Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

1990. március 31., szombat

TALLÓZÓ

Köröstáj

Két út van

Jó lenne, ha az egyenesek a végesben találkoznának

... A kérdés inkább az volt: a mérsékeltebb, kevesebb felfordulást és megrázkódtatást ígérő tömörülés kap bizalmat, vagy a radikálisabb? Az MDF-nek ilyen szempontból' hónapokon át alig volt vetélytársa, ám a bel- és külpolitikai helyzet alakulása meggyőzte a polgárokat arról, hogy nem olyan kockázatos, nem olyan elképzelhetetlen az SZDSZ és a Fidesz követelése sem, mint amilyen „vadnak” és veszélyesnek akárcsak egy fél évvel ezelőtt tűntek. Inkább ezzel, és nem annyira az MDF álmosabb, erőtlenebb politizálásával magyarázható a radikális liberálisok térhódítása, amely a végén fe.i-fe.i mellettivé tette a két nagv párt vetélkedőiét. A közvéleménykutatók már korábban jelezték, hogy az SZDSZ gyors felfutása, amely határozott programjuknak és botrányokat ka- varó-feltáró közszerepléseiknek egyaránt köszönhető, sok biztos szavazót hozott nekik, ugyanakkor a habozok közül viszonylag kevesen adják majd rájuk a voksukat.

A magyar és a szabaddemokraták versengése mögött

egyre inkább kirajzolódik a magyar jövő, a magyar társadalomfejlődés két eltérő felfogása. Nem teljesen ösz- szeegveztethetetlenek ezek a nézetek, de a két út éppúgy könnyen párhuzamossá merevedhet, mint ahogy egymás felé tarthat. A magyarságnak, természetesen, mi sem volna jobb, mint ha ezek a kicsit girbegurba egyenesek a végesben és belátható időn belül találkoznának. Ha haza és haladás, függetlenség és fejlődés, magyarság és európaiság végre egyszer egyszerre lennének képviselhetők és ' — megvalósíthatók...

A nép bölcsességéről, érettségéről is elmélkedhetnék, mily okosan tette, hogy egyik pártot sem részesítette kizárólagos kegyében. A nép érettségét remélhetőleg, egyre kevésbé vonják kétségbe a jövőben, ám ebben az esetben másról van szó. A magyar társadalom nem érett, hanem megosztott. Nem érdekek, hanem főként mentalitások, érzelmek szerint. A voksok is eszerint jutottak ennek vagy annak a pártnak, jelöltnek ... (Magyar Nemzet).

Világkiállítás

Biztos kezű kormánybiztos?

... — Melyik az a legvégső határidő, amely után az egész világkiállítási gondolat ön szerint is komolytalanná válik? (Aki a kérdésekre válaszol: Baráth Etele államtitkár, a Bécs— Budapest világkiállítás új kormánybiztosa — a szerk.)

— Minden határidőn túl vagyunk. Nem a pénzen múlik az egész, hanem azon, sikerül-e megteremteni a szükséges pénz beérkezéséhez megfelelő feltételeket. Az e célt szolgáló törvény előkészítése folyik.

— Egyetért a javasolt budapesti helyszínnel? Netán lenne jobb .ötlete?

— A délbudai verzió azért a legjobb, mert feltehetően ez hozza a legtöbb hasznot a városszerkezet fejlődése szempontjából.

— Már pályája kezdetén megfordult Párizsban, azóta is többször járt ott városépítészként. Soha nem érzett csábítást, hogy kint folytassa?

— Mi tagadás, többször felajánlották, hogy maradják. De egy belső kényszer mindahányszor hazahúzott. Pedig Párizsban sokkal több erkölcsi sikerben volt részem. mint idehaza.

— Mint építész, mit szól ahhoz, hogy úgy tűnik, vége a nagy állami pénzekből finanszírozott megbízatásoknak? Eljött talán a„csa- Iádiház-korszak”?

— Homlokegyenest eltérő a véleményem. Szerintem éppen, hogy most ' nyílik igazán lehetőség a kömye- zetalakításra. Nálunk az építészet egyelőre még nagyon is malterszagú szakmának tűnik, miközben más országokban kimondott húzóágazat.

— A zalaegerszegi új városközpont az ön keze nyomát viseli. Vajon most is olyanná formálná. mint akkor tette?

