Békés Megyei Népújság, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-25 / 280. szám

1989. november 25., szombat o RőröstAj BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Levél az árszabályozásról Tisztelt Korcsok Úr1 „Van valami hézag?” címmel a Békés Megyei Népújság 1989. november 11-i szá­mában megjelent írásának végén kérdést tett fel a megyei tanács mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi osztályának a ke­nyér tényszerű árkalkulációjára vonatko- 7.óan, melyre ezúton kívánok válaszolni. Mint ahogy az állampolgárok többsége előtt sem ismert, bizonyára ön sem tud- ita, hogy a maximált árformába tartozó élelmiszer-ipari termékek árának megál­lapítása nem tartozik a megyei tanács ha­táskörébe. Ezt a jogkört az Országos Ár­hivatal gyakorolja. Jelenleg az alaptípu­sú fehér kenyér ára maximált 12 forint/ kilogrammos árban, a többi választék árát a sütőipari vállalatok, mint szabad árat alakítanak ki, természetesen az alaptípu­sú kenyér árát is figyelembe véve. Ami a maximált kenyér árkalkulációját illeti, a fenti okok miatt részletes információval nem rendelkezünk. Tájékozódásunk sze­rint a kenyér előállítási költségén — ter­melői árán — belül 51 százalékos rész­arányt képvisel a liszt, élesztő, só értéke és csak 7 százalékos a bérköltség aránya. Közel 9 százalékos viszont a tüzelőanyag-, energiaköltség részesedése. A még fenn­maradó egy harmad költségrész pedig a vállalati rezsiköltségekre, a nyereségre, a különböző jogcímű költségvetési befizeté­sekre (adók, társadalombiztosítási járu­lék stb.) nyújt fedezetet. Természetesen a fogyasztói árban még megjelenik a keres­kedelmi árrés is. Úgy vélem, hogy a további részletezés szükségtelen annak bizonyítására, hogy a jelenlegi árrendszerünk „nem a reform szólamok szintjén”, ahogy ön írja, ha­nem ténylegesen reformra szorul. Ügy gondolom, hogy önt és a szélesebb olva­sói réteget is inkább az érdekli, mi vár­ható e területen. Az Országos Árhivatal elnökhelyettesének közelmúltban tett lá­togatása alapján tájékoztathatom, hogy az Országos Árhivatal szakértői az elmúlt évek során széles körű elemző munkát végeztek egy, a hagyományos árszabályo­zást fokozatosan felváltó, a piacgazdaság követelményeihez megfelelően alkalmaz­kodó verseny- és árszabályozás kimunká­lása érdekében. A kormány 1094 1989. (VII. 4.) MT sz. határozata szerint, mely a verseny- és árszabályozás fejlesztésének elveiről szól, már konkrét időpontot, 1990. januárját jelöli meg a feladat vég­rehajtására, a minisztertanácsi előterjesz­tésre. A koncepció szerint a jelenlegi ár- szabályozást a piacgazdasági követelmé­nyekhez igazodó versenyszabályozás vál­taná fel, mely törvényi szinten (verseny- törvény) deklarálná a verseny szabad­ságának és a verseny tisztaságának vé­delmét. Ez egyrészt vállalkozást ösztönző törvény lenne, hisz mindenféle (állami, hatósági stb.) vállalkozást korlátozó in­tézkedést, beavatkozást tiltana, másrészt a közérdeket sértő piaci magatartást is tiltaná, védené a tisztességes vállalkozó­kat a tisztességtelen gazdasági tevékeny­séget folytatóktól. Az elképzelések szerint a leendő ár­szabályozás a versenyszabályozás eszkö­zeként működne, szintén törvényi erővel (ártörvény), mely erősen leszűkítené a je­lenlegi állami árbeavatkozás lehetőségét. Az árak döntő hányadát szabadon a piaci viszonyok alapján alakíthatná ki kölcsö­nös megállapodással a vevő és az eladó. A jelenlegi árakra vonatkozó állami be­avatkozási lehetőség 38 százalékos rész­aránya az árak mindössze 20 százalékára korlátozódna, és ez a beavatkozási lehe­tőség