Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-22 / 171. szám
TALLÓZÓ 'köROSTÁJ 1989. július 22., szombat Fekete Sándor interjúja A hétnek „Kádár Jánosban a többség a megújulás politikusát gyászolta” A Magyar Televízió A hét című ^műsorának legutóbbi adásában beszélgetés hangzott el Kádár Jánosról. Fekete Sándor állami díjas író nyilatkozott kollégánknak, Aczél Endrének, a Tv-híradó és A hét főszerkesztőjének. Olvasóink kérésére az alábbiakban közöljük a nagy visszhangot kiváltó visszaemlékezés teljes szövegét. Aczél Endre: — Üdvözlöm önt. Köszönöm, hogy elfáradt a stúdióba. Kérem, ha óhajt, akkor vitatkozzék azzal, amit az imént mondtam: valóban ez volt-e a temetési demonstráció üzenete vagy sugalmazása? Fekete Sándor: — Általában elég vitatkozós vagyok, de ebben, hogy tudniillik a felvonulók bizonyos fokig tüntettek az ellen, hogy az elmúlt 30 évet pusztán csak a negatívumok felől ítéljék meg az emberek, ebben egyetértek. Egyébként ez történelemtudományilag is alátámasztható, sőt történe- lemfilozófiailag is, hogy minden olyan irányzat, nézet, iskola, amely a múltat végképp el akarja törölni, tulajdonképpen irracionális. A múlt nem törölhető el! Jóllehet az emberek szüntelenül új időszámításokat kezdenek, a vallások is, de ez sohasem válhat végérvényessé. A múlt nem számolható fel radikálisan. Ez a múlt, ez a 30 év pedig semmiképpen sem, mert íme, most mégis tízezrek tüntetőén hitet tettek valami módon e 30 év értékelésének pozitív megközelítése mellett. Aczél Endre: — Ön szerint kik ezek az emberek? Fekete Sándor: — Nagyjából talán három csoportba lehet osztani a temetésen részt vevőket. Valószínűleg volt egy kisebb mag, amely Kádár Jánost már 1956 nyara óta, tehát kereken 33 éven át politikailag támogatta, hitt benne, ha néha berzenkedve is, de vállalta a kádári politikát. Valószínűleg ugyancsak nem lehetett túl népes a felvonulók között az a másik irányzatot képviselő tömeg sem, amely Kádár Jánosból jobbára csak november 4-e emberét, vagy az utána következő megtorlás politikai felelősét szerette Ezek az emberek később elszakadtak a kádári politikától épp akkor, amikor az a megújulást viselte már. Talán nem csapom be önmagamat, ha úgy látom, hogy a fő tömeg azért az lehetett — akár a párttagokat, akár a keresztet vető nénikéket, vagy a pártonkívülieket is nézzük —, amely Kádár Jánosban a megújulás politikusát gyászolta, azt a politikust, aki a 60-as évek elejétől nagyjából a ’70-es évek végéig, a ’80-as évek elejéig olyan korszakot testesített meg, amely — ahogy a bevezetőben is elhangzott —, meghozta ennek a népnek a részleges kis szabadságokat, amelyek együttvéve azért az élet lényeges átalakulását eredményezték. Az a szocializmus, amely a 60-as évektől kezdett Magyarországon kibontakozni, üdítően különbözött a szocializmus román változatától, hogy ne soroljak még egyéb variánsokat. A gyászolók nagy része szerintem ezt méltányolta. Aczél Endre: — Ön voltaképpen azt mondja, hogy az idő múlásával fel fognak erősödni a nosztalgikus érzelmek a Kádár-korszak, illetve annak jó szakaszai iránt. Mégis, most miért van az, hogy az emberek részéről ma sokkal kevesebb érzelem illeti azt a felelősséget, amelyet Kádárnak viselnie kell azért, hogy egy kvázi csődállapot állt elő 1988—89-re. és ebben, ugye, az ő személyes felelőssége nem tagadható? Elsősorban abban nem. hogy azt a nagy lehetőséget, amit a Gorbacsov-fordulat kínált Magyarországnak, azt nem használta ki, vagy nem használták ki, mert akkor már tulajdonképpen szinte irtóztak a változástól, a maradandóság és az állandóság javára. Hogy látja ezt ön? Fekete Sándor: — Teljesen egyetértek