Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
o 1990. május 19., szombat IRODALOM-MUVESZET íkÖRÖSTÁJ Apáthi-Tóth Sándor: Ház Ötórai glossza Illanó titkos illatok Néhány hónappal ezelőtt összefutottam ismerősömmel, aki hat hét együttjárás után, szerelemből nősült. Kérdezem tőle — ugyan mi mást? —, hogy s mint van a család. Legyint, azt mondja, hagyjad a fenébe, elváltunk. Három hónapig ha együtt voltak. No, mit lehet ilyenkor tenni?! — Természetesen minden tehet(ségte- len)ségemmel rácsodálkozom a kijelentésre, s ezután még egy pillanat erejéig hitetlenkedő képet is vágok; hátha csak ugrat. De látom, nem. Komolyabb, csalódott álarcot öltök, s megkérdem: mégis, hogyan?! (Ami ez esetben annyit tesz: miért? — Csak: látszod jék, ugye, a tapintat.) Erre kerek perec (tojásdad zsömle, íves kifli et cetera) kijelenti, hogy ő falusi gyerek, s mint ilyen, nem volt egészen tisztában az illatok eredetével. Nem részletezem; két, utca együtt baktatás után eljutottunk oda, hogy gyönyörű nyár volt (a szívekben), amikor megismerkedtek, s a lány bőre narancsízt árasztott — ami köztudottan megunhatatlan. S e mellé a narancsíz mellé még titkon társultak az illatok, mely illatok romantikus fenyőerdőt varázsoltak a kapcsolat köré — úgy a forgalmas utcán, mint a hatemeletes bérház legfelső szintjén, kettesben. A nyár elmúltával azonban az illatok kezdtek elillanni (felettébb furcsa tulajdonság!), s helyükbe különböző disszonáns hangnemek léptek: természetesen az imádott asszony szájából. Próbáltam az ízeket és illatokat, meséli ismerősöm, mesterséges testbalzsamokkal pótolni, de rájöttem, hogy a folyamat megfordíthatatlan: itt romlásnak indult valami, s egyre terjed körülötte a bűz. Az esetet azért mondtam el — s azért így —, mert bizonyság mutatkozik benne arra, hogy ha valamit érzékletessé teszünk (ez nem erre a történetre vonatkozik — persze!), talán közelebb jutunk a lényegéhez, s többet is mondunk el róla, mintha tények sorozatából állítjuk össze. Természetesen a tényekből is kiszűrhető a tulajdonképpeni mondanivaló, de azt eltakarhatják a mondatról mondatra halmozódó felszíni dolgok, s talán a történet — félő — elveszti azt a tulajdonságát, amiért ténylegesen elmondatott. (Ha jól tévedek, Weöres Sándor a Bolond Istókban beszél erről.) Most, csupán a rend kedvéért, sürgősen közölnöm kell: a fent leírt történet szóról szóra valótlan. Ám, ugye, nem is kell messzire kalandozni, akár igaz is lehetne. Simone Weil írja a következőt: A valóságos (az ember számára) az, amit egyszerre lehet érezni és elgondolni. No comment. Kiss Ottó Tüzes Bálint versei: Kamasz ars vándormadarak félszíve a vers mindig az ITTmaradó megválthatatlan örökös fészek-adó tengerbetemetés vagy új otthon hinta hittel érkező férfikor lendíts át az időn szép friss napokba benned húrrá pendülhetek én talállak meg forráserejű buggyanó remény Esővers Esőverte szerelem átragyog a fellegen készen némely csodára sugara ma még árva » hitetem magammal már tudja hegy-völgy tájon is csak felém tarthat az útja s nem hiába várom hogy esőverte tereken esernyőtelen szép suhogásban ragyogjon a szerelem Összetartozás önmagámra tárt ablakomban most próbál a szél keret helyett kibe kapaszkodnék lábamnál mélység szakadék hídverő hit merre Verasztó Antal:' Gyanú Köd-verejték gyöngyözik a házak homlokán a szégyentelenül mezítelen fák rossz jeleket mutatnak. Ilyenkor a félvilág is kevesebbet ér. Egy idő óta rettegnek tőlem az álmok ellene valamit majd csak kitalálok. Befülelek a szobába szöszmörgésedet hallgatom. A nyugalmunkért csinálom — mosolygod felém. Mindketten túlélők vagyunk de nekem kell megfognom az ablaktáblák közé került mezei poloskát. Mióta félignézett tévéműsorok között királynőmmé választottalak szőnyeg-ösvényen hordom eléd betiltott szavaimat. Én boldog-boldogtalan lehet hogy évtizedek óta készülök kimondani: csak vendége s voltam önmagámnak aki vigyáz a külső burokra. De az is lehetséges hogy már régebb óta nem demokratikus ez a forma hiszen megkérdezetlenül keringek élet és halál körül............................... Heti mottónk: „Künn is, benn is legyen békesség, — számunkra most ez az üdvösség. S ki nélkül e hon csak puszta kép, Éljen az erő! — éljen a nép!!!” SZAKAL LAJOS (1816—1875) Csajkovszkij A nagy orosz romantikus zeneszerző. Pjotr Csajkovszkij, százötven éve, 1840. május hetedikén született. Nevének hallatán, azt hiszem, még a legtájékozatlanabbak, a muzsikától alig „érintettek” is kapásból, könnyedén föl tudnák sorolni jó néhány művét. így mindenekelőtt a szinte új műfajnak tekinthető táncos-me- sejátékait, a Hattyúk tavát, a Csipkerózsikát. és a Dió- törőt; a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát. vagy mondjuk, a b-moll Zongora- versenyt. Persze ezek csupán az „örökzöldek”, a slágerek. A teljes opus ugyanis művészi súlya mellett, mennyiségében is hatalmas arányú, „sorsát” tekintve pedig hosszú időn át furcsán kettős pólusú. Mert ez az életmű egyemlékezete részt világot hódító, diadalmas sikerű, amely siker a IV. szimfónia megszületésétől (1877) napjainkig szinte töretlen, másrészt a szakma. a „vájtfülűek” ellenállásától, sok esetben negatív értékítéletétől volt „kísérve”. Csajkovszkij és az orosz „Ötök” között például nagy ellentétek, meg nem érté- s_ek feszültek, és csupán Cui és Rimszkij-Korszakov -figyelte elfogulatlanul a zeneszerző fejlődését és fokozatosan növekvő sikerét. Csajkovszkij mélyen kötődött a .nyugat-európai zenéhez. harmónia- és formavilága innét bomlott ki, eredeti orosz, népi motívumokat (például a IV. szimfónia utolsó tételében) csak ott dolgozott fel, ahol igaznak és • indokoltnak érezte a maga számára. Mert Csajkovszkij éppen úgy orosz, hogy dallamvilága mögött mindenütt ott izzik az orosz lélek melankóliája, a lét kisszerűségenek és fenségességének egyidejűsége, és éppen ezek a felemás gesztusok a csaj- kovszkiji összetéveszthetetlen „jegyek”. És most, százötven évvel a születése után mi, a visszatűnődő megemlékezek már nem kell, hogy ambivalenciával tekintsünk erre az életműre. Népszerűsége, amely a laikus közönség részéről Csajkovszkij művészetét mindig is övezte, mára egyértelművé szilárdult. H. K. Apáthi-Tóth Sándor: Táj Ordas Iván: * Az öregedés lépcsői A2 öreg ház olyan hosz- szúra nyúlt, és annyira régi volt. amilyen csak nagyszülőké lehet. Végig tornácos, és tetőszéke fölött a gerinc, bár itt-ott kissé hullámosán, magasabban volt, mint alatta a szobák mennyezete. A padlásra, az óriási szelemenek és a hídépítéshez is elégséges méretű keresztgerendák birodalmába, soklépcsős, meredek grádics vezetett fel a ház végéből, a macskájukkal ellátott, nehéz ajtó mögül. Tipegő korából már jócskán a lépegetőbe fordult, amikor végre felmerészkedett rajta, és leküzdötte abbéli félelmét, hogy vissza csak akkor tud jönni, ha lehömbölödik a poros fokokon. A ház másik végéből a pincelejárat nyílt, a gádorból pedig homorúra koptatott, ősöreg téglalépcső. Míg a padlás a szűrt fény misztikus birodalma volt, a pince az öröknek tűnő sötétségé. A bokabicsaklító, botladoztak téglákon tán éppen ezért csak nagy sokára, süldő kamaszkorában mert először elindulni. — Mostanra alighanem már végleg lejutok! —morfondírozott magában, nem is túlságosan keserűen. — Tulajdonképpen mosolyogni való, hogy milyen sokára vettem észre az öregséget — tűnődött. Ami a szervezetét illeti, nem sok oka volt rá, hogy a saját múló éveivel foglalkozzon. Soha életében nem volt sovány, így a hetedik ,,X”-be lépve is természetesként hordta a tulajdon testességét. Egy kis kösz- vény, hegymenetben valamelyes fulladás, de ettől különben egészséges volt, és mint régen, a közepesnél nagyobb erejű. Az utóbbi években ugyan tagadhatatlanul hamarébb fáradt valamivel. de egyáltalán nem veszélyesen, és hatvanhatodik évére is a régi, jó gyalogló maradt. — Csak a fejem nem a régi! — ismerte el fanyalogva. Az utóbbi időben mintha mások épp ezen mérték volna az ő feje fölött elvonult évek múlását. Nem mintha szenilis lett volna. Ettől távol állt, aminek — ezt jól sejtette — a családtagjai vele együtt örültek. Változatos élete töménytelen tapasztalatát szinte könyvelői pontossággal regisztrálta magában, és mindig kellő időben tudta a legszükségesebbeket, tanulságul elővenni. Ez másokat olykor fárasztott ugyan egy kicsit, de szilárd tekintélyteremtő lévén, imponált is. De sajnos ismételgetett. Ugyanazokat a történeteket nem új hallgatóknak, hanem ugyanazoknak mondta el újra és újra. Akárcsak valamikor, évtizedekkel ezelőtt az apósa, akit a feleségével együtt szeretetteljes jóindulattal összenézve, megmosolyogtak ezért. A minap: sőt, korábban valószínűleg nem is egyszer: ugyanilyen mosoly már neki szólt. — Mesélted már. Apu! — intette le nemrég a fia, tapintatosan bár, de mégis az unokák előtt. Nyomban elhallgatott. Egész életében legendásan jó emlékezőtehetsége volt, ez szerencsére mit se változott. Csak mert nyugdíjba fordult hétköznapjainak eseményei közt alig-alig akadt megjegyzésre érdemes, ezekért nem is nagyon törte magát. A régebbi, vagy éppen nagyon régi, szép és csúf. jó és rossz azonban únos-úntalan előjött. Bármikor ismételni tudta volna egy már rég sírba szállt egykori főnökével kirobbant szóváltását. Filmszerű pontossággal idézte fel a kisebbik fia. a mostani iskolaigazgató, gyerekkori játékát a szomszédék kisfiával a Duna-parton. Mindkettő két és fél éves lehetett akkor. Ugyanígy azt, amikor a leánya — aki épp egy hónapja lett nagyanya — járni tanult. Vagy Oszvald tanár urat, akit a gimnazisták egymás közt „az Ökör”- nek hívtak, és a német szakos dr. Szombachat, akit viszont kideríthetetlen okból Dzsodzsinak. Amíg ez az emlékébresztés csak gondolatban történt, nem is volt semmi baj. De amikor hangosan elevenített fel valamit, és szemtanúként helyeslést várt a fiától, elég keserves volt rádöbbenni ennek képtelenségére. Hiszen történeteinek java része messze annak születése előtt esett meg. — Csak a szépre emlékezem? —' mosoly odott el, mert kérdőjelesen jutott eszébe a ki tudja milyen öreg, ántivilágbeli, régi sláger kezdő sora. Az volt a furcsa, hogy Csakugyan. A rosszat fokozatosan kiszűrte a múltból. Bombázások, az átvonuló front, két alacsonytámadó vadászgép a celli vasútállomásnál, nőket hajkurászó, részeg katonák őrjöngése csak alig-alig villant fel. Hasonlóan nem mint a maguk . idején túlélhetetlennek tűnő családi halálesetek, vagy elviselhetetleneknek vélt szerelmi szakítások, pótolhatatlanoknak érzett nők. Csakugyan semmi se indokolta, pompás szervezete a legkevésbé, de már nagyon korán, harmincegyné- hány évesen, csendes, sejtjeiben bújkáló félelemmel, elkezdett foglalkozni a hajállal. Pontosabban, a természetes halál előjeleivel. Súlyos betegeknél az arc, a szemtáj, 'az orr környéke és a vonások megváltozásával. A természetnek azzal a sokszor látott jótékony tréfájával nem kevésbé, hogy az utolsó előtti percekben, negyedórákban szívesen ad megkönnyebbülést a végső távozásra indulóknak. — Más jel nincs? — kérdezte önmagától.» — Például az emlékképek változása? Hiszen amikor a tegnap, tegnapelőtt és a közelmúlt a feledés ködfüggönye mögé búit, eleinte csak a tizenöt-húsz esztendős esetek, találkozások, személyek tűntek elő újra. Jelenlevőén, érintésközeiben. Aztán még régebbiek, házasságkötése tájiak, egyetemiek, katonakor- béliek. A gimnázium, a gyerekévek, egy váratlan vak- merőségi rohamában, elsős elemistaként nyélbeütött iskolakerülés. Tegnapelőtt hajnalban néhai anyja megrovó szavaira ébredt, melyek — ezt véletlenül egész pontosan tudta — négyesztendős korában hangzottak el. A régi pince lépcsőjére gondolt, és arra, hogy ha már egyszer végérvényesen lefelé vezet az út, a padlás tetőpontjával ellentétes irányba, úgy akkor reggel már a legalsó téglafokok egyikén állhatott. Korábbi emléke nem volt, legalábbis idáig. És ha egyszer, netán pólyában véli viszontiátni magát? Az ismeretlen lélek mélyén semmi se lehetetlen, az se. hogy újra éli a születése pillanatát. Csak akkor már bajos lesz bárkinek is számot adnia róla ... — Még egy-két lépcsőfok, és soha többé nem kell feljönnöm a pincéből — mosolyodon el. A mosoly szelíd volt. és az évtizedeken át félt gondolat most cseppet se kellemetlen. Inkább, megnyugtató.
