Békés Megyei Népújság, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
'kÖRÖSTÁJ-SZÜLŐFÖLDÜNK 1989. november 25., szombat Ezeréves harc a hatalomért Régi és mégis új — röviden talán így jellemezhetjük hazánkban a népszavazást, mint alapvetően demokratikus jogintézményt. Régi, mert az 1949-es alkotmány rendelkezése szerint a Magyar Népköz- társaság Elnöki Tanácsa országos jelentőségű kérdésekben népszavazást rendelhet el. S miért új? Mert az Elnöki Tanács sohasem élt eme jogával, sőt! Nemzetünk históriájából mindeddig kimaradt az egész népet érintő, teljes népszavazás. A hatalomgyakorlásba sohasem szólt bele a nép ilyen közvetlen módon. Am ha végigkísérjük a magyarság ezeréves történetét, meglehetősen vegyes képet kapunk arról, ki vagy kik döntötték el nagy nemzeti sorskérdéseinket, milyen belső és külső erők igyekeztek jó, s gyakran rossz irányba terelni a Kárpát-medence hányatott sorsú gyermekeit. Hosszú évszázadokon át hazánkban csupán néhány személyiséget illetett meg az a rendkívüli jog, hogy beleszólhatott a hatalomgyakorlás kérdésébe. Szent István, I. László és Kálmán király családtagjaiknak, a főpapoknak, meg a törzsfőnököknek adott némi lehetőséget beavatkozni a legfőbb ügyekbe, s csak a gyengekezű királyok idején — vagy amikor az országban trónvillon- gás volt — tolódott a hatalom súlypontja a nagyurak oldalára. Szeletek az államhatalom kenyeréből Nem véletlen azonban, hogy a XIII. sz.-ban még nagy lendületet vett a törvényal- Icotás, hiszen egyre-másra ütötték fel a fejüket a királyi serviensek (vitézek) törekvései a nemzet hatalmasságai ellen. A serviensek mozgalma széles társadalmi erőket fogott össze (csatlakozott hozzájuk a várjobbágyok egy része, az egyházi birtokok szolgáló népei, sőt a nagyurak közül is néhá- nyan). A fokozódó nyomás késztette II. Endrét a híres Aranybulla kiadására (1222- ben), amely egy sor biztosítékot szolgáltatott a nagybirtokosok túlkapásai ellen. Más kérdés, hogy az Aranybulla szabályainak zöme megmaradt a deklaráció szintjén, ám mindörökre lezárult az a korszak, amikor a törvényhozást a hatalom elit rétege kénye-kedve szerint mívelhette. Zsigmond királynak — uralkodása vége félé, az árutermelő középnemesség megerősödésével — egyre inkább számolnia kellett a nemesek követeléseivel, azzal, hogy szeleteket követelnek az államhatalom kenyeréből. S ez a követelés nem más, minit a hatalom rendi megosztásának óhaja. Az 1446. évi országgyűlés — amelyen a köznemesi párt többek közt a bárók uralmának felszámolásáért száll síkra — sikerrel zárul. Hunyadi János kormányzósága alatt meg is indul az erőeltolódás a köznemesség javára, ami végül a feudális állam rendi-képviseleti formájához vezet. Ki ne emlékezne tanulmányaiból: Mátyást a középnemesek kísérték a Duna jegére, s az országos méltóságok zömét is közülük választotta igazságos királyunk. A szent korona misztikus fogalma mindenkor a tényleges államhatalmat és annak gyakorlóit szimbolizálta. „A fejedelmet csak a nemesek választják, a nemest pedig a fejedelem teszi azzá. Az ilyen nemeseket az említett részesedés és kapcsolat folytán a szent korona tagjainak tartjuk...” — írta Werbőczi, láthatóan arra utalva, hogy korában a szent korona valamennyi kiváltságos rend együttesen gyakorolt államhatalmának szimbólumaként jelent rmg. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a nemesi jogegyenlőség deklarálása nélkülözött minden realitást, hiszen a nemesség nagy többsége személyileg, anyagilag és jogilag is függött a hatalmasságoktól. Werbőczi a szabad királyi városok polgárait sem rekesztette ki a szent korona tagságából, ám egy pillanatig nem volt kétséges a parasztság teljes kirekesztettsége a politikai jogokból. A rendi képviseleti állam kialakulása hozta meg egyébként a rendszeres ország- gyűlések időszakát. Előtte — III. András Magyarországán — már törvényeket is alkottak, bár később, az Anjou- királyok törvényhozó országgyűléseket nem tartottak, mert az uralkodó nem ismerte el a nemesek effajta szerepét. Aztán 1445-től kezdve, amikor a városok követei is helyet kaptak az országgyűlésben, a törvény- hozás már nem mellőzhette a rendi gyűléseket. V. László kiskorúsága idején (1445— 47-ben) furcsamód a rendek, az országgyűlés egyedül, királyi jóváhagyás nélkül hozott rendeleteket. Egyébként a XV. századra kialakult az az elv, hogy a törvényalkotás a király és a rendek együttes joga. Habsburgok és magyarok A rendi képviseleti monorchia köntösébe burkolózva, a Habsburg-család sarjai kezdték minden látszatát megadni annak, hogy a rendek jogilag egyenlőek a törvényalkotásban. Ezzel együtt fokozatosan törekedtek az abszolút monarchia bástyáinak építgetésére. Hosszasan mellőzték az országgyűlést, s csak akkor hívták össze, amikor kimondatták vele a Habsburg-ház fiági, majd 1723-ban a leányági örökösödést. II. József viszont fittyet hányt a formaságokra, s ha átmenetileg ugyan, de bevezette a nyílt abszolutizmust. A Habsburg-Magyarorszá- gon az uralkodó valójában az országgyűlés fölé emelkedett azáltal, hogy kezében tartatba a végrehajtást. A beiügyek, a hadügyek és a pénzügyek terén nem. engedett beleszólást a döntésekbe. A magyar história különösen jeles eseményei voltak a XIX. század reformországgyűlései, mint a feudális gátak lebontásának mérföldkövei. Már az 1832—36. évi országgyűlés több kérdésben eredményes volt, s a következő, 1839—40. évi gyűlésen Deák Ferenc az alsótábla vezéregyénisége, a felsőtáblán pedig Batthyány Lajos gróf szervezte az ellenzéket. Ekkor szabályozták a jobbágyi terheket és sorra hozták a polgári fejlődést megalapozó törvényeket. A folyamat tovább erősödött; Kossuth Lajos a ’40-es évek politikai vezéralakja a Pesti Hírlapban sorolta fel az ellenzék követeléseit, amelyek néhány esztendő múltán közös ellenzéki reformprogrammá erősödtek. Az 1847- es Ellenzéki Nyilatkozat pedig a „nem nemes osztályoknak”, mindenekelőtt a városoknak követelt törvényhatósági jogokat, törvény előtti egyenlőséget, s az ősiség eltörlését. rr Őfelsége megsértődött Az 1847. november 7-re összehívott országgyűlésre igyekvők aligha sejtették: az utolsó rendi gyűlésre gyülekeztek, s aztán a feltartóztathatatlan forradalmi hullám végigsöpör Pesten és Budán, vidéken és a határszéleken, hogy a feudalizmus utolsó véderőire is kimondja a végső ítéletet. A márciusi törvények megteremtették a polgári alkotmányos és parlamentáris királyságot. Voltaképpen a Függetlenségi Nyilatkozat deklarálta hazánkban az első parlamentáris köztársasági kor- mányfoirmát, amely a szabadságharc bukásáig nemzeti történelmünk egyik leglényegesebb korszaka. A nemzet irányításában soha nem látott jelentőséget kapott az országgyűlés. Alsóházát népképviseleti alapon átszervezték. A király már nem oszlathatta fel kénye-kedve szerint a számára olykor szinte felségsértő- en kellemetlenkedő ország- gyűlést, amely ráadásul minden fontos kérdéshez — gyakorolván jogait — keményen hozzászólt. A végrehajtó hatalmat is csak a felelős minisztériumok útján gyakorolhatta az uralkodó. Mint említettük, a kor egyik leghaladóbb vívmánya a rendi képviseletet felváltó népképviselet, s az aktív és passzív választójog. Mellesleg az első választások korántsem tükrözték a "forradalom társadalmi változásait, hiszen a képviselők 74 százaléka megyei birtokos maradt, 24 százaléka városi polgár, s 1-1 százaléka lelkész, illetve paraszt. A sértődött király nem szentesítette az 1848. július 2-től ülésező diéta alkotta törvényeket, amelyek ily módon, hiányosak voltak, vagyis nem feleltek meg a formai követelményeknek. Senki sem kételkedett azonban abban, hogy e törvények a szentesítés nélkül is ne lennének a legfőbb szuverén nemzeti akarat kifejezései, s nem teljes értékű, egyben nem legmagasabb rendű jogforrások. A szabadságharc vérbefoj- tásával a hatalomgyakorlás végeredményben áttette székhelyét Bécsbe, hiszen már az 1849. március 4-i ol- mützi alkotmány megszüntette Magyarország önállóságát. Az önkényuralom idején tehát hazánk önálló állami életet nem élt, központi szerveink nem működtek, az ország öt tartományra felosztva, Ausztria részeként „vegetált”. Nem véletlen, hogy ilyen körülmények között idegen honban éledeztek a demokratikus eszmék csírái. Kossuth Lajos a híres kütahay alkotmánytervezetben egyebek mellett az államhatalmat a népre, a honpolgárok egyetemére, minden jog forrására és letéteményesére alapozta. Faj, nyelv- és valláskülönbség nélkül a polgári szabadságjogok tételes rögzítését kívánta. A polgári értelemben vett „népfelség” elvét az általános választójog alapján kívánta érvényesíttetni a törvényhozó testület és az ön- kormányzatok megválasztásában. Javasolta, hogy a képviselőház tagjait közvetlenül válasszák, a feudális felsőház helyére lépő szenátus tagjait pedig az általános szavazati jog alapján szervezendő megyei közgyűlések küldjék. A dualizmus kétkamarás országgyűlést örökölt a feudális korból, s bár az alsó- kamarát. 1848-ban átszervezték, a felsőkamara maradt a régi feudális alapokon, s csak 1855-ben sikerült a főrendiház-reformot megvalósítani. A ’48-as népképviseleti választójog terhes öröksége volt a kiegyezés .uralkodó osztályainak. Az első választásokat még ezen az alapon tartották, de azon mesterkedtek, hogy a cenzus emelésével a szegényebb néprétegekből minél többet kiszorítsanak a választójogból. Egészen az első világháború végéig egy rendkívül szűk választójoggal „büszkélkedhettünk”. Választójog nőknek is A magyar munkásmozgalom állandói követelésként tűzte zászlajára az általános, titkos választójogot, ily módon a kormányok sem zárkózhattak el a kérdés vitatása elől. Kristóffy József az úgynevezett darabontkor- mány belügyminisztereként 1905-ben megcsillantotta az általános titkos választójogot. Andrássy Gyula egy tervezetben széles néptömegeknek adott volna választójogot, ám a kormánykoalíció bukása meghiúsította az elképzelést. Tisza István munkáspártja is kénytelen volt a választójog kiterjesztésével foglalkozni; tető alá is hoztak egy reformot, ám az így megszavazott törvény alapján sohasem szavaztak, mert közben kitört a világháború. A polgári demokratikus forradalom Nemzeti Tanácsa 1918. október 26-án 12 pontos proklamációban többek között követelte — az ország demokratikus átalakítása érdekében — a régi parlament feloszlatását, s mielőbbi új választásokat az általános, egyenlő és titkos, a nőkre is (!) kiterjedő választójog alapján. A forradalom győzelme nyomán a Nemzeti Tanács lett a hatalom tényleges birtokosa, noha még jogilag a király és a régi parlament a helyén maradt; megalkotta a Néphatározatot, amely a népköz- társasági alkotmány megállapítását az új választójog alapján sürgősen egybehívandó alkatmányozó nemzetgyűlésre bízta. Rövidesen megindult a kormány sajátos jogalkotó tevékenysége: néptörvények egész sorát hozta. Ezek a néptörvények teljesen új, törvényi rangú jogforrástípust képviseltek. „Magyarország proletársá- ga a mai nappal kezébe vesz minden hatalmat... A törvényhozói, végrehajtói és bíráskodó hatalmait a munkás-, paraszt- és katonatanácsok diktatúrája gyakorolja” — hirdette a Mindenkihez! című kiáltvány. Az ideiglenes alkotmány még konkrétabban fogalmazott: „A magyarországi proletariátus diktatúráját a Tanácsok Országos Gyűlése a helyi munkás-, katona- és földművestanácsokkal együtt” valósítja meg. A végleges alkotmány szerint pedig: „A Tanácsköztársaság a munkások, katonák és földművesek tanácsainak köztársasága” — rendelkezett a hatalom kézbevételéről 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság. Ismeretes, hogy az ellen- forradalom burzsoá állama mindent ott akart folytatni, ahol 1918 őszén abbahagyta. Egyik legfőbb célkitűzésének tekintette a jogfolytonosság visszaállítását, hogy ezzel a burzsoázia és a nagybirtokosság a polgári forradalmakkal már megbolygatott, a Tanácsköztársaság által pedig megdöntött uralmát újból kezébe vegye. Magyar- ország egyébként királyság maradt, de megszakadt az évszázados kapcsolat az Osztrák—Magyar Monarchia másik államrészével, s az ország formálisan is függetlenné vált. A király nélküli királyság államfőjének, a kormányzónak a jogállása a Horthy- korszak kezdetén hasonlított a köztársasági elnök jogállásához. A felszabadulásig az országgyűlés kétkamarás törvényhozó szervként működött. A választójogi rendszert a burzsoá választójog korlátái jellemezték, sőt a nyugaton már kiharcolt általános és titkos választójoggal szemben jelentős antidemokratikus vonásokat mutatott. A hatalomgyakorlás kérdését a felszabadulás után — hosszú évtizedekre — az 1949. évi XX. törvény, a népköztársaság alkotmánya rögzítette. A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjét szabályozva deklarálta: minden hatalom a dolgozó népé. A város és a falu dolgozói által választott és a népnek felelős küldöttek által gyakorolják hatalmukat. Köztársaságunk alig egy hónapja megszavazott alkotmánya ugyancsak megadja a lehetőséget a népszavazásra, s hogy valóban élhessünk is vele, a népszavazásiról és népi kezdeményezésről szóló, még a nyáron elfogadott törvény részletesen rendelkezik a végrehajtási szabályokról is. (Korábban egyébként ez utóbbi hiányzott a jogrendszerből, ily módon hiába deklarálta az alkotmány a népszavazást, nem lehetett volna a gyakorlatban megvalósítani.) Ezeréves történelmünkben tehát holnap kerül sor először teljes népszavazásra. összeállította: László Erzsébet A legmagyarabb város Nemzetünk történelmében volt egy népszavazás, ami a szó igazi értelmében sorskérdésben döntött. Annak idején, a trianoni békeszerződés Magyarország nyugati részét — Sopron városával együtt — Ausztriának juttatta. Am a magyar kormány megtagadta a döntés végrehajtását. A reguláris alakulatok — Sopron kivételével — elhagyták ugyan az érintett országrészt, de nem sokkal utána, a fehérterror különítményei felváltották őket, és vezetőjük, Prónay Pál megszervezte a Laj- tabánságot. Az antant nyomására, a különítményesek kivonultak a területről, s a kormány megegyezett Ausztriával. Ez az egyezmény, intézkedett a nyugati rész átadásáról azzal, hogy Sopronra és környékére népszavazást írt elő, a nemzeti hovatartozás eldöntésére. A soproniak és a környékbeliek 1921-ben Magyarországra szavaztak. Ezért nevezzük Sopront a legmagyarabb városnak. Hispánia — Franco után Spanyolországban, a népszavazás intézménye meghatározó szerepet játszott a diktátor halálát követő demokratikus kibontakozásban. Franco generalisszimusz elhunyta után, egy év és 25 nap telt el az első referendumig, amikor is, Hispánia lakosságát a politikai reform szükségességéről kérdezték meg. Beszédes adatok tárták fel az akkori bonyolult társadalmi képletet, világították meg egy ország megtisztulásának fontos mozzanatát. Miközben a letűnt korszak hívei — fénykorában több, mint egymillió tagot számlált a francoista-mozgalom — a „nem” szavazatra mozgósítottak, addig a kommunisták, végzetes baklövéssel, a tartózkodás mellett agitáltak. A szavazati joggal rendelkezőknek végül is a 22,6 százaléka tartózkodott, az 1976. december 15-én, megrendezett referendumon, a „nem” voksok aránya pedig mindössze 2,6 százalékos volt. A szavazók 94,2 százaléka igent mondott a politikai reformra. A politikai reformról szóló törvényt egy hónappal korábban, a cortes, a régi rendszerből örökölt spanyol parlament már jóváhagyta, s a népszavazás lényegében a cortes döntését szentesítette, utat nyitott a többpárti választások és a kétkamarás törvényhozás létrehozása előtt. Az új alaptörvényről szóló népszavazásra 1978. december 6-án került soir. A tartózkodás aránya itt már nagyobb volt: 32,8 százalékos, ami 8,7 millió állampolgárt jelentett. A 17,8 millió szavazó 87,9 százaléka mondott igent az alkotmányra, ellene pedig 7,8 százalék voksolt. Ez az alkotmány a második világháború utáni Nyugat-Európa országainak példáiból merített, és pluralista állammodellt választott, amely a parlamenti monarchiában a központosított hatalomgyakorlás elutasítása mellett az egységes akarat érvényesítését hirdette. A kapitalista piacgazdaság mellett ennek a rendszernek az alappillére a közmegegyezés, amely elveti a radikális szélsőségeket a törést kiváltó összecsapásokat. Az alkotmány a referendumról, mint a különleges súlyú döntéseket megelőző napi akarat- nyilvánításról tesz említést.
