Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

1989. szeptember 30., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET VCÖRÖSTÁJ Csányi Béla: Nagyrét felől az egykori város Ezüst György: Táj kerítéssel Egy szobrász szép ajándéka— Miért mond le 200 ezer forintról? Forrósul bennem március József Attila-szobor Battonyának K. Kovács István verseskönyve a Csepeli Munkásotthon kiadásában A költészet napján, 1990. április ll-én állítják fel Bat- tonyán, a könyvtár előtt Ke­lemen Kristóf József Attila- szobrát. A bronzszobor má­sodpéldány, eredetije Mono- ron látható. A művet aján­dékként kapja Battonya. Kelemen Kristóf a sok- nemzetiségű Bánátban szü­letett. Szülőfaluja Máriafóld, ma Romániához tartozik. Budapesten, a művész mű­termében beszélgetünk. — Édesapám, Kelemen György hentes és mészáros volt, édesanyám háztartás­beli, hét gyermeket szült. A szüleim Szegeden ismerked­tek meg, az esküvőjük vi­szont Fiúméban volt. Onnan jöttek Máriaföldre, itt élték az ' életüket. Aztán elkövet­kezett a nagy nemzeti tra­gédia, meghúzták az új ha­tárokat. Családunk három országba szóródott szét. Az elemi iskolát Máriaföldön végeztem. Előbb német és magyar nyelven tanultam, később a német iskola mel­lett létrehozták a románt: a magyaroknak, szerbeknek, bolgároknak ebbe kellett járniuk. Hamarosan a kép­zőművészet felé terelődött az érdeklődésem. Biztatást kaptam a plébánostól, a tan­testülettől. a falu gyógysze­részétől. Édesapám szegény azonban családfenntartónak szánt, azt akarta, hogy az ő szakmáját folytassam. Be­teg ember volt, érezte, hogy nem sok van neki hátra, ezért — azt kell mondanom — ő gondolkodott reálisan. Ilonka nővérem házasságá­val azonban felcsillant a re­mény számomra is. A sógo­rom kitanulta a hentes szak­mát, vállalta a nekem szánt szerepet, sőt még a tanítta­tásomat is. — Hol folytatta a tanul­mányait? — Temesvárra kerültem, kollégiumba, és egyházmű­vészetet tanultam. Az egyik mesterem Szántó László volt, a másik Kelemen And­rás. A mintázást Sipos Já­nostól tanultam. Nagyon szerettem őket, ők is meg voltak elégedve velem, vi­szont közben a sógorom megtagadta tőlem a segítsé­get, így a kollégiumot nem tudtuk fizetni. Édesanyám feljött Temesvárra, hogy ab­ba kell hagynom a tanul­mányaimat. Szántó László erre azt mondta, hogy de­hogy, fiam. nem fogod ab­bahagyni, az én fiam leszel, és eljössz szépen hozzánk, itt fogsz lakni, velünk leszel... így aztán ő tulajdonképpen a nevelőapám lett, nem csak a mesterem. Ma is él Te­mesváron, 90 fölött van már. — Mi következett Temes­vár után? 1 — Amikor Erdély fele visszakerült, eldöntöttem, hogy átjövök Magyarország­ra. Tovább akartam tanul­ni. Anyám is csatlakozott hozzám, évek óta nem látta az édesanyját. November 23- án Ős-Csanádnál, a Maro­son jöttünk át... Próbál­koztam elhelyezkedni, ami egyáltalán nem volt köny- nyű. Végül egy faszobrász alkalmazott Budapesten. Sajnos, a KEOK táviratilag hivatott: közölték velem, hogy nem maradhatok to­vább a fővárosban. Hiába magyaráztam, hogy az én szakmámmal vidéken nem érvényesülhetek, el kellett mennem. Pénzem se volt, ezért kaptam egy toloncie- velet, amivel ingyen utaz­hattam. Édesanyámék ek­kor már Beregszászon lak­tak, hát oda mentem én is. — Beregszázon mivel fog­lalkozott? — Megint vágóhídi és egyéb munkák jöttek, mind­addig, amíg rá nem jöttem arra, hogy hogyan kerülhe­tek vissza Budapestre. Ha az ember a fővárosban főisko­lai vagy egyetemi polgár volt, akkor nem toloncolták ki. Elmentéin az Epreskert­be Stróbl Zsigmondhoz. Meg­mutattam a dolgaimat, meg­nézte őket, és azt mondta: fiam, ez nagyszerű, fel vagy véve. A lekásgondjaimban azonban nem tudott segíte­ni. (Csak később tudtam meg, hogy a Vilma királyné útján volt egy kollégium az erdélyieknek, oda mehettem volna, s így tanulhattam volna a Képzőművészeti Fő­iskolán.) Stróbl Zsigmond- tól jövet nagyon-nagyon el voltam keseredve. Egy ki­függesztett újságban viszont rábukkantam egy felhívás­ra: a Színművészeti és Film­művészeti Kamara olyan embereket keresett, akik te­hetséget éreztek magukban a színészmesterség iránt. Bementem a Bajza utcába. Kaptam két ívet, töltsem ki. Már a kérdéseknél láttam, hogy ez nem fog menni. Mit írjak az „állampolgárság”, meg az „illetőség” rovatba? Nagyon elkeseredtem, köz­ben jött egy igazgató, aki színészt keresett. Elmond­tam neki, hogy korábban műkedvelőztem és szavaló­versenyeken vettem részt. Kiss Ferenccel az élen le­vizsgáztattak, rögtön műkö­dési engedélyt és szerződést kaptam. Szabó Hangya Már­ton színtársulatához kerül­tem Beregszászra. 1943-ig tartott a színészi pályafutá­som. Behívtak katonának ... — Hogyan alakult az éle­te a háború után? — Szegedre kerültem, jog­ra iratkoztam be, egy évet végeztem. Megbetegedtem, de március 15-ére csináltam egy műkő Petőfit, Sándor- falvára. Majd bevonultam Gyulára, a József-szanatóri- umba. Felgyógyulásom után a Derkovits Kollégium és a Képzőművészeti Főiskola következett. Utána különbö­ző munkakönyves, de szak­mával kapcsolatos állásokat töltöttem be évtizedeken ke­resztül. Végül jött az első, a második infarktus és a le- százalékolás. Azóta függet­len művészként dolgozom. Részt veszek országos kiál­lításokon, több mint húsz köztéri szobrom áll szerte az országban. Ezek közül szá­momra a legkedvesebb a Jó­zsef Attiláról készült, de na­gyon a szívemhez nőttek a Petőfi- és Arany János-szob- raim is. Büszke vagyok a sárospataki portrés dombor­műveimre: ezek II. Rákóczi Ferencet és Szemere Berta­A monori József Attila-szobor, a hasonmását kapja Battonya lant ábrázolják. Most szin­tén a patakiaknak dolgozom, Egressy Bénit mintázom. — Szeretném, ha kisplasz­tikáiról és érmeiről is be­szélne! (Válasz helyett a 67 éves, szikár növésű, szálfaegyenes Kelemen Kristóf odalép az egyik asztalhoz, találomra választ az érmek közül. Er­zsébet királyné, Bessenyei György, Pázmány Péter és Eötvös Loránd vonásaiban gyönyörködhetem. Megfo­gadva a művész tanácsát, magam is műtermi sétára indulok. Amikor ismét he­lyet foglalunk a kényelmes fotelekben, visszaterelem a beszélgetést eredeti medré­be.) — Tudom, hogy a József Attila-szobbrhoz egy nagyon kedves történet fűződik. El­mondaná? — Foton volt egy irodal­mi est, Berek Kati mondott verseket. Mellettem ült egy idős hölgy, kiderült, hogy ő József Etelka. Elmondta, hogy minden évben kétszer elutazik Monorra, mert ott van az öccsét ábrázoló szob­rok legjobbika. Ezt nagyon jó volt hallanom, de nem mertem neki megmondani, hogy az az én munkám. Mi­kor Berek Kati befejezte a versmondást, látta, hogy mi együtt vagyunk, és megkér­dezte: ti ismeritek egy­mást? „Leleplezett”, hogy én vagyok József Etelka ked­venc szobrának alkotója. Etelka a nyakamba ugrott, sírva átölelt. Nagyon meg­ható volt. — Azt hiszem, nem téve­dek, ha feltételezem, hogy nem véletlenül került most ennek a szobornak egy pél­dánya Battonyára? — A képzőművészek 1956- ban több hajóval Bécsbe.ki­rándultak. Az események mi­att több mint százan ott re­kedtünk. Az -akkori bécsi magyar nagykövet, Púja Fri­gyes gondoskodott rólunk. Hozzáteszem, hogy a vele való ismeretségem jóval ko­rábban kezdődött: Gyulán a szanatóriumban 1947—48- ban együtt betegeskedtünk. Amikor meglátta a József Attilámat, azt mondta: „Kristi, ez nagyon jó lenne a mi falunkba, Battonyá­ra ...” — Tudom, hogy lemondott a szobor csaknem 200 ezer forintos jogdíjáról. Nem kell tartania a kollégái rosszal­lásától? — A szobrászok nem sze­retik hallani azt, ha valaki ingyen felajánl egy szobrot. Ügy érzik, ezzel megrövidül a szakma, holott nyilvánva­ló, ha az ember egy közös­ségnek kédveskedni akar, ak­kor