azzal, hogy a gor- bacsovi fellépés által kihagyott lehetőséget a Magyar Szocialista Munkáspárt ‘85—86-ban nem tudta kellően értékelni, sőt végül is hibásan döntött maga Kádár János is. De ehhez azért vezetett egy út, egy élettapasztalat, amely mozgatta Kádár János gondolkodását, és ez szerintem az lehetett, hogy ő a magyar '56-ból, majd a csehszlovákiai ’68-ból azt a következtetést vonta le. hogy a szocializmus hirtelen, gyors, radikális, egy csapásra történő megjavítása az adott viszonyok között lehetetlen, ezért a fokozatosság, a kis lépések politikája, egy kompromisszumokra épülő stratégia hatotta át az ő egész gondolkodását. Aczél Endre: — Gorbacsovnál — gondolom — észlelték a radikalizmust, és ez taszítólag hatott? Fekete Sándor: — Ez valószínűleg nem egyezett azzal a tapasztalattal, amelyet Kádár János korábban felhalmozhatott a tudatában. Aczél Endre: — Ezt mi támasztja alá? Esetleg tudna-e tényeket fölhozni? Fekete Sándor: — Hát először is itt van az a tény, ami tavaly azon a bizonyos májusi konferencián elhangzott, hogy Kádár János a kompromisszumok robotosa volt. Ez a tézis továbbfejleszthető, oly módon, hogy meg kell keresni a mozgató elvet, a stratégiát, a módszertant, amely Kádár Jánost a kompromisszumokba vezette. Ez nagyon nehéz, mert ő nem nagyon beszélt ezekről, de vallanak a tények. Mit mutatnak a tények? Azt, hogy valahányszor súlyosan engedett, magyarán szólva a szovjet vezetésnek, akkor egy idő múlva, azt ami ebben az engedményben túl sok volt a számára is, igyekezett valami módon visszacsinálni. Hát magáit november 4-ét persze nem lehetett visszacsinálni, de az a tény, hogy ő november 4-e után a magyar milliók számára nagyon nehezen elfogadható, vagy éppenséggel ellenszenves emberré vált, ez sarkallta őt arra — szerintem —, hogy ezt a képet megváltoztassa. Hogy egy más Kádár János álljon majd a magyar nép előtt, olyan, aki ezen az áron ugyan, de megújulásra törekedett. Hogy ez mennyire sikerült és menynyire nem egy korszakon át, azt most nem tudnánk vizsgálni, de mindenesetre ez a tudatos törekvés szerintem föltételezhető róla. De hogy konkrét legyek, konkrét kompromisszumról beszéljek, most már eléggé ismert, sőt azt merem mondani, hogy hiteles forrásból ismert, és előbb-utóbb a magyar nép elé kell tárni tényszerűen, hogy 1957 elején a szovjet vezetésben dúló belső harcok miatt (még jelen voltak Molotovék a vezetésben) az az álláspont kerekedett felül, hogy Rákosit vissza kell engedni, méltó pozíciókba, sőt nem csak Rákosit, hanem Hegedűst, Gerőt és a többieket. Kádár Jánosnak ezt egy olyan találkozón adták elő, ahol ő már felkészült egy poháriköszöntőre, és amikor erről értesült, akkor apró darabokra tépte a pohárköszöntő szövegét, és közölte, hogy semmiképpen nem vállalja Rákosiék hazatérését, mert vérfürdő lesz. Sikerült keresztülvinnie álláspontját, de olyan áron, hogy hozzájárult a Nagy Imréék elleni eljárás megindításához. Természetesen ’57 elején nem lehetett tudni, hogy ez az eljárás majd hogy fog véget érni, de mindenképp rettenetes árat fizetett azért, hogy Rákosiék ne térjenek vissza. Nincs értelme találgatni, mi lett volna, ha Rákosiék visszatérnek. Hogy akkor több embert akasztottak volna-e föl, hogy nagyobb lett volna-e a megtorlás, azt nem tudhatjuk. Egyet tudhatunk: ha Rákosiék, Andics, Béréi, Gerő és a többiek visszajönnek, akkor Magyarországon semmiféle reform, semmiféle megújulás nincs, mert azok az emberek alkatuknál és múltjuknál fogva alkalmatlanok voltak bármiféle megújulás szervezésére. Ezt a nagy engedményt és — hadd mondjam meg egyenesen, nem azért, mert részese voltam én is a megtorlásnak oly módon, hogy engem is sújtott, tehát ebben a dologban eléggé tárgyilagos tudok lenni —, szóval ezt a megbocsáthatatlan megtorlást mégis valami módon igyekezett jóvátenni vagy orvosolni Kádár János azzal, hogy kivédve Rákosiék visszatérését, fokozatosan visszaszorította azt a belügyi vonalat is, amely a megtorlás fő bűnöse volt. Sőt, 1961—62-re 250 főtiszt és tiszt elbocsátásával a Belügyminisztériumból eltávolították a koholt és a konstrukciós perek szervezőit. Majd néhányat közülük — mint főfelelősöket — le is csuktak. Alkalmam volt a kisfogház udvarán látni egyiket-másikat, olyat is, aki ki- hallgatóm volt ’58 szeptemberében. De talán idézhetnénk azt is, hogy 1974-re egy másik ilyen kompromisszumra kényszerült Kádár János, amikor határozott ultimátumot kapott arra, hogy Fehér Lajost a mezőgazdasági politikáért, Nyers Rezsőt az egész gazdaságpolitikáért, Aczél Györgyöt a szovjet kultúrpolitikusok, emberek számára rendkívül ellenszenves liberalizmusáért ki kell tenni titkári posztjaikból, felelős politikai pozicióikból. Ez meg is történt, méghozzá nagyon radikális és rideg körülmények között, mert tudomásom szerint egyik-másik érintett aznap reggel tudta meg. hogy pár óra múlva ő már nem lesz titkár. Aztán Kádár elégtételt vett magának néhány hét múlva. Igen. Előbb kiment, leszüretelite az elismerést, mert azt mondta neki Brezs- nyev magyarul: „Jánosom, köszönöm”. De érezve, hogy ezzel ő a saját politikájának is ártott, mégiscsak visszamester- kedte azt a politikát, amit ezek az emberek képviseltek. Aczél egy idő múlva visszakerült KB-titkári posztjára, Nyers Rezső legkésőbb, 15 év múlva kapott ilyen elégtételt, de itt is igyekezett valami módon jóvátenni a kompromisz- szumot, ami az ő politikáját is keresztezte. Aczél Endre: — Onnan indultunk el, hogy ’85-ben ez a klasszikus kompromisszumos politika már nem működött. Egy hibás helyzetfölismerés, egy hibás ítélet és mellé ugye a dogmává kövült óvatosság, a tartózkodás mindenfajta radikális változástól, a „reform a reformban” elutasítása és így tovább. Tehát ez a fordulat miért maradt el ön szerint? Fekete Sándor: — Itt az a sajnálatos dolog esett meg, hogy amíg nyomás nehezedett rá, addig igyekezett kibúvókat találni. És menteni a maga politikáját. Amikor azonban nem nehezedett rá nyomás, hanem éppenséggel biztatásnak érezhette volna azt, hogy a Szovjetunióban Gorbacsov személyében radikális fordulat ígérete jelentkezik, akkor meghátrált ettől, nyilvánvalóan azért, mert — amint már előzőleg beszéltünk róla — az ő nagy élettapasztalata szerint a radikalizmus felforduláshoz, robbanáshoz vezet, a robbanás pedig megtorláshoz, katasztrófához és így tovább. De igyekezett azért — hadd mondjam meg egyenesen — a Politikai Bizottság egyik-másik tagja ebben a tudatban őt meg is erősíteni. Akkoriban ugye még irányították a sajtót, így elég gyakran jártam a Jászai Mari téri „Fehér Házban”, s tanúja voltam az irodalom körüli harcoknak is. Nos ott lép- ten-nyomon hallottam vezető politikusoktól, a Politikai Bizottság és a titkárság fiatalabb tagjaitól azt az érvet, hogy Gorbacsov meg fog bukni, mint ahogy Hruscsov is megbukott. Kádár János úgy mentheti meg magát, ha nem megy együtt Gorbacsovval, hanem egy bizonyos távolságot tart, és amikor majd Gorbacsov megbukik. Kádár marad az egész táborban az egyetlen potens reformer, aki átvészelte ezt a radikális fordulatot. Fordítva történt. Kádár tulajdonképpen ebbe bukott bele politikailag. ’86 nyarán keresztülvittek a Politikai Bizottságban egy teljesen értelmetlen határozatot az ellenséges és ellenzéki elemekről. Ezt egyébként nagy vonásaiban végre sem