Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-15 / 112. szám
1990. május 15., kedd Egy szakmunkásképzőben jártunk... (Kényszerlpályaválasztás Két éve lőtt el otthonról Itthon Kazinczy-emlékérmet kapott (Folytatás az 1. oldalról) az utolsó, fodrásznak jelentkező kislány. Rajta kívül a fényképésznek, fogművesnek, kozmetikusnak készü. lök voltak itt ezen a napon. Számukra érettségi után kétéves az iskola... Ha nincs felvételi, és mégis közel kétszer annyian jelentkeznek, mint amennyi hely van, mi lehet a válogatás alapja? Nagy Sándor kissé fáradtan mosolyogva válaszol: — Most mondja meg. hogyan válogathatnánk, amikor mind csupa kettes, hármas. Behívjuk őket, megnézzük az ■ ellenőrzőjüket, nemcsak a jegyeket, hanem hogy milyen a magatartásuk. Vannak szakmák, amelyekhez bizonyos tantárgyak — rajz, technika — érdemjegyei is számítanak. A kétszeres jelentkezés persze nem egyenletesen értendő. Műbútorasztalosnak például a 18 helyre 82-en pályáztak. Ellenben kéményseprőnek csak 3-an a 6 helyre. Ugyancsak népszerűtlen szakma a nehéz fizikai munkával járó vasbétonkészí- tés. A megoldás? A gyerekek egy részét iskolán belül próbálják meg átirányítani valamilyen más szakma ta.- nulására. Ennek persze meg is van az „eredménye”: — Húsz éve tanítok az iskolában — mondja Nagy Sándor. — Még tíz éve is az volt a jellemző, hogy a tanulók csak matematikából és fizikából buktak meg. Mána azonban ehhez a szakma elméleti tantárgyai is felzárkóztak. A szakemberképzés az elmúlt évtizedekben a nagyüzemi termeléshez igazodott. A nagyüzemi termelés struktúrája pedig a terv- gazdálkodáshoz. Egyszerűbben fogalmazva az iskolák, vállalatok, gyárak számára képezik, „állítják elő” a szakképzett munkaerőt. Ezek az üzemek fogadják gyakorlatra a tanulókat, fedezik taníttatásukat. És ugyanezek a gyárak mostanság mindenütt csökkentik a létszámot, igyekeznek csak a minél sokoldalúbb, több szakmával rendelkező fiatalokat alkalmazni és megtartani. Még ha meg is van bennük a jó szándék arra, hogy néhány gyereket „vállaljanak”. nem tudni, hogy a képzési idő végére nem éppen fele annyi munkáskézre lesz szükségük. — A képzési időt mi le -tudnánk rövidíteni — véld beszélgetőpartnerem — már ami a szakmai ismeretek átadását illeti. De a gyerekek hiányos ismeretekkel jönnek az általános iskolákból, ezek pótlása sok időt vesz igénybe. Mostanában egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az általános iskolákban nyolcadik osztály félévében is „bátrabban” megbuktatják a diákokat. Ha megérdemlik, ez természetesen jogos is. De az a gyerek, akinek elégtelen van a félévi bizonyítványában. nem tölthet ki továbbtanulási lapot. Az amúgy is többszörös túljelentkezéssel küzsködő iskolák közül csak a tanév végén „válogathat”. Ott fogadják, ahol hely van. Mi lenne, ha a 14 éves tanuló beiratkozhatna arra a szakmára, amit tanulni szeretne? (Ez persze nem jelenti azt, hogy korlátlan számban jelentkeznének.) Ennek költségeit nem valamilyen vállalat, hanem a családja állná Ha végez, akkor kapna munkát, ha minél jobb eredményt értei tanulmányai során. Azaz az illető üzemek a kész szakmunkások közül válogatnának. Ez sem zárná ki természetesen a munkanélküliséget, de talán valamivel jobban szolgálná az esélyegyenlőséget. (Ide tartozik még egy adalék : a vállalati függésnek ugyanis megvan az a hátulütője. hogy a gyár vagy üzem csak a közelében lakók képzését, alkalmazását vállalja. A távolabbi községekben lakók így már a felvételi beszélgietésen Is eleve hátránnyal indulnak.) — Koordinálni kellene a társadalmi-gazdasági igényeket, és ehhez igazítani a képzést — mondja Végül Nagy Sándor —, ezt azonban nem felülről keli meghatározni, hanem a helyi önkormányzat mérje fél, döntse el milyen szakembereket szeretne. Minden faluban szükség van fodrászra, kőművesre, s ha megfelelő körülményeket tudnak nekik biztosítani, ott is maradnának. Mi pedig olyan szakembereket szeretnénk képezni, akikre szükség van... Kiss Katalin Szemernyi aggodalom sincs a hangjában, mikor az érettségiről s a felvételiről kérdezem. „A jég hátán ismegél” — szoktuk mondani, ha ilyen talpraesett fiatallal találkozunk. És az alig félórás beszélgetés során csak erősödött bennem ez a vélemény ... Szinte hihetetlen. Két esztendeje jött el „otthonról” — Kolozsvárról —, azóta él „itthon”, Békéscsabán. Ahogy erről bészél elvált ismerősöm kislánya jut eszembe, aki ez enyéimnek így magyarázta megváltozott „státuszát”: nekem most már két apukám Van, és* mind a kettő nagyon szeret. Ám a 19 éves Banner Gézával nem ezért ültünk le beszélgetni — még ha többször szóba került is hovatartozása —, hanem mert nemrég Kazinczy-emlékérmet kapott az országos szépkiejtési versenyen. — Az elmúlt évben már próbálkoztam, akkor megyei harmadik helyezett voltam — emlékezik. — A tanulságokat persze levontam, például azt, hogy nem szabad túljátszanom magam, még ha nagyon bizonyítani akarok. akkor sem. Hogy mennyire nem ijedt meg a verseny izgalmától — sőt! — bizonyítja: idén már kétszer is „harci díszbe” öltözött. A megyei József At- tila-szavalóversenyen, s a Kazinczy-versenyen — ismét — indult. Kitartása meghozta gyümölcsét. Szavalatával megyei első lett, szép kiejtésével pedig az ország legjobbjai közé küzdötte fel magát. — Április végén, Győrött volt a verseny. Vagy kétszázan indultunk. Ami számomra külön örömöt jelentett, erdélyi, kárpátaljai, de Csehszlovákiában és Jugoszláviában élő magyar fiatalok is indultak a verseny egy külön kategóriájában. Egy kicsit még — ha nem is velük versenyeztem — közéjük valónak éreztem magam. Különös, jó érzés volt ez. Hát még amikor régi ismerősökkel találkoztam ... A versengésről beszél. A kötelező szöveg elmondásának buktatóiról, a szabadon választott kiválasztásáról... Hogy színes, érdekfeszítő legyen, hogy harminc sornál ne legyen több, hogy legyen kerek egész — bevezetéssel és befejezéssel —, még ha részlet is, amit kiválasztott ... Persze, mondhatja bárki — még legyinthet is —, könnyű neki, hiszen az édesapja előadóművész. Ám aki így gondolja, téved. Mert ez a 19 éves ifjú ember csakis a saját erejére akart támaszkodni, mikor benevezett a versenyre. — Apu biztos szívesen segítene, de egyedül azért jobban megy a felkészülés. Ha gondom volt, inkább dr. Szepesi Ildikó tanárnőhöz fordultam, aki sokat biztatott a verseny előtt. Győrről, a vendéglátó város nevezetességeiről mesél, s arról a versenyszellemről, melyet tapasztalt ez alatt a néhány nap alatt. Aztán ez is véget ért, indulhatott haza. Igen ám, de nincs az a jármű, mely nem csigalas- súságú, ha jó hírt visz az ember szeretteinek. Banner Géza telefont keresett hát még Győrben, hogy megüzenje a jó hírt: Kazinczy- dí jas lett... És jöttek a szürke hétköznapok. Vagy nem is olyan Szürkék? Banner Géza szép terveket szövöget: a színművészeti főiskolára az idén nem vették fel. így Szegeden, a tanárképző főiskola magyar—ének szakán próbálkozik... — Nem, nem a tanítás vonz. Talán az újságírás? De leginkább a színművészeti érdekelne, úgyhogy ezt, akárhogy alakuljon is a sorsom. jövőre ismét megpróbálom. A Kazinczy-emlékérem második nekifutásra sikerült. Lehet, hogy a színművészetivel sem lesz másként? Banner Géza mindenesetre bizakodik... Mi meg szorítsunk neki! Nagy Ágnes rőté: Veress Erzsi Hallotta Isten hívását Diakonissza