Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-09 / 213. szám

\ 1989. szeptember 9., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'köRÖSTÁJ Ez bizony már egy régi történet. Róka Gedeon minőségi el­lenőrző osztályvezető volt a kefegyárban. Mióta műhely- vezetőként megszokta az el­lenőrzéssel járó utasítás, olykor parancsolgatás izét. folyton arra vágyott, minél több ember munkájába be­leszólhasson, minél többen függjenek tőle. Közben ar­ra is rájött, efféle étvágyát csak akkor elégítheti ki, ha megtanulja, miként visel­kedjék azokkal szemben, akiktől ő függ, akiknek na­ponként kell bizonygatni sa­ját személyes fontosságát, nem utolsósorban', hogy mennyire szívén viseli az üzem érdekeit. Ennek meg­felelően alakította ki életvi­telét, idomította agyát. Két év óta egyetlen érte­kezlet nem múlt el úgy. hogy még a sebtében össze­csapott, suta beszámolókat is ne jegyzetelte volna han­gyaszorgalommal, s így pon­tosan meg tudta mondani, ki mikor miről nyilatkozott, s ebből következően ő is pontosan tudta, hol, ki előtt, mit kell mondani. Munka­társait eleinte bosszantotta ez a nyüzsgés, el is nevezték maguk közt állandó ügyelet­ben lévő rezonőrnek. Ké­sőbb azonban rájöttek, nincs miért neheztelniük rá, hi­szen egy-egy hozzászólása — rendszerint az értekezletek, ülések eleién — jelezte, mi­lyen irányba célszerű fordí­tani a szót. Az üzem vezetése mosta­nában különösen büszke ar­ra, hogy mióta Róka Gedeon vezetésére bízva átszervez­ték a minőségi ellenőrző osztályt, mind biztatóbban javul a kefegyártás minősé­ge. növekednek az üzem ha­zai és külföldi kapcsolatai. Ebben a légkörben fede­zett fel Róka Gedeon egy újabb, tekintélyt növelő le­hetőséget, ha az anomáliát, amire rájött, úgy tálalja, ahogyan eddig is bevált az ilyesmi. Sopánka, az egyik súroló­kefe-kötő véletlenül nem vette észre, hogy néhány ke­fe szál mérete nem egyezik a szabvánnyal. A hosszúság­ban öt milliméteres eltérés volt. Talán nem történt vol­na meg ez a baj, ha nem olyan berezelős természetű. Amikor meglátta, hogy Róka Gedeon belépett a műhely­be, megrettent. Többször is szem- és fültanúja volt, mekkora patáliát csap egy- egy, a szabványtól csak haj­szálnyira eltérő kefe miatt. Nem az a baj, 'hogy észre­veszi, hanem az, amilyen pszichikai légkört teremt fontoskodásával, fenyegető­en vonalas szövegével. Ed­dig még megúszta, hogy a meósok után az ő keféit nem ellenőrizte. Most azon­ban érezte, rajta a sor. Nem csalódott. Az osztáylvezető a szúrópróbákat is tervsze­rűen végezte. Füzetében pon­tosan nyilvántartotta, kinek mikor kontrollálja a mun­káját, mind a beosztott meö- sokat, mind a melósokat il­letően. Sopánka eddig csak azért maradt ki, mert nem­rég került az üzembe, mára viszont ő is az ellenőrzöttek listájára került. Sopánka a munkapad mellől félrepillantva látta, hogy Róka Gedeon megáll azoknál a ládáknál, ame­lyekben az ő keféi voltak. A „na, most mi lesz” ijedtsé­gében, míg Róka Gedeon a ládában lévő keféket gusz- tálgatta, méricskélte logar­léc pontosságú vonalzójával, a szalagon haladó munkada­rabokhoz nem pontosan ada­golta a szálakat. Észre sem vette, hogy Róka Gedeon a ládákból találomra kiemelt darabokban nem talált hi­bát. Már úgy volt, megdi­cséri a szakmában még nem elég járatos Sopánkát. Azért is, mert az egyik vezetői ér­tekezleten felhívta az igaz­gató az osztályvezetők fi­gyelmét, ne csak a hibákat tegyék szóvá, hanem, ha alapja van, dicsérjenek is, mert a buzdító szó jobban serkent, mint a letolás. Most itt az alkalom, hogy eleget tegyen a főnök kívánságá­nak! Megállt Sopánka mögött. A rutinos szem azonnal ész­revette, hogy a szálméret nem szabványos. — Állítsa le a gépet! — mordult Sopánkára, aki za­varában először mellényo­mott a kapcsológombnak. Róka Gedeon akkurátusán megmérte a szálak hosszát. — Selejt... selejt... se­lejt ... — lökdöste