáról, amíg nem alakulnak meg a munkástanácsok; amíg, úgymond, szét nem verik azokat a szakszervezeteket, amelyek szemet hunynak afölött, hogy a tejfölt a főnökök szedik le a tejről, is csak a savó jut a ‘munkásoknak. Munkások. Évtizedeken át azt tanították nekünk, hogy nincsen hazájuk. Mára az is kiderült: a gyár sem az övéké. Hát kié, kiké? Két munkásember keresett meg a minap — bízva a sajtó lehetőségében ... Danyi László Embert madaráról... „Hattyúk tava” egy jaminai udvarban Részlet a tóból Fotó: Fazekas Fereno Bár az istállóban szendergő póniló láthatóan nem értékeli túl nagyra az udvaron zajló madárkoncertet, az „előadókat” ez cseppet sem zavarja abban, hogy szebbnél szebb dallamokkal szórakoztassák egymást. Ugyan a házigazda, Baukó András tagadja, hogy ért a madarak nyelvén, de azért egyszer-egyszer ő is bekapcsolódik a vidám fütyöré- szésbe. Közben az udvar másik részén, a mesterségesen kialakított „hattyúk tavában” is zajlik az élet, éppen három fekete hattyú perdül táncra a medencében. Ezt már az egyik papagáj sem hagyja szó nélkül, és szajkózni kezdi: „Pityu, Pityu.” Mondana szegényke mást is, de hiába, ha csak ezt az egy szót ismeri. Beszél helyette viszont Baukó András, aki szenvedélyes madárgyűjtő, — Az állatok szeretetét szüleimtől örököltem — kezdi. — Helyszűke miatt azonban mondjuk barna med-* vékkel nem foglalkozhattam, így hát a madarakat választottam. Ezüstfácánokkal kezdtem, de ma már mintegy kétszáz madaram van. — Honnan jut hozzá ezekhez a különleges madarakhoz? — Zömét még az NDK-bői hoztam, de mint a bélyeg- gyűjtők, mi madártenyész- tők is cserélgetünk. Védett szárnyas azonban nincs nálam fogságban, ugyanis európai madarat nem is tartok. Főként a Távol-Keleten, Amerikában és a meleg égövi területeken honos madarakat láthat nálam. Baukó úr a fokozatosságot betartva kalauzol madarai világában. így jutunk el az ezüstfácántól a gazda legkedvesebb szárnyasaihoz, a pávafácánhoz és a hattyúkhoz. Megtudom, hogy egy fekete hattyúnak ötezer forint az ára, de mivel nehéz szaporítani, ő még jóval többért sem válna meg tőle. — A család mit szói ehhez a különös hobbihoz? — szakítom félbe a díszrécékről tartott előadását. — ők is megszerették a madarakat. A lányaimnak szinte már természetes, hogy hattyúk úszkálnák a medencében, és papagájoktól, valamint fácánoktól hangos az udvar. I ■ '(nyemcsok) Pista kutya „birkakapcsolata”
