Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
'kÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1989. szeptember 30., szombat K ismacska mosdik a napsütésben, semmi mással nem törődve Sukerón, Horváthék udvara végének lejtőjén, a virágoskert közelében, ahol a földet formáló hatalmas energiák egykori erőfitogtatásának nyomát követve kisebb szakadékba zuhan a tekintet. Feljebb, s íkissé távolabb, körös-körül iszőlőt érlelő zöld dombok borulnak egymásba, a sík tájhoz, rónasághoz szokott szemek előtt. Lent, a Pá- kozdra vezető út szalagja fut kecsesen, s azon túl két építmény magasodik minden más fölé. Az egyikből tucatszám találunk máshol is — ez csak egy kilátótorony, de a másik, a Mészeg-he- gyen lévő kőobeliszk az 1848. szeptember 29-i csatának állít emléket. Horváthné nem kis büszkeséggel pásztázza végig tekintetével az általa már soksok ezerszer látott gyönyörű panorámát, s itt van éppen Rideg Lajos is, aki nem győzi hangoztatni: mennyire jól érzi magát szülőfalujában, s egyáltalán ezen a tájon. Apja, nagyapja, s ő maga is kovácsmesterként kereste kenyerét. — Mi, idősebbek igyekszünk mindent megtenni a hagyományok, a dicsőséges, szép emlékek megőrzéséért — mondja a 69 éves, jó erőben lévő férfi, de aztán só- hajtva-szusszanva hozzáteszi: — Csak hát a fiatalok elmennek innen. Ki Fehérvárra, ki Pákozdra. Maradunk mi, öregek, ameddig megvagyunk, s hétvégeken le-lepillantgatunk a völgybe, ahol péntektől vasárnapig, esténként úgy világítanak a tanyák, meg az új házacskák, mint a szentjánosbogarak. A pestieké majdnem mind — teszi hozzá és legyint. — Az iskolát meg körzetesítették, a közös tanácsunk Pákozdon van. Ki fog halni Sukoró, hiszen még a tiszteletes úr is elköltözik innen ... A református egyház képviselőjét bizony hasztalan keressük. Igazolódni látszanak Rideg Lajos szavai. Pedig a templomban jó lenne megnézni az emlékezetes csata előtti viharos haditanács színhelyét, nem utolsósorban az ott levő márvány- asztalt. Tudniillik — mesélik a sukoróiak — az asztallap kicsorbult, amikor a magyar sereg vezetői kardjukkal rá-rácsapva igyekeztek nyomatékot adni mondanivalójuknak. A tiszteletes úr tényleg nem lett meg, a templom ezúttal zárva maradt, azt viszont úgyis mindenki tudja: miről folyt a vita ott és akkor az „úrasztala" körül. Mert a tényt, hogy délnyugati irányból Buda felé haladva szinte akadálytalanul nyomult előre Székesfehérvárig és Pákozdig Jellasics horváth bán 35 ezres serege, már az általános iskola hetedik osztályában tanítják, s azt is, hogy végül itt, Su- korón döntött a haditanács: feltartóztatják az ellenséget. Vetünk még egy pillantást Horváthék portájáról a ’48-as csatamezőre, s irány a Mészeg-hegy, ahol az obe- liszket két autóbusznyi sokaság ikoszorúzza éppen. A Himnusz eléneklésével záruló ünnepélyes percek után a talapzat egyik szegletén ülő, befáslizott lábú asszonyt pillantunk meg. — Minden esztendőben eljövünk ide, amíg csak járni tudunk valamennyire — mondja Orbán Jánosné, s odahívja férjét, akit nálánál hivatottabbnak tart a további felvilágosításra. Jön is a férfi, együtt Decker Lászlóval, s mint kiderül, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége tagjaival hozott össze a véletlen. Az 1944 tavaszán megalakult 1. magyar hadosztály volt katonáival. — Mi szintén a néphadseregben teljesítettünk szolgálatot a háború végén — mondják —, ezért róttuk le most is kegyeletünket az 1848-ban lényegében itt megalakult néphadsereg harcosainak emléke előtt. Aztán vidám gyermekcsapat közeledik. Székesfehérváriak. Az Úttörő Általános Iskola két ötödikes osztályát Imre Judit és Horváthné Puru Olga kalauzolja a közeli, egy évtizede megnyitott emlékmúzeumba. Csillogó szemekkel hallgatják tanáraikat a kisdiákok. Megcsodálják a Móga altábornagy által vezetett honvédsereg egyenruháit, fegyvereit, harceszközeit bemutató élőképet, a tábori löveget, a röppentyűt, a karabélyokat, a puskákat, a kardokat, s a mindenkor féltett-óvott zászlókat, lobogókat, majd a pá- kozdi csatát szemléltető terepasztalnál tömörülnek. — Itt vagyunk mi — mutatja ujjával Lovas László —, itt meg Jellasicsék voltak, amott pedig a magyarok. A tanárnők elismerő szavakkal szólnak a látottakról, s arról, hogy a gyerekek így életszerűbben, jobban el tudják képzelni történelmünk e dicsőséges napjának eseményeit, mintha csupán a tankönyvre szorítkoznának. Mikor elköszönünk tőlük, számháborúhoz készülődnek. Mi Pákozd felé vesszük utunkat. Nem kell sokáig keresnünk az úgynevezett régi emlékművet, amit ,,Az 1848. évi, szeptember 29-én a jogtalanul megtámadott ország és nemzet védelmében, a község határában szerencsésen vívatott csata emlékére kegyeletes hazafiak közadakozásból emeltek", felirata szerint, éppen száz éve. Nem szükséges kutatni utána, mert a település főútja mentén áll. Az elmúlt évtizedek igencsak meglátszottak rajta, gondolták is a tanácsbeliek, hogy rendbe kellene hozatni, fel kellene újítani az idén. Volt is rá kerek 50 ezer forintjuk. Csakhogy ez éppen 350 ezerrel kevesebb, mint amennyibe a munka kerül. S ekkor érkezett a Budapesti Select Művészeti Alkotó Közösség közérdekű felajánlása, és a csata évfordulójára be is fejezték a restaurálást. Reprodukciós kép a sukorói református templomból. A szószék előtt az „Ür asztala” A százéves emlékműtől nincs messze az általános iskola, ahol 320 diák tanul. Szilágyi Dénesné igazgatónővel beszélgetünk Jellasics megfutamításáról, a kis létszámú magyar sereg diadaláról, aminek felmérhetetlenül nagy erkölcsi-politikai értéke, óriási ‘lelkesítő hatása volt 1848 őszén. De milyen érzés itt lakni ma? — A pákozdiakban egyre erősödik a kötődés a szülőhelyükhöz — mondja az igazgatónő. — Sa múlt emlékei pedig ösztönzik az embereket, hogy a jelenért és a jövőért többet tegyenek. Évről-évre nagyobb számban jönnek el a szülők szeptember 29-én, a régi emlékműhöz, hogy aztán a családok együtt menjenek fel a Mészeg-hegyi obeliszk- hez. A nyolcadikos Fehér Tímea és Tar László — tornaóráról érkezvén — lihegve- szuszogva állítja: nagyon jó Pákozdon lakni. Tímea elmeséli : nemrégiben Budapesten járva bemutatkozott új ismerőseinek, akik megtudván, honnan jött, azonnal kedvesebben, barátságos szemmel néztek rá. László a zánkai úttörőtáborban járt hasonlóképpen : — Mindenki felkapta a fejét — emlékezik vissza —, amikor megtudták, hogy Pá- kozdról jöttem. Valameny- nyien ismerték a történelemből azt, amire én különösen büszke vagyok. * * * Indulunk vissza az Alföldre. A korán lebukó őszi nap sugarai még meg-meg- csillannak a Velencei-tó vizén, miközben eltűnődünk: mindenki, akivel ma szót váltottunk, egy magasztos, de egyetlen szóval ki nem fejezett érzésről beszélt. Arról, aminek meghatározásában sok-sok egyéb mellett öröm és ágyúdörgés, dombos táj, és sík vidék, sötétlő felleg és sütkérező kismacska is benne szerepel, s amit úgy nevezünk: hazaszeretet. Vitaszek Zoltán Kisdiákok a terepasztalnál. A száz éve emelt emlékmű Pákozdon Az emlékmúzeum egy részlete Fotó: Kovács Erzsébet