— A hetvenes évek elején a toronyházák voltak divatban. Nem volt hát köny- nyű meggyőznöm az illetékes tanácsi és pártvezetőket, hogy ezt az új központot négyszintes épületek uralhassák. Sajnos, másfél évnél tovább nem volt erőm a harcra, hiába voltam főépítész, nem voltam több alkalmazottnál. Ma kissé szégyenlem. hogy másfél év után megfutamodtam ... (Lindner András —Horváth Zoltán, Heti Világgazdaság.)

NEM KULINÁRIS, DE ÉLVEZET- Húst is ehetnénk vacsorára, ha a videód helyett hűtőládát vettünk volna...!

(Brenner György rajza, Képes 7)

Ki a valaki?

Szántani-vetni — ez nem romantika

„Mondd azt, hogy paraszt! Hidd el, szép szó!”

... A búcsúzás előtt egyetlen kérdésem van még: (Monokon, Németh Miklós szüleinél járt a riporter — a szerk.).

— Mekkorát változott a fiuk ez alatt a tizenöt hónap alatt?

András bácsi felel először:

— Határozottan férfi lett!...

Az édesanya másként fogalmaz :

— Van, aki azt mondja, tíz-tizenöt évet öregedett. Húsz órákat nem szabad dolgozni naponta. Én már régen annak örültem volna, ha lemondott volna ...

András bácsi valamit még elmond:

— Életünkben először taMatek és madárdal

... Ügy érzem, hogy az a bizonyos józan realitás, amit a matek jelent, túlságosan nagy szerepet kap mostanában nemcsak az oiktatási tervben, de az életünkben is, háttérbe szorítva más, humán tárgyakat és diszciplínákat. Lassan szinte mumussá válik. „Milyen jegyed van matekból? Érted a fizikát?” — kérdezik egymástól riadt fiatalok nem olyan hangsúllyal, mint mi, amikor felhívtuk egymás figyelmét régen egy-egy szonettre. De hát akkor még nem volt komputer, nem építettek autópályákat, felhőkarcolókat — mondhatná az olvasó, s mi nem arról ábrándoztunk, hogy meghódítjuk az egész világűrt, hanem csak Marikát akartuk, a kis szöszit, akivel kéz a kézben andalogtunk a folyó partján, meg az erdei tisztásokon csókolóztunk és boldogok voltunk, mert gyönyörködhettünk a naplemente bíborfényében.

Ezt ez a Pista gyerek talán meg is festette volna vízfestékével, a kockás Ír- Kába meg bejegyezte volna a madarak füttyét, mivel ő nem értette a matekot. S eljő az idő talán, amikor majd verseket is ír, összecsengő rímeket az élet szépségéről. A boldogságról. A szerelemről. De házakat nem fog tervezni, meg hidakat se építeni, annyi bizonyos. Bezárult előtte a kapu, nem vették fel a gimnáziumba. Eddig, s ne tovább! Ilyen lékekkel hová mennél, Pista?

valy őszön bejutottunk az Országházba. Komlóra mentünk esküvőre, így esett útba. Igaz szóval mondva, csak ámultunk és bámultunk, hogy az a Steindl Imre mit adott a nemzetnek. Amikor kifelé jöttünk, a katonák nagyon feszesen tisztelegtek. Én meg szóltam is nekik, hogy: köszönöm,

fiúk! — mert azt hittem, a miniszterelnök szüleinek járt ki a tisztelet. De aztán megtudtam, hogy a bennünket kísérő testőrparancsnoknak tisztelegtek... Én azóta tudom, hogy a fiunkra abban a szép nagy házban csak a mindenható, meg a bejáratnál álló két oroszlán vigyáz... (Németh Sándor; Szabad Föld).

Szomorú vagyok. Nem csak miatta, mert ő majd csak elvergődik valahogy, talán más pályára kanyarodik, s végül is megelégedett, jól kereső állampolgár válik belőle. Jó családapa, szerető hitves. De mi lesz vajon a világgal? Ezzel a mai, matekprofilú, modem világgal, mi lesz néhány esztendő múltán, ha ilyen fiúkat kizárnak a középiskolai oktatásból? Ha majd csak matekosok irányítják a világot, ha komputerek meg számológépek kopogása közben nem születnek szép versek? Ki festi meg vajon akkor az alkonyatot és a hajnalt, ki érzékenyedik el és hunyja le a szemét, amikor pacsirtaszót hall? Vagy már pacsirta sem lesz akkor?

Helyettük sok-sok képzett matematikusunk, fizikusunk, építészünk dolgozik sok-sok fényes, tiszta laboratóriumban, talán még a vonatok is pontosan járnak, a telefonok pedig működnek. Szóval ideális állapotok uralkodnak majd hazánkban ilyen oktatási rendszer mellett. Akkorra talán végleg kialakul az oktatási törvény is, amelyet évtizedek óta foltozgatunk, kísérletezünk vele, s évről évre rosszabb lesz...

Matek nélkül még szép lehet az élet, de művészetek nélkül kifakul, szürkévé, egysíkúvá és örömtelenné válik. (Illés Sándor; Magyarország).

... Irényi Zoltán magán- gazdálkodó — Botpaládon, Szatmár és az ország mai végein — ismert, talán azt *is mondhatnám: híres ember. Híres, hiszen a harmincéves fiatalember valami olyasmire vállalkozik, olyasmit akar, ami minden eddigi gyakorlatunk szerint, öregek nosztalgiája volt: saját földön gazdálkodni.

— Amikor öt-hat évvel ezelőtt elkezdtem a ház mögött építkezni, ólak, istállók, pajta, garázs, hát sokan rám kérdeztek: mi az istent akarok? Mondtam: gazdálkodni. Most meg, hogy mások is úgy gondolják, talán eljött az ideje a magángazdaságnak, hát azt mondják, köny- nyű neked. Könnvű-e? Próbálják ki. Ezt csak az bírja, aki alkarja is.

• — Meg, gondolom, aki szereti:..

— Szeretet. Ezen mégnem gondolkodtam. Hajnali fél háromkor kelni dologidőben, behordani a szénát, aztán a jószág... Másnak, városi embernek, de még a tsz- emberének is ekkor kezdődik a nap. Szántani, vetni, aratni, tápért rohanni, tárgyalni a felvásárlóval, rendben tartani a gépet, almozni... Ez nem romantika. Ez munka.

— Megéri?

— Nem panaszkodom. Csak hát a lényeg azt hiszem más. Ügy mondanám: az igazság. A magam munkájából, a két kezemből, meg az eszemből élek...

— Farmergazdaságot akarsz?

— Paraszt vagyok. Ne tegyetek engem más skatulyába. Mondhatod, hogy magángazdálkodó, csak hát az valamiféle finomkodás.

Mondd azt, hogy paraszt Hidd el, szép szó, szép munka ...

Indulok a gazdasági udvarba. Míg a beton tart, ott a frissen mosott új Wartburg, aztán túl a fogat rajta az ekével, s a gazdasági épületek.

— Ezt itt most húztam fel. A paláért még át tudtam menni az oroszokhoz Nagy- paldára. Kell, mert a tápot takarmányt valahol csak tartani kell. Itt meg darálót akarok állítani.

Ahogy közeledünk a disznóólhoz, hát az oktalan állat úgy hiszi etetés lesz, rohan az ól falának.

— Ezt csak úgy, magunknak : januárban öltünk

utóbb. Ez is a paraszti léthez tartozik. Az önellátás.

— Paraszti lét? Szépen, is- kolázottan hangzik.

— Nem többet, mezőgazdasági szakközépiskolát végeztem itt Mátészalkán. Csak hát olvas az ember. S különben is erről van szó: hogyan éjünk, hogyan nevelem s miből a két gyereket. A paraszti lét? A kosztra, ruhára, adóra, vetőmagra, jószágra való előteremtése...

— Két ló, egy csikó, tizenkét tehén meg a borjak, tizenhét hold föld — két embernek nem kevés.

— Ha csak ez lenne a leckéje a magyar parasztnak, akkor tudod-e, dalolva kelnénk mindennap... (S. Bo- da András; Népszava).

FÉRFIIDEA L,

(A Magyar Nemzetből)

Csak számítógép, szonett sehol?

Bujtor István: De ma panaszkodni? Snassz dolog

... az utóbbi időben csak Búd Spencer magyar hangjaként tűnt fel a televízióban (ti.: Bujtor István — a szerk.); mintha nyoma veszett válna.

— Visszavonultságom látszólagos — kezdte a magyarázatot budapesti tartózkodásainak egyikén. — Egyfelől igen egyszerű a magyarázat: egy ideje müncheni Lakos vagyak. A feleségem ugyanis a Malév ottani ki- rendeltségének a vezetője lett, és én is vele tartottam. A magyarországi próbák, előadások, filimelőkészületefc után mindig visszamegyek. A halilgatásom másik oka viszont már bonyolultabb. Akkora volt mostanában a szájtépés nálunk, hogy magam jobbnak láttam csendben maradni. Elkeserít néhány kollégám viharos gyorsaságú és hangzatos világnézeti pálfordulása, aggasztalak azok a nem mindig korrekt csatározások, amelyeket a társadalmi átalakítás során több területen tapasztalok.

— Értem, hogy nem a saját testi épségéért, hanem a magyar társadalom kondíciójáért aggódik, müncheni védettségéből mégis kissé leereszkedőnek érzem az aggodalmát. Ügy fest, az itthoni átalakítás „piszkos” munkáiból viszont kivonja magát.

— A „piszkos” munkákból feltétlenül.

— Én arra gondoltam, hogy a magyar kulturális élet ésszerű átszervezésében nagy szükség lenne arra a profi közönségszórakoztató szemléletre, amelyet ön a filmjeivel, képviselt. És éppen most nem rukkol elő ‘‘semmi ilyesmivel. Elkényel- mesedett?

— Dehogy, hiszen megállós nélkül dolgozom. Most írjuk Kern Andrással a következő közös filmünk forgatókönyvét. Aztán Legutóbb a győri színházban rendeztem egy darabot, játszom is benne, folyamatosan járjuk a vidéket a tájelőadásokkal. Közben próbálok is Székesfehérváron, Bencsik Imre Üriember jó kriptából című darabját.

Persze minderről a tevékenységről jobbára csak egy lokális közönségcsoport tud. Müncheni nyugalmamban pedig írtam egy könyvet is az eddigi pályámról. Nem olyan élveboncolást, amely- lyel néhány kolléga próbálkozik memoár ír ás címén. Inkább mulatságos történeteket igyekeztem egy szálra fűzni magamról és a pályatársaimról. Másokról természetesen csak olyasmit írok, ami nem hoz senkit kellemetlen helyzetbe.

— Miért ilyen tapintatos? Önben nincs panaszkodási, „kiteregetósi” vágy? Hiszen köztudott, hogy a gazdag, nagypolgári Gundel-famíliá- ból származik, s ezt a családot éppen elég meghur- coltatáS érte az utóbbi évtizedekben.

— Nézze, én fölöslegesnek és gusztustalannak tartom, hogy most aztán mindenki a csalódja hátrányos helyzetével hozakodik elő. És minimum egy kitelepített nagymamát vagy egy mindeddig titkolni való egyházi iskolát bányász elő a múltjából. Most én is panaszoljam fel,

hogy egy véletlenül megmaradt kőbányai telkünket 1973-ban vagy ’74-ben államosították teljesen jogtalanul? Meséljem el, hogy amikor az apánk felszóLamlott az eljárás ellen, az MSZMP akkori Lapjában véresszájú támadás jelent meg, kinyilatkoztatván: ez a sötétben bújkáló Frenreisz doktor nem átallott előbújni, talán azt képzeli, hogy még mindig övé a világ? Nem is a vagyon elvesztése fájt nekünk igazából, hanem az a cikk. Hárman testvérek: Latinovits Zoltán, Frenreisz Károly és' én be is pereltük a lapot, de egy idő múlva valakik valahonnan leállították a pert. Ugyan, mit képzelünk, kivel állunk szemben. Mindez azonban ma már nevetséges. Tudja, ha valaki akkor ki mert állni az igazáért, az tiszteletre méltó dolgot művelt. De ma panaszkodni? Snassz dolog. Azt hiszem, az embereknek lassanként el kellene felejteniük a sérelmeiket, hogy a nemzet valóban tovább tudjon lépni... (Székely Anna: Magyar Hírlap)