Békés Megyei Népújság, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
o 1990. február 10., szombat IRODA L OM-MU VESZET 'Köröstáj Arcok - közelről Hegyesi Tibor Kardoskúton a művelődési ház kamaratermében nézegetem Hegyesi Tibor orosházi amatőr festőművész káliéit, és nem szégyellem bevallani, hogy bennem, az egykori orosházi gyerekben több festménye évtizedekre elfelejtett érzelmeket hoz elő. Az „Orosházi bányató" hajdani nagy horgászatok csatangolásait, a „Nádas a tavon” a Tóth-malom előtti, eltűnt lóúsztatót és téli műkorcsolyapályát. Kérdezem is H. T.-től rákóczitelepi szép otthonában, hogy eny- nyire orosházi vagy? — Lettem inkább, hiszen nekem Békés a szülővárosom, Gyoma a kamaszkor, a gimnázium, ahol már ügyes rajzolónak, festőnek tartottak. Orosházi csak később lettem, a festőcsoport tagja is, mely csoport (szerintem) a leghosszabb ideje állja az idő próbáját. Ügy látszik, ez a közösség békésen szereti és tiszteli egymást, ami festők között is ritkaság. — Ezzel azt mondod, hogy széthúzás, barátságta- lanság, irígykedés van másutt? — Hogy mi van, nem tudom, de azt tudom, hogy sok huzakodás hallható és kevesebb jószándék. Ez a mi csoportunkra is kihatott egy időben (kívülről), de aztán függetlenítettük ezektől magunkat. Festettünk. Ez a legjobb válasz. Az én személyes bánatom, hogy sokkal többet szeretnék festeni, s sokkal többet megmutatni magamból: így érzek, így gondolkodom. Azért szeretem az orosházi tájat, a gárdonyvelencei tavat, mert derűsek, színesek, jókedvű- ek. Mert hiszek abban, hogy a szenvedés elmúlik, hogy a derű életünk igazi létéleme. Még akkor is, ha ez anakronizmusnak tűnik ... — Nincs ebben valami tudatos „menekülés”? — Biztosan van! De a betonsilókba kényszerült ember talán nem menekülne onnan? Akik nem tudnak elmenni, talán nem szomorúak? A természet számomra hatalmas erő. A szabadságvágy igazi megtestesítője. — Többször is mondtad már, hogy az élet egy taposómalom. Mégis a derűt keresed? Kétségtelen, hogy a képeid ezt tükrözik. Furcsa ez így. — Mi lenne, ha nem azt keresném? Ha nem tudnék örülni egy kiállításnak, mint most, a kardoskútinak, akkor nem is festenék semmit. Akkor azt is elfelejteném, hogy egyszer ecsetet vettem a kezembe. Ez az öröm éltet! És nem hagy nyugodni. — Szerintem még valami. A családi kör. Itt, ez a ház, a hozzád tartozók ... — így van, de erről nem is akartam beszélni, ez nekem (nekünk) olyan természetes. A feleségemnek, a fiamnak és nekem. — Készülsz-e újabb kiállításra? — Nagyban! Dévaványára hívtak őszre, de előbb talán az orosházi gimnázium Táncsics Galériájában is bemutatkozhatok. Érdekel az ifjúság véleménye. Nagyon érdekel. Sass Ervin Lemondás vagy misszió? Művésztanárok vidéken A kis Mozartot csodagyerek korában Leopold-papa keresztül-kasul utaztatta Európán, hogy dicsfényt, hírnevet és megélhetést szerezzen általa a családnak. A zseniből később, felnőtt komponistaként nem lett boldog ember, noha Párizs— Salzburg—Bécs főúri udvarait bejárva a művészetét legtöbb esetben siker koronázta. Mi hiányozhatott az elégedettséghez? Pénz, barátok, lelki harmónia, szabadság? Ki tudja ezt ennyi év után. Az embernek, legyen képességeiben akármilyen tehetséges, nem csupán az ösztöneitől vezérelve szabad megterveznie az életét, hanem bölcs mérlegeléssel, higgadt helyzetfelismeréssel kell a hétköznapok szükségleteihez igazodnia. Csak akkor lesz kiegyensúlyozott egyéniség, ha képességeinek határait be tudja mérni, és az illúziók helyett a realitásokra alapozza tevékenységét. így a kevésbé látványos eredményeknek is tud majd örülni. Ki ne álmodott volna zsenge gyermekkorában népszerűségről, karrierről, küzdött, tanult ezekért a főiskolás, egyetemi évek alatt, s altatta el őket már megállapodott felnőttként, józanabb életszemléletre cserélve ifjúkorának terveit. A közelmúlt politikai változásai igen. sok külhoni magyart sodortak Erdélyből az óhazába, hogy itt keressenek menedéket, megélhetést, biztonságot. Farkas Pál zongoraművész a kolozsvári Zeneakadémián 1965-ben szerezte meg diplomáját, Nagyváradon tanított, ám a zűrzavaros körülmények egy évvel ezelőtt onnan távozásra kényszerítették. Családjával együtt Békéscsabán telepedett le, felesége biológus, két gyermeke van. A Filharmónia 2. kamarabérleti hangversenye után beszélgettünk hivatásáról, élet- körülményeiről, közérzetéről. — A Bartók Béla Zene- művészeti Szakközépiskolában állást ajánlottak, lakást kaptunk, szeretettel hívtak és fogadtak. A legnehezebb időszakban nyújtották felém a kezüket. Nem lehetett más választásom. — A mai koncert egész súlya a zongorista vállán volt, hisz mindegyik műsorszámban közreműködött. Melyik hivatást érzi magához közelebb, az előadóét vagy a pedagógusét? — Nagyon szeretek tanítani, de vallom, hogy aktív muzsikálás nélkül a tanári munka nem sokat ér. Állandó igényesség kell, hogy munkálkodjon bennünk, önmagunkkal és a diákjainkkal szemben, hogy megmérettetés esetén helyt tudjunk állni. Főtárgyat, zongora kötelezőt tanítok a szakközépiskolában és a zeneiskolában. és a szakközépiskola zenekarának a vezetését is rám. bízták. Örömmel vállaltam. — Az itt töltött egy év mennyire bizonyult „vendégmarasztalónak"? — Az ember nem változtathatja örökösen a helyét a világban, valahol gyökeret kell eresztenie. Ott, ahol megbecsülik, ahol éreztetik vele, hogy szükség van rá. Alföldy-Boruss Eszter, a koncert fuvolaművész szólistája hét éve tanít a csabai szakközépiskolában. Prőhle Henrik tanszakán 1983-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Beszélgetésünkkor húzódozott a nyilatkozattól: — Nincs sok mesélniva- lóm, semmi érdekes nincs az életemben. Budapesti vagyok, utazó tanárként járok Békéscsabára, minden itteni percemet a tanítás köti le. — Ilyen lelkes pedagógus? — Egyáltalán nem készültem annak. Eszembe se jutott,hogy a tanítás, mint foglalkozás, szóba jöhet számomra. Fuvolista akartam lenni. Csak hát — mire elvégeztem a Zeneakadémiát — kicsit sokan lettünk. Több lett az eszkimó, mint a fóka. Kényszermegoldásként így kerültem ” Békéscsabára. Hogy megéljek valamiből. — Megalkudott önmagával, a vágyaival? — Ezt nem mondhatom. Harmincéves vagyok. A versenyekből ugyan kiöregedtem — néhány nemzetközin a középdöntőig is eljutottam —, de a fuvolázás örök szerelmem marad. Néha hívnak az Operába -kisegíteni, gyakran játszom a Rádióban. Felnőtt és ifjúsági koncerteken szívesen szerepelek. Ezeknek szakmai vonzata van. Csak az képes a felszínen maradni, aki a hangszerén meg tudja a szintet tartani és állandó fejlődési vágy munkálkodik benne. — Sokat gyakorol? — A zenekari munka mellett erre nem lenne ennyi időm és energiám. — Jól értem, hogy a tanítás, a bemutató játék, a mozgásszabadság és a lényegesen több szabadidő önképzésre inspirálja? — Igen, így tudok, mindkét dolognak eleget tenni. Mert időközben a tanítást is megszerettem. Békéscsabai működésem alatt hat növendéket küldtem felsőfokú továbbtanulásra. — Ennyien? De hisz!...— a kérdés tapintatlan folytatását magamban gyorsan félbeszakítom. Miért is ne? Miért ne készülhetnének ők fuvolistának? Nagy ez az ország. Sok település van benne. És a kultúrában sok tájékozatlan lélek vár eligazodásra. A végzősök talán majd észreveszik őket, és — az Eszterekhez hasonlóan — megszeretik majd a köznapi dolgokat. Gyenge Gyula klarinétművész szintén Erdélyből menekült Magyarországra. A Bartók-teremben megtartott tanári koncert közben is feszültség vibrált körülötte. Erről kérdeztem a hangverseny után: — Hatalmas lelkierő kellett az életük újrakezdéséhez. Még nem nyugodtak meg teljesen, ugye? — Két évvel ezelőtt hagytuk el az otthonunkat, egy évet Pesten töltöttünk az István Gimnáziumbán, egy éve a kínálkozó lakáslehetőség hozott bennünket Békéscsabára. Feleségemmel, aki