le a sza­lagról a keféket. Sopánka megdermedve várta, mi lesz az ellenőrzés vége. — Egyelőre ne folytassa! — parancsolt Sopánkára az osztályvezető, majd kisietett a műhelyből. A Sopánka körül dolgozó melósok a gépzaj miatt nem hallottak semmit, de a se- lejtbe dobott kefék láttán tudták, hogy Róka Gedeon kiveri a huppot. A műhely- vezető, aki most jött meg a raktárból, odament a leállí­tott gép mellett tanácstala­nul álló Sopánkához. — Elszúrtál valamit? — kérdezte bosszúsan, féltve a műhely renoméját, hiszen a legutóbbi munkaértekezleten a súrolókefe-részleget külön is megdicsérték a huzamo­sabb idő óta tartó selejtmen- tes termelés miatt. Felvette az egyik kiselejtezett kefét. Az első rápillantásra nem talált rajta semmi hibát, de jobban szemügyre véve, a szálak elméretezését ő is ész­revette. — Ezt a szégyent! — né­zett Sopánkára Róka Gede­on modorában. — Azt aka­rod, hogy ugorjon a prémi­um? Míg Sopánka a műhely- vezető letolását hallgatta, Róka Gedeon megjátszott felháborodással tálalta az esetet az igazgatónak. Külö­nösen azt hangsúlyozta, mi lesz az exportszállítmány­nyal, ha abba is belekerült hasonló seléjt, s nyomatékül még megjegyezte, mekkora anyagpazarlás lenne, ha így dolgozna mindenki a rész­legben, hiszen Sopánka több szőrt használt el a selejtke- fékre, mint amennyit az anyagnorma megenged. Sikerült felgerjesztenie főnöke renoméféltő szenve­délyét. A főnök nyomban határozott: a bevagonírozás előtt álló szállítmányt újra ellenőrizni kell, majd utasí­totta Róka Gedeont, hogy menjen le Sopánkáért, s. együtt jöjjenek vissza. A meósok szidták, mint a bok­rot, Sopánkát is, Róka Ge­deont is, az igazgatót is, hi­szen az utóellenőrzésért nem jár semmiféle túlórapénz. Mire Rókáék megérkez­tek, az igazgató lecsillapod­va végiggondolta, mit te­gyen. Valójában miért is hívatja Sopánkát? Nem ak­kora hiba ez, mint amekko­rának Róka felfújta. Mi a fenének kerít ekkora fene­ket az ügynek? Négyszem­közt is elintézhette volna, esetleg a termelési fegyelem érdekében a műhely nyilvá­nossága előtt figyelmezteti Sopánkát, hogy gondosab­ban végezze munkáját. Most már viszont nincs mese! Kopogtatás után Róka nyitott be, mögötte a sápadt arcú Sopánka. Az igazgató fel se állt az íróasztal mögül, csak intett nekik, hoev üljenek le a do­hányzóasztalhoz. Sopánka belezökkent a fo­telba, s várta szemlesütve, mi lesz. — Hát hogyan is történt? — kérdezte az igazgató, s eldöntötte: egv szóbeli fi- evelmeztetéssel lezárja az ügyet. Sopánka hallgatott. — Bezéljen! — mordult rá Róka Gedeon. — Én ... én ... — kezdte akadozva Sopánka —, ami­kor megláttam, hogy Róka elvtárs belépett a műhely­be, zavarba jöttem ... Ami­kor pedig elienőrizni kezdte a keféket, én ... én ... ne­kem lámpalázam lett. ösz- szekavarodott előttem min­den. — Mi az, hogy lámpaláz? — kérdezte Róka csodálkoz­va. Sopánka ismét hallgatott. Se igent, se nemet nem mert mondani. Nem tudta, melyikkel árt jobban magá­nak. — Aki lelkiismeretesen dolgozik, nem tojik be mind­járt, ha jön az ellenőrzés — csattant az igazgató hangja is. Az osztályvezető mosoly­gott magában. Most majd megkapja Sopánka, ami jár neki. S nem tőle, hanem az igazgatótól ! A főnök azonban váratlan kérdéssel zökkentette ki ma­gabiztosságából Rókát. — Ennyire tartanak ön­től? — mutatott az igazgató a sápadt Sopánkára. Róka megérezte, hogy for­dítani kell a szón. — Nekem semmi bajom sincs Sopánka szaktárssal — mondta. — A selejt viszont selejt, igazgató elvtárs. Ész­re kellett vennem. — Előfordult! Nem azt mondom, hogy helyes, de egye meg a fene! Nekem ez a lámpaláz furcsa! — fon­toskodott továbbra is az ominózus szón az igazgató. Róka szeme felcsillant. — Ez az, igazgató elvtárs! A szocialista munkamorál nem ismeri ezt a fogalmat. Ezzel minden selejtet elkö­vető védekezhet. — Ez igaz — jegyezte meg az igazgató. — Viszont nem jelenti, hogy adott helyzet­ben, hangsúlyozom, adott helyzetben, ne lehessen bár­kinek is lámpaláza. Nekem is- van néha. », Róka megrettent. Még csak az hiányzik, hogy az igaz­gató félreértse! — Pontosan így gondolom én is, igazgató elvtárs! Ter­mészetesen, ha egy dolgozó szereti a munkáját, előfor­dulhat vele. — Na ugye? — tárta szét a karját az igazgató. Sopánka arcába lassan visszatért az élet. Most már nem lehet nagy baj! Róka is megnyugodott kis­sé, hiszen a főnök most is meggyőződhetett róla, meny­nyire szívén viseli az üzem érdekeit. Arra azonban na­gyon kíváncsi volt, mennyi­re hangzott hihetően pálfor- dulása emiatt a hülye lám­paláz miatt. Ez az ökör So­pánka nem tudott másra hi­vatkozni! Az igazgató, jelezve, hogy befejezték az ügyet, felállt. Ügy vélte, elég figyelmez­tető volt ez az eset Sopán- kának. Csak ennyit mon­dott: — Máskor azért jobban figyeljen oda. Még akkor is, ha Róka elvtárs lép be a műhelybe. Elmehet. „Elmehet” — villant meg Róka Gedeoenban. Csak nem neheztel rá az igazgató? Ép­pen egy Sopánka miatt! Sopánka felpattant, s in­dult kifelé, mint aki attól fél, hogy visszahívják. — önnek még nem volt soha lámpaláza? — kérdez­te az igazgató Rókától, mi­után kettesben maradtak. — Persze, hogy volt. Néha még most is van. — Na, ugye? — nézett rá gunyorosan az igazgató. — Az ilyen piti ügyeket meg máskor intézze el nélkülem. Világos? Róka az ajtó előtt vissza­fordulva kényszeredett vi- gyorral hajolt meg az igaz­gató felé, s már ott elhatá­rozta, hogy minél hamarabb elkészteti az üzemből So­pánkát, akiből soha sem lesz virtigli kefekötő. Ha ő lenne az igazgató, nem úsz­ta volna meg ezzel a sem­minél alig több figyelmez­tetéssel. Mert mi az, hogy lámpaláz? Igen, mi az, hogy lámpaláz?... Fülöp Béla: Tűnődve Ügy érkezett a hír apámról: „Két szívverés közben leszállt a csöndbe!" Úgy érkezett a hír hazulról: „Régi fejfák is elbújnak |a ködben!" Úgy érkezett a hír húgomról: „Az Olt mentén talált ia csöndre ...” Ügy érkezett a hír |az Erről: „Fogynak, fogynak a gólyák körben.” Úgy érkezett a hír egy barátról: „Nehéz 'bár, de még bírja (?)!” Úgy érkezett a hír ia magányról: „Sorsát a fogyó Holdra bízta!” Úgy lérkezett ta hír a jövőről: „Lesz HOLNAP is, biztosan!” Ügy mondom a hírt magamról: „Gondjaim közt élek fázósan.” Úgy mondja zokogva reggel a gyermek: „Álmomban máskor velem legyetek .. . ... Erdőben fától fáig osontam félve Iszonyú egyedül a rengeteg sötétben...” Verasztó Antal: Fölfelé Mégis fölfelé?! Lépcsőket rakosgatok, lábujjhegyen próbálgatom tart-e? Vacogva várom beköltözik-e lábamba a járnitudás bátorsága?! Kiss Ottó: Haldokló kötelek Ügy kezdődtél, lakár ez a vers. Azután csilingelő nevetésed megjelent bennem, örök időkre helyet foglalva a sorok között. Most, testnélküliek, egymás kezét marokra fogva ölelkezünk i— bandukolva hajléktalan menedékre —, mintha boldogságtól könnyező koponyák kezét jfognánk a maroknyivá aszalódon félelemtől. Vajon, ha egyikünk már ia túloldalon lenne, .átlépnénk-e hozzá a képtelenen, hogy önmagunkat megközelítsük? Csilingelő nevetésed mögött ma már csak harangzúgást hallok, de hát: minden úgy kezdődik, hogy valaminek vége lesz. Verebélyi Gréta: Ősz Már ,búcsúznék... de marasztalnak a cingár szeptemberi fények. — Felettem ég — Előttem tó — az őszi fénytől szinte részeg. Mámoros ősz >— merre Iaz rutád Hova rohantok büszke évek A hídon túl -— már egyre ritkul a fény és halkabb lesz iaz ének ... .idehallik az Idő lépte Heti mottónk: „ Ha az embernek valami mondanivalója van, vagy éppen sok mondanivalója van, az csak annyit jelent, hogy sok epítőtéglája van. De még azokat a téglákat össze Is kell rakni tudni, hogy emeletes, pót két-három emeletes tiázak legyenek belőlük.” MIKSZÁTH KÁLMÁN / Székelyhídi Attila: Szeghalmi ház Marcsi szedte virág Tóth Lajos: Lámpaláz

Next

/
Oldalképek
Tartalom