Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

1989. szeptember 30., szombat

o

KÖRÖSTÁJ

BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET

Szegények és gazdagok

csak a nővérének a lánya, aki, mint mondtam, magához akarta venni. Hát erről van szó. Most két szék közé esett.

A levél névtelen. Akom-bákom betűkkel íródott. Feltételezhető, szándékosan. Már azért is, mert olyan szavak szerepelnek benne, melyek több ismeretet sejtetnek, mint amennyi naivságot a táncoló sorok igazolnak. A levél szerint V.-né, azaz Mariska néni többszörösen hátrányos helyzetű. Égbe kiáltó szegénységben él. Két hónapig beteg volt, és senki sem nyitott rá ajtót, még a veje sem, aki elvitte a megtakarított pénzét. Hát ide jut az ember, ha megöregszik.

Kacskaringós földút Békéscsaba határában. Karnyújtásnyira látszanak a házkolosszusok körvonalai. A messze azonban messze van. A tanya dombon áll és düledezik. A kutya ugatására a tornác lugasa alól megszólal egy hang.

— Ki az?

Neszezés, csoszogó léptek. Egy töpörödött, idős asszony nyitja ki a kerti kiskaput. Értetlenül forgatja a levelet. Felteszi a szemüvegét, de így se tudja elolvasni. Csak bólogat, hogy ő valóban Mariska néni.

— Az van a levélben, hogy maga hátrányos helyzetű.

— Az meg micsoda?

— Hogy szegény.

Venyigesovány kezét magasra emeli, úgy tiltakozik.

— Ez sértés. Mi sohase voltunk szegények. Felneveltem becsülettel két gyereket. A férjem téeszben dolgozott. Míg élt, jól megvoltunk. Most özvegyi járadékot kapok. Nekem az is elég. Még spóroltam is belőle. Miért írják rólam, hogy szegény vagyok?

— Talán azért, mert kukázott.

— Az igaz. Még bírták a lábaim, bejártam a városoba. Kiszedtem a kukákból a száraz kenyeret és hazahoztam

a malacoknak. Most már csak tyúkjaim vannak.

A szoba tenyérnyi ablakán beszűrődik a fény. Néhány pillanat kell hozzá, hogy az ember kiismerje magát a félhomályos helyiségben. Szánalmasan kopott, rozoga bútorok vesznek körül. Csak az asztalterítő fehérsége áraszt valami soványka vigaszt. közepén egy szúette feszülettel. Az ágyon nincs párna, se dunyha, csak egy barna takaró. Észreveszi a tekintetemet.

— Elvitték, pedig a meny- nvezetig értek a párnák. A lányom szereti a flancot. Nekem ez is elég — magyarázza, aztán magáról beszél, a múltról, meg a férjéről, hogy mennyit dolgoztak a földön. A fia neve úgv buggyan ki a száján, hogy egyszerre könny szökik a szemébe. Meghalt. — Andriska, óh, Andriska! — ismétli, és ráncos arcán végigfolynak a könnyek.

— Van egy lánya. Miért nem költözik hozzá?

— Voltam náluk. Folyton veszekedtek.

— És ha beteg lesz, mert már volt beteg, ki nyitja magára az ajtót?

— Majd valaki megsajnál. Ezt a levelet is valaki megírta, hát nem?

— A veje elvitte a betétkönyvét. Vagy talán az nem igaz, amit a levél állít?

— Igaznak igaz... de én nem akarok senkinek a terhére lenni — hajtogatja.

* * *

— Tudom, ki írta a levelet.

V.-né veje magas, erőteljes férfi. Egyedül van otthon, a délutáni műszakra készülődik. A felesége dolgozik, s három gyerekük még iskolában van, a nemrég épült kétszintes ház verandáján beszélgetünk. Halk morajként szűrődik ide a mellékutcába a Békéscsabáról kivezető egyik főút forgalma. A levelet hol leteszi az asztalra, hol ismét beleolvas. Egyre idegesebb.

