Békés Megyei Népújság, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-22 / 197. szám
O 1989. augusztus 22., kedd I-------------^-------------—;-----------------------------------------------------------;— Z súfoltság a napközi otthonos konyhában Gyermekétkeztetés Gyulán Kinek ízlik, kinek nem .. Tisztelet a ’48-as honvédtisztek emlékének A tejet hordó bácsi csilingelt az iskolakapu előtt, s mi, nagyobb fiúk már rohantunk is, hogy behozzuk a kis ládákat, amelyben ott sorakoztak katonás rendben a hideg tejjel töltött üvegek. Kaptunk hozzá szívószálát, meg egy frissen sült, ropogós zsemlét, vagy kiflit. Ez a nagyszünetben történt. Persze, akkor is voltak, akiknek nem futotta a két-háromfil- léres tejre, azok a gyerekek barna papírba csomagolt zsíros kenyeret majszoltak, de akadt olyan is, ki hajában sült krumplit szorongatott magánál. Előnye télen érződött, amikor a zsebbe dugott kezet melegítette. Fél évszázada így éltünk ... * Manapság fulladozik a gyulai napközi otthonos konyha. Nemcsak azért, mert beszorította a 2. számú iskola újonnan épült tornaterme, amelyre persze nagy szüksége volt az itt tanuló gyermekeknek, a Fogtechnikai Vállalat épülete és a nővérszállás. Meg persze azért is, mert kint és bent egyformán nagy a hőség. Az üstökben több mint ezer adag ebéd rotyog. Szegén,' asszonyok szédelegnek a kánikulától. Ami azt illeti, még a legnagyobb jóindulattal sem mondható el erről a konyháról — ahol a tanévben naponta több mint négyezer adag étel készül —, hogy a legkorszerűbbek közé tartozik. Igaz, a gőzüstök ellen nem lehet panasz, de ha az egy dolgozóra jutó négyzet- méter területet számolnánk, nem hiszem, hogy sok jutna egyre-egyre. Az utóbbi három év alatt a konyha kapacitását négyezer adagosra bővítették anélkül, hogy a falak arrébb kerültek volna. Csak a főzőüstök, gáztűzhelyek száma nőtt, így a zsúfoltság egyre elviselhetetlenebb. A mostoha állapotok oka, hogy annak idején — igaz, ennek mán több mint két évtizede — 1500 gyermek ellátására tervezték a konyhát. Az öltöző méreteinél fogva inkább ruhatár rangot érdemel, az meg egyenesen felháborító, hogy az ott dolgozó hetvenöt nőre és férfira mindössze egy(!) zuhanyozófülke jut. Egyszóval a szociális körülmények nem mondhatók ideálisnak. Már csak azért is csodaszámba megy, hogy eddig a legalapvetőbb higiénikus követelményeknek eleget tudtak tenni. Még elképzelni is szörnyű, ha valami fertőzés előfordulna! Ennek még a gondolatára is a fejéhez kap Szabó László, az intézmény vezetője. — Sajnos, ezt a konyhát már nem lehet bővíteni. A megoldás szerintem az lenne — persze, most csak ábránd —, hogy egy új, a mai követelményeknek megfelelő konyhát kell építeni. Ezt meg visszafejleszteni a normális szintrre, arra, amire annak idején építették. Persze, nem sokkal jobb a helyzet a konyhán kívül, ott sem, ahol az ételt tálalják, az óvodákban és iskolákban. Az étkezőhelyek és tálaló- konyhák többségét tantermekből és egyéb helyiségek- ' bői alakították ki, illetve át. Kicsik, felszereltségük szegényes. Az ebédeltetés több turnusban folyik, s így 3-3,5 órát vesz igénybe. Ugyanakkor csak'néhány helyen tudják újra felmelegíteni az ételt. Elképzelhető, milyen lehet az az adag, amely az utolsóként érkező gyermekeknek jut. Ezzel a helyzettel Horváth Béláné, a tanács vb művelődési osztályának megbízott vezetője sem elégedett. — Korántsem állítom, hogy a városban a gyermekétkeztetés megnyugtató. Én azt is szinte megoldhatatlannak látom, hogy az egészséges táplálkozást alapvetően biztosítsuk. Nemrégiben a tanács végrehajtó bizottsága tárgyalta ezt a témát, s olyan határozatot hozott, hogy a 2. számú iskola igazgatója a napközi otthonos konyha vezetőjével dolgozza ki a gyermekek tízóraiztatásának és uzsonnáztatásának korszerű rendjét. Mi fjedig azt a feladatot kaptuk, hogy megkülönböztetett figyelmet szenteljünk a konyha, az étkezőhelyek korszerűsítésére, felújítására. Ezen munkálkodik már régóta Szabó László is. — Nem újkeletű a tízóraiz- tatás problémája. Tudom, áldatlan állapot, hogy jelenleg egy péksüteménnyel letudjuk az egészet, ami ugyebár abszurdum. De hogy egy komplett tízórait, uzsonnát adjunk, ahhoz sem elég hely, sem idő, személyzet, de még megfelelő evőeszköz sincs. A városban az iskolai szünetben minden évben másmás'iskola az ügyeletes étkeztetőhely. Most az 5-ösön, az úgynevezett lila iskolán a sor. Az előcsarnokban unatkozó gyerekek ténferegnek, amikor megérkezik a csukott autóban az ebéd, alig néhány perccel fél 12 előtt. A pilóta csörömpölve rakja le az alumínium bödönöket az ebédlő ajtajában, ahol egy elkerített részen — ez a tálaló — két asszony szorgoskodik, szeli gyorsan a veknit. Még delet sem üt az óra, a gyerekek — lehetnek vagy harmincán — sorba állnak a pultnál, levesre várva. Közben néhány felnőtt is megérkezik ételhordóval. Nyugdíjas pedagógusoknak látszanak. ők persze soron kívül kapják az ebédet, a gyermekek ráérnek azután is. A tányér karimáig teli, csontleves és rizses máj a menü. Teltkarcsú gyereket szólítok meg, Lányi Robit, a 4. számú iskolába jár. Szinte biztos vagyok a válaszban. — Mondd, neked elég a kaja, amit itt adnak? — Nem — feleli morcosán. — Nem adnak többet, csak egy tányérral? — Nem, mondja mérgesen és otthagy. Barátságosabb, meg beszédesebb is a már asztalnál ülő és a levest kanalaz- gató Kárnyáczki Veronika, — Nekem ízlik, meg elég is, amit itt kapok. Igaz, a tejbegrízt jobban szeretem, de az még csak egyszer volt. Egyszer adtak mákos tésztát is, de az anyukám haragudott, hogy mákos lett a fogam. Megtudtam, hogy az 5-ös iskolában — a törökzugi lakótelepről — 524 gyerek közül 309-en teljes ellátást kapnak. Közülük ebédet 215-en igényelnek. A környéken lakók szociális helyzetéről árulkodik, hogy 164-en 50-100 százalékos kedvezményben részesülnek, enélkül aligha tudnának ebédelni. Itt, ebben az iskolában már megpróbálkoztak azzal is, hogy a szomszédos étteremben rendeltek ebédet a változatosabb menü reményében. Az ötlet nem vált be. A gyerekek és a pedagógusok is jobbnak ítélték a napközis konyha kínálatát és ennél maradtak. A város vezető testületé, a végrehajtó bizottság legutóo- bi ülésén joggal ítélte ellentmondásosnak a gyermekétkeztetés helyzetét. Zsúfoltak az étkezőhelyek, túlterhelt a napközis konyha. Továbbra sem megoldott az általános iskolai tanulók tízóraiztatá- sa. Az élelmezésben foglalkoztatottak erejükön felül dolgoznak, hogy elláthassák a gyerekeket. Kép, szöveg: Béla Ottó Nemzetünk ezeréves történelmében kétségtelenül az egyik legszomorúbb dátum 1849. augusztus 13-a, a világosi fegyverletétel napja. A forradalom és szabadságharc természetesen ezzel az aktussal nem zárult le véglegesen, hiszen ekkor kezdődött el a leszámolás ideje. Az augusztus 13-a utáni napokban Gyula városa fontos szerepet játszott; ide kísérték a Világosnál lefegyverzett honvédtiszteket. A szabadságharc hőseinek tisztelegve, ma egy emlékhely alapkövének letételére kerül sor a fürdővárosban A 140 évvel ezelőtti történelmi események „felidézésére” éppen ez a mai főhajtás ad alkalmat. A forrást szerencsére megőrizte az eltelt majd’ másfél század, ami nem más, mint Wieland Ká- rolynak, a 16. Károlyi huszárezred főhadnagyának elbeszélése. Howiger tábornok dühbe gurult Világosnál 1849. augusztus 13-án Görgey Artúr negyvenezer katonával letette a fegyvert. A honvéd tiszteket az oroszok Kisjenőig kísérték, onnan kétfelé osztották a csapatot (az egyik Sarkad, a másik Gyulavarsand felé menetelt), hogy aztán augusztus 19-én Gyulán találkozzanak. A honvédtisztekkel három orosz lovasezred érkezett. Gyula lakói mély szomorúsággal fogadták a hadifoglyokat. A katonák nótázva érkeztek a mai Nagyváradi és Kossuth utcán át a piactérre. Az orosz csapat élén An- rep tábornok állt; tisztikarával a Wenckheim-kastély- ban és környékén szálltak meg. A legénység egy részét a várba irányították, míg a többiek a Sarkadi út melletti szabad területen, „vertek sátrat”. Másnap, augusztus 20-án egy osztrák ezred is bevonult a városba és letelepedtek a vásártéren, Parancsnokuk Howiger tábornok — később az aradi vár parancsnoka — volt, de Gyulára érkezett Montecuccoli tábornok, Reischach generális és Montenuovo herceg is. Howiger tábornok is a Wenckheim család vendéglátását élvezte ; megérkezése után döbbenten látta, hogy a magyar és az orosz tisztek időközben megbarátkoztak egymással. Ettől rettenetesen dühbe gurult, s kijelentette: a kastélyban ő az úr, és mindenki köteles végrehajtani a parancsát. Nyomban vita kerekedett emiatt Anrep és Howiger között, s Anrep tábornok igyekezett ellenlábasa tudtára adni; a honvéd- tisztekért ő a felelős, és nem hajlandó engedelmeskedni. Nyomatékül a kastélyhoz vezényelt egy század kozákot. Mindenesetre az osztrákok számára teljesen érthetetlen volt az, hogy az orosz és a magyar tisztek barátkoznak, együtt sétálnak az utcán, ráadásul az osztrák katonák szalutálását sem igen fogadták. Sarokba szorultak az osztrákok A Korona vendéglőről, mint a tisztek kaszinójáról, a korabeli feljegyzések megannyi epizódot rögzítettek. Megtörtént az is például, hogy miközben az orosz és a Wieland Károly főhadnagy portréja 1904-ből magyar honvédtisztek együtt poharazgattak, belépett két osztrák főtiszt. Két honvédtiszt éppen biliárdozott; egyikük véletlenül meglökte dákójával a háta mögött álló osztrákot. Nyomban elnézést kért, de az osztrákok azonnal kikapták a kardjukat (a magyaroknál nem volt fegyver), s az oroszok is fel- ugráltak az asztalok mellől, kardjuk markolatát szorongatva. A két magyar tiszt francia nyelven nyugalomra intette a jelenlevőket, s aztán dákóikkal vívtak az osztrákok ellen olyan ügyesen, hogy azok sarokba szorultak, sőt az egyik a kardját is elvesztette. Végül az osztrákok lesütött szemmel hagyták el a kaszinót — közönségük nagy derültsége közepette. Ebben az időben Gyulának mintegy 12 ezer lakója volt. Anrep tábornok megengedte, hogy a tisztek magánházaknál kapjanak szállást; ily módon szinte valamennyi háznak volt vendége. Az előkelőbbek, a tábornokok és a tisztek a belvárosban kaptak helyet; többek között Damjanich, Kiss Ernő, Lei- ninger Károly, Török Ignác, Lázár Vilmos, Aulich és Knézich, de a kordökumen- tumok feljegyezték Podma- niczki Frigyes, báró Liptay Béla és gróf Teleki Sándor (költői kastélyában töltötte mézesheteit Petőfi és Szend- rey Júlia) nevét is. Augusztus 21-én Gyulára érkezett Rüdiger orosz tábornok is, aki a Nagyváradon székelő Paskievicstől kért utasítást a magyar tisztek sorsáról. Végül — hosszas viták után — Rüdiger meghozta Paskievics parancsát, mely szerint a lefegyverezés az oroszok feladata lesz. Knézich kardja kettétört Az oroszok a magyar honvédtiszteket meglehetősen lazán őrizték, sőt, néhol még a szökést is elősegítették. Vécsey tábornok tisztjei augusztus 21-én éjjel polgári ruhát szereztek, és Vésztő irányába megszöktek. Kísérőik másnap visszaérkeztek és beszámoltak a sikeres próbálkozásról; ettől felbátorodva, többen útnak indultak a remetei és a vári erdőbe. Augusztus 21-én megszületett a parancs, • miszerint valamennyi honvédtiszt másnap reggel 6 órakor jelenjen meg a vár és a kastély közötti téren, a lefegyverzésen. Augusztus 22-én (más források szerint 23-án) kora hajnalban megnyílt a várkert kapuja; a honvéd tisztek bevonultak a kastély és a vár közötti térre. A lefegyverezés 6 órakor megkezdődött; az összegyűjtött fegyvereket a tér közepén halomba rakták. Knézich tábornok és tisztjei a kastély oldalszárnyánál sorakoztak fel, a pinceajtó közelében. Mellettük állt egy szekér, tele boroshordóval. Amikor az orosz tiszt Kné- zidh kardját kérte, a tábornok a kocsi kerekei alá dobta fegyverét, s odaszólt a kocsisnak: „Indíts!” A kocsi eliindult, a kard pedig eltörött a kerekek alatt. (A törött kardot jelenleg is a gyulai múzeum őrzi.) A lefegyverezett tisztek 200 fogaton indultak útnak Aradra, a Golgotára. A gyulaiak sírva kísérték a tiszteket Farkashalomig. Az aradi események már ismeretesek; 1849. október 6-án a tábornokokat kivégezték. A tisztek a josef- stadti, az olmützi vagy a kufsteini katonai fogházban raboskodtak, illetve néhá- nyukat besorozták valamelyik császári ezredbe. H. J. Bődön bődön hátán Korabeli feljegyzés a megye településeinek adakozásáról, a szabadságharc támogatására
