Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
'PCÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1990. március 31., szombat o (Egy vizsgálat margójára) Az alábbi írás a Moszkvában megejtett vizsgálat lefolyásáról szól, amely Petőfi Sándor állítólag Szibériában feltárt földi maradványai azonosításával foglalkozott. Odze György, a Magyar Tudományos Akadémia Sajtóosztályának vezetője, hivatalból vett részt a bizottság munkájában, amely az Akadémia elnöksége határozata alapján jött létre, s a szovjet tudósokkal karöltve végezte ez év januárjában munkálatait. Az MTA Elnöksége a múlt év október 31-én hozott határozatot a Petőfi Sándorral kapcsolatos vizsgálatban való akadémiai részvételről. Ez a vizsgálatok két ütemben való lefolytatását tűzte ki feladatul. E szerint előbb az orvostani-antropológiai szakemberekből álló csoport vizsgálná meg a Barguzinban feltárt csontokat. A munkálatok második szakasza azután kezdődne, ha az első csoport nem zárná ki annak lehetőségét, hogy a feltárt csontok esetleg a nagy magyar költő földi maradványai. Ebben az esetben a munkálatokba bekapcsolódnának történész- és irodalomtudományi szaktekintélyek, s folytatódnának a kutatások mind orvosszakértői, mind irodalomtudományi vonalon. Odze Györgynek, a Kárpáti Igaz Szó számára készült írása azért is érdeklődésre tarthat számot, mert közben a szibériai legenda hívei reagáltak egy Izvesztyija-tu- dósításra. A Kárpátontúli Ifjúság február 2-án megjelent száma közölte a szibériai Petőfi-kutatások kezdeményezőjének, a munkácsi Vaszilij Pahirja „így születik az antiszcnzáció” című írását, amelyben a szerző a magyar akadémiai orvosszakértő bizottság tagjait, a vizsgálatokban részt vevő szovjet kutatókat, valamint az Izvesztyija tudósítóját is részrehajlással, az adatok meghamisításával vádolja. A huzavona ellenére szerzőnknek nincsenek illúziói a vizsgálatok közeli befejezése iránt. Mi osztjuk véleményét. Hiszen, amint V. Pahirja idézett írásából kitűnik, a moszkvai vizsgálatokat követően Morvái Ferenc a tudósítónak arra a kérdésére, hogy mennyibe került az expedíció, azt válaszolta; 15 millió forintba. De még talál pénzt Japánból, Svájcból és az USA-ból felkért szakemberek finanszírozására. Első tűnődések Szeretem a hosszú repülő" utakat. Különösen éjszaka. Van annak valami megmagyarázhatatlan hangulata. Tapasztalt utazónak tarthatom magam, jól ismerem ezt a máshoz nem hasonlítható állapotot álom és ébrenlét között. Alkalmas a tűnődésre. A gép nekilendül a moszkvai repülőtér kifutópályájának és felkapaszkodik a döcögős szibériai légifolyosóra. Van valami érdekes zamatuk a szovjet belföldi járatoknak. Semmivel össze nem téveszthető zamatuk. Namost: mit is keresek én itt? Eszembe jutott, hogy ott van például a Loch Ness"i szörny közismert jelensége. Egyesek kacagnak rajta, mások az életüket teszik rá. Néhány évvel ezelőtt felkértek egy nemzetközi bizottságot, hogy a legkorszerűbb eszközökkel vizsgálja át a tavat és a víz alatti rejtett barlangokat, amelyek hosz- sza esetenként több kilomé" tért is elérhet. Nos, ez a bizottság végül is semmit sem talált, és ezt mindenféle film- és fényképfelvételekkel bizonyította is. azok azonban. akik mindezek ellenére hisznek még a szörny létezésében. természetesen csak legyintettek erre. A legenda tovább él. De hát ez a legendák dolga. Tovább élni. Aztán itt van ez az egész Petőfi-ügy. Nekünk, magyaroknak. Egyáltalán hol van Bargu- zin? Meg Ulan-Ude? Lehetséges ez? Ez az egész? Más legendák is eszembe jutnak. Hősökről, politikusokról, történelmi eseményekről, sportolókról, él- ' munkásokról. Aztán mindig kiderült, hogy csalás az egész, hogy hátsó szándékok álltak mögöttük. Hogy néhány torz gondolkodású alak dörzsölte a kezét, mások pedig hittek a mesében. Rövid történelmi áttekintés Igen. itt van nekünk ez a Petőfi"ügy. Amibe most. már az Akadémia is belekeveredett. Mert hogy most ki kell deríteni, mi az igazság. Ugye, itt van néhány tiszteletre- méltóan rendes ember, egy kis csoport, élükön Morvái, aki a kazánjaival már letette a névjegyét a magyar gazdaság kissé rozzant asztalára, s ennélfogva nemcsak gyorsan meggazdagodott, de úgy érzi, példamutatást kell tanúsítania a nemzeti múlt kitakarításában is. Sokan persze azt állítják, hogy ez a Morvái csak reklámot csinál magának. Megjátssza a jóságos mecénást, aztán úthenger módjára átgázol azokon, akik nincsenek egy véleményen vele. így járt például szegény Balaj- thy, az egész életében sikertelen filmrendező, aki ösz- szetűzésbe került a nagyré-. dei kazánkirállyal, amiért is kipenderítették a kezdő csapatból. Aztán ott van Kiszely, a Megamorv-expedíció nagy- rabecsült antropológusa, akit mindenki egyszerűen csak professzornak szólít Mor- vaiék körében. Róla írja Borzák Tibor, a kétes értékű „Petőfi-expedíció” című újság szerkesztője: „Kiszely István nevével forr egybe a barguzini exhumálás is. ö volt az, aki először pillantotta meg azt a bizonyos koponyát. amelyről később az amerikai és szovjet antropológusok is kijelentették, nem fér kétség hozzá, hogy Petőfi Sándoré.’’ Hogy ebben a röpke idézetben mennyi a — finoman szólva — csúsztatás, arra még lesz módunk visz- szatérni. Elöljáróban azonban annyit, hogv az amerikai antropológusok ilyen kijelentést legfeljebb szóban tehettek, mert a kiadott jelentésben már másképpen, sokkal óvatosabban fogalmaztak. a szovjet antropológus pedig a későbbiek során egyenesen kikérte magának. hogy a nevében ily módon nyilatkoztak. Végül az Akadémia is rászánta magát a köereműkö- désre. Hogy miért nehezen? Azért nehezen, mert sokan úgy vélték a tudós társaság tagjai közül, hogy ez az ügy komolytalan, a gvanú, hogy Petőfi földi maradványait meglelték a távoli Szibériában, nincs kellőképpen alátámasztva történeti. régészeti. antropológiai bizonyítékokkal. Nemzeti ügy — mondja úton-útfélen Morvái, de hát Magyarországon már annyiszor jelentették ezt ki, hogy ettől azért nem kell meghatódni. És bennem van egy gyanú, hogv ezt a nemzeti ügv kifejezést. ezt mindig érvek helyett mondják, meg írják. Aztán kételkedjen benne, aki mer. Visszapillantás Amikor Budapestről megérkeztünk Moszkvába. a Seremetyevo—2 repülőtéren ott várt bennünket egy elegáns, középkorú hölgy, aki a Szovjet Tudományos Akadémiát képviselte. Jó hírekkel akart előállni, de Morvái belefojtotta a szót. Neki senki se hozzon jó híreket. Arra ott van ő maga. De hát. erősködik a hölgy, ő csak azt akarta mondani, hogy semmi szükség a szibériai utazásra, az imént beszélt az Ulan Ude-i elvtársakkal, akik jelezték, hogy két nap múlva felhozzák a csontokat tartalmazó ládát Moszkvába, hogy megkezdődjenek a tudományos vizsgálatok. A nagyrédei kazánkirály erre borzasztó mérges lett. Hogy ő ne menjen le Ulan Üdébe? Ezt mondják neki? Hiszen nála van a láda kulcsa! Az nem olyan nagy baj, folytatja a gondolatmenetét a hölgy, hiszen a ládát nem kell ki- nvitni, sőt, nem is szabad kinyitni, csak a teljes magyar delegáció jelenlétében. Majd itt kinyitják, Moszkvában! Az érvek itt valahogy elcsúsznak egymás mellett, a tolmácsunk is csak kapkodja a fejét, hogy mi lesz ebből. Morvái azonban nem tréfál, szidja a magyar akadémiát, közli, hogy leváltatja az elnököt és a főtitkárt, végül közli, hogy akkor azonnal fel is hívja Rizskov miniszterelnököt. helyesebben felhívná, ha éppen lenne tantu- sza. A szovjet hölgy bólint, felőle ugyan hívhatja, nem azért találták ki ők a glasz- nosztyot, meg a peresztrojkát, hogy ő most beijedjen a miniszterelnöktől. Nem is ijed be, de nem is állapodunk meg. Engem becsapott az akadémia, — ezt mondja Morvái, a hölgy pedig sértetten távozik. Morvái közli, hogy. ő mindenképpen utazik Ulan Üdébe, és ragaszkodik hozzá. hogy az akadémiai küldöttség is menjen vele. A kulcs, ismétli, a kulcs nála van. Irány tehát Morvái és Kiszely behozzák a nemzeti színű szalaggal átkötött fémládát. A kazánkirály bedugja a kulcsot a zárba. Látszik minden mozdulatán, hogy műszaki ember. Szinte oda sem néz ... Elsőre sikerül is neki. Felnyitják a láda tetejét, egyenként kerülnek elő a csontok. Morvái szeme könnybe lábad, benne szemernyi kétség sincs afelől, hogy itt bizony a nagy magyar költő földi maradványait láthatjuk. Hiszen ő már a temetés napját is kitűzte: azt is elhatározta, hogy a fél ország elgyalogol Budapestről Kiskőrösre. Elvégre a Nagy Temetések Évében, mit számít az, egy- gyel több. vagy kevesebb. Farkas Gyula is a kezébe veszi a koponyát, alaposan megnézi, forgatja, aztán visszateszi az asztalra. Oda- somfordál mellé Morvái egyik kísérője. — Milyen érzés — kérdezi a professzort meghatottan — a nagy magyar költő földi maradványaival találkozni? Farkas visszanéz rá és közben az állát dörzsöli. — Csak nem arról van szó, hogy Farkas úr kételkedik? — faggatja tovább a kis ember. — De igen — feleli végre a professzor —, erről van szó. Farkas úr kételkedik. Ismét Moszkva Negyvennyolc órát utaztunk budapesti indulásunk óta szinte egyfolytában, alvás nélkül. A moszkvai szállóban végre néhány órás szunyóka. Másnap délelőtt már komoly tudományos ülés az akadémián. Elmondják az elképzeléseiket a szovjetek, aztán szót kap Harsányi professzor. Egybehangzó a véleménye, hogy senki sem tartja megalapozottnak Ki- szelyék megállapításait. Mintha Alekszejev akadémikus, a Moszkvai Régészeti Intézet igazgatója azt sem értené, mit is keresünk mi ott. A régészek, történészek, néprajzi szakértők előadásaiból egyre világosabban rajzolódik ki a kép: semmi biztos nyom nem vezet Petőfihez. Morvái és Kiszely még nem érkeztek meg, így a megbeszélések higgadt, tárgyszerű légkörben folynak. Délután aztán már más a hangulat. Befut a kazánkirály és -kísérete. Morvái tele van kifogásokkal. Helyteleníti, hogy ő és antropológusa nem kapott helyet a tárgyalóasztalnál, csak a fal mellé helyezett székeken ülhetnek. — Kisemmizik a MEGA- MORV-bizottságot? — támad rá azonnal az egyik szovjet szervezőre. — Ha nem ülhetek a tárgyalóasztalhoz, felhívom Rizskov miniszterelnököt és panaszt teszek. Alekszejev nagyot szív a pipájából, aztán a zsebébe nyúl. — Tessék — feleli —, itt egy tantusz. Morváit azonban nem olyan fából faragták, hogy megsértődjön. Persze, nem telefonál a miniszterelnöknek, inkább kissé átrendezi a tanácstermet, hogy ő is az asztalnál ülhessen. Maga mellé invitálja Kiszelyt, mire Szabó Árpád feláll és udvariasan átadja a helyét. Eme kis közjáték után folytatódnak a szakértői előadások. Morvái — jól látom, ott ül velem szemben — időnként megböki Kiszelyt. — Na — szól oda neki —, szólj ,má hozzá! Kiszely azonban vonakodik. Morvái azonban nem ilyen gátlásos. Folyton van mondanivalója, lelkesen jelentkezik, mint egy kisdiák. Alekszejev már többször kérte, hogy csak szakmai hozzászólások hangozzanak el, de a végén ráun, szót ad Morvainak, aki valóságos kiselőadást vág le a magyar és a szovjet akadémia elfogultságáról. — Itt — mondja — egyetlen jó szó sem hangzik el a MEGAMORV vizsgálatairól. Mindenki csak a hibákat keresi. Hogy így nem mértünk jól, meg úgy nem mértünk jól. Ez így, kérem, nem fér. Alekszejev közbeszól. — Itt arról van szó, hogy Kiszely úr bizonyos méréseket, mint maga is állította, bizonyos méréseket a helyszínen spárgával végzett el. .. Spárgával... — Mert nem volt más mérőeszköz — replikázott erre Morvái. — Ilyen esetben — folytatta Alekszejev — nem kell mérni. Ha pedig mindenáron mérni akarnak, akkor ne jelentsék ki ország-világ előtt, hogy a mérések hitelesek, s ne tegyen nekünk ön, Morvái úr, szemrehányást, amiért az ilyen módszerek használatát kritikával illetjük. — Na ja — mondta erre Morvái —, én nem vagyok antropológus. És leült. Mindezt nem Morvái ellen írom, csupán annak érzékeltetésére, hogy nemzetközileg elismert magyar tudósoknak milyen hangulatban kellett dolgozniuk ... Bizonyítékok vagy feltevések Morvái ugyanis örökösen bizonyítékokra hivatkozott a nyilatkozataiban. Ezek a bizonyítékok azonban meglehetősen különös eredetűek voltak. Ilyenek például, mint: „De hát Vinokur bácsi azt mondja", vagy „De hát Tyivanyenko állítja”, aztán „A levéltárban látták", meg „Mindenki azt mondta", legvégső esetben pedig „Mi sohasem mondtunk ilyesmit.” Ott van például a sokat idézett farkasfog, amit sokan döntő bizonyítékként említenek. A moszkvai vizsgálatokon aztán kiderült, hogy szó sincs farkasfogról. Kiszely is beismeri, hogy tévedett: és nem ez az egyetlen eset. — Ne ragadjunk le a részleteknél — sürgeti Morvái a vizsgálatokat, ö már szeretné hazavinni a csontokat. — Akkor vihetjük haza a csontokat, ha bebizonyosodik, hogy csakugyan Petőfiről van szó — feleli Harsányi professzor nagy nyugalommal. — De hát ezt már a Kiszely úr bebizonyította — néz körül kétségbeesetten a kazánkirály. Hogy hát ez miféle dolog. — Meg az amerikai kollégák is bebizonyították. Mi azért jöttünk ki, hogy hazavigyük a csontokat. Csak hát maguk akadékoskodnak most. A moszkvai vizsgálatok harmadik napján aztán Alekszejev felteszi a kérdést Kiszelynek, hogyan látja most, az újabb vizsgálatok fényében a barguzini leletet. Morvái antropológusa feláll. — Én is úgy vélem — mondja —, hogy egy kissé elhamarkodtak a dolgot. De — teszi hozzá — szabadjon fenntartanom azt a véleményemet, hogy ez mégiscsak Petőfi. És ezzel leül. Milyen másképp hangzik ez, mint a „Megtaláltuk Petőfit” kezdetű híradások! Morvái csalódottsága most leírhatatlan. Az akadémiai bizottság befejezi a moszkvai ülésszakot, néhány mondatban még szó esik további vizsgálatokról. Harsányi professzor elzárkózik a nyilatkozattól, sem jóslásokra, sem a várható eredmény megállapítására nem vállalkozik. Egy vállalkozó, akit elnyomott a rezsim, most bizonyít. Pénzt ad kutatásra. Ez is derék dolog. Ha persze nekem ennyi pénzem lenne, én biztosan beteg gyerekek gyógyítására áldoznék inkább, de hát ez ízlés dolga. Ez a nagyrédei férfiú mecénás, afféle magyar mecénás, aki azért a maga hasznára is gondol ám. Lehet, hogy csak erre volt jó ez a Petőfi-cirkusz? Lehet, hogy holnap, holnapután naponta bukkannak fel gyorsan meggazdagodott vállalkozók, akik úgy érzik, feltételeket kell diktálniuk az Akadémiának, a televíziónak, megfenyegethetik a miniszterelnököt. Hát győzhetnek ilyen nyomorult álokoskodások? Vagy csakugyan igaz, hogy a szolgaság házának lefüggönyözött ablakai mögött félig már meg is vakultunk? Hogy ilyen vásári ragyogás elkápráztat bennünket? A bűnök erényekké válnak, s paradoxonok axiómákká? Megint a tudatlanokból lesznek a tanítók ? Végre otthon. A kézitáskából kiesik „A régészet regénye”, amit fiatalkoromban egyszer már olvastam, most inkább csak szórakoztató olvasmányként vittem -magammal az útra. Kár, hogy ez a könyv végül is sem Szibériában, sem Moszkvában nem került elő, mert az expedíció néhány tagjának minden bizonnyal hasznos lett volna felolvasnom az első lapra nyomtatott Goethe-idézetet. Tanulságképpen? Nem, szó sincs tanulságokról. Csak elmélkedésre javasolhatnám neki e néhány sort: „Nincs hazafias művészet, sem hazafias tudomány. Mindkettő, csakúgy, mint minden, ami magasztos és fennkölt, az egész világ tulajdona, és csupán az összes kortárs általános, szabad kölcsönhatása révén érvényesülhet, és a múlt fennmaradt és ismert hagyatékának állandó tekintetbevételével fejleszthető tovább.”