tudták hajtani a gorbacsovizmus miatt, de nehéz is lett volna végrehajtani akkor, amikor Szaharov megjelenik nyilvános fórumokon. Annyit azonban végrehajtottak, hogy betiltották a Tiszatájat, és betiltottak egy neves írót, ami abszurdum. Megtiltani egy írónak azt, hogy írhasson. Ezzel megszakadt az a több mint két évtizeden át úgy ahogy működő, nem szövetségesi, de legalább is jó partneri viszony, amely az értelmiségnek egy jelentős része és a párt között kialakult. Aczél Endre: — Azt gondolom, hogy ma — Kádár ízlése szerint legalábbis — a radikalizmus, sőt a szélső radikalizmus korát éljük abban az átalakulásban, átalakításban, ami Magyarországon folyik. Nem tartja-e — és tulajdonképpen ez az utolsó kérdésem — egy kicsit kétségbeesett gesztusnak azt, amit Kádár utolsó olyan fölszólalásában, amelyet a tévé is közvetített, a Központi Bizottság tudomására hozott, nevezetesen, hogy ő a KB valamennyi határozatát kötelezőnek tekinti magára nézve. Az embernek az az érzése támadt, mintha ő azt akarta volna sugalmazni mintegy végrendeletként, hogy ami ma történik Magyarországon, azt voltaképpen ő akarta, és így akarta. Ami, első hallásra, látásra nem egészen hihető el. Fekete Sándor: — Nagyon pontosan kellene tudnunk, hogy milyen szellemi állapotban volt Kádár János e beszéd elmondásakor, mert ez a kulcskérdés ennek a megítélésekor. De az biztos, hogy az, ami ma Magyarországon de facto történik, abból ered, ami a kádári korszak pozitívuma volt. Fellazulás, liberalizálódás enélkül nem lehetett volna. Nagyon egyszerű bizonyíték rá az, hogy azokban az országokban, ahol nem volt a Kádáréhoz hasonló liberalizálódás, ott ma sincs semmiféle reform. Aczél Endre: — Kedves Fekete Sándor! Köszönöm szépen a beszélgetést. AZ AMERIKAI ELNÖK PESTEN- Amikor megérkezik, a jobb könyökével nyomja meg a csengőt, azután a bal könyökével nyomja le a kilincset.- Miért a könyökömmel?- Csak nem akar üres kézzel jönni? (Megjelent az Üj Tükörben) Ne külön utakat! ... Mi abból indulunk ki, hogy az alapszervezetekben a párttagok többnyire ismerik egymást, tisztában vannak egymás nézeteivel, beállítottságával. Mivel sürget bennünket az idő, nem kéne sokat pazarolni belőle az ismerkedésre. (Jassó Mihály, a Budapesti Pártbizottság első titkára mondja egy beszélgetés során — a szerk.) Persze megértem és el is fogadom a reformköröknek azt a törekvését, hogy megfelelő súllyal képviseltessék magukat a pártértekezlet és a kongresszus küldöttei között. Az MSZMP csak úgy válhat valódi reformpárttá, ha a legprogresszívebb reformerek is helyet kapnak a vezető testületekben. De nem is látom semmi akadályát annak, hogy ez így legyen. Semmi sem akadályozza ugyanis, hogy a reformkörök tagjai küldöttek legyenek, mert ha a saját alapszervezetükben szimpatikussá tudják tenni nézeteiket, bizonyára meg is választják őket. A reformerek a tagság meggyőzésével vegyék át a hatalmat a pártban, ne külön utakat keressenek. Én nem az időt látom a fő problémának, hanem azt, hogy a reformkörök egyelőre elkülönülnek az alapszervezetektől, csak egymás között vitatkoznak, s így sok esélyt szalaszta- nak el, hogy a párttagság tömegeiből minél több embert megnyerjenek platformjuknak. Emiatt nem kevés vitánk van velük. (Karcag László; Népszabadság) Ezer romos műemlék — Hol tart ma a magyar műemlékvédelem? — erről beszélgettünk Agostházi Lászlóval, a Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium műemléki osztályának vezetőjével... — A második világháború utáni nagyszabású feladatok a budai vámegyed, Sopron, Győr és még néhány település városközpontjának műemléki helyreállítása voltak. Középkori emlékek kