Békés Megyei Népújság, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
Q------^ november 25., szombat------------------------------------------------------IRODALOM-MŰVÉSZET--------------------------------------------------KÖRÖSTÁJ E lakadt üzenetek A cél nem szentesítheti az eszközt Fejér Csaba: Csendélet, koponyával Szúdy Géza: Ha nem törődném, egyedül csak azzal, ami SZÉP, akkor mire volna jó a szókimondás célja az IGAZZAL, melytől költő lesz a tollforgató? Mert hisz ugyan valami jó is cseppen: megmerítkezhetsz nyári hús vizekben, ha nap perzselt, vagy komisz terepen megizzasztott a futó szerelem. S még mennyi-mennyi egyszerű öröm! A szellő, ha meglegyint bőrödön, fájó tarkódon az anyád keze, melynél nem enyhít jobban semmi se. Igen, igen... Ám minden, mint a pára: az ember is rádöbbenhet magára, hogy tükre ez az örök illanás, nem tartós fény, csak egy-egy villanás. Pitypangpehely vitetve a szelekben, egy lepke, ahogy jön és tovalebben. Mert jön és jön, de már tovaszalad múlt és jövő közt minden pillanat, a homokként leperdülő jelen, mely meg nem áll, átfolyik kezeden. Mert működik a furcsa homokóra, mit nem fordít meg soha semmi kéz, fekete lyukak gravitációja, hol anyag és fény vak örvénybe vész. S lám, a szavak is önként arra járnak, a buktatók felett lebbentve szárnyat, mint a zsákmányra éhes keselyűk, ahogy a halált lesik mindenütt, mert csak a romlás terít nékik asztalt. Sok igazság van, ami megvigasztalt, ez lesújt, bárha tényként elfogadtam, hogy minden inog felettem s alattam. Hosszan vonul a szomorú menet, és útja végén a halálba roskad, de erről még az Isten sem tehet, mert szemlélője ö is csak a rossznak, mely ott toronylik a világ felett. Bényei József: SZÁMOK A KŐBEN Nemrégiben elhunyt jeles színművészünket láthattuk a minap, vélhetőleg egyik utolsó filmfelvételén. Szirtes Ádámot, aki Máriássy Félix rendezői pályafutásának kínzó és kínos próbatételeit a maga szemszögéből világította meg. Alsó gépállásból fényképezték, szinte ránk dőlt Szirtes Ádám;lo- boncosra eresztett ősz fürtjei nyugtalan csigákban pöndörödtek. Dadogva, nehezen beszélt —, mert arról kellett beszélnie, hogy vajon látta-e ő, látták-e társai: mi történik ebben az országban az úgynevezett „ötvenes évek” elején? Amikor szem- és fülbántó hazugságok áradtak a sematikus — olykor Máriássy rendezte — filmalkotásokból? Nem látta, nem látták. Valamit sejtettek csupán, vitatkoztak is erről, aztán csendben maradtak inkább, mert rájuk is szóltak, volt mit félteniük, veszíteniük. A derűs távlatú hazudozás a kamera előtt — akkoriban a munkájuk volt. Hinni kellett benne, ha nem akartak megbolondulni. Nem voltak ebben egyedül: sokan gondolták úgy szent meggyőződésből, mint a szintén képernyőn látott Galopp a Vérmezőn hősnője, hogy a rendszer maga ió. csak egyes méltatlan képviselői keverik rossz hírbe, bajba, a túlkapásaikkal (kitelepítés stb.). Pedig szülőitek már ekkoriban, sőt jóval korábban is olyan művek — itthon és külföldön —, amelyek figyelmeztettek a bármifajta kizárólagosságra épülő, totalitárius rendszer veszélyeire. A magyar származású Arthur Koestler- re vagy az angol George Or- wellre gondolok, például. Csakhogy őket antikcJmmu- nistáknak, szovjetelleneseknek — s még több más effélének — minősítették azok, akik részint felelősek voltak a szocialista gondolat torz megvalósításáért, részint — mint utaltam rá — a torzulásokat csak egyedi hibákként értékelték. S mint nem kívánatos műveket elzárták a hazai nyilvánosság elől. Koestler, akinek a nevét sokáig még csak említeni sem volt tanácsos, a Sötétség délben című regényében egy tapasztalt kommunista, hivatásos forradalmár költött. de valóságos hitelű figurájában, Rubasovban azt ábrázolta, hogy a harmincas évektől féktelenül elszabadult sztálinizmus nem tűrt semmilyen fokozatú ellentmondást. a legkisebb szembefordulás — akár gondolatban is — halálos bűnnek számított, és tarkón lövést vonhatott maga után. A hamisan megvádolt Rubasov — befolyásos pártvezető — a börtönben végiggondolta: amikor ő Németországban a Gestapo kezére juttatott olyan társakat, akik nem követték vakon az utasításait (melyek nem egyszer váltottak ki megdöbbenést az egészségesen gondolkodó német kommunistákból), ugyanazzal a logikával cselekedett. amellyel mostani fogvatartói. A cél nem szentesítheti az eszközt, főként, ha a cél s az eszköz — ahogyan a sztálini — egyaránt emberellenes, aljas, el- és megvetendő volt. Fölkavaró és igaz könyv. George Orwell, aki ismerte Koestlert még a spanyol polgárháborúból, ennél is tovább lépett. Joggal vetette Koestler szemére, hogy az antifasiszta gondolkodás csak akkor hiteles, ha mindenfajta totális rendszer elvetéséig jut el. S ebben ő maga mutatott kitűnő példát. Fiatalon Burmában dolgozott. az angol gyarmatbirodalom rendőrségének embereként: ott a kapitalizmus, az imperializmus akkori arcát ismerte meg. Főhősével, az öngyilkossá levő Floryval együtt jutott erre a megállapításra Burmái napok című regényében (magyarul 1948-ban jelent meg utoljára. Tragédia Burmában címmel, eléggé gyatra fordításban) : „A fehér embereknek a színesekkel szemben mutatott igazságtalan és méltánytalan bánásmódja egyszer csak kezd elég lenni, és megérkezik az az idő, amikor az értelmes gondolkozásról lemondani nem hajlandó angol ember határtalan gyűlöletet kezd. érezni saját honfitársaival szemben, és arra vágyik, hogy a bennszülöttek lázadása örök időkre szétrobbantsa a birodalom zsarnoki uralmát.” A spanyolországi tapasztalatok, a harmincas-negyvenes évek sztálini politikájának tanulmányozása megérlelte Orwellben e gondolat logikus folytatását. 1948-as víziójában, a jövőbe pillantó, 1984 című regényében Winston Smith az, aki hasonlóképp várja, hogy föllázadjanak az Angliát és más térségeket- Óceánia néven birtokló zsarnoki rend ellen a „bennszülöttek”, a „prolik", akiket a mindenható, szavakban szocializmust, „angszocot” hirdető Párt csupán termelöeszköz- .ként, rabszolgaként tűr el és hasznosít. Orwell e megdöbbentő és nagyon átgondolt rémlátomásában (melynek nyomán egy gyönge angol film is született) három világbirodalom teljesen hasonló berendezkedését vázolja föl: mindhárom totális hatalom, s a többiekkel állandóan háborúzik, hogy a fölösleges javakat elpusztíthassa ily módon, az emberek túlnyomó többségét a létminimum pórázán tarthassa. Mindehhez a múlt megszüntetése, szüntelen átírása, „kijavítása”, az „időszerű helyzethez" való — visszamenő- leges — alkalmazása szükségeltetik. Ismerős a képlet. Amiként ismerős az Ál latfarm 1943—1944-es példázatának valóságalapja is. Egy angol majorban elűzik az embert az állatok, hogy a disznók vezetésével az egyenlőség egy kis társadalmát valósítsák meg. Csakhogy a kátrányos falra pin- gált Hétparancsolat demokratikus szabályai időközben sorra-rendre megváltoznak, s a végén a vezető osztállyá kinövő, kiváltságos renddé különülő disznók kétlábra állnak, szövetséget kötnek az elűzött ellenséggel. Folyik ugyanaz, mint korábban, más cégtábla alatt. Csak a Bandik sorsa nem változik: azoké, mint a regénybeli paripáé, aki hatalmas erejét sosem kíméli a köz érdekében, minden kudarc csak még nagyobb erőfeszítésre ösztökéli — hogy aztán kórházi ápolás helyett a sintér bunkója legyen az osztályrésze. A halott Orwell, Koestler munkái, s a hasonlók végre már napvilágra jutottak nálunk is. Későn, de nem végképp megkésve. Még tanulhatunk belőlük, szédületes iramú társadalomátalakító vállalkozásaink közepette. Tanulhatunk abban a vonatkozásban is, hogy a szellem üzeneteit, vélekedését soha többé nem szabad elakasztani, elsikkasztani, letagadni; üzenőiket pedig megsemmisíteni. Gondolkodó emberekről, s nem jósokról, huhogó vészmadarakról van szó esetükben. Az áltaiuk jelzett tévutak elkerülhetők, de ehhez nélkülözhetetlen — bár nem mindig kellemes — a figyelmeztetésük. Kőháti Zsolt Szeretjük mi a halottain- kat. Talán, mert belül fel- felcsuklik bennünk a szorongás, mennyivel adósaik maradtunk, amíg éltek! Kimegyünk hát a temetőbe, hatalmas csokrok húzzák a kezünket, koszorúkat viszünk fehér szalagokkal. Néhány percre megállunk a fejfa vagy a sírkő előtt, még valami meghatottság is szorongatja a torkunkat, amíg lángra lobbantjuk a gyertyát, vagy csak nézzük szomorkásán, hogyan égnek mások sírján a tisztelet aprócska fáklyái. Szeretjük mi a halottain- kat. Legalább egy napon egy esztendőben. Kimegyünk hozzájuk, törődünk velük, s ezen az egy napon idézgetjük emléküket, eszünkbe jutnak szavaik, mozdulataik, tanításaik, kudarcaik. Pedig ők már nem tudnak válaszolni. Most is olyan a temető, mint egy tündérkert. A sírokra virágból fakadt hózápor hullott, csupa-csupa fehér krizantém. A színes krizantémok úgy idegenkednek ebben a fehér virágzáporban, mint a végtelen hómezőkön egy bokor vagy kóró. amikor fehár világban feketén rázza a szél. És mennyi ember. Autóbuszon, kerékpáron, villamoson, kocsival, gyalog indultak el az emberek a temetőbe. Napokig jöttek, hiszen a sors gyakran szór szét bennünket a sírdomb mellől, ahova anyánkat, apánkat eltemették. A temetőben, a tömérdek virág között kicsi lócán, szemben egy sírkővel öregember ül. Kucsmáját levette, letette maga mellé. Látván, hogy a szomszéd síron motoszkálok a gereblyével, odaszól : — Olvassa már el, lelkem. Odalépek, olvasom a sír betűit. Gondolom, nehezen lát már, segíteni kell neki. S kedves valaki feküdhet a kő alatt. — L. Istvánné, 1896— 1969. — Megállóm. A felesége volt? — Az volt. Fiatalabb volt, mint én. mégis itthagyott. Olvasom tovább: — L. István 1890—19.. — Ennyi csak. A második számban két szám helye üres. Felnezek, előbb magam elé. aztán a bácsira. — És ez a bácsi helye? — Az enyém. Kuncogni kezd az öregúr. Kuncog öregesen és félelmetesen. Valami groteszk és megmagyarázhatatlan feszültség támad közöttünk. — Az ám! Látja-e, kinn vagyok a temetőben. Kinn vagyok. Itt a nevem, ni! örül neki. Szemmel láthatóan örül. Vajon mire gondol? Én arra, hogy ez az öregember megtréfálta az élőket és a holtakat. Tudom én, szokás az ilyesmi, mások is elkészíttetik előre örökös nyughelyüket, gondoskodnak magukról, hogy emlékezetük legalább így megmaradjon néhány évig. De még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki eljött volnameg- nézni halottak napján saját nyughelyét, elolvasgatta volna kőbe vésett nevét, és levett kucsmával áldozott volna előtte. — Idehúzódik a bácsi is. Jön a feleségéhez — próbálom elütni más irányba a furcsa helyzetet. — Jövök. Bár hozzá már nemigen. — Megint kuncog. Nagy bozontos bajusza mozog a fogatlan száj fölött. Arca csupa ránc, fején sincs haj, de nem is fényes a feje bőre, inkább aszott és száraz, mint az eső nélkül elhervadó falevelek. — Hát csak hozzá. — Oda. De már nem simogatom. Szólni se tudok. Valami riaszt. Micsoda furcsa helyzet, egy kilencvennyolc esztendős öregember felesége végső és saját maga tervezett nyughelye előtt így beszél halottak napján a temetőben. — Az élőket, hallod — szól utánam, amikor elhúzódok mellőle —, az élőket, azokat megsimogatom. Azokat* keli ■ megsimogatni. Hogy nem válaszolok, kifele fordul megint a sétány felé, az ott járóknak is megismétli. — Igaz-e gyerekem, az élő asszonyokat kell simogatni? Nem válaszol senki. Ránéznek, elmennek mellette szótlanul. Azt hiszem először, túlságosan ránehezedett már az öreg gondolataira az idő, nemigen tudja már szegény, mit is beszél. Még sajnálom is, ahogyan lehajlok a gereblyével visz- sza a sírhanthoz. De az öreg megint megszólal. — Azok már odalent megrothadtak. Nincs már húsuk. Csak a csontjuk van. Csak a csontjuk. Már nem kuncog. Néz a sírra. Üristen! Ez az öregember egyszerűen fél a haláltól, gyűlöli a halált, ezért próbál viccelni vele! Most döbben belém a dolgok értelme igazán. Kilencvennyolc esztendős ember. Bizonyára tudja, hogy alig van már hátra valami a földi életből. És ami van is, milyen már az? Milyen? Élet. Ha keserves, ha, szomorú, ha fájdalmakkal terhes. ha magányos, de élet. Valami hihetetlen és ember- fölötti ragaszkodás él ebben az öregemberben, ragaszkodik ahhoz, hogy itt jár-kel még a föld fölött, leül a padra. És ragaszkodik ahhoz, hogy ő még ember, aki fiatal, kemény húsú, élő asszonyokat" szeretne simogatni, és nem akar arra gondolni, arra a másikra, élete társára, aki csupa csont már odalent. Félelmetes és lenyűgöző. • Kijön a temetőbe a sírkő elé, amelyre rávésette a nevét és születése évét. s amely alá majd ő is bebú- vik. ha lecsukja végleg a szemeit. És itt a sírkő előtt, szembeszegül a halállal, kineveti. Kuncog rajta. Kuncog magán is, ahogyan nézi saját nevét a márványtáblán. Nézem ezt az öregembert, és nem tudom, sírjak-e, nevessek-e. Kinevessem-e gyarlóságáért. vagy sirassam benne az örök hitű, örökké élni akaró ember múlandóságát. Mert múlandó ő is, a név és az évszámok idézik már a biztos elmúlást. örüljek-e annak, hogy egy öregember ennyire ragaszkodik az életéhez, vagy nézzek-e rá rosszallóan. amiért megzavarta furcsa szavaival a temető ünnepi áhítatát? — Olvassa csak el! Megint szól. Nem tudom, odalépjek-e, maradjak-e. Aztán mégis odalépek. — Hát már elolvastam. — Nem baj. Olvassa még egyszer. Olvasom. L. István 1890— 19 .. Több szám nincs. — Itt vagyok én. Látja-e? — Látom. De szerencsére még itt van a bácsi. A pádon. Itt ül és beszélget velem. — Az a. Ennyit mond. És nem tudom, mire gondol. Megfordulok, lehajlok a gereblyé- hez. Csönd van. Mire felnézek, a bácsi nincs sehol. Azt hihetném, nem is volt ott. De a pad valóság, valóság a sírkő. Rajta az évszám is ott van, a név is . Aztán meglátom a bácsit is, tipeg magába roskadtan, viszi vállain az esztendőket. Meg a szívében talán azt, hogy eljött barátkozni a halállal. És eljött azért is, hogy a szemébe nevessen egy kicsit. Heti mottónk: „Büszke, gyarló ember! hová visz vakságod? Miként bitangolod lelki méltóságod! Abban lehet-e hát legfőbb boldogságod, Hogyh^ vérségidet holt halomba vágod?” BATSÁNYI JÁNOS (1763—1845)