ajándékot ad. * * * (Kelemen Kristóf derűs arca beszélgetésünk során először komorul el. A hang­ját is fáradtnak érzem, de csak egy. pillanatig tart az egész. Fiatalosan felpattan helyéről, és hozza, tölti a maga főzte kávét.) Ménesi György A Csepeli Munkásotthon harminchatodik kiadott kötete. (A sorozatban az Olvasó Munkás Klub szerzőinek munkái jelennek meg.) A nagy múlttal rendelkező becsülendő vállal­kozás ezúttal egy jó érzéssel forgatható verseskötetet segí­tett napvilágra. „...utolsó lettem az élők sorában... Halálig tartó, rövid égési folyamatokból, versekből állok össze’’, vallja az ötve­nesek generációjához tartozó költő önmagáról. E kötetnyi verset forgatva a köznapi tapasztalatokon ala­puló gondolatoktól, a nagy ünnepélyes pillanatokig kalauzol bennünket a költő. Igen, mindvégig velünk marad, nem vá­lik személytelenné. A kötet ciklusai közt sejthető határvo­nalakat átallépve egyre közelebb jutunk a költői tapasztalat megnemesítésének szándékához. „Nem akarok mindig letér­depelni ! nekem az is jó, hogy ha állva meghalok: — / Szí­vem dalait fogom énekelni, amíg az ökleitek között balla­gok.” K. Kovács István versei igénylik figyelmünket, s ha egy­máshoz kötődő képei olykor — talán szándékosan — bi­zonytalanok, érezhető, hogy a verseket összetartó matéria jól tart. Mai viszonyainkat is visszatükröző költészete: „Szent asztalod mögött leülsz egy székre, közben önmagad sem veszed azt észre, hogy hatalmad illanó, súlya nincs, / s aj­tódon röhög, a rézorrú kilincs!”, a közösség és az egyén kapcsolatát is jelzik. „A megrendítő kínban érthetőbb a fog- csikorgatás .. Kötetet záró epistagrammái gyaníthatóan a nagybetűs Gnózis jegyében születtek. „A legutolsó stáció, a REHABI­LITÁCIÓ. A mártírok neve mellé”. Avagy: „Be kell törni az Eszme paripát, j de nem kell ■állandóan lovagolni rajta.” (Álpolitikusainkhoz.) Mindent összevetve, K. Kovács István verseiből tudatosan épülő költői világot ismerhetünk meg. Hol feszesebb, hol lazább ívelésű verseiben a valóság van jelen, s nem reked meg a puszta reprodukció szintjén. Világosan érzi, és tudja, néhány sornyi vers a költő birodalma. Végső konklúzióként ezért is szögezi le: „Ki kell mondanom, ha Sorsom megver is; j a vers nemcsak fennkölt szóbeszéd, hanem tiltott fegy­ver is! Verasztó Antal Szúdy Géza: Egy irgalmas samaritánus tépelődései A sérültet elsősegélyben részesíted, ha értesz hozzá, és elszállítod a [kórházba, vagy leginkább még: telefonálsz a mentőkért. Igen! Mert ma neki, holnap meg tán neked. Aztán meg: enni [adsz az éhezőnek, azaz hogy adsz neki egy ötvenest, vagyis ma már inkább egy százast, egy pörköltre, üdítőre (kisfröccsre?), és így tovább ... Csak tanácsot ne tadj, azt ne adj senkinek, ki a végső dolgok ielőtt jómagad is tanácstalan vagy, mint az újszülött, kitaszíttatván már az anyaméh köré fonódó forró édenéből. Csak tanácsot ne adj, hisz jószerivel meg nem fogadja senki. S még ez a jobb, mert hogyha megfogadná, könnyen vád érne, hogy szándékosan félrevezetted. Nem szakmai tanácsról szólok itt: maltert fölcsapni bárki megtanulhat, s 1követheti ügyvéd, orvos szavát. De emberi dolgainkban, a kapcsolataink legérzékenyebb pontjain mindnyájan sebezhetők vagyunk, s nincs bölcsesség, nincs jó tanács, mely segíthetne rajtunk. Szívtől szívig nem járhatod meg az utat egy irgalmas samaritánus karján, vagy jtán szamarán kókadozva. Szívtől szívig magadnak kell eljutnod, vagy az útfélen elvérezned is. Heti mottónk: ,*A történeti események folyamatában a jelen a múlt­ra visszavetül. Egy időbeli folyamat végeredménye a jelen felől motiválja a múltakat. Eszerint é történelmi múlt rendező elvét a minden­kori — minden időben áttekinthetetlenül zavaros! — történelmi jelen munkálja ki?” FEKETE GYULA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom