Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
íkÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1990. március 31., szombat Találkozók, versenyek, jótékonysági előadások A füzesgyarmati dalárda országos sikere A bölcsőtől a koporsóig Az utolsó állomás népszokásai Halottsiratás (Nyáraszó, 1941) Az énekkarok, dalárdák tevékenysége igen széleskörű volt, rendszeresen tartották a próbákat, meghatározott helyen és időben. Nagy fegyelem és szigorúság uralkodott ezekben a „művelődési kollektívákban”. Például Füzesgyarmaton a próbákról igazolatlanul hiányozni nem lehetett, aki ezt megtette, az a következő próbán felszólítás nélkül köteles volt a dalárda pénztárába 20 fillér bírságot befizetni. Ha ez megtörtént többször, megszegte a fegyelmet, az egyletből, dalárdából titkos szavazással kizárták! A dalárdák, énekkarok egy évben több alkalommal rendeztek jótékony célú előadásokat, a Szeghalomvidéki Hírlap írja 1930. IX. 28. számában : .. mint értesültünk a Szeghalmi Péter András Reálgimnázium október 12-étőI kezdődően sorozatos diák- hangversenyek rendezését határozta el mindazokban a községekben, amelyekkel kapcsolata van a gimnáziumnak. Az első ilyen hangverseny Okányban lesz, ahonnan 28 diák jár be Szeghalomba a gimnáziumba ... Aztán jönnek sorra mindazok a falvak, ahonnan növendékeket kapott az intézet: Vésztő, Komádi, Kö" röstarcsa, Körösladány, Dé- vaványa, Csökmő, Bihar- nagybajom, Füzesgyarmat és Berettyóújfalu. Ezeknek a hangversenyeknek jó részén szeghalmiak lesznek. Az intézet java (60 tag) mindezekre ki fog menni ... A hangverseny teljes jövedelme diáksegélyezés célját szolgálja, esőlsorban az Ifjúsági Segélykönyvtár gyarapítását.” A dalárdák, énekkarok több alkalommal vettek részt dalostalálkozókon, versenyeken. Igen szép eredménytért el a füzesgyarmati dalárda a XXII. országos dalosversenyen. A kevés, és mindössze csak 20 tagból álló dalegylet a magyar népdalcsoportba nevezett be, ami eleinte merész vállalkozásnak tűnt, miután ezen csoportba 65 dalárda nevezett be, s ezek között a legtöbb városi dalárda éspedig 60-100 taggal volt. Szembetűnő is-volt a kis dalegylet felállása az emelvényre, de a katonás megjelenés és erős fegyelem megragadta a nagy számú hallgatóságot. Még jobban figyelt a közönség, amikor a 4 komplikált pásztornóta első dalát az alföldi puszta fiainak darabos nótázását utánozva előadta a dalegylet. Hogy a dalosok szerepelhessenek, minden alkalmat megragadtak ... „ ... a körösladányi dalegylet június 10-én nagyszabású hangversenyt rendezett. A sárréti dalversenyen első díjat nyert dalárda hírnevéhez méltón készült az ünnepségre, és kellemes estében részesítette Körösladány műpártoló közönségét ...” A másik példa; „ ... Füzesgyarmaton, az Ipartestületben társas vacsorát rendeztek, és felavatták a debreceni országos dalosverse- n.ven nyert serleget...” A Szeghalomvidéki Hírlap köröstarcsai „Hírekből” kitűnik, hogy „ ... 30 éves jubileumi (1900—1930) közgyűlés volt a Földmívelő Munkásegyletben — díszközgyűlés keretében ünnepeltek. A munkásegylet 10 tagból alakult alkalmi dalárdája énekelte a Szózatot...” Ritka szép ünnepély folyt le 1931. április hó 12-én Csökmőn, adja hírül a Szeghalomvidéki Hírlap, ötvenéves jubileum és zászlószentelés. A dalegyletek, dalárdák, énekkarok sora bizonyítja, mozgalmi életük, aktív tevékenységük elég széles skálán mozgott. E mozgalom megérdemli a szorgalmas gvűitést, kutatást, mivel kiemelkedő szerepet játszottak a parasztság életében, minden időszakban. Nekünk gyűjtőknek pedig nincs szebb feladatunk, mint felderíteni a múlt hagyományait. Példamutató. hogy a valamikori dalosokat ott találjuk a hagyományápoló megemlékezéseken, és mindig együtt találjuk a dalosokat az egyletek és körök tagjaival! Borbiró Lajos Az emberi élet legtitokzatosabb, legdrámaibb sorsfordulója az elmúlás, a halál. Nem csoda hát, hogy az élet utolsó állomásához számtalan népszokás, hiedelem fűződött a régebbi korokban. Már az új házasokat is emlékeztették az elmúlásra. A menyecske eltette menyasszonyi ruháját, mert azt szánta — palócföldi kifejezéssel — „halóruhának”, s a vőlegény ingét is hasonló céllal rakták a láda fenekére. Idős asszonyok, férfiak évekig gondosan vigyázták azt a ruhát, öltözetet, amelyet halálukra tartogattak. Legtöbbször drága, díszes, ünnepi holmi volt ez, mert a falu számon tartotta, kit milyen ruhába öltöztettek a halotti ágyon, s megvetették azt, aki a hozzátartozójának, családtagjának nem adta meg a kellő végtisztességet. A halál közeledtéről is számos hiedelem járta. Ha a kutya vonítani kezd, ha bagoly jelenik meg a kéményen és huhog, ha a bútorok recsegnek, ropognak — ez mind a halál közeledtét jelezte. Különösen az álmok voltak alkalmasak a haláleset megjóslására. Bagolyéval álmodni — halál; kemencével álmodni — távoli rokon fog meghalni; s ha álmunkban pap jelenik meg, közeli rokon távozik az élők sorából. A halálos betegről, a haldoklóról való gondoskodásnak is megvoltak a maga törvényei, szokásai. A haldokló feje alól a tollal tömött párnát kivették, s ha a beteg lekívánkozott a földre, szalmazsákkal, lepedővel együtt tették le, vagy pedig földre terített szalmára fektették — mondván: úgy ..könnyebben tudott meghalni”! —, s csak a halál beállta után emelték vissza az ágyra. Amikor örökre lehunyta szemét a megboldogult, a házban megállították az órákat, a tükröket, a fényes, csillogó felületeket kendővel letakarták. Az Ipoly mentén, ha a gazda halt meg, az istállóban elengedték a jószágot, „hogy az elhunyt lelke megnyugodjék”. A halottas házban tüzelni, főzni nem volt szabad, legtöbbször a rokonság valamelyik tagja látta vendégül a megboldogult házané- pét. A halottat először megmosdatták, majd felöltöztették. Mosdóvizét olyan helyre öntötték, amerre senki se járt, mert azt tartották, hogy sárgaságot kap az, aki keresztülmegy rajta. Egyes vidékeken azokat a ruhákat, amelyeket élete utolsó perceiben használt a megboldogult, elégették. Elterjedt szokás volt az is, hogy az ünneplőbe öltöztetett halott lábára húzott csizmáról levették a patkót, hogy ne kopogjon, ha a temetés utáni éjszaka hazamegy látogatóba. A halott „hazajárását” babonás szokásokkal próbálták megakadályozni. A legismertebb közülük az a furcsaság, hogy az elhunytat mindig lábbal kifelé vitték ki a házból, hogy ne találjon haza. Hasonló céllal a kedvenc tárgyait — családfőnél például a pipáját — rakták be a koporsóba. A halálesetet a papnál azonnal bejelentették, és meghúzatták a harangot. A harangozás elsősorban a közelben levő és ólálkodó lélek elűzését szolgálta, de híradás is volt. Árokszálláson például, amikor megszólalt a harang, a templomtorony két ablakán át a halott nevét is kikiáltották. Szinte valamennyi vidéken szokás volt a felravatalozott halott virrasztása. Rokonok, ismerősök, egyes helyeken felkért virrasztóasszonyok gyűltek össze abban a szobában, ahol a halott feküdt. Imádkozással, temetési énekekkel búcsúztatták a megboldogultat, így virrasztottak mellette reggelig. Amíg a halott a lakásban volt, az ablakokat nem nyitották ki, még az összesöpört szemetet is tilos volt kivinni. A temetés lebonyolításáért a halott legközelebbi rokona, jó barátja, szomszédja, sok esetben a család megbízottja — Sajó menti elnevezéssel — a „fugerá- tor” felelt. Gondoskodott koporsóról, a halott felöltöztetéséről, a sír megásásáról, a temetési ceremóniáról, a papról, a búcsúbeszéd főbb adatairól. A temetési szertartásnak is minden vidéken megvolt a világi rendje, amely megszabta, ki állhatott a halott fejénél és közvetlenül a koporsó mellett, s kinek kellett a népes rokonságból távolabb állnia. A temetést számos vidéken halotti tor követte. Régebbi századokban ezt a ceremóniát a temetőben tartották. A háznál rendezett torban az asztalnál egy üres helyet hagytak a halott részére. az asztalon pedig egy üres tányért, amelybe aztán a felszolgált ételekből is raktak. A legény-, leánysorban elhunytat lakodalmi pompával, vőfélyek, koszorúslányok kíséretében temették, és egy-egy ismerős legény vagy lány játszotta el a vőlegény, a menyasszony szerepét. Így aztán a temetés, a halotti tor a zenészek közreműködésével gyakran zenés vígassággá nőtt. A temetés után a gazdag, tehetős családokban hozzáláttak az elhunyt végakaratának a teljesítéséhez, a vagyon felosztásához. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy régen a végrendeleteknek csak egy kis hányadát foglalták írásba, a szóbeli végrendelkezés legalább olyan gyakori volt, mint az írásbeli. Hagyománytisztelő helyeken a szóbeli végrendeletet az örökösök éppúgy megtartották, mint az írásbelit, különösen ha az abban foglaltakat a helyi szokások is megerősítették. Kiss György Mihály Szőlő a régi Gyopárhalmán A hegybíró, a saraboló meg a szépségkirálynő A múlt század végének filoxéravészéig Orosháza népének gazdálkodásában jelentékeny szerep jutott a szőlőtermelésnek csakúgy, mint az Alföld majd minden településén. A nagy kipusztulást követően azonban — melyről többek között Veres József, a város történetírója tudósít részletesen — erősen megcsappant a szőlőtermeléshez való kedv, s a szőlőkultúra nagyon visszaesett. A régi térképek és a mai városrészelnevezés, a Szőlők őrzi a régmúlt emlékét, s természetesen, a reánk maradt írásos dokumentumok. Szőlőt azonban nefhcsak a Szőlőkben termeltek, hanem a határ más részeiben iis. Az egyik legösszefüggőbb hegyközség a gyopárhalmi rész volt. Ezt a területet Vili Lajosáé gyopárhalmi lakos szavakkal a következőképpen határolja körül: „A szentesi útfélen, a Rákóczi-telep sarkánál kezdődik, tart a betonúiig, a laktanyáig. Akkor arra le a laktanyánál a betonút ahogy visz le a Petőfi Tsz irodájáig, onnan megint a Rákóczitelepig, bal oldalra. A bal oldal a Gyopárhalom. Az a szélső út Gyopárhalmán. Ez egy négyszögterület. Ebben a négyszögben van Gyopárhalma. Az errül- ső részin van a Határ utca, azután a Temető dűlő, amit Nyárfás dűlőnek is hívnak, aztán a Középlak, az volt két sor ház, utána volt a Csőszház-dűlő — azért nevezték el annak, mert ott csőszház volt —% ez a dűlő pedig, ami itt utánunk van mindjárt, ez a Kertészház- dűlő volt. A Szentesi útnak az errülső része még, ez a Goypárhalma.” A hegyközség kialakulásáról és rendjéről id. Vili Lajos tud tájékoztatást adni, akinek az apja maga is hegybíró volt. Gyopárhalma Károlyi Margit grófnő birtoka volt. 1850-ben ő osztott ki 417 kisholdat. Ebbe beleesett a Gyopáros is. A föl- • deket kisemberek vették meg; orosháziak, meg a birtokon és közelében élők. Akkor még nem voltak itt lakások; a beépítés, és a szőlőtelepítés egy időben indult meg, amikor megvették ezeket a kis területeket. H árom dűlő volt. Ezeket farmezsgyék választották el egymástól. A hegy. körül árok volt, melynek egyik oldalán az uraság — gróf Zsilinszki Róbert — földje volt, a másik oldalán meg a hegyé, a hegyközségé. Álé választotta el a szőlőt a többi földtől is. Ez a két méter széles árok már az uraságé volt. Nem volt nagyon mély, és csapás volt benne: ezen mentek leSzen- tetomyára. Az árokban szabad yolt járni, de rajta átmenni tilos volt: aki átment, azt a csősznek jogában állt megbüntetni. A szőlőhegyben kapu is volt, de csak egy helyen, a Szentesi útnál. Kiskapu is, meg nagykapu is. Ezeken idegenek nem közlekedhettek, és a szőlőtulajdonosoknak ügyelniük kellett arra, hogy nyitva ne hagyják, mert aki nem csukta be a kaput, azt a csősz megbírságolta. A büntetéspénz a hegyközségé lett, s a különböző közös kiadásokra — a csőszház rendben tartására, a hegykutak tisztán tartásá-* ra fordították. A csőszház a középső dűlőben volt, ez volt a csőszök közös téli szálláshelye. Ebben kemence is volt, fekvőhelynek pedig rendes ágyak. Mindhárom dűlőnek külön csősze volt, és tavasztól őszig mindegyik a saját kis kunyhóját lakta, a saját dűlőjét vigyázta. A hegyközség feje a hegybíró volt, akit időről időre a gazdák választottak, a csőszválasztással egy időben, az orosházi községházán. A hegybíró tisztsége felelősséggel járt: ő őrizte a hegyközség iratait, pénzét is a hegyládában. Vili Lajos apja az 1930-as évekig volt hegybíró, utána — utolsóként — Matók Géza viselte ezt a tisztséget. A csőszöket több jelentkező közül választották ki. Hatalmuk és jogaik gyakorlása, a veszélyhelyzetek elhárítása és tekintélyük elismertetése érdekében fegyvereik is voltak: puska és fokos. Tréfából ugyan azt szokták mondani rájuk, hogy csak sós-paprikás töltényük van; töltény táskájukban azonban valódi töltények lapultak. Jelvényük is volt: a mellükön egy nagy medália, rézből. Erről lehetett látni, hogy az illető valóban csősz. A csőszök fizetsége minden hold szőlő után egy véka búza volt, és egy kéve rozsé. Ezenkívül fogyaszthattak a gyümölcsökből, de sem a családjuknak, sem másnak nem adhattak, nem vihettek el. Mind a hegybíró, mind a csőszök megválasztása tavasszal, Szent György napján történt, járandóságukat pedig Szent Mihály napján kapták. A csőszök — természetüknél fogva — nem egyformák voltak. Voltak azonban közöttük olyanok, akiket kivételes bátorságuk miatt még ma* is emlegetnek. Ilyen volt egy Bikádi nevű orosházi ember, akinek a dűlőjébe nemigen merészkedtek tolvajok, de valamennyiük közül talán Barna István volt a legrettegettebb, akiről Vili Lajos a következőket mondta: „Nagyon veszedelmes kis ember volt. Az csak fokossal járt, de ha szorult a'kap- ca, hát használta is. Emlékszem rá, hogy egy időbe egy tanyasi embernek volt itt egy hold gyümölcsöse. Aztán elkezdték lopni a gyümölcsöt. Az öreg csősz — mert hozzám képest akkor öreg volt — éjszaka oszt ki- lesrte űket. Éfélkor idéhaj- totta az apámhó, az voltakkor hegybíró, lehetett ez úgy 1927 körül. Egy szál fokossal kísérte a három tolvajt, akikkel a zsákot is hozatta, mer abba szedték a gyümölcsöt. Hozták magukkal azt is. Innen aztán bekísérték Gyopárosra, a rendőrségre űket, hogy ültessék le űket. Veszedelmes kis ember volt. Az oszt nem ijedt meg, ha kétméteres emberrel találta magát szembe, akkor se.” N em célunk e cikkben a szőlőművelés folyamatát részletezni, azt azonban fontosnak tartjuk elmondani, hogy a manapság ismert sok-sok változat előtt Gyopárhalmán a kadarka és a rizling volt a két uralkodó szőlőfajta. Ugyancsak szükséges bemutatni a szőlőművelés eszközeit, mivel ezek az idők folyamán a technika fejlődésével nagyon sokat változtak. A felsorolást a telepítéshez használt ültetőfúróval kezdjük. Ez kovácsolt vasból készült, hossza mintegy 80-120 cm, hegye különböző kiképzésű: ha maga a fúró henger alakú vasból van, akkor kúposán hegyes, ha pedig szögletes a vas, akkor laposra kalapált vagy gúla formájú a hegye. Gyakori a széles élű, spirál kiképzésű is. Fogója jól markolható vastagságú fából készül. Az ültetéskor fúrt lyuk mélysége a talaj minőségétől és az ültetett szőlő fajtájától függött. A talaj megmunkálásának fő eszköze a kapa. Enrtek két alapformája terjedt el, a kerek és a szögletes. Az idők során a kerek formájú kapák váltak általánossá, mert ezekkel (.finomabban lehetett körülkapálni a tőt”. A kapát általában a tavaszi nyitáskor és az őszi takaráskor használták, az évközi gyomirtáshoz pedig alkalmazták még a sarabolót is, ami a gyomirtás mellett a talaj felszínének a megmunkálását is szolgálta. A szüret időszakának — mint országszerte — itt is a szüreti bál volt a legnagyobb kollektív ünnepi alkalma. Míg azonban — különösen a történelmi borvidékek településein kame- válszerű, színes felvonulások voltak, s tartják magukat e szokások még ma is, Orosházán és külterületén ez nem vált hagyományossá. Itt vendéglőkben rendezték a szüreti mulatságot, ami azért a szokásos báláktól természetesen sokban különbözött. A bálban szüreti szépségkirálynőt is választottak, aki ajándékba szép vállkendőt kapott, s bár címe-rangja a bál befejeztével tulajdonképpen megszűnt, a szép ajándékot a következő szüreti bálig büszkén viselte ünnepnapokon, majd eltette emlékei közé. * * * Az elmondottak mintegy száz esztendő hagyományos gazdálkodásának és a szőlő- műveléshez kapcsolódó szokásoknak mozzanatait idézik. Az utóbbi négy-öt évtized változásait külön tanulmányban lenne érdemes megvizsgálni, még akkor is, ha a város környékének szőlőtermelése nagyságrendben nem túl jelentős, s a termelőszövetkezetek szőlőtelepítései mellett csak a kiskertekbe szorul is vissza. Beck Zoltán