zenetudományi szakot végzett, 1979-ben Kolozsvárott diplomáztunk, és utána nagyon tevékeny muzsikus életet éltünk. A nagyszebeni szimfonikus zenekar szólóklarinétosa voltam, rengeteg koncertfeladatot kaptam. Kollégáim nagy része mára hozzánk hasonlóan arra kényszerült, hogy lakást, egzisztenciát ott hagyva nekivágjon az ismeretlennek. — Keserűen hangzanak a szavai. — A szakközépiskolában szinte a semmiből kell klarinét-tanszakot teremtenem. Otthon a művészi feladatok mellett hobbiból tanítottam, a növendékeimet én választhattam meg. Itt több a diák, de a képességeik adottak. Nehéz dolgom lesz. — Nem vonzza a tanítás? — Romániában más volt a helyzet. Valaki csak úgy juthatott külföldre, ha a Dinamóban focizott vagy megnyerte Genovában a Paga- nini-versenyt. Ezért aztán erejét meghaladóan kellett dolgoznia. A művészberkekben is élethalálharc folyt, rengeteg jó képességű tanítvány bukkant a felszínre. Csak válogatni kellett közülük. Itt nem hajtanak úgy az emberek. — Az előadóművészi hivatás jobban érdekli? — Fiatal vagyok még. Úgy érzem, vannak tartalékaim. Menekült sorstársaimmal Budapesten megalakítottuk a Camerata Transylvanica zenekart, már külföldi meghívásaink is vannak. Szeretnénk, ha a terveink sikerülnének. _ ? — Utazni szeretnénk, világot látni, jó műveket játszani, együtt muzsikálni. — És Békéscsaba? — Itt is jó. Jó lesz, remélem. Talán kinevelek egykét ügyes tanítványt... Meglátjuk. F. Pálfy Zsuzsa Hegyesi Tibor: Eső előtt a tónál Csoór Gáspár: Napló Még most sem értem, hogy nem vagyok közétek való És ti sem értitek Beszéltek hozzám, s én beszélgetek, mint a vak halász, aki dicséri kagylótok gyönyörű színét, mikor kérditek tőle, hogy tetszik-e neki, — s e halász még csak nem is szomorú. Az volna szép, ha bátran és magányosan viselném önmagam minden konklúzióját, — valahol messze élnék, vagy láthatatlanul. Megjavultam. Most, mikor egyre biztosabb, hogy semmit sem ér, egyre értékesebb lesz nekem az élet Tegnap verset írtam a halálról, ma undok könnyek közt könyörögnék egy röpke napért, — Meglesz. Persze, nem kell önmagam elárulnom, — Hosszú évekig irigyelhetlek még benneteket. Ráértek. Erőtök abban van, hogy folytatódtok. Véges elménkkel, mint ijesztőt s felfoghatatlant, a végtelent emlegetjük, — a végesnél nincs érthetetlenebb és iszonytatóbb. Elmúlok. utolsó gondolatom a sóké és klorofilé — jó volna azért egy emberi kéz is, az a bizonyos végtelen vonal, — a sokkiterjedésű térben a megőrző kiterjedés. Ezek csak absztrakciók. Hiába is beszélek, azért legszívesebben összetörném a szobát. Az előbb volt itt valaki. Jó, hogy kiment, most mindenféléket gondolok róla, gyűlölhetem őt és szenvedhetek és szerkeszthetem ezt a kiagyalt sikolyt. ” Pedig csak szeret. Mint annyian mások, akik nem értik, hogy nem vagyok közéjük való, s akikkel játszom, hátam mögé dugva az igazságot, mert még egészen én sem értem. 1960. január 18. Hegyesi Tibor: Horgásztanya Verebélyi Margit: Lélegzetvétel Mindez csak lélegzetvétel a szmogos fuldoklásban, a feketén gomolygó füstben egy fehér folt perc-órában, mely után újra fullajtárok gond-hada támad; és szólít a jónemű kötelesség a korlátot állító nem-ért, s én csak utazom tovább az idő zörgőkerekű kocsiján, ha látok se láthatok a világnak se kiálthatom fájóan-szép énekeit a folyton rád-emlékezésnek, s a haldokló benned-hit napokat számláló kínjait őrlöm testem belső malmain, s várom, újra meg újra, lesz-e fehér folt a szmog-háborúban. Csorba Tibor: Csak annyi... Csak annyi a dolgom: megmaradjak; amennyit kaptam, annyit adjak, s ami jő ma, holnapra is hagyjak. Csak annyi a jussom: im, megérem, új hajtásban csörög a vérem — lobog a lelkem tündér-fehéren. Heti mottónk: „E földi úton könnyebb volna terhem, csak ne kellene álmokat cipelnem, , vénnek, szegénynek álom nem való, üres szekérrel jobban fut a ló.” *ID. GYÖKÖSSY ENDRE 1951
