Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-09 / 213. szám
1989. szeptember 9., szombat a Time Magazin ina Szolzsenyicin: Leninnek nem sok kiize volt az orosz kultúrához Oroszország prófétája - száműzetésben Alekaszandr Szolzsenyicin népszerűsége gyorsan nő a mai Szovjetunióban. A Novij Mir hamarosan megkezdi a Gulag-sziget- csoport közlését, ebben a művében az író a sztálinista munkatáborokat leplezi le, megrázóan mutatja be az ott küszködő politikai foglyok keserves napjait, emberi helytállását. A saját tapasztalatok alapján készült munka rövidesen könyvalakban is megjelenik. A Szovjet írószövetség nem régen hozta nyilvánosságra, hogy érvényteleníti 1969-es döntését, mely szerint az írót „szocialistaellenes magatartása miatt” kizárta soraiból. A szövetség egyben kérte a (Legfelsőbb Tanácsot, hogy adják vissza Szolzsenyicinnek a szovjet állampolgárságot. Az 1976 óta az Egyesült Államokban élő orosz íróval interjút készített az amerikai Time magazin munkatársa, David Aik- man. A beszélgetés, amely a lap 30. számában látott napvilágot, többek között Szolzsenyicin életművével, számvetésével foglalkozik, és kritikusan szól a lármás orosz történelemről, különösen az 1914— 1922 közötti időszakról. — Az 1914. augusztus című regénye először 1971-ben jelent meg oroszul, most rövidesen a könyvesboltokba kerül a teljesen új kiadás angol fordítása. Miért tartotta szükségesnek, hogy mintegy háromszáz oldalnyi szöveget tegyen hozzá az eredeti kézirathoz? — A Leninről szóló fejezet az első kiegészítés. Az új részek többségét azért tartottam fontosnak, mert az évek során rádöbbentem arra, hogy a forradalomba torkolló mozgalom, annak okai sokkal bonyolultabbak annál, semmint olyan egyszerű fogalmakkal el lehetne intézni őket — mint az első világháború vagy 1911. Nekem az a véleményem, hogy az emberek nagy része Nyugaton és Keleten valamiben egyformán ítélkezik: úgy véli, hogy az úgynevezett októberi forradalom volt a döntő esemény, csakúgy, mint a forradalom következményei. Előttem viszont fokozatosan világossá vált, hogy nem az októberi forradalom volt a fő és a meghatározó esemény; sőt, egyáltalán nem a forradalom volt az. Forradalom alatt ugyebár valamiféle erőteljes, spontán megmozdulást értünk, márpedig ilyesmiről szó sem volt októberben. A februári forradalom volt az igazi. Az októberi meg sem érdemli, hogy forradalomnak nevezzük. Puccs volt, és maguk a bolsevikok is az 1920-as években végig „októberi puccs- nak” nevezték. Majd a Szovjetunió tudatosan és mesterkélten helyettesítette a februári forradalmat az októberivel. — Ügy gondolja, hogy a februári forradalom inkább jelentett szakítást az orosz történelemmel, mint az októberi? — Igen, sokkal inkább szakítás volt. A februári rendszer — ha lehet így nevezni — még létre sem jött, amikor már kezdett össze- omlani. Hétről hétre omlott össze. Az októberi puccs csak azt az erőt használta ki, amely nyilvánvalóan jelen volt, de nem tartozott sehová. — Miért döntött úgy. hogy a regényciklus fő címe A vörös kerék legyen? S miért azonosítja az elbeszélés különböző színhelyeit egy-egy csomóponttal? — Természetesen nem a kocsi kerekéről van szó. Hanem arról a gigászi, kozmikus kerékről, amely mint a spirális galaxis, rendkívüli kerék, s ha egyszer elindul, akkor mindenki — még azok is, akik mozgatják — tehetetlen atommá válik. A megállíthatatlan gigászi folyamat megkezdődött. A csomópontokra .pedig a következő a magyarázat: elkezdtem az 1914—1922 közötti időszakkal foglalkozni, de ha itt minden részletre kitérnék, akkor túl hosszú lenne a kötet. Ezért olyan részleteket ragadtam ki, amelyek sezrintem az események menetét meghatározták. Ezek a csomópontok, a legmeghatározóbb pillanatok, amikor a fonalat fel lehet gombolyítani és végül csomót lehet kötni. — Ebben a regényben nyilvánvaló csodálattal ábrázolja Pjotr Stoly- pint, az orosz miniszterI elnököt. Hogyan foglalná össze szerepét az orosz történelemben? — Jellemző, hogy miniszterelnöksége idején a konzervatív körök Oroszország szétzilálásáért tették felelőssé. A kadétok pedig (alkotmányos demokraták), akik önmagukat liberálisnak tartották, de európai összehasonításban inkább radikálisak voltak, konzervatívnak nevezték. Valójában liberális volt. Véleménye szerint a polgári társadalom felépítése előtt a polgárságot kell létrehozni, s ezért először fel kell emelni az analfabéta parasztokat gazdaságilag, mielőtt mindenféle jogokkal felruháznák őket. Ez nagyon megalapozott törekvése volt. Kétségtelenül Sto- lypin volt a huszadik századi orosz történelem fő alakja. S amikor kitört a forradalom, éooen az 1917. februári szabad-demokratikus rezsim volt az. amely valamennyi reformját befagyasztotta. Hetven esztendő alatt mindent szétromboltunk a hazánkban. az emberi élet biológiai, környezeti, erkölcsi és gazdasági alapjait. Ha a múltba tekintünk, mindig valamiféle támogatást, hasznos eszmét keresünk, ez természetes, és ebberi a kutatásban végül eljutunk Stoly- pin reformjaihoz, tanulmányozhatjuk, miképp foglalkozott a parasztsággal. — Hogyan látja Lenint az egész orosz kultúrában? — Leninnek nem sok köze volt az orosz kultúrához. Természetesen orosz gimnáziumba járt. olvasnia kellett az orosz klasszikusokat. De Lenint az internacionalizmus szelleme hatotta át, és nem tartozott egyetlen nemzethez sem. Nemzetközi volt, valahol a különböző nemzetek között foglalt helyet. 1917-ben a forradalmi demokrácia szélsőbaloldali szárnyának képviselőjeként lépett fel. Mindaz, ami akkor történt, a forradalmi demokrácia híveinek együttműködésével zajlott, de a gyeplő kihullott a kezükből. Nem voltak elég következetesek, kérlelhetetlenek, míg Lenin mindvégig kérlelhetetlen és következetes volt. Ilyen értelemben szerepe az orosz történelemben elkerülhetetlennek mondható. — /Bertrand Bussell angol filozófus, aki meggyőződéses ateista volt, találkozott Leninnel, s azt mondta, Lenin volt a leggonoszabb ember, akivel életében találkozott. ön is úgy gondolja, hogy Lenin gonosz volt? — Sosem találkoztam vele, de megerősíthetem az állítást, rendkívül rossz ember volt Lenin. I — ÍMit - ért gonosz, rossz alatt? — Ha bárki, akár a legkisebb mértékben eltért a doktrínától, mint például a mensevikek, ellenük fordult, elátkozta őket, minden eszközt bevetett ellenük, gyűlölte őket. Ha a „rossz” fogalmát nem használnánk szélesen vett metafizikai értelemben, akkor Leninnel kapcsolatban hétköznapi értelemben is alkalmazhatnánk ezt a jelzőt. — A kritika gyakran antiszemitizmussal vádolja önt, mégpedig az 1914. augusztus című művében szereplő terrorista, Bogrov ábrázolása miatt. A könyvről megjelent egyik ismertető így fogalmaz: „a cionizmus atyjainak új protokolljai”. Mi a válasza ezekre a támadásokra? — A legreálisabban ábrázoltam Bogrovot, életének minden részletét, a családját, az ideológiáját és a viselkedését. Fivérének róla alkotott véleményét vettem alapul, mert az a legkorrektebb és a legmegbízhatóbb. Egyáltalán nem becsültem alá azt a hősies elszántságot, ami vezérelte. Véleményem szerint egyszerűen gátlástalan módszer az 1914. augusztussal kapcsolatban antiszemitizmusról beszélni. Korábban azt hittem, ilyesmi csak a Szovjetunióban eshet meg. A könyvhöz ott mostanig nem lehetett hozzájutni, mert nem bocsátottam útjára: de az emberek hangosan bírálták, hogy undorító, imperialista, lázító, felháborító stb. Nem jöhettek rá, hogy tévednek, hiszen a könyvet elolvasni nem tudták. De miről ,is van itt szó? Az antiszemitizmus megjelölést túl gyakran használják meggondolatlanul, felelőtlenül, így tulajdonképpeni jelentése lágy lesz és képlékeny. Én a következő meghatározást tartom szerencsésnek: az antiszemitizmus előítéletekkel teli, igazságtalan hozzáállás a zsidó nemzet egészéhez. Ha valaki elfogadja ezt a meghatározást, annak világos lesz, hogy nemcsak szó sincs antiszemitizmusról az 1914. augusztus című regényemben, hanem hogy az antiszemitizmus egyszerűen ösz- szeegyeztethetetlen bármilyen hiteles művészi alkotással. — Hisz abban, hogy a teljes trilógia, A . vörös kerék egyszer majd megjelenik a Szovjetunióban? — Efelől semmi kétségem ruines. — Azt mondotta, hogy írásainak hamarabb kell visszatérnie a Szovjetunióba, mint ahogyan ön hazatér. — Pontosan. 53 évig dolgoztam A vörös keréken. Minden benne van, amit azalatt gondoltam, felfedeztem, feldolgoztam az agyamban. Ha hamarabb térnék haza, mint a könyvem, némaságra lennék kárhoztatva. Senki sem tudná rólam, hogy hol állok. Semmit sem magyaráztam volna meg. De ha elolvassák az emberek, azután beszélgethetünk. Legyen kapható a regény a Szovjetunió valamennyi könyvesboltjában. Egyébként a hazatérésem nem csak tőlem függ. A szovjet hatóságok még nem érvénytelenítették az ellenem hozott ítéletet. Bűnvádi eljárás indult ellenem, mint hazaáruló ellen. — Mit ért azalatt, hogy a XIX. századi orosz hagyományt követve ír? — Elsősorban nem a múlt századra jellemző műfajokra és művészi módszerekre gondolok. Egészen másra. Anyagaim rendkívül szokatlanok, ezért megkövetelik az egyéni, a saját műfajt és eszközt. Hogy a XIX. századi arasz hagyományt követem, az azt jelenti, hogy felelősséget érzek az olvasó, a saját hazám és önmagam sorsa iránt. Ez a hagyomány a XIX. századi orosz irodalomban gyökerezik. Annak a korszaknak az írói nagy felelősséggel írtak számukra nem volt játék az irodalom. — Henry James amerikai regényíró egyszer azt mondta az orosz regényről, hogy az „hatalmas, laza, terjengős monstrum”. A vörös kerék is több ezer oldalból áll, sokkal hosszabb, mint a Háború és béke. Van valami különös oka annak — az orosz életben vagy az orosz irodalomban —, hogy a más országokban megszokottnál sokkal nagyobb terjedelem jellemzi a prózájukat? — Bevallom, .az én művem valóban nagyon terjedelmes. Mondok egy aforizmát: ha valaki megfeledkezik saját népe történelméről, az a büntetése, hogy ismételnie kell. S ha nem ismerjük saját történelmünket, akkor újból és újból el kell viselnünk az ismétlődő hibákat, áldozatokat, abszurditásokat. Ez a könyv nem azért íródott, hogy könnyen átlapozzák, nem azért, hogy szórakoztasson, hanem azért, hogy olvasói megismerjék hazájuk történelmét. S történelme megismeréséhez népemnek pontosain erre a műre van szüksége. — Nézetei szerint az irodalomnak rendkívül nagy erkölcsi, filozófiai és politikai szerepe van? — Igen és Oroszországban mindig is az volt. — Munkásságát ösz- szehasonlította Tolsztojéval és Dosztojevszkijével, a témákat, a lelki ábrázolást és a jellemeket tekintve. Milyen kapcsolatban áll az említett írókkal? — Mindkettő iránt nagy tiszteletet és rokonságot érzek, noha eltérő módon. Közelebb állok Tolsztojhoz a témáim eredetét és feldolgozásait tekintve, a jellemek és a körülmények gazdagságában. Történelemszemléletem viszont közelebb áll Dosztojevszkijéhez. — Érezte már fiatal korában, hogy a sorsa arra rendeltetett, hogy valami fontosat meg kell írnia, el kell mondania a világnak? — Ügy tűnik, létezik az ilyen .megérzés. Nem tudjuk, honnan származik, de van bennünk ilyen. Kilencéves koromtól tudom, hogy író leszek, bár azt nem .tudtom, hogy miről fogok írni. Nem sokkal! később a forradalom lobbantott . lángra, 1936-ban kezdtem, 18 éves karomban. A forradalom témája egy percig sem volt vitás számomra, és az égvilágon semmi sem tudott volna eltéríteni tőle. Néha különös előérzete van az embernek. Például amikor hozzáláttam Alexandr Kry- imov tábornok alakjának ábrázolásához, szinte semmit sem tudtom róla. Vázlatot ■készítettem, ahogyan elképzeltem, s csak később tudtom meg, hogy szinte olyanra sikerült, amilyen volt valójában. Csodálatos, menynyire eltaláltam, pedig sesem .láttam. — Fiatal korában volt egy időszak, amikor meggyőződéses kommu- . nista volt, a Komszomol tagja. Miért változtatta meg nézetét és hogyan vált keresztény hívővé? — Engedje meg, hogy pon- tosítsaim. Engem keresztény szellemben neveltek, egészen 17-18 éves • karomig. Teljesen ellentétben álltam az egész szovjet oktatással, és ezt el kellett rejtenem mások elől. De az erőltetett marxizmus, ahogyan a Szovjetunióban terjesztették, erősen hatott a fiatal emberekre, egészen a csontokig hatolt. 17-18 évesen megváltoztam belül, akkor tettem marxistává, le* ninistává, és hirttem ezekben az eszmékben. Egészen az egyetem, majd a háború végéig, a börtönig. Ám a börtönben nagyon különböző emberekkel találkoztam. Be kellett látnom, hogy meggyőződésemnek nincs szilárd alapja, nincsenek érveim a vitákban, fel kellett adnom korábbi nézetemet. Jött a kérdés, hogy vajon visszatérjek-e ahhoz a hithez, szellemhez, amelyben felneveltek. Több mint egy évig vívódtam. Több hívő ihatott rám, de lényegében a gyermekkori neveltetéshez tértem vissza. Aztán nagyon megrázott, mikor szembesültem az elkerülhetetlen halál gondolatával. 34 éves kohómban ugyanis azt mondták, menthetetlen vagyok, de visszatértem az élők sorába. Az ilyenfajta megrázkódtatások mindig kihatnak az ember meggyőződésére. — A keresztény hűség eszméi — az orosz ortodox vallás és nacionalizmus formájában egyaránt — arra jogosítottak fel bizonyos kritikusokat, hogy Önt chauvinizmussal és xe- nofóbiával vádolják. Nacionalistának érzi magát, mit jelent ez a fogalom az ön számára? — Igen széles azoknak a vádaknak a skálája, amelyekkel rágalmaztak már engem, amiket hazudtak rólam. Mondok néhány példát: állítólag a teokraták védnöke vagyok, azt akarom, hogy az államot a papok vezessék. Pedig sosem írtam ilyesmit. Állítólag nosztalgiát érzek a cárok iránt, s azt akarom, hogy a modern kommunista Oroszországban állítsák vissza a cárizmust. Nos, arról nem is beszélve, hogy csak a hülyék hiszik, hogy a történelem kereke visszafordítható, soha nem írtam eféle dolgokat. Sosem írtam, hogy a monarchia az ideális rendszer. Onnan ered minden vádaskodás, hogy a Szovjetunióban II. Miklós cárt mindennek lehordták, de semmi emberi vonással nem ruházták fel. Ábrázolták majomnak, utolsó csirkefogónak, én viszont igazi embernek. Más szavakkal: eltértem a normától. Vannak, akik tudatosan meghamisítanak dolgokat, mások csak nem veszik a fáradságot, hogy forrásaikat ellenőrizzék. Figyelemreméltó jelenség ez, s emiatt szégyellem magam az újságírók előtt. Miért nem hivatkoznak konkrét pontokra? Ugyanez érvényes arra a vádra is, Hogy nacionalista vagyok. Hazafi vagyok, szeretem a hazámat, a beteg szülőföldemet, amelyet 70 éve csak rombolnak, és már közel áll a halálhoz. Vissza akarom hozni az életbe. De ettől én nem vagyok nacionalista. Nem szándékozom másokat megrövidíteni. Minden országnak megvannak a maga hazafiai, akik törődnek a sorsával. — Hogyan rendezi le magában ezeket az erőszakos szidalmakat? — Európában igen változó módon szemlélnek. De a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban megfigyelhető egy határozott vonal: pontosan ugyanaz a kép alakult ki rólam. Ami a Szovjetuniót illeti, azt meg is értem. Az megfelel a Politikai Bizottság véleményének. Ök adják meg az alaphangot, s mindenki úgy beszél, hogy a szabályaikat betartsa. Az Egyesült • Államokban viszont a divatnak van óriási szerepe. Amelyik irányba a divat szele fúj, arra hajlik mindenki, és tökéletesen egyforma hangon szól. Teljes az egyetértés. Az 1978-as Harvardi beszédemben kifejtettem nézeteimet az Amerikai Egye- öLít Államok gyengéit illetően. Ott többek között elmondtam, hogy a demokrácia szomjazik a kritikára és szereti azt. A demokrácia lehet, de a sajtó nem. A sajtó nagyon felháborodott azon, amit mondtam, és attól kezdve én lettem az egyes számú személyes ellensége a sajtónak, mert érzékeny pontra tapintottam. Néhányan azt kérdezték, hogy az amerikai vezetők miért fogadtak be engem anélkül,, hogy előbb tájékozódtam volna rólam. Ügy vélték, nem lett volna szabad beengedni az államok- ba. Annál' elszomorítóbb ez, hogy abban a beszédemben, amelynek témája a világ kettészakadása volt, éppen olyan témáról beszéltem, ami az Egyesült Államok és a Nyugat számára egyaránt fontos. Azt hangsúlyoztam, hogy a világ nem egységes, nem olyan azonos részekből áll, amelyek ugyanazt az utat járják. A Nyugat nagy hibája az — így kezdtem a beszédemet —, hogy mindenki azon méri le a másik civilizációt, hogy az menynyire közelíti meg a nyugatit. Ha nem közelíti meg, akkor reménytelen, buta, reakciós, és nem kell figyelembe venni. Veszélyes ez az álláspont. — Napjainkban rendkívüli jelentőségű változások mennek végbe a Szovjetunióban és az egész kommunista világban. Miért határozta el, hogy nem nyilatkozik ezekről a változásokról? — Ha a változások kezdetekor határoztam volna el, hogy néma maradok, az valóban meglepő lett volna. De már 1983-ban döntöttem így, és akkor még szó sem volt az átalakításokról. Fél- beszakítotttam volna a munkámat, a politikai események kommentátorává kellett volna lennem? Nem akartam. Be kellett fejeznem a művemet. Elmúltam hetvenéves, és a kor nyomasztóan hat rám. — Azt mondta, hogy az elmúlt 300 esztendőben sokat hanyatlott a Nyugat erkölcse. Hogy érti ezt? — Itt van a műszaki- technikai fejlődés, ami nem egyenlő az emberiség fejlődésével. Ez a folyamat minden civilizációban nagyon összetett. A nyugati civilizációban — amit régebben nyugati-kereszténynek neveztek, de ‘ma inkább nyu- gati-pogánynak kellene hívni — egyedül a szellemi élet és a tudomány terén komoly erkölcsi veszteség érte a társadalmat. Ezalatt a 300 esztendő alatt a nyugati civilizációból kisöpörték a kötelességeket, és felhalmoztak rengeteg jogot. De két tüdővel élünk. Nem lehet csak az egyikkel lélegezni, a másikkal nem. Jogainkkal és kötelességeinkkel egyforma mértékben kell élnünk. S ha erről a törvény nem gondoskodik, ha a törvény nem kötelez erre, akkor önmagunkat kell ellenőriznünk. Amikor a nyugati társadalom alapjait lerakták, akkor arra építettek, hogy az egyén csökkenti saját mozgását. Mindenki tudta, mit szabad és mit nem. S a törvény nem korlátozta az embereket. Azóta viszont mást sem tettünk, mint" hogy jogainkat bővítéttük — a kötelességek terhére. — ön a szovjet munkatáborokat bemutató műveivel szerzett világ- irodalmi hírnevet. Ho- zásegítette a tábori tapasztalat ahhoz, hogy tágabb látószöggel, jobban megértse a szovjet életet? — Igen, mert olyan körülmények között láthatóbbá válik az emberi természet. Szerencsés vagyok, hogy a táborokat láttam — és főleg, hogy túléltem. Fordította: Niedzielsky Katalin i