is az árhivatal hatásköréből a be­avatkozási döntésért felelős tárcák és he­lyi önkormányzatok hatáskörébe kerülne, ami az 1990. évi élelmiszerárakra vonat­kozóan azt jelentené, hogy a 2,8 százalé­kos zsírtartalmú tej és a normál kenyér fogyasztói árát kivéve, valamennyi ter­mék fogyasztói ára a szabad árkategóriá­ba 'kerülne. Ügy gondolom, hogy e rövid — korántsem teljes — tájékoztatással megfelelően tudtam érzékeltetni, hogy a verseny- és árszabályozás területén az ön által hiányolt valódi reformlépések irá­nyába határozott a kormány, persze en- • nek gyakorlati érvényre jutása a piac- gazdaság egyéb feltételeinek és egyáltalán a törvénykezés, a Parlament döntésének is függvénye. Ami pedig az írásának címében meg­fogalmazott kérdés, „Van valami hézag?” tömör válaszát illeti, ön már megtette a cikk végén: „Talán a költségvetésnél!” — ehhez csak annyit kívánok hozzáfűzni, hogy a költségvetési hiány több tízmil- l'iárd forintos nagyságrendje többek kö­zött az infláció egyik legfőbb „élesztője”, hogy a kenyér példánál maradjak. Klaukó Mátyás osztályvezető Kell-e művelni a közt? Persze, sokan vagyunk, akik azonnal ké­szek a válasszal: kell! De sokan vagyunk, akik szomorúak ez ügyben, mert évtizedek (netán rossz?) munkáját látják rohamosan veszendőbe menni, és nem értik, hogyan történhet az, hogy mára a közművelődés legjobb színterei, a mozik, a rádió, a tele­vízió elsodró teret adnak a patakokban fo­lyó vérnek, a hátborzongató erőszaknak, és itt korántsem a bolgár, a csehszlovák, a keletnémet tüntetőkre gondolok, hanem a morált rohasztó filmekre, az utcákon kapkodható giccskönyvekre, és egyáltalán arra a sugallatra, hogy mainapság semmi szükség a művészetekre, mainapság ne­vetséges az, aki verset olvas, kiállításra téved be, és nem fordul ki onnan azon­nal. A pályájára készülő népművelőt arra tanították, hogy dolgát azzal kezdje majd: mit kíván a „művelendő” közösség, ne­tán a falu, a város népe. Hogy felmérni ókos módszerekkel, mit szeretnének lát­ni, hallani, olvasni, mivel töltenék szíve­sen az idejüket? Aztán majd ennek is­meretében lehet töprengeni számos ho­gyanon, csinálni ezt, szervezni azt, és szép az élet. A bajok akkor kezdődtek, amikor kiderült: ugyanaz a húsz-harminc ember jár a különböző alkalmakra, ugyanaz a húsz-harminc „nevelendő” vagy „művelendő” a bélyeggyűjtő szak­körös, a TIT-előadást hallgató, vagy könyvtári olvasó. Tudom, ez utóbbi már korántsem egyértelmű, mert azért könyv­táraink voltak és maradtak mind ez ide­ig a legjobb hadállásai a köz művelésé­nek, mert oda igazándiból olyanok jár­nak és iratkoznak be, akik járni akarnak, és beiratkozni is, olvasónak. Mégis szomorú vagyok és keresem a bajok okát: miért, hogy annyi évtizedes tiszta, jószándékú erőfeszítésünk (nekünk, népművelőknek) omlik össze hónapok alatt, mint a kártyavár? Hogyan lehet, hogy akik Bergman, Jancsó, Szabó István rajongói voltak, most olyan silányságokra dőlnek, mint a „Gyilkos optika”, vagy a „Robotzsaru”, vagy az „Ökölharcos”, jobb esetben a „Halálos mánia”? Vagy akik most ide dőlnek, nem azok, akik pár éve még telt házakat hoztak a művészi filmnek? Tudom én, hogy fölösleges úgy tennem, mintha nem tudnám, miről van szó. Fö­lösleges keseregni azon, hogy épül-e a lé­lek a „Robotzsarutól”, vagy csak az ag­resszív szenvedély bukkan elő a fiatal (és idősebb) szívekben, és elég utána egy izgága szó, vagy mozdulat, hogy üssön az erőszak. Hallgatom a miniszterelnököt a Parlamentből, amikor arról beszél : „Olyan viliig kellene, hogy este is nyugodtan sé­tálhassunk az utcákon". Pesten a Duna­parton, Csabán a ligetben, Gyulán a Csi­gakertben, Orosházán a Rákóczi utcai nagy házak között, és (horribile dictu!) Gyopárosfürdőn a Japán-hídon (ha meg­van még), úgy, mint a húszas, harmincas években, amikor a községi vendéglő felől halk dzsesszmuzsikát hozott a tó felett játszó szellő.,. Hol van ez már. hölgye- { im és uraim? Tudjuk, hogy igaz volt, és | mégis azt mondjuk: „talán igaz sem volt.. ” Hát kérem, ha valaha kellett (volna) művelni a „közt”, akkor most nagyon kellene. Ha el is szabadult a pénzszerzés bűvölete, a kultúra, a művelődés víz alá nyomása, akkor még inkább. De hát ki nyomja a víz alá? Azok, akik az életüket tették a köz művelésére? Akik felvállal­ták, hogy a falvak (vároáok?!) nagyrészt kontraszelektált főnökei negyedosztályú, plakátragasztó értelmiséginek tartották a kultúrház alig létminimum fölött ~élő ..igazgatóját"? Ugyan, mit igazgatott, sze­gény? Esetleg a széket a kontraszelektált, műveletlen és kultúrálatlan kivagyiságok feneke alá, szimbolikusan és objektiven is?! Miért jutottunk idáig? Miért volt el­fogadott (elvárt) a struccpolitika a köz művelésének labirintusaiban? A kultúr- házakban, könyvtárakban, múzeumokban, színházakban? Miért nem emlegettük fel már évtizede, vagy még több évtizede, hogy azok döntenek a köz művelésének ügyeiben, akik egész önelégült életükben nagy ívben elkerülik ezeket a helyeket, akik csak akkor mentek el a kultúrház- ba, ha valaki magasabb főnök odalátoga­tott, a könyvtárba ugyanúgy, múzeumok­ba, ha az éppen funkcionáló legmagasabb vezető felesége állította ki a festményeit, színházba meg, ha operett volt a műso­ron, esetleg. Ingyenjeggyel, természetesen. Kell-e művelni, lehet-e művelni még ezek után a közt, tovább hadakozni a kulturálatlanság ellen? Ráébreszteni a szellemi perifériákra sodródottakat az életveszélyre, melyét nap mint nap meg­érintenek? Kell-e, hogy a plakátragasztó senkik felemeljék a fejüket és kikérjék maguknak az efféle lealacsonyítást? Szóródik ránk a .„kultúrszemét”, aho­gyan Fekete Gyula, az író mondta vala­hol. Beteríti a lelkünket, az agyunkat is beteríti, és néha már nem is tudjuk, mer­re vezet az igazi út? Hogy az ember, itt, most, 1989 kora telén tud-e még Koszto­lányit, Radnótit olvasni, odaállni egy Kohán-kép elé, és meghallgatni egy Beethoven-szimfóniát? Sokan csak legyintenek. Nincsen iga­zuk! Sass Ervin--------------------—--------------------------------­K i tudja, miért? Társasutazás marhavagonokban „Az 1956-os események — jobb kifejezés híján ebbe belefér minden változat — idején hároméves sorkatonai szolgálatomból két esztendő volt még hátra. Budán, a város szélén, a légierő egyik híradós alakulatánál voltam géptávírász. Október 23-án a délutáni órákban jöttek a tüntetők laktanyánkba fegy­verért. Nem kaptak, majd békésen elmentek. Az esti órákban néhány tehergépko­csival kivezényeltek bennün­ket a rádió védelméhez. Túl későn értünk oda, nagy volt a tömeg, majd rövid idő múltán visszaindultunk a laktanyába. Aki akart, az viszont ott maradhatott. Egyik komám, Tóth Jóska, élt a lehetőséggel: maradt bámészkodni, mígnem vala­ki ávósnak nézte a híradó­sok kék parolinja miatt, s alaposan elagyabugyálták. Napokig nyomta ezután a betegágyat. Mi visszatértünk a laktanyába, s onnan no­vember 4-ig ki sem mozdul­tunk, tisztjeink is ott voltak velünk. November 3-án éjjel egy mezőberényi származású századossal beszélgettünk, s mint aki sejt valamit, fi­gyelmeztetett bennünket: bármi is történjen, fegyve­reinket ne használjuk. Az­tán november 4-én haj­nalban, úgy 3 óra tájban nagy robajra ébredtünk. Az alakulótérre tíz szovjet harckocsi robogott be, majd körbevették az épületeket, lövegcsöveiket ■ azokra irá­nyították, de nem lőttek. Ök kint, mi bent. .. senki sem mozdult. Reggel, miután ki­világosodott, tisztjeinkkel jöttek a körletbe, s közölték velünk: sorakozzunk, vonul­junk az ebédlőbe, fegyvere­inket a kijáratnál dobjuk le. Ott már fegyveres örök fog­tak közre bennünket, s köz­ben hozzáláttak a szovjetek az épületek teljes átkutatá­sához. Dél tájban mehettünk vissza a körletbe, az épüle­ten belül mozoghattunk. Né­hányon féltek, s megszök­tek. Hogy mi lett velük? Azt a mai napig sem tudjuk ■ ■ ■ November 6-án délután az alakulótérre vezényelték a zászlóaljat, november 7-tel kapcsolatos megemlékezésre. Egy szovjet tiszt mondott be­szédet, majd közölte: aki akar, hazamehet. Egy na­gyobb csoport úgy döntött, hogy induljunk. A laktanya kijáratánál 48-an verődtünk össze, s a vasúti összekötő hídon indultunk Pestre. A híd közepén járhattunk, amikor valami kezdett gya­nússá lenni: hirtelen elé- bünk lépett a géppisztolyos őr. Sztoj! — intett előre. Nyomatékül fegyverét ki­biztosította. Ezután bekísért a közeli HÉV végállomásá­ra, ahol szovjet tisztek kö­zölték velünk: majd reggel mehetünk tovább. Se enni, se inni nem kaptunk, WC- re is egyenként mehettünk. Hajnalban őreink, biztos már fáradtak, leültek kö­zénk beszélgetni. Egyikük azt hitte a Dunáról, hogy az a Szuezi-csatorna. Elmagya­ráztuk neki, hogy tulajdon­képpen hol is van. Nagyon meglepődött. Társa eközben előállt egy demizson rum­mal'.' Körbejárt a korsó, mindenki nagyot húzott be­lőle. Reggel már éppen ké­szülődtünk, hogy indulunk, amikor megjelent egy szov­jet százados és közölte ve­lünk: lépjünk be az új ma­gyar hadseregbe. Hát minek lépjünk mi be, mert ugye mi már katonák voltunk. Senki sem mozdult. Kisvártatva ismét sora­koztattak bennünket, és a Kilián laktanyába kísértek, ahol két napot töltöttünk. Egyszer meg akartunk szök­ni: az emeletről lepedőből készült kötelet eresztettünk le, s amikor az első indulni akart, előbújt az igencsak jól rejtőzködő őr. Ettől a perctől szigorú őrizetet kap­tunk. November 9-én vagy 10- én, ekkor már kezdtek ösz- szefolyni a napok, újabb so- rakozóra kaptunk parancsot. Közölték velünk, hogy a vá­ros szélén átadnak egy ma­gyar bizottságnak, amely ki­vizsgálja ügyünket. Milyen ügyünk lehet nekünk, néz­tünk kérdően egymásra. Páncélautóra raktak ben­nünket, s Vecsés határába vittek, oda, ahol a műút és a vasút egészen közel van egymáshoz. Az ott veszteglő vonatba szállítottak át. Az ablakból láttuk, hogy má­sokat is hoztak katonákat, civileket, fiatalokat, időse­ket egyaránt. Már sötétben indult el ve­lünk a szerelvény, nem tud­tuk, hova visznek bennün­ket. Éjjel értünk Csopra, s itt sejtettük először az úti­célt ... Csopon kutyák ás géppisz­tolyos katonák sorfala kö­zött rabszállító kocsiba zsú­foltak bennünket. Egymás hegyén-hátán voltunk. így indultak el velünk, szigorú őrizet mellett Ungvárra. Már a vonaton mindenünket ösz- szegyűjtöttek, leltár szerint. Az ungvári börtönben áll­tunk meg. Betereltek a für­dőbe, pucérra vetkőztettek, kopaszra nyírtak, szörtelení­teltek, ruhánkat fertőtlení­tették, s utána 8-10 szemé­lyes cellákba zártak. Csak annyit mondtak: ügyünket vizsgálják ...! Persze, még mindig nem tudtuk, hogy milyen ügyünk is van. Na­pokig semmi sem történt. November végén az egyik este marhavagonokból átala­kított rabszállító vonatra ül­tettek bennünket, s a beva­gonírozott fogolyszállító vo­nat elindult. A vagonok biz­tosan a háborúból marad­tak: három sorban fa prics- csek voltak, az egyik ajtó mellett helyezték el a kály­hát, a szenet és a vizet, a másik mellé a küblit, vagyis a WC-t. Legalább ötvenen szorongtunk a vagonban. A Kárpátokon át, kanyargós úton haladt a szerelvény, s láttuk, hogy kegyetlen hosz- szú a vonat. Szorongva ül­tünk, amikor meghallottuk, hogy az előttünk lévő kocsi­ban éneklik a magyar Him­nuszt. Mi is rázendítettünk, zengett az egész szerelvény. Már világos volt, amikor megálltunk a nyílt pályán. Estig ott vesztegeltünk. Sö­tétedés után aztán visszafe­lé indultunk. Majd elfelej­tettem: az ablaknál mindig állt valaki ügyeletben, s a vasútállomások nevét be­mondta. így tudtuk, hogy Sztri térségében vagyunk. A város börtönébe vittek. Ré­gi épület volt, fogadásunkra nem készültek fel, a cellák­ban éjjel-nappal ácsolták a priccseket. Ott megkezdőd­tek a kihallgatások. Ilyen kérdéseket tettek fel: elége­dettek voltunk a zsoldunk- kal? Apánk mivel foglalko­zott. civilként mennyi volt a keresetünk? Az volt az ér­zésünk, nem is érdekli őket helyzetünk. Szíriben megszüntették a szigorú őrzést, egyik-másik őr beült hozzánk sakkozni. Jó két hétig élveztük e mű­intézmény vendégszeretetét. December közepén ismét rabszállító autóba raktak bennünket, majd rácsos rabszállító vonatra ültettek át, és visszaszállítottak ben­nünket Ungvárra. Újra für­dő, nyiratkozás, ruhafertőt­lenítés ... A cellák szellőz­tetését este engedélyezték, ilyenkor üzentünk egymás­nak. Volt napi félórás séta is. Amikor leesett a hó, ak­kor abba írtunk, így hagy­tunk üzenetet az utánunk következő csoportnak. Itt már kaptunk magyar nyel­vű könyvet. December 22-én éjjel vá­ratlanul ponyvázott teher­autóra ültettek bennünket, és ismét együtt volt a 48 kiskatona. Kegyetlen hideg volt. Ekkor már csak elvét­ve volt közöttünk fegyveres őr. A tehergépkocsi-konvoj karácsony szent estéjén ért velünk Budapestre, a gyűj- tőfogházba, ahol átadtak a magyaroknak. Bablevest és grízes tésztát kaptunk. Éle­temben olyan finomat nem ettem, mint akkor. Itt őrök már nem vigyáztak ránk. Közölték velünk, hogy le­gyünk türelemmel, minden­ki hazamehet, ha megkapja az okmányait. Én december 29-én kaptam kézhez a sza­badulólevelemet, s adtak útiköltségre 50 forintot, hogy hazajöhessek Csabára. Sza­baduláskor csak annyit mondtak: majd megtudjuk, miért is vittek el bennünket. Azóta eltelt 33 év, s még mindig nem tudom, mi volt a bűnünk. ­Most, hogy így ránk sza­kadt ez a nagy nyilvános­ság és őszinteség, meg tud­ná-e valaki mondani, hogy valójában kint voltam-e és főleg miért? Vagy csak rosz- szul emlékszem? A közel­múltban kezembe került egy újság, melyben igen tekinté­lyes vezetőnk azt nyilatkoz­ta, hogy márpedig egyetlen katonát sem vittek ki a szovjetek.” Akivel mindezek megtörténtek, s aki elmesélte: Uhrin László, a Békés Megyei Állami Építőipari Vállalat 55 éves dolgozója. Lejegyezte: Szekeres András Törzslapszám: ______ S zemélyi igazolvány száma Szabadlábrahelyezési igazolvány .................2t/lAvÁt OvOaZÚ} b ocsátottam, mert a_____________________________ b üntette miatt 19......... év _________________________ lâ ti'xt'tci alatt elrendelt clëeetes letartóztatását megszüntetteit Személyi adatai: foglalkozása:____________________ : , akit a mai napon a bőrt ügyészség — bíróság a____ h ó_____napján B____________________szám S zabaduláskor átvett ..-n született 19 i/L.__év ...............................hó _____napján , lakik ______________ . forintot és . ■t. 1. na. - Szabadlábrahelyeztsl Igazolvány — 16375/5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom