Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-09 / 213. szám
1989. szeptember 9., szombat o !Köröstáj BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET A legnagyobb reformerünk Nemzetben gondolkozott Ha a szavak és cselekedetek összhangját nézzük, Széchenyi István nemcsak a (legnagyobb magyar, de eddig legnagyobb reformerünk is. Példája ma is — sőt, most csak igazán —: követendő. Életműve — az akadémia alapítása, a Lánchíd, a gőzhajózás, a lótenyésztés és a sport stb. — ékesen bizonyítja, szavainak hitelét. Nála a szó csak eszköz: megfogalmazni a gondolatot, megismertetni a fölvetett problémát, s végül meggyőzni a lehetséges segítőket a végrehajtás szükségességéről. Híres Hitelje elején segítségül hívja szándékai megvalósításához a magyar nőket is, a költői ihletett- ségű Ajánlásban, melynek igazsága és lelkesítő hangja, megrendítő. Máig az, s az lesz mindaddig, míg nők és férfiak élnek e hazában. „Honnunk Szebbkeblű Asszonyinak” „Fogadjátok Hazám érdemes Leányai! Tiszteletem s Szeretetem jeléül ezen kis munkám ajánlásált. Vegyétek, bár férfiakhoz illendőbbnek mondják sokan, nyájas kegyességgel Párttfo- gá'Stök alá. A Hitekül szólok s a mi belőle foly, a becsületről, az adott szó szentségérül', a cselekedetek egyenességérül, s így előttetek sem lehet a tárgy idegenebb, mint előttünk, mert annyi Nemes és Szép, a mi az Emberiséget felemeli, a Ti Nemetek műve. Ti viszitek karjaitokon a kisded növendéket, s jó Polgárrá nevelitek, a Ti nemes tekintetetekből szí a férfi lelki erőt, se elszánt bátorságot. S ha léte alkonyodik a Haza ügyében, Ti fontok koszorút homloka körül. Ti vagytok a polgári Erény és Nemzetiség véd angyalai, melly Nélkületek higyjétek soha ki nem fejlik, vagy nem sokára elhervad, mert Ti vontok minden körül bájt és életet. Ti emelitek egekbe a port, s halhatatlanságra a halandót. Üdvözlet és hála Néktek!” Ahányszor olvasom e szívből és észből jövő szavakat, büszkeséggel tölt el, hogy magyar vagyok, hogy nő vagyok. Hisz az a Széchenyi írta le, akitől legtávolabb a hízelgés állott. Inkább hajlamos volt magát és másokat, kora társadalmát gyöt- relmes alapossággal boncolni, mint hiú bókokat szórni bármély cél érdekében. Nem is volt rá szüksége akkor sem, amikor gazdasági és politikai kérdéseket tárgyaló könyvét a női nem jóindulatába ajánlotta. „Csak” nemzetben gondolkozott, s ezért a való életet vette figyelembe, azt, hogy a nők megnyerése szinte egyenlő a férfiakéval a jelenben', és az új nemzedéké — mindkét nemre vonatkozóan — a jövőt illetően. S mindezt azért hogy olvasói, köztük a nők is megértsék a gazdasági helyzet feltárását, s igen beteg állapotának változtatásá- ra-gyógyításáira ajánlott módszereit elfogadják, s megvalósításukhoz tettekre serkentsék a környezetükben élő férfiakat. Hasonló helyzet Hogy milyennek is látja legnagyobb reformerünk az akkori gazdasági életet, azt a Hitel fejezetcímei tömören mutatják. „A magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene... A Magyar nem bírja magát oly jól, minit körülményei engednék... A magyar gazda nem viheti mezeit a lehető legnagyobb virágzásra ... Magyarországnak kereskedése nincs ... Mit kell tenni és mihez kell kezdeni...” Szinte minden szó ismerősen hangzik, mivel, ha más körülmények között is, de hasonló bajt mutat a jelen helyzet. Mert: nem szegényebb -e a „magyar birtokos” — az ipari, a mezőgazdasági szervezetek — annál, mint lennie kellene? Bizony, sokkal szegényebb! Bírja-e úgy magát a magyar — az állampolgárok többsége — mint körülményei megengednék? Bizony nem, pedig bírhatná ! Vihette-e eddig „mezeit” — vállalatait, szövetkezeteit és más gazdálkodó szervezeteit — a legnagyobb virágzásra? Bizony nem! Beszélhetünk-e igazi, , szabad kereskedelemről? Bizony nem! S a „miit kell tenni és mihez kell kezdeni” kérdése is régen kérdés és a felelet is régen megszületett már, csak a tettek maradtak el, égtek a körmünkre, vagy sikerültek félre. Holott a hosszú távon is ésszerű megoldások már a felvetés idején is elodázha- tatlanok voltak. Ha élni és fennmaradni akarunk. Széchenyi szellemében Csak egy kicsit is ismerve, próbáljuk őt megidézni és elgondolni, mit tenne most, mire vigyázna. (Kikapcsolva ázt, hogy még rémálmában — pedig ilyennel is küszködött — sem képzelte, hogy többek közt felelőtlenül felvett és okőbán felhasznált hitelekkel oly csődbe lehet vinni az országot, úgy, hogy több mint másfél századdal később mindent az egyen kelljen kezdeni.) Mivel racionális elme volt, egyetlen tettével sem a pillanatot szolgálta: a múltból és jelenből a jövőbe nézett. És az egészre, a nemzetre. Semmi esetre sem olyan átalakításra, melynek a hatása egyeseket a csillagokba röpít, sok másokat a mélybe taszít. S olyanra sem, hogy egy előre látható — vagy bekalkulált? — kis- és nagykapus törvénnyel a nemzeti vagyonit valakik maguknak kaparinthassák meg, jóformán egy tollvonással. S arisztokrata létére is értett annyit az üzlethez, hogy tudja, aki mindent egyszerre dob piacra — sőt, még tukmálja is —, az maga alatt vágja a fát, a vevő nagy örömére. Hisz a mértéktelen kínálat, s hozzá még a sürgetés, mélyen lenyomja az árat, s ez nem erkölcsi kérdés, pusztán a piac természetes törvénye. Az erkölcs, az etika a történelmi idők politikai, gazdasági szereplőit, a jövendő alakítóit kell, hogy vezérelje. Azáltal, hogy mám saját vagyonukat — és hatalmukat! — alapozzák, vagy mentik át kapzsi módon, hanem a nemzet érdekét nézik, azért tesznek meg mindent. Ez utóbbit tette a múlt század reformnemzedékének legjava, amikor épp a saját maga érdéke ellen — jobbágyfelszabadítás, adózás stb. — az ország, a nemzet érdekében dolgozott. Ma is erre van szükség, sok minden más mellett, melyhez éppoly nélkülözhetetlen a magyar nők segítsége és közreműködése, mint Széchenyi idejében. Hasonló oknál fogva, mint amit a Hitel felejthetetlen ajánlásával írt. Vass Márta „Még akkor is, ott is...” Most aztán jól utolért egyfajta értékzavar. Olyannyira, hogy magam sem tudom, merre induljak. Tehát várok. Váróik, igaz, de a gondolataim nekilódulnak és száguldoznak innen, e tájtól Barguzinig, útba ejtik Segesvárt, ahol ugyan én nem, de a dédapám járt 1864-ben, le is írta: „Szomorú emlékű hely ez a forradalomból, a nemzet nagy fia, Petőfy Sándor a segesvári bércek alatt elesve, itt alussza örök álmát. Amint a fürkészetekből kiderült, Petőfyt e csatában látták utoljára barátai; s e szerencsétlen ütközet után már nem volt senki, ki vele beszélt volna.” De hát ez a 125 éve írt útinapló (könyvtáram dísze és legféltettebb kincse) se bizonyíték Segesvárra, mért csak annyit mond a csata után 15 évvel (milyen kis ,idő!), hogy „e szerencsétlen ütközet után már nem volt senki, ki vele beszélt volna”. Ha pedig nem volt, akikor elhajszolhatták (vihették) Barguzinig is, Szibériába, hogy a száműzöttek kínos nyomorát viselve haljon meg 1856-ban, hét évvel Segesvár után ... Az értókzavar azonban csak érintőlegesen kapcsolódik Petőfihez. Az értékzavar Barguzinba vezet, az interjúhoz, melyet Kiszely István antropológustól kaptam pár hete, és adtam közre augusztus 19-én. A magabiztosság, ahogy a neves (mondják: világhírű) antropológus beszélt a bar- guzini csontvázról, akiről a szó legegyszerűbb és legcáfolhatatlanabb értelmében állítja: azonos a költővel; nos, a magabiztosság lenyűgözött. Olyannyira, hogy szemben a koponyáról készített színes fotográfiával Petőfit láttam, a dagerrotípiát, amelyet különböző furfangos masinákkal az amerikai antropológusok összevetettek a barguzini csontváz fejével és milliméterre minden stimmelt! Lehet-e kételkedni ebben? Igaz, nem voltam ott, nem láttam és nem értek hozzá, de hát „hinnem kellett” abban, amit hallottam, vagy nem írni egyetlen sort sem. A' végső bizonyosság még várat magára. Egy újabb antropológiai és sóik másféle tudományos vizsgálat még elengedhetetlen ahhoz, hogy ha ideje jön, tényleg Petőfi , Sándort temessük el, és idő után (ha máshonnan előkerül megint egy csontváz, és az lesz az igazi) ne röhögjön rajtunk a fél világ. És itt jött az értékzavar, a kételkedés rettenetes konfliktusa. A Délmagyarországban egy teljes újságoldalon azt taglalja Farkas Gyula egyetemi tanár, hogy a barguzini lelet és Kiszely István szakmai megbízhatósága erősen megkérdőjelezhető. Hogy „Magyarországon soha nem volt professzori kinevezése, már csak azért sem, mert az ehhez szükséges tudományos fokozattal (kandidátusi vagy tudomány doktora) nem rendelkezik.” Szedem elő a megyei könyvtár meghívóját, azon így áll: „Dr. Kiszely István professzor”... Farkas Gyula egyetemi tanár a barguzini csontváz nőies medencéjét említve, még azt sem tartja kizártnak, hogy nem férfit, hanem nőt találtak Szibériában, aki végképp nem lehet Petőfi... Töprengek és nem értem: hiszen ő sem látta! Aztán keresem cáfolatai között az amerikaiak dagerrotípiás vizsgálatát, mely Kiszelyék fő érve: erre nem találok utalást sem... Igen, a dolgok itt, ezen a ponton kezdenek összezavarodni. Próbálom végiggondolni, hogy miféle érdekkülönbözőségek inspirálhatják az ilyen cáfolatokat, melyek ugyanúgy feltételezéseken alapulnak, miként fel- tételezésen alapulhat az is, hogy az a barguzini halott a Talpra magyar költője, Júlia férje, Zoltán apja, a „nemzet nagy fia”, ahogy a dédapám jegyezte fel 1864-ben. De ha az (mert az!), akkor egyetlen dolognak van helye itt: az elfogulatlan, sikerhajhászástól mentes, nyugodt és erkölcsös tudományos vizsgálatnak. Az alaposabbnál is alaposabb vizsgálatnak, mert Petőfi nem kazánreklám, Petőfit segíthet ugyan megtalálni egy új milliomós, de Petőfi a fontos, akárhonnan nézzük! Most aztán jól utolért egyfajta értékzavar. Lehet, hogy blöff az egész barguzini Petőfi? Képtelenség! Vagy mégis? Az viszont iszonyat! Hát lehet még mélyebbre jutni? A sír csak egy méter hetven volt. De ahonnan nézzük, az már egy szakadék. ~ . Vadra és vadászra irányzott fegyverekkel... Érdekellentétek a vadgazdálkodásban — Nincs funkcis keresztapám, nincsenek kapcsolataim az „úri körökből”, mégis sikerült bejutnom a vadászok közé — mondja egyik magánzó ismerősöm, majd kérkedve hozzáteszi: — A pénzzel ma minden elérhető! — Igaz, nekem csak a közlegényeknek kijáró teríték jut, de, aki megengedheti magának, az ma már egy jobb minőségű terepjáró kocsi ellenében a legnemesebb vadat is kilőheti. Az előbb említett példa is illusztrálja, a mai „szocialista vadásztársadalom” közel sem olyan zárt, mint sokan gondolják. Persze az már más kérdés, hogy az utóbbi években felnövő vagyonosok, kiknek és a vadásztársadalom melyik rétegének fizetnek azért, hogy szenvedélyüknek hódolhassanak. A gondot azonban egyelőre mégsem a polgárosodó emberek okozzák, hanem a mezőgazdasági nagyüzemek. Több mint egy évtized óta próbálnak részeseivé válni valamilyen formában a hazai vadászatnak, és szert tenni a vélt busás haszonra, növelni bevételeiket. Demokratizálódó közéletünknek köszönhetően végül is törekvésüket siker koronázta. Jelszavuk az új törvénytervezetben végre megfogalmazódott: legyen azé a vad, akié a föld. Bár a vadásztársadalom hevesen tiltakozik. A közvélemény pedig az érdekellentéteknek köszönhetően végre megismerheti a vadászat eleddig titkosan kezelt úri allűrjeit, egyre több zaftos történet szól főúri lakosztályokról, halomra lőtt vadakról, éjszakai tivornyákról. De sajnos a kuszaságban elvész a lényeg. Hiszen alig hallani arról, hogy az új törvénykeret a valóban elismerésre méltó vadgazdálkodás jövőjét mennyire szolgálja. Beszélgetőpartnerem, Nagy Sándor, a megyei tanács vadászfelügyelője, rögtön a lényegre tér. — Most megbosszulja roa- 'gát, hogy évekig nem tájékoztattuk a közvéleményt, még a 'mezőgazdasági üzemeket sem a vadászatról, illetve a vadgazdálkodásról. S mi itt, Békés megyében is követtük az országos példát, mint ahogy az akkor szokás volt. Szakemberként, s vadászként, is úgy véli, a reformot elsősorban a vadászetikát, a vadásztörvényt sértő dolgok felszámolásával kellett volna kezdeni. Akkor lehetne remény arra, hogy a józan ész és a szakmai érvek súlyának megfelelő törvényt alkosson a Parlament. Csakhogy, egyelőre nemzetközi hírű vadgazdálkodó profesz- szoraink véleményét sem kérte ki senki, legalábbis erről a közvéleménynek, s a vidéki szakembereknek sincs tudomása. A törvénytervezet egyébként két lényeges elemet nem tartalmaz. Nem tesz említést a magyar vadállományról és a 40 ezer vadász sorsáról. — Még senki nem közelítette meg e kérdést a biológia oldaláról, pedig ez mindennél fontosabb lenne, hiszen legfőbb kincsünk a vadállomány. Ám ha a tulajdonjog a földdel rendelkezők /kezébe kerül, félő, hogy rövid időn belül Nyugat-Eu- rópa sorsára jutunk. Kiirtjuk értékes vadállományunkat, mely ma igen vonzó vadászterület a külföldiek száméra is — érvéi Nagy Sándor. yalóban rendkívül veszélyes lenne, ha netalántán mégis a földtulajdonosók kezébe kerülne hazánkban a vad. Mindenképpen elfogadhatónak tűnik a szakember indoklása. Hiszen a legtöbb mezőgazdasági vezető, ki a vadgazdálkodás sorsát szívén viseli, szintén aggódik. Félnek attól, hogy a krónikus forráshiánnyal küszködő üzemek szorult helyzetben szívfájdalom nélkül áldoznák fel értékes törzsállományukat is a közös oltárán, holott még az is lehet, hogy éppen a veszteségek finanszírozását szolgálná. Nem beszélve arról a várható torzsalkodásról, amely állandósulna a szomszédos üzemek között, mert a vad mindenkor ösztöneit követi, élettani igényei szerinti területen él, mozog, s nincs tekintettel a földhivatal deklarálta mezsgyehatárokra. — A nagyüzemek és a vadásztársaságok éppen a már funkcionáló társasági törvény alapján közös erővel megalapozhatnák a jövőt — véli Nagy Sándor. — Vadkánaánt létesíthetnének, melynek köszönhetően az emberiség ősi vadászösztönéből fakadó örömről nem kellene lemondania a jövő nemzedékének sem. Kétségtelenül, úgy tűnik, valóban nem azon áll vagy bukik a vadgazdálkodás sorsa, kié a vad. Sőt, ha az aggódók logikus érveit elfogadjuk, akikor a földtulajdonhoz kapcsolt vadjog éppen a bukást is jelentheti. * * * Mégis vajon mi válthatta ki az erős társadalmi nyomást a törvény változtatására? — Ketté kell választani a dolgokat. Más a helyzet a nagyvadas területeken és más az Alföldön, ahol az apróvad a meghatározó. Leegyszerűsítve a dolgot, például egy dunántúli vadász- társaság számára csupán az állomány etetése jelent munkát, illetve költséget, míg itt, Békésben az apróvadne- velés többszörös anyagi áldozatot követel — fejti ki véleményét Nagy Sándor. • Nálunk, Békésben egyelőre nyugalom van, mert egészséges együttműködés alakult ki az üzemek és a vadásztársaságok között. De például a Dunántúlon ez nem történt meg. Szövetkezeti vezetők közül csak né- hányan jutottak be a vadásztársaságokba. S meg kell említeni azt is, hogy igencsak tévesek a vadgazdálkodás jövedelméről szerzett információk a legtöbb ember számára. A vadászok véleménye szerint a vad nem is olyan 'kincsesbánya. Békésben például az 51 vadásztársaság és a 3 állami vadgazdaság 200 millió forintos árbevételével szemben 198 millió forint költség merül fel. De igényes a külföldi, jól fizető vadász is. Tavaly például 2 ezer fácán nem talált vevőre. Bár igaz, hogy az évtizedekig monopol helyzetben lévő Mavad cég kényelmének is vége, mert bármelyik társaság ma már önálló külkerjogot kérhet, s így a haszon a vadgazdálkodást segítheti. Még akkor is, ha nem köny- nyű üzletet találni, alkut kötni a külföldivel. Hiszen változó igények, változó árak, kemény piac egy kisebb vadásztársaság számára alaposan feladja a leckét. De meg kellene szűnnie az irritáló megkülönböztetésnek a vadexportárakban is. Hiszen, ha állami szerv adja el a vadat, akkor a mindenkori valutaárfolyam. függvényében fizet a kereskedelem, míg a - vadásztársaságok kénytelenek fix, irreálisan alacsony árakat elfogadni a külföldre eladott vadért. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, ma sokkal inkább a vadgazdálkodás alapvető kérdéseit kellene rendeznünk, mintsem azon vitatkozni, kié legyen a vad. Mert önmagában a tulajdonjog-változás csak újabb ellentmondásokat szülhet. Igaz, az új törvény szükségességét senki sem vitatja. Ellenben célszerű lenne többek között például a megkülönböztetett állami vadászterületeket is bevonni egy egységes vadgazdálkodási rendszerbe. Konvertálhatóvá tenni értékes területeinket az egész népgazdaság számára. Mindenekelőtt persze szakemberekre bízni a nemzet kincsét, a magyar vadállományt. Talán maradjon mégis az állam tulajdona a vad, de ez a jövőben semmiképpen ne adjon lehetőséget olyan privilégiumok deklarálására, mely bizonyos „felségjelzésekkel” megkülönböztetett területeken teljhatalmú, névtelen tulajdonosokat szolgál milliós veszteségek árán. Talán mindezért sikeresen a 40 ezer magyar vadász szállhat síkra, s azok a szakemberek, akiknek része van az eredményekben. Rákóczi Gabriella