ntfvér volt hét évig A diakonisszák, kiket nővéreknek neveznek, meghatározott próbaidő után egyházi megáldásban részesülnek. Fogadalmat nem tesznek, családjaikkal szabadon, mindig szoros összeköttetésben maradnak. Az anyaház rendelkezik velük, gondoskodik betegség, aggkor esetén ellátásukról. A betegápoláson kívül gyermeknevelésre, tanítónők képzésére, elesett nőszemélyek erkölcsi megmentésére is kiterjed munkájuk. (Révai-lexikom) A szerzetesrendek működéséről szóló elnöki tanácsi rendelet 1950-ben látott napvilágot A kolostorok, zárdák zömét államosították, a szerzetesek közösségi életét lehetetlenné tették, tiltották, büntették. A helyzet csupán az utóbbi hetekben enyhült, az elvi akadályok pedig tavaly hárultak el a szerzetes- rendek újjászervezése elől. Szinte valamennyi, hajdan működő szerzetesközösség életre kel. A diakonisszák is szervezik rendjüket. Kilépnek évtizedes hallgatásukból, elszigeteltségükből. Bíznak megújulásukban. Azt azonban nagyon jól tudják, látják, hogy el kell még telnie néhány évnek, mire a mai fiatalok hívő lélekként a rend soraiba állnak... Annak idején minden másként történt. S hogy mitől volt minden annyira más hajdanán? Tóth Lenke néni, volt diakonissza nővér így emlékezik vissza fiatal éveire: — Apám Orosházán egyházi tanító volt. Otthon áhítatokat tartottunk, elcsendesedtünk, imádkoztunk. Ébredés után zsoltárokat olvastunk. Nagylánykoromban keresztény ifjúsági egyesületbe jártam. Pályaválasz-' fáskor úgy döntöttem, hogy elvégzem a szarvasi tanítóképzőt. 1939-ben ott szereztem diplomát. Néhány év múlva egy ifjúsági konferenciára, Gyenesdiásra utaztam — ott hallottam meg Isten hívását. Amikor visszatértem, közöltem szüleimmel, hogy Isten szolgálatába állok. Édesanyám csak azzal a feltétellel engedett, ha betöltőm a 24. életévemet 1943. július 18-án bevonultam az anyaházba. Győrben, a Rá- ba-parton készítettek fel a rendi életre 12 társammal együtt. Jelöltként bibliaismereteket, éneket tanítottam, mások betegápolással foglalkoztak, konyhán dolgoztak. Mindenki végzettségének megfelelő munkát kapott A beszentelés napja felejthetetlen élmény Lenke néni számára. — Egyenruhát kaptunk, magunkra öltöttük. (Talán érdemes azt is elmondani, mit viselt egy diakonissza nővér: fekete hosszú szoknyát, blúzt, kötényt, fehér fej kötőt.) Beszentelésünk napján, 1944. szeptember 17- én délelőtt légiriadó volt, ezért az ünnepséget délutánra halasztottuk. Ésaiás könyvének 8. verse volt a mi igénk, útravalónk: „És hallóm az Űmak szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjék el és megyen el nekünk? Én pedig mondék: Imhol vagyok én, küldj el- enge- met.” A diakonissza nővért első szolgálata Vásárosmiskére szólította egy árvaházba, ahol 16 evangélikus gyermeket tanított. Három év múlva az anyaházba került, óvodás gyerekek gondozójaként — kilencven apróság szerété tét élvezte. A háború után a teendők sokasodtak, ismét útra kelt, ekkor Mezőlakra szólította a szükség gyülekezeti nővérnek. — Itt kaptam a megdöbbentő hírt 1951-ben, hogy rendünket felszámolják. Lelkileg nagyon megviselt a dolog. Nem volt más választásom, levetettem a nővérruhát, és varrattam magamnak fekete civil öltözéket 1955-ig Téten dolgoztam, mint gyülekezeti munkás, majd visszatértem Orosházára édesapám mellé. Azóta itt vagyok. Lenke néni 71 éves kora ellenére is derűs, kiegyensúlyozott. A halk szavú, volt diakonissza évek óta nyugdíjasként végez szolgálatot az orosházi evangélikus egyháznál. Mindig és mindenütt ott van. — ö az, akire számíthat bárki — tartják róla. — Hét évig mint diakonissza nővér segítettem ott, ahol a legnagyobb szükség volt rám. Ügy hiszem, érdemes volt, mert Isten szere- tetét megtapasztaltam, ö hívott, és én mentem. A mai napig is ő ad erőt, ő vezet, ő irányít engem Tóth Lenke soha nem pihen, fáradhatatlan. Mostanában gyakrabban vált levelet volt diakonissza társaival, látogatja anyaházát, jár nővértalálkozókra. Tervez és imádkozik ... Csete Ilona 1950 pünkösdjén konfilmáló gyerekek között Én és a tetthely A gyorsvonat indul. Sípolnak. Egy kétségbeesett utas még felkapaszkodik. Én már békésen ülök. Világosodik, de a lámpák még égnek. Megtelik a fülke. Diploijiatatáska, kis és nagy bőrönd, tömött szatyor. Pestig hatunkat már összezártak. És végre megyünk. Előbb a szatyor zörög. Kikerül belőle a könyv. A diplomatatáskából egy másik. A bőröndből egy harmadik, negyedik és az ötödik. Olvas a fülke, kivéve engem, mert én nem hoztam magammal könyvet Csak újságokat Azokat viszont már elolvastam. Nincs is más dolgom, mint az enyhén piszkos ablakon át nézegetni a tájat Így megyünk vagy húsz kilométert. De akkor félszegen nézelődni kezdek a helyemen. Érzem, hogy néznek. Ok öten, a csupa könyvvel felszerelt intellektuelek nem a tájat nem is a könyvet, hanem engem figyelnek. Egyszeriben úgy érzem magam, mintha felemás zoknit húztam volna, vagy mintha a nyakkendőm alatt nem lenne ing. Az ilyen nézéseket megérzi az ember. Tudom, hogy megvetnek valamennyien. Felvilágosodott korunkban ugyan milyen ember az, aki nekiindul Pestnek, és csak bámul, nézi a tájat de nem olvas. Előbb már vissza-visszanézek, de a szemükben olyan alacsonyan vagyok, hogy csak ködfoltokban látom őket Ügy teszek, mintha aludnék, de nem vagyok álmos, és ahányszor kinyitom a szemem, ahányszor látom a tíz másik szemet, mindig szégyellem magam. A fülke, de a lelkiismeretem se tiszta. Miféle ember az, aki a vonaton egyszerűen csak utazik? Unom az egészet. Az unalom ellen viszont használ, ha megpróbálom a könyvek hátoldaláról leolvasni, a szellemileg felém tomyosulók minden lelki gyönyörűségét. Jó tanulmány. Előbb érdekes, aztán egyre izgalmasabb. Alig megyünk hatvan kilométert amikor félni kezdek. A mellettem ülő, különben elég vad pofájú férfi, a „Gyilkos, nem gyilkos” című könyvbe mélyed, és onnan les rám. Egy-egy mondatnál torz kis mosolyok villódz- nak az arcán. A szomszédja, szelíd arcú nagymama, a „Ki a gyilkos” című munkát olvassa, de olyan arckifejezéssel, mintha az unokáira gondolna közben. A térdén egy újság Az Erató. A szemközti sarokban egy kismama ül. Álmodozik. Még a könyvet is szelíden az ölébe ereszti néha. A könyv címe különben „Gyilkosság a ködben”. A férje a „Gyilkosság a szenátusban” című reprezentatív alkotásba mélyed. Rágóizmai néha keményen és fenyegetően megfeszülnek. Lehet, hogy ennek az oka az irodalmon túl a hólyagokká fújdosott rágógumi, de ezt nem tudom, mert csak a szagát érzem. Szerr;közt velem egy két méter magas óriás ül. Szabadnapos ökölvívónak nézem. Teletetovált kezében viszont ott az irodalom. Az az átkozott irodalom, minek híján engem öten ellenségesen néznek. A. könyv címe Gyilkosság a sikátorban. Szolnoknál járunk. Az igazság, hogy most már nagyon félek. A nagymama arca egyre fenyegetőbb. A kismama meg a férje úgy néznek rám, mintha merényletet terveznék a születendő gyerekük ellen. A bokszoló kinyújtja lábát, de úgy, hogy az enyémnek már csak az ülés alatt marad valamennyi hely. Életemet és véremet adnám egy parányka könyvért, de sajnos ebben a fülkében már sohasem lehetek intel- lektuel. Én már csak utazom, öt vagy mit tudom én hány gyilkosság lÄjzött, bután és műveletlenül, szégyenkezve, egyre lúdbőrösebben, mert nem vagyok más, mint öt gyilkos között a következő áldozat. Bartha Gábor