— Ezen a levélen átsüt az irigység — állapítja meg végül. — Úgv. ahogy mondom. Az irigység! Az egyik rokon írta, aki magához akarta venni az öregasszonyt, azért a nyomorult 100 ezer forintért, mert ennyi volt a megtakarított pénze.

— Több tisztelettel említhetné anyósát, már a pénz miatt is.

— Tudom, tudom, csak felbosszantott a levél. Ámbár ő is keverte a kártyát. De lehet, hogy nem is ő,

— Anyósára céloz?

— Igen, őrá.

— Mi történt a megtakarított pénzével?

— Benne van ebben a házban. Mi nem semmiztük ki. Bármikor ide jöhet. Van egy külön szobája.

— És amikor beteg volt?

— No. ez az, ami nem igaz, mert nem volt beteg. Ez tisztára hazugság.

— Olyan körülmények között él, hogy az már több mint szegénység.

— Mondtam már, hogy van külön szobája. És hogy mi a szegénység?! — emeli meg a hangját. — Erről én is beszélhetnék. A családi pótlékkal együtt 15 ezer forintot keresek, a feleségem ötöt. Ez együtt 20 ezer forint. De ebből lejön a lakás- építési, a bútorvásárlási hitel törlesztése, továbbá a gáz, a villany, a víz költsége. Soroljam még? A ruházkodás, a gyerekek iskoláztatása, mind, mind pénzbe kerül. A kocsi vásárlására az egyik havertól kértem kölcsön. Higyje el, hogy kevesebb pénz marad nekünk, ha elosztjuk fejenként a családban. mint az anyósom özvegyi nyugdíja. Hát akkor ki a szegény? Ja, persze, üdülni is voltunk a nyáron, ezt nem említette az anyósom?

Ki a szegény és ki a gazdag? Hol az a mérce, amely alapján meg lehet húzni a választóvonalat. Elméletben köny- nyebb rá választ találni. Az élet azonban összekuszálja a szálakat. Itt más a képlet, mint a matematikában. V.-né szemében a szegénység üres fogalommá zsugorodott, nem jelent sem jót, sem rosszat, a városi lakás csillogása sem vonzza. Azt a gazdagságot, amire lelke áhítozik, kimondatlanul is megtagadták tőle. Az emberséget és a tisztességet egyaránt. Serédi János

Levél a földtulajdonról

Tisztelt Györfi Ür!

Megpróbálok, mint 15 éves múltú tsz-tag és kistermelő, válaszolni levelére. Mielőtt ezt megtenném, kérdezem: miért baj az, hogy nyílt vitára késztetik a kisgazdapárt vezetői? Én személy szerint örülök ennek, mert végre valaki kiáll az egyén érdekeiért.

Miért hallgat arról, hogy megyénkben jelenleg a tsz-ben levő földeknek több mint 40 százaléka személyi tulajdonban van? Persze, ez lehetne jóval több is, főleg akkor, ha a törvényes örökösöket nem semmizik ki a földmegváltás intézményével. Ilyen álszent megoldás, mint az erőszakos földmegváltás, történelmünk során soha nem volt. Az lehet, hogy a jelenleg dolgozó tagok döntő része földtulajdonnal sem rendelkezik, de úgy vélem, a tisztességes az lett volna, ha ők tagsági viszonyuk létesítésekor vagyonnal is beszáll- hattak volna, mert akkor felelősséggel gazdálkodhatnának, és nem a fejük felett döntenének. A tervutasításos rendszerhez sem a tagok adták áldásukat.

A tsz-tagság rendszeres uszítását a kisgazdapárt ellen fölöttébb gyanúsnak tartom. Egyrészt azért, mert a Teszöv a jelenlegi hatalom érdekeit védi, másrészt pedig valószínűleg irritálja önt, hogy az alapító tagokat, azok örököseit és a jelenleg ott dolgozókat egyaránt önálló gazdálkodó tulajdonosnak akarja látni és nem bérmunkásnak.

A volt tulajdonosok jogosan kérik vissza földjüket! Mert amit a földdel mostanában müveinek, több mint felháborító! Milyen jogon merik a telekkönyvileg régi tulajdonosok nevén levő földet négyzetméterenként 100 forintos áron eladni csak azért, mert egyesek ebből jó hasznot húznak? Talán meg kellene nézni, hogy a legfrekventáltabb helyeken hány tsz-vezetö, tanácsi, MSZMP-, TOT- stb. vezető kapott hobbikertet a fenti ár töredékéért, akik sok esetben üzérkedtek az olcsó telkekkel, mig a dolgozó tagok ilyen irányú igényét szinte leintették. Itt miért nem serénykedik a Teszöv igazságteremtő stábja?

Most, hogy döcög a szekér, megpróbálnak a tsz-ek vezetői engedni. A tagság nyomására több illetményföldet adnak, de ez csak olcsó trükk, afféle vásárfia, hogy a tagok a kisgazdapárt ellen forduljanak. Az agyon toldozolt-foldozott földtörvény is segédkezik a tsz-lobbynak.

A kommunista vezetés úgy bánt el a parasztsággal, mint a bűnözőkkel! Mert ugye a vagyonát csak a főbenjáró bűnözőnek szokták elkobozni! Milyen jogon vonják kétségbe a volt gazdák földigényét, amikor az agyontámogatott szövetkezetek sorra mentek tönkre, igaz, nem az ott dolgozó tagok hibájából. Viszont tönkrement magángazdaságot még nagyítóval sem lehet találni. Esetleg szüneteltetik közgazda- sági okok miatt. Nem hallottam még olyan magángazdáról, aki vissza nem térítendő hitelt kapott volna. Sőt, a kistermelő mezőgazdasági gépet, alkatrészt, tehergépkocsit, tápot 10, 20, 30, sőt esetenként 40 százalékkal drágábban tud beszerezni a magángazda, mint a szövetkezet. Tudom, hogy illik a mundér becsületét védeni, főleg ha jól fizetnek érte. De nézze meg a kisgazdapárt vezetőit, mindegyik tisztességes, önálló gazda, tsz-tag, vállalkozó, szabadidejében végzi pártfeladatát, minden fizetség nélkül a saját lakásán. Pedig ismereteim szerint minden faluban volt gazdakör, kisgazdapártszékház, amit a tagok saját pénzükből, közadakozásból építettek. Onnan ugyanúgy kisöpörték őket, mint a parasztot a földjéről.

összefoglalva: nekem úgy tűnik, hogy a kisgazdapárt a magyar nép összességében gondolkodik. Azt vallja, hogy önzetlenül, őszintén, az egyéni érdekeket ismerve egy cél érdekében lehet és kell politizálni. A mai helyzet nem enged meg semmilyen manipulációt, legyen az gazdasági vagy politikai, mert az ismét dollármilliókba vagy milliárdokba kerül ennek a jobb sorsot érdemlő nemzetnek.

Tisztelettel Alberti György

Akitől elvették a tanyát

Hogyan él a parasztember föld nélkül?

Horváth Endrének mára csak egy fénykép maradt a régi tanyából, és az 56 ka- tasztrális holdnyi földből. Mikor Szeghalmon, a Lenin utcai lakásán meglátogatjuk, rögtön előkeresi a képet, kissé már remegve tartja kezében. Magas, széles vállú ember. Erős fizikumára nagy szükség lehetett a Szeghalomtól 5-6 kilométerre lévő Szuka-laposi tanyán. Mennyi gabona megtermett ott, az ólakban elfért 100-150 anyajuh. 50 disznó, 2 fejőstehén és 4 ló. Endre bácsi ott született, ott nőtt fel, sőt 1950-ben ott tartotta a lakodalmát is. A lakodalmi mulatság idején már nem gondoltak arra, mi volt itt hat évvel korábban. A bevonuló szovjet csapatok kifosztották a tanyát, csak egy árva tehénke maradt az ólban. Egy zsákba pakolva elvitték a ruhájukat is. Abban az évben a kukoricát nem tudták letörni, mert ha mozgást láttak a katonák, a tengeri közé lőttek. A háború után egy elkóborolt szamarat fogadtak be, azzal kezdték újra a gazdálkodást, később már ökröket vásároltak. Hétvégeken Budapestre jártak, ruháért élelmiszert cseréltek.

Hogy mi történt 1951-ben, 38 évvel ezelőtt, míg élnek, nem felejtik el:

— Engem — idézi a történteket Horváth Endre —, szeptember 2-án, mint tartalékos katonát, Székesfehérvárra munkaszolgálatra hívtak be. Hogy pontosan miért? Magam sem tudom, talán a kulák származásom miatt. Voltunk ott többen, németek, zsidók, papok,' ku- lákok; mindenféle népség. Építkezésen dolgoztam a következő év február végéig, ugyanis ekkor szereltek le. Míg oda voltam, itthon, szeptember, október hónapban — miután a fejadagon kívül mindent beszolgáltattunk — a tanács emberei fuvarosokkal járták a tanyákat.

— Néha már hetenként jöttek — veszi át a szót Horváth Endréné, Margit néni —, hol az egyik, hol a másik csapat. Végül azt mondták, itt már semmi sincs, és tényleg, azon a nagy tanyán akkor már egy baromfit sem találtak. Apósomék — akikkel együtt laktunk —, tudták, hogy a tanyát előbb-utóbb elfogják venni. A cukorrépáért nyolcezer forintot kaptak, ezen a pénzen a faluban egy kisebb házat akartak vásárolni. Akkor kerékpárral két férfi érkezett a tanyára, fegyvert fogtak, mint a banditák, és a falhoz állítottak bennünket. A szülőktől már mindent elvittek, csak két szalmazsákjuk maradt. A szalmazsákban kutattak, a szalmát szétszórták a földre, követelték, ami pénzünk van, adjuk oda. A falióra tetején végül megtalálták a nyolcezer forintot. Szabályos fosztogatást éltünk át.

— Édesapám, aki a második világháború után szovjet hadifogoly volt, — meséli Endre bácsi — többször mondta, hogy minél előbb ajánljuk fel a földet valamelyik állami gazdaságnak, mert különben őt bezárják. A család mégis ragaszkodott a tanyához és földhöz, hiszen a faluban nem volt házunk.

— Akkor a tanácsnál S. P. foglalkozott az adóval, — idézi Margit néni a múltat —, aki annyi tojást vetett ki ránk, hogy Szeghalmon nem volt összesen olyan sok tyúk, hogy azt meg is tojja. December 12-én apósom a faluból jött haza a tanyára, mikor útközbep találkozott két rendőrrel, akik — valószínű —, épp hozzánk igyekeztek. Ráparancsoltak, fogja ki a lovakat. Megbilincselték, el is vitték, azzal az ürüggyel, hogy nem tettünk eleget a beszolgáltatásnak. Este kilenc órakor

egyik ismerősünk jött ki a tanyára, hogy hírt adjon apósom ról.

— Decemberben vagy januárban — gombolyítja tovább a történet fonalát Endre bácsi — egy másik ismerősünk Pesten járt, egy hídról a börtönudvarra látott, észrevette, hogy ott sétáltatják édesapámat. Levelet írt édesanyámnak, aki felutazott Pestre, és fel is ismerte őt. Édesapám végül Sa- jóbábonyba, majd Kazincbarcikára került, összesen — ha jól emlékszem — három évet töltött börtönben. ,

Margit néni ma is pontosan emlékszik arra az 52. évi végzetes napra;

— Február 15-én, délután négy óra körül anyósom a konyhaablakból meglátta, hogy Károly-derék felől két lovas közeledik. Közölték, másnapra el kell hagynunk a tanyát. Anyósom kérte, mivel egy férfi sincs a háznál, legalább néhány napot várjanak. Ki kell költöznünk, felelték, ha itt maradunk, megfertőzzük a tanyát. Esett az eső, a hó, mikor édesanyámhoz pakoltunk, a lovak hasáig ért a sár, még a rossz kutyát sem

verték volna ki abban a cudar időben.

A történtek hátterét Endre bácsi világítja meg:

— Akkor a tanyát édesanyám már felajánlotta a Károly-deréki Állami Gazdaságnak. Azzal fenyegették, ha ezt nem teszi meg, őt is bezárják. Az állami gazdaság a földet használatra szétosztotta a pedagógusok között. Nyáron jártam részesaratásra, arattam részesre a volt földemen is. Közben a beszolgáltatással tovább nyaggattak. Azzal érveltek, hogy köteles vagyok befizetni szüleim előző évi adóját, mivel a tanyán együtt laktunk. Volt két lovam — közülük az egyik hasas — és egy csikóm. Gondoltam, a parasztszekérrel együtt eladom őket. mert úgy hírlett, hogy a tanácsnál E. L. adóügyessel lehet tárgyalni. Ha egy kis pénzt kap, a beszolgáltatásokról szóló papírokat megsemmisíti.

— Ezer valahányszáz forintot kaptunk a lovakért és szekérért — meséli Margit néni. — A pénzt én adtam oda. Nem is az irodájában találtam rá, hanem egy hölgynél, akihez járt. Mikor bekopogtattam, épp a nőt ölelgette. Elvette a pénzt, nem szólt sammit. Utána nem vetett ki több adót. Később, úgy hallottam, lebukott és megbűnhődött tettéért.

— Mikor elmentem a vállalathoz dolgozni — folytatja Endre bácsi —, kulák származásom miatt megbízhatatlannak minősítettek, pedig elvégeztem az aranykalászos gazda és a mezőgazdasági gépkezelői tanfolyamot, természetesen a lovakhoz is értettem. Legelőször a békéscsabai fuvarozó vállalathoz jelentkeztem. Csak segédmunkásnak vettek fel. Lovat nem bíztak rám, mert — mint mondották — két ló többet ér, mint én. Mit tehettem, belenyugodtam.

Majd a Megyevill szeghalmi részlegénél villanyszerelő szakmunkás-bizonyítványt szereztem, később mester- vizsgát is tettem, és kiváltottam az ipart. Tavaly januárban mentem nyugdíjba. Édesapám, sajnos, nem kaphatta meg a nyugdíját. Miután elvették a tanyát, Budapesten. az építőiparban dolgozott, míg agyvérzést nem kapott. A nyugdíjhoz szükséges szolgálati időből 9 hónap hiányzott, de a börtönben eltöltött három évet nem voltak hajlandók beszámítani.

— A tanyáról elűzve 17 évig voltunk lakók — számol Margit néni. — Közben hétszer költöztünk.

— Ha most a földet visz- szaadnák — gondolkodik a lehetőségről Horváth Endre —, nekem akkor sem kellene. Annyi gondom, bajom származott már belőle, miatta a szüleim is hajléktalanokká váltak. Esetleg a testvéreim, vagy a gyermekeim gazdálkodnának azon az 56 katasztrális holdon, én csak a tanyáért kérnék kártérítést.

Endre bácsinák—most 15 hízója van a háznál. Margit néni ma is legszívesebben egy fejős tehenet tartana, mert a bolti tejet nem szereti. Boldogan emlékszik arra, hogy a tanyán felnőtt tyúkokbói milyen finom levest főzött. Már hajnalban kiengedték a baromfit az udvarra, azok nem a trágyát taposták, harmat mosta a lábukat.

(molnár)

Fotó: Oravszki Ferenc