Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

1990. február 10., szombat

o

m

BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET

A viharsarki földigénylők

Százezer hektárt visszakérnek

A kétségtelenül óvatos lépésekkel előre haladó földtulajdonreform minden

egyes változása hatalmas társadalmi viharokat kavar. Az Országgyűlés legutóbbi módosítása sem aratott kellő sikert. Ugyanis a 47-es földtulajdon visszaállítását hirdető kisgazdapárt, valamint a többi olyan politikai párt és szervezet, amelyik valamilyen formában a magyar lakosság tömegeit szeretné földhöz juttatni, okkal aggódik továbbra is törvényesen lefolytatható föld- adás-vételi akciók miatt. Ez már csak azért is érthető, mert számos példa akadt az utóbbi fél évijén, amelyik egyértelműen azt igazolja, hogy a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok elsősorban likviditásuk rendezése, vagy hatalmuk átmentése érdekében rendezik a földtulajdon-viszonyokat, kizárva ezzel a nyilvánosságot, s az érdekelt vidéki lakosságot. Olykor az is előfordul, hogy egy községen, falun belül válik egymás ellenségévé az egyébként szövetséges vidéki parasztság.

* * *

Valószínűleg a Békés Megyei Független Kisgazdapárt megyei elnöke, dr. Zsíros Géza sem gondolt arra, hogy a viharsarki emberek szívében még mindig mélyen él a föld szeretete. Ugyanis az egy éve tartó, földvisszaigényléssel kapcsolatos szervező- munkájuk eredményeként, ma már több mint 20 ezer •földigénylőt vettek nyilvántartásba. S ha mind emellett még azt is figyelembe vesz- szük, hogy a meghurcolt parasztság élő, idős résztvevői, családtagjai körében még mindig kísért a múlt félelme, akkor a 100 ezer hektárnyi terület iránti igény egy olyan jelzés, amelyet egyetlen párt sem söpörhet le az asztaláról.

A Békés megyei emberek egyébként a földhasznosítást a legváltozatosabb formában képzelik el. Vannak olyanok, akik továbbra is a szövetkezet kezelésében hagynák földjüket tisztességes bérleti díj ellenében, mások családi farmgazdaságra, vagy szövetkezésre gondolnak, de akadnak jelentős arányban oylanok is, akik állattartásuk jövedelmezősége érdekében óhajtják földjüket művelni. Mindenképpen meglepő, ihogy a megyéből elvándorló, az ország más vidékein élők közül is sokan jelentkeztek. Egyré- szük szeretne hazajönni és gazdálkodni, mások az itt élő családtagjaiknak adnák földjüket. Mindenképpen említést érdemel, hogy a

nyomtatványokon pontosan fel tudják tüntetni a visszaigényelt föld aranykoronaértékét, területét, helyrajzi számát. Valamennyihez csatolták az eredeti telekkönyvi szemlét, a tulajdonra vonatkozó közjegyzői végzést, és a birtokív másolatát. Sőt, valamennyi nyilatkozó ismeri azt is, jelenleg melyik termelőszövetkezet. illetve állami gazdaság műveli földjét. A 47-es tulajdonrendezés elleni érvként felhozott földhivatali nyilvántartás-hiányosság itt, Békésben nem lehet akadálya a tulajdonrendezésnek. A Viharsarokban a családok nem kezelték felelőtlenül irataikat.

Szinte naponta újra és új- ra'megfogalmazódnak a kisgazdapárt programjával szemben kétkedők következő kérdései: lesz-e eszköz megművelni a kiosztott földeket? Veszélybe kerül-e a biztonságos hazai élelmiszer- ellátás, ha termelés helyett földet asztunk? A néhány- h old ás magángazdálkodók képesek-e versenyre kelni a nagyüzemekkel? Vajon hányán akarnak valóban földet művelni és hányán nyerészkedni a várható magas földár és földbérlet titkos reményében ?

A feltett kérdések jogosságát nem lehet vitatni. Azonban a különböző oldalról

megfogalmazott válaszok legtöbbje inkább politikai indíttatású, s nem a valós gazdasági helyzetünkből fakad. Ugyanis a speciálisan magyar átmeneti időszakban, amikor is a szocialista tulajdonviszonyokból kell áttérnünk az egyéni tulajdor non alapuló piacgazdaságra, nem lehet egyértelműen sem a kisgazdaságot, sem a nagy- •üzemet az átmenet egyedüli üdvözítő formációjának kikiáltani. Tudniillik, a gazdaság csődhelyzete, a várható munkanélküliség, a felpörgő infláció, tehát mindaz, ami egy gazdasági rendszerváltás elkerülhetetlen velejárója, akarva-akaratlanul is arra ösztönzi a földdel rendelkezőket, hogy jogtalanul elvett, fillérekért megváltott tulajdonukat visszakérjék, még akkor is, ha nem kívánják művelni. Hiszen egyfajta biztonságot jelent még a talpalatnyi föld is. A mindennapi megélhetés lehetőségének birtokában köny- nyebb a munkanélküliség veszélyét ,is vállalni. A jövő várható új magyar agrárpiacgazdasága egy dolog, aminek feltételeit meg kell teremteni. Ám, ahhoz sem férhet kétség, hogy az átmeneti időszakban csak a két üzemi forma közös ösz- szefogásával és a paraszti földszeretetre építve úszhatjuk meg olcsóbban és zökkenőmentesebben a mindenki által hőn óhajtott for- dulatot. Mert mindenekelőtt ennek kell vezényelnie a megnyilvánulásainkat.

Rákóczi Gabriella

Hol a (szakszervezeti) határ?

A népszerűség nem megoldás

„Előre várható volt a rendzavarás — ismeri el a Vasasszakszervezet. S mit tettek a rendezők, hogy ezt megakadályozzák? Az égvilágon semmit. Pedig, aki tüntetést szervez, annak vállalnia kell, hogy fenntartja a rendet. Ehelyett a SZOT vezetői tartottak néhány gyújtó hatású beszédet, aztán, mint akik jól végezték dolgukat, hazamentek.”

Nem idézem tovább az egyik napilap kommentárját a január 29-i tüntetésről, mely már a Parlament előtt sem volt zavartalan, aztán pedig dicstelen, nyílt antiszemitizmusba csapott át a tévé székházánál. Igaz, akkor már csak több százan fenyegetőztek, az előbbi 20-30 ezres tömegből. Az egészet is csak azért említem, mert úgy, ahogy van, ahogy történt, jellemző a volt állampárt melletti államszakszervezet kapkodó, szerepzavaros, meg nem tisztult, jelenlegi állapotára. Arra, hogy lett ugyan a SZOT égisze alatt közel száz szakmai é^ ágazati szakszervezete a többmilliós itt maradt tagságnak, ám a vezetés szinte érintetlen, valódi megújulás nincs. A százágra bomlás csak újabb pozícióharcokhoz vezetett. S ígérgetésekhez.

Ígérgetni, követelni pedig lehet, s nem is nehéz a mai világban, az ok is megvan ró: nagyon rossz az emberek hangulata. De, ha ez így van — márpedig valóban ez a helyzet —, akkor mi a jobb: játszani a dolgozók elkeseredésével, vagy vállalni a felelősséget józanul. A felelősséget a múltért, ami idevezetett — s amiben a szakszervezetnek is oroszlánrésze volt —, s vállalni a jelen és a jövő felelősségét is. Nem ilyen vállalós- nak látszik a helyzet, s talán ennek az is az egyik oka,

hogy az „állami” szakszervezetben nincsenek olyan személyek — mint a pártban voltak —, akik évek óta belülről feszegették a régi keretet, s készítették elő a változásokat. Hol lassan, hol gyorsabban, de mindenkor kitéve magukat a legfőbb testületi elmarasztalásnak. Ez a kicsiny, de eredményeit le nem becsülhető gárda hiányzik, különösen aSZOT- ból a központi irányító testületből.

S ezért a felkészületlenség is, amit nem pótolhat a hirtelen jött szabadság, ‘ az, hogy nyíltan lehet a többnyire jogos követeléseket hangoztatni, s hogy a legvégső fegyver, a sztrájk sem tiltott ma már. Az, hogy a szakszervezeti teendők terén is iszonyúan felgyűlt, mert régóta, halmozódott a megoldatlanság — alacsony bé- rek-nyugdíjak stb. —, nem külön istencsapás, hanem ugyanaz a bűnös elmaradás, mint ami minden másban tapasztalható. S a kihívás: a jelen átvészelésének és a jövő kiépítésének a gondja is hasonló. S a kettő nem választható el egymástól, nagyon is összefügg. Akaira bér- és árkérdés.

A lakosságot tömegméretből legjobban a felszabadított árak sújtják. Nem keveseket szinte elviselhetetlenül. Látszatra tehát logikusnak tűnik: légyenek akkora bérek is felszabadítva, s a kettő haladjon mindig egymás melllett. De, hogy az a pofonegyszerűség nem csak látszatmegoldás, hanem életveszély is, arra szomorú példa Lengyelország, az inflációs katasztrófával, ß mi is odajutnánk, vagyis még sokkal rosszabb lenne a helyzet, mint ma. Ugyanis a magasabb bért még magasabb árak követnék, aztán újabb bér-, majd áremelések, s ez ismétlődne tovább megállíthatatlanul. A pénz értékének szakadatlan romlásával, aminek első számú áldozatai pont a bérből és fizetésből élők’ továbbá a nyugdíjasok. Ezt jól kell tudni a szakszervezetnek is, hiszen a SZOT-nak mindig volt közgazdasági osztálya, sőt, külön még elméleti kutatóintézete is.

S a laikusok tapasztalata csak megerősíti a szakismereteket az állami vállalatok, s azok vezetőinek a magántulajdonositól teljesen elütő „viselkedését” illetően. A gondatlanságot, a pazarlást, a nagyberuházási mániát, a költségérzéketlenséget. Ez utóbbi, és a máig dívó pazarlás — anyaggal, energiával, emberrel, idővel, no meg a rongyrázás —, nem volna szabad, hogy elkerülje a szakszervezet figyelmét. Vagyis az, hogy tényleg indokolt-e a bárki saját cégénél történt áremelés, vagy csak éltek a lehetőséggel boldogan. De már tavaly is, amikor a többmilliós prémiumokat osztogatták a vezetőknek, hol volt a szak- szervezet? Felemelte a szavát, vagy megakadályozta? Nem, pedig közbe kellett volna lépnie, még akkor is, ha jogosnak tűnt a kifizetés, mert egy károsan ostoba rendelkezés lehetővé tette.

Több példát is lehetne sorolni, méghozzá a jövőt erősen érintőeket. Amire nagyon oda kellett volna figyelni, az a sorsunkat, leghosszabb távon meghatározó kérdés: a tulajdonátalá- kiítás, amivel elvben mindenki egyetért. Ám, ahogy lenni szokott, itt is a gyakorlat, a végrehajtás képezi a buktatót. Amint tavaly életbe lépett a társasági, majd az átalakulási törvény, a kiskapukon masírozva azonnal megkezdődött a spontán privatizáció. Ügyes, élelmes „menedzserek”, valójában az addigi vezetők rögvest akcióba léptek, saját gazdasági hatalmukat átmentendő. Bár addig is olyan ügyesek és élelmesek lettek volna, mint most, amikor saját pénz, saját tőke nélkül, tőkést varázsoltak magukból. A nyilvánosság és dolgozóik kizárásával. Ám, ha suba alatt mentek is a dolgok, a helyi szak- szervezeti vezetőknek tud- niok kellett azokról. Hol voltak, mit tettek, hogy megakadályozzák ezeket az eredeti tőkefelhalmozással egyenlő üzleteket? Pedig, sokat lehetett volna tenni és kell még ezután is, pont a tagsáig, a bérből és fizetésből élők érdekében.

Egyetlen cikkben csakegy- párót lehet említeni a szak- szervezeti problémák közül, amelyek mind odavezetnek, mennyire megfontoltan, és már most a jövőt tekintve kell — a tagság és az ország érdekében — egy átfogó, reális programmá kialakítani. Annak tudatában, hogy csupán a szerkezetátalakítás, a modernizáció önmagában is milyen megrázkódtatásokat okozott másutt, például Angliában, az olajválság után, holott az nem rendszerváltás és piacgazdaságra való átállás közepette történt. Mint most nálunk, ahol még tetézi a bajokat az el'késettsjg. Hogy miért halmozódtak a hibák, jól tudjuk; a különféle gazdasági lobbiknak nem állt érdekükben a változtatás, a politikai hatalom pedig félt a népszerűtlen lépéseket megtenni. A következmény: még súlyosabb, még népszerűtlenebb intézkedéseket kell tenni, épp a kilábalás reményében.

Ezek hatásával, bármily fájdalmas is, számolni vagyunk kénytelének, állampolgárok, pártok, szakszervezet. A két utóbbi úgy is, hogy nem esik pánikba és tartózkodik a demagógiától, mert az soha nem volt a megoldás eszköze. Annál inkább másé.

Vass Márta

Nekem úgy tűnt, ilyen a Parlament

Számtalan honfitársammal együtt azon állampolgárok soraiba tartozom, akik sohasem, vagy esetleg egyszer osztálykirándulás alkalmával fordultak meg az ország házában, a Parlamentben. Ilyenkor, mint minden ritkaságnak számító esemény előtt, az ember előre elképzeli, milyen lesz közelről. Magam is így voltam, amikor lapunk tudósítani küldött az Országgyűlés januári ülésszakáról. Megpróbáltam gyerekkori emlékét visszaidézni az Országház kupolatermének, tágas folyosóinak, hatalmas oszlopainak, de a felidézett és a látott kép jószerivel összehasonlíthatatlan. (Igaz, 30 évesen már más szemmel nézzük a dolgokat.) Az Országház, mely 1884-ben épült, Steinl Imre tervei alapján, méltán hazánk legszebb neogótikus épülete.

Talán könnyebb a dolgom megbízatásom tartalmi részével, az országgyűlési tudósítással. Bár, mint később, munkám során kiderült, helyzetem hasonló lehetett, mint Kossuth Lajos lapjának (az Országgyűlési Tudósítások) fiatal tudósítóié. No, nem a kőnyomatos, majd kéziratos technológiára gondolok, hanem a Parlament sokszínűségére, a képviselők politikai beállítódására.

Ma e .politikai paletta legalább olyan tarka (és még cifrábbra számíthatunk), mint az 1830-as években. S miként a korabeli ellenzéki és konzervatív képviselők, úgy a jelenlegi ellenzéki pártok és szocialista pártok képviselői is áskálódnak egymás ellen a hatalomért. Akik a televízióból kísérték figyelemmel a tanácskozást, erről helytálló benyomásokat szerezhettek. De a képernyőn keresztül látni és hallani a honatyák vitáját egy-egy törvénytervezetről, vagy egy-egy törvénymódosításról, egészen más, mint egyenesen a helyszínről.

Az öt évvel ezelőtt és a korábban képviselői mandátumhoz jutók érzik, hogy idejük kitelt. Társadalmunk politikai gyakorlata az állampárt egyeduralma következtében az Országgyűlésnek, mint a legfőbb törvényhozó szervnek, meglehetősen szűk mozgásteret biztosított. Ebből adódóan, a • honatyák lehetőségei is behatárolt korlátok közé szorultak. Ha úgy tetszik: nem sok volt a képviselőkre bízva. A kérdésekre a választ az MSZMP Politikai Bizottsága adta, a döntések a párt berkem belül születtek.

Az utóbbi másfél évben fordult a kocka. Az MSZMP reformköreiben meginduló és a lakosság igényeit hűen visz- szatükröző Magyar Demokrata Fórum, mint mozgalom, komoly változásokat kényszerített ki a törvényhozás területén is. Ezt az állítást jól bizonyítja például a pártállam lebontása, az intézmények korszerűsítése, az Alkotmány új alapokra helyezése, a helyi tanácsok kritikai szemlélete és a megyei országgyűlési képviselőkkel szemben támasztott választói igények.

Honatyáink változások szükségességét felismerő rétege igyekezett megfelelni az elvárásoknak. (Az utóbbi egy év alatt összehasonlíthatatlanul több törvényt hoztak, vagy módosítottak, mint 1945-től napjainkig.) Egy valamit azonban egyikük sem tudott lemosni magáról. Mégpedig azt, hogy tagja volt áz MSZMP-nek, hanem akkor is a hatalom kiváltságokat élvező kedvezményezettjének számított. És e tény, ma már nemcsak az ellenzék előtt teszi őket megbélyegzettekké.

Számtalan tennivalója lenne még ennek a Parlamentnek a márciusi választásokig. Azok a képviselők, akik a korlátozott mozgási lehetőségeken belül korábban is meg akartak felelni megbízatásuknak, görcsösen igyekeznek_ aktív részesei lerfni az Országgyűlésnek. Mások, akik biztos egzisztenciális háttérrel rendelkeznek, és posztjukra ez idáig nem sok gondot fordítottak, semmit sem változtak, ök, a szüneteken túl is gyakran olvasgatnak a folyosón, 'sétálnak, és sűrűn visszatérő vendégei a parlamenti büféknek. Semmi nem zökkenti ki őket tespedt nyugalmukból. Nekik nem több ez az egész, mint egy periodikusan ismétlődő kikapcsolódás.

Megítélésem szerint van a fenti két rétegnél egy jóval népesebb másik csoport. Ennek tagjai úgy érzik: becsületükbe gázolnak. Érzéseik nem alaptalanok, hiszen politikai szemléletük, szociális helyzetük az átlag magyar állampolgárénak felel meg. Nem számítanak karrieristának, nem voltak soha politikai ambícióik, nem harácsoltak össze milliós vagyont, nem loptak el senkitől semmit. Képességeiket inkább közvetlen környezetükben, a munkahelyükön tudták kamatoztatni, mint a Parlamentben. A hatalomért folyó politikai küzdelemben nem kívánnak részt venni, ők nem képesek kígyót-békát kiabálni másokra. Alig várják, hogy lejárjon mandátumuk.

Ám a hatalom képzeletbeli tortaszeletéért többen ringbe szállnak. Az úgynevezett „dörzsöltebbek” (miként a sakkban a tisztek előtt a gyalogok) előretolt figurákat alkalmaznak. Mással mondatják el véleményüket, másokat ugrasz- tanak a falnak. így nem olyan kockázatos, és, ha mégis, hát ki sajnál egy gyalogot. A módszerük szembeötlő. Egy- egy vita előtt félrehúzódnak valamilyen kevésbé forgalmas helyre, körbeállják „a nagy embert”, és árgus szemekkel figyelik tanácsait. Egymás közt halkan pusmognak, kevés szóból is megértik egymást. Taktikai egyeztetésük- végén megállapodnak abban, hogy a napirend tárgyalásakor, kik, milyen sorrendben szólalnak majd fel.

A magam szubjektív szemléletével felfedni véltem egy egészen egyedi és egyben utolsó kategóriát: a mindenre kíméletlenül lecsapókét. Azokat bátorkodtam ide sorolni, akik válogatás nélkül már eleve tudják, hogy akármiről szóljon is az előterjesztés, ők nem fognak vele egyetérteni. Nem zavarja vadászszenvedélyüket például az sem, miről tárgyal éppen a Tisztelt Ház. Ha nekik eszükbe jut valami, akkor, és azonnal közreadják. Tagjaik a napirend vitájában felszólalók szavába vágnak, felugrálnak, bekiabálásaikkal tördelik szét a tanácskozást. Sőt, kocsmai stílusban sértegetik társaikat. (Rájuk mondta dr. Raffay Ernő szegedi képviselő: „Amennyiben ők fogják uralni a Parlamentet, akkor inkább lemond a képviselői mandátumáról.”) Reméljük, nem ez lesz a jövőben a domináns irányzat.

Végezetül: amit itt leírtam, kizárólag a saját véleményem. A tévedés jogát fenntartva, nekem úgy tűnt, ilyen a Parlament Papp Ján08