Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
1990. május 19., szombat o — Azóta látom tragikus méretűnek a szlovákság csökkenését, amióta az egyház kezéből kivették az iskolákat — mondja Kutyej Pál, evangélikus lelkész, a Magyarországi Szlovákok Szövetsége országos választmányának tagja. — Ahogyan a vallásnak sem volt tekintélye az elmúlt negyven év alatt, úgy a szlovákságnak sem. Ne potyeszoljáH Az idős emberek, akik bizonyos mértékig használták, ápolták saját anyanyelvűket — mérlegelve azt, hogy a családjuk már magyaroso- dott —, inkább átálltak a magyar nyelvre, mint hogy a családjukat megtanították volna szlovákul. Ez a tendencia’ még fokozódott az unokáknál; én már hallottam olyat, hogy azt mondja az unoka a nagymamának; „Ne potyeszoljál, mondd meg magyarul, mert meg tudod mondani, amit akarsz, én viszont nem tudom szlovákul!” — A híveim körében panaszolták nekem, hogy az egyik népszámláló, aki járta az utcákat a legutóbbi népszámláláskor, olyan megjegyzést tett, amikor valaki szlováknak vallotta magát, hogy „már jártam vagy ötven helyen, de maga az első”... S ha én megyek a kérdőívekkel, valószínűleg sokkal többen mondják magukat szlováknak. Tanúja voltam egyszer, hogy az utcán két szlovák beszélgetett, odajött valaki és azt mondta nekik; „Magyarországon vagyunk, magyarul tessenek beszélgetni!” — Ezek az egyszerű emberek, akik sokáig tanyai közösségekben, bizonyos fokú elszigeteltségben éltek, vagy a tősgyökeres csabaiak, tartották a nyelvüket Nekem nagyon érdekes volt az, hogy a Vasúti temetőben a sírásók,- amikor leengedik a koporsót szlovákul szólnak egymáshoz, annak ellenére, hogy az egész gyülekezet magyar. — Mit lehetne tenni? Elsősorban a szlováköntudatot kell nekünk valamilyen formában erősíteni. Talán eddig szégyenkeztek az emberek: és fontosabb volt sok egyéb, így a megélhetés, de most már el kell jutni egy olyan pontra, ahol a másság nem szégyen. Ha németül vagy angolul beszél valaki, az dicsőség. Ugyanígy rá kellene nevelni ezeket a gyerekeket arra, akár már az óvodában, hogy minél több nyelven beszél, annál többet ér egy ember. Tudatosítani kell azt is. hogy a szlovák nyelvvel megértetjük magunkat a többi szláv nyelvű országban is. Mindenképp az ifjúsággal kell kezdeni. — Én ezelőtt tizennyolc évvel kerültem Békéscsabára, akkor a jaminai templomban még százötven-száznyolcvan ember volt szlovák, ötven és hetven év közöttiek, akadt néhány fiata-. labb is. Ma a fele, hatvan- hetven hívő jön el egy szlovák istentiszteletre. Minden nap tartok szlovákul istentiszteletet, itt is meg a városban is. Békéscsabán egyébként csak szlovákul tudó lelkészek szolgálhatnak. — Nagy öröm számomra, hogy az elmúlt év őszén elkezdtük a szlovák nyelvű hitoktatást a gimnáziumban. Nem sok gyerek jár, de maga a lehetőség fontos, hiszen itt nem volt negyven évig ilyesmi. Fájdalmas, hogy az öregjeink kihalnak, és akkor nem lesz elég utánpótlás. A politikai életben jelentős fordulat tapasztalható, ezért nem tartom lehetetlennek, hogy ezen a téren is egyfajta fordulat lesz. Bízunk abban, hogy az egyház is kap bizonyos lehetőségeket például ha egyházi óvoda indulhat akkor ott lesz szlovák nyelvű oktatás is. 1900-ban 73 százalék — Szomorú tény, hogy a szlovákság egyre fogy, ami azt jelenti, hogy az egyén szegényebb lett egy semmi Az iskola egyedül kevés Fotó: Gál Edit mással nem pótolható kultúrával, és a társadalmunk is. Nemcsak arra gondolok, hogy minden társadalomban a nemzetiségi kisebbségek érdekes színfoltot jelentenek, hanem arra is, hogy a toleranciát, az egymás iránti megértést a másság elfogadását a nemzetiségek léte nagyban elősegítheti, illetve betöltheti ük a híd szerepét a szomszédos népek felé, mi Csehszlovákiához — hangsúlyozta Uhrin Erzsébet, a Békéscsabai Szlovák Általános Iskola és Gimnázium igazgatója. — A kitelepítést tartom az egyik legfontosabb oknak, egyrészt azért, mert meny- nyiségileg sújtotta a szlovákságot Magyarországon, így Békés megyében is. Az országból körülbelül 75 ezer szlovákot költöztettek ki. Békéscsabáról 1946 és 1948 között 7 ezret. A szövetség jelenleg 110 ezer szlovákot tart nyilván hazánkban, noha becsléseik szerint a kitelepítés után mintegy 300 ezren maradtak. Az 1980-as népszámláláskor az egész országban csak 9100-9600 között volt a számuk, ami azért is tragikus, mert 1900- ban még Békéscsabán a lakosság 73,2 százaléka tartotta magát szlováknak. — De rendkívül érzékenyen érintett bennünket a kitelepítés azért is, mert akik elmentek, elsősorban az értelmiséghez tartoztak; a leglelkesebb, a legöntudato- sabb réteg átköltözött Csehszlovákiába. Akik maradni akartak, jobbnak látták, ha hallgatnak nemzetiségi származásukról. A vegyes házasságok következtében jelentkezik a természetes asz- szimiláció, a városiasodás miatt pedig egyre ritkábbak a hagyományos nagycsaládok, ahol a gyerekek a nagyszülőktől elsajátíthatták a nyelvet. •Magánügy vagy nemzeti érdek — A nemzetiségi lét egyre inkább az emberek, a családok magánügyévé vált, nem kapta meg a szükséges támogatást a társadalomtól. Ez nem azt jelenti, hogy bennünket üldöztek, elnyomtak, ez nem igaz; de valamiféle önbecsapás feltétlenül volt. Mutatónak számított a nemzetiségi politika, és ha nagy ritkán a magyar társadalmat tájékoztattuk a dolgainkról, akkor csak jót lehetett mondani. A jövőben értékként kell kezelni a nmezetiséget! Nemcsak nekem jó, hogy én tót vagyok, 'hanem ennek a városnak, ennek az országnak is hasznára lehet. Az emberek önmegvalósítása, jövője szempontjából eddig Gehol nem volt sem feltétel, sem előny — bár az is igaz, hogy hátrány sem —, hogy valaki nemzetiségi. Nem volt érték, ezprt egyre többen a kényelmesebb, a könnyebb utat választották: elfelejtették, lemondtak róla ... — Az iskola nagyon sokat tehet, de egyedül nem oldhatja meg a nemzetiségiek gondját, egyedül még a beolvadást sem lassíthatja. A nyelvet megtaníthatjuk, a kultúra megőrzéséért sokat tehetünk, de ez együtt is kevés a nemzetiségi tudat kialakításához — ha a gyerekek otthonról nem hozzák magúikkal az igényt! Általában sikerül „megfertőznünk” tanulóinkat, megérinti őket ez a kultúra. A kettős kötődésben látom a reális célt; itt laksz, ez a hazád, ugyanúgy hat rád a magyar kultúra, de ezzel párhuzamosán vállald a nemzetiségi múltadat is! A lelkész és a pedagógus tapasztalata sokban összecseng, akárcsak a fciúttal kapcsolatos véleményük. S manapság, amikor végre felcsillan a remény, hogy nemzeti, egyházi és kulturális értékeink talán méltó helyükre kerülhetnek, nem mellékes az sem, hogy -a nemzetiségiek is otthon érezzék magukat itt — Békéscsabán, a századvég zsúfolt Közép-Európájában. Niedzlelsky Katalin Oly sok viszály előtt Bevallom, sokáig töprengtem; megváltoztathatóm-e önkényesen a Szózat egyik sorát, abban a bizonyos hatodik szakaszban és azt a másodikat? Hát nem, persze, hogy nem! Egyáltalán, hogyan is gondolom?! Glosszám élére azonban mégis odaírtam, hogy „Oly sok viszály előtt", mert ki kell fejeznem valahogyan; az elmúlt heti felett az, hogy „Oly sok viszály után’’, nem mondható túlzottan szerencsésnek. Ügy is mondhatnám; „nem fedi a valóságot”. Pedig „csak az igazat írni” az én hitvallásom is, mert irtózom a hazugoktól (csúsztatóktól), a svindler karrieristáktól nem különben. Egyszóval: nem vagyunk mi, ebben a tenyérnyi kis- országban a viszályok után. Koránt sem! Egy hét telt el azóta, hogy így gondoltam, lám. máris be kell vallanom; tévedtem. Ez persze nem elég, ennek nincs semmi különösebb jelentősége, ez az én magánügyem. Ha nem lennék újságíró, az is lenne. De mivel az vagyok, magyarázattal tartozom, miért változott meg bennem a hit és a bizakodás arról, hogy mára már „oly sok viszály után” a helyénvaló gondolat. ____ E lőször is: telefonált egy olvasóm, jószándékát kétségbe vonnom nem lenne illendő, közölte velem: nem érti, miről írtam. Hogy mi módon kerül összefüggésbe nálam az orgonavirágzás a kormányalakítással, még akkor is, ha május van; aztán azt sem érti, hogy mit szándékoztam én kifejezni azzal: „a nagy hangzavar után tisztuljon a szó, erkölcsösödjön a cselekedet és erősödjön a hit arról, hogy 1990. Magyarország”. Sokszor mondom (nézzék el nekem), amit Arany János mondott immár klasszikusan: „gondolta a fene”, hogv nem érti. Habár az is lehet, hogy csak úgy tesz. mint aki nem érti, hogy beteljesítse azt a mondatomat, amelyben attól tartok: „ha nem azt akarják kiolvasni belőle, amit beleírtál” —. akkor bizony baj van. Nem nagy baj. mert a világ azért tovább megyen, d.e a tüske az szúr. és emlékeztet arra. hogy nevetséges a határtalan bizalom. • Hová is jutottunk, tisztelt olvasóm? Ott, a telefonnál? És ön is. egy másik olvasóm, aki egy másik glosszám után csak úgy ismeretlenül odaszólt nekem a békéscsabai utcán, a nagypatika előtt: „Jó volt a cikk!” És már az arcát sem láttam, csak a nálam hagyott bizalmát zártam gyorsan a szívembe, igazi kitüntetésként, mely újságírót nem sűrűn ér(t) e hazában. És mindannyian, akik néhanapján beleolvasnak abba. amit írtam. Igen. hová is jutottunk, hogy egy hét alatt rá kellett jönnöm: eltúloztam én azt a nagy. felszabadult sóhajt, hogy „Oly sok viszály után” vagyunk már, kétségtelen. Mert nem vagyunk, sajnos. Azok a bizonyos „frontvonalak” a szívekben és az agyakban most kezdenek csak élesebben kirajzolódni: ki tudja (én nem, bevallom), miféle érdekek zúdíthatják a nyakunkba a veszélyesebbnél veszélyesebb helyzeteket, erkölcsi kutyaszorítókat, mélyek stratégiai pontjain mindig fellelhetők' a már emlegetett karrierista svindlerek, akiknek nem szent a szó. akiknek szemük se rebben, ha lehazudják a való tényeket. Van, aki arról álmodott, hogy csak az Axel Springer mentheti meg a magyar (vidéki) sajtót, de titokzatos (párt)erők nem engedik, hogy hozzánk férjen. Emlékszem, a mi Springer-ügyünkre: mi, magunk voltunk azok, akik a demokrácia játékszabályai szerint elodáztuk a toronyként fölénk magasodó veszedelmet, politikai és anyagi függetlenségünk tel jes feladását, melyet az ajánlat hívei éppen ellenkezőleg, úgy magyaráztak, hogy ez lenne csak a totális politikai és anyagi függetlenség. Lehetsé- ges-e, hogy ilyen, homlokegyenest ellenkező álláspontok alakulhatnak ki egy-egy ügy körül, mint ebben a Sprin- . ger-ügyben is, ahol napnál világosabb, hogy aki a gazda. az utasít, azé a mindent elvégző szó.’ Igen kérem, hová is jutottunk? Élénken él még bennem egv korombéli (nem mai gyerek) kollégám elkeseredett hangja a telefonkagylóból, hogv annak adja el magát (ezt azonban Rákóczi-téri példálózással tette, elnézést kérve az éppen ott tartózkodó gépírókisasszonytól), aki többet ad érte. A beszélgetés a náluk (egy másik városban) zajló Axe? Springer-ügy csúcspontján zajlott, amikor a többség agressziója belehajszolta az ottani lapot az interregnum légüres terében villámgyorsan terjeszkedő cég karjaiba. Higgyék el, nem hittem a fülemnek! A mindig (évtizedeken át) szókimondó, tehetségére szerényen büszke kitűnő szakmatársam: feladta! Az egész életét adta fel, mert mit tehetett mást? Lelépni a színről nem akart még, hiszen mondanivalója volt-van a „tenyérnyi kis Magyarországnak”, meg életformája az, hogy újságíró, miközben elnézést kért a gépírókisasszonytól az obszcén szavakért, ahogyan kifejtette, ki tehet vele azt. amit akar? Ide jutottunk volna? Ez a jellemző? Az a néha (sokszor) kicsinyes perlekedés, amit az országgyűlési tudósításokból (is) kiolvashatunk? Meg amit hallunk, a fodrásznál!, a jólértesültek „klubjában”, a belülről szétrobbanó munkahelyeken, a kitapintható közöny űjmódl színrelépésében, a „színház az egész világ” meghökkentő meglepetéseiben, amelyek mögött esetről esetre fél- ltelhető egy láthatatlan rendező csalfa mosolya: „jól1 bedobom nektek az időzített bombát, de, hogy mikor robban, csak én tudom.” És megjelennek előttem a rafinált arcok, szemükben valami furcsa, eszelős fény- nyél, és nem tudom ma még. hogyan a legjobb védekezni ellenük. Végül; tisztul-e a nagy hangzavar után a szó? Erősödik-e az erkölcs és a hit? De milyen szó? Milyen erkölcs? Miféle hit? Konfirmandusokat láttam a minap az orosházi evangélikus templomban. Szólt az orgona, és úgy éreztem, nem külsőség a sok virág és a tiszta szó. De csak addig tartott bennem az érzés, amíg odabent voltam, őszinte vagyok: az igazak útját keresem, mert nemcsak hiszem, hanem tudom Is. hogy a Zsoltárok könyvében igaz az, hogy ,a gonoszok útja pedig elvisz”. Ban Ervin Ki állítja meg a beolvadást? Szlováknak lenni vagy nem lenni mint hogy őseik útját járják. A legfiatalabbak pedig legfeljebb az iskolában tanulnak szlovákul, de egymás között és a családban szívesebben beszélnek magyarul. Ide jutottunk négy éviized ..eredményes" nemzetiségi politikája folytán? Az iskola, a nyelvoktatás lenne az oka, vagy az egyház szerepének alábecsülése, esetleg régebbi. történelmi eredetű megaláztatások? De vajon etég-e a tanárok és a lelkészek törekvése, fáradozása, ha nem találkozik az emberek igényével, hogy kötődjenek gyökereikhez, hogy büszkén vállalhassák másságukat. önmaguk és magya; környezetük javára? Békés megyében sok szlovák él; hosszú időn át Békéscsaba volt a legnépesebb szlovák nemzetiségű település. Városokban, falvakban természetesnek tűnt, hogy az emberek tótul beszéltek az utcán, ez ma már egyre ritkábban fordul elő. és akkor Is csak az Idősebbek körében. Negyven év múltán rohamosan csökken az önmagukat szlovákajkúaknak vallók száma; s ahogyan elhalnak a nagyszülők, úgy viszik magukkal egy nép kultúráját, nyelvét, hagyományait. A középgeneráció ugyanis — történelmi vagy egyéb gyakorlati megfontolásból — fontosabbnak tartotta a beilleszkedést, a beolvadást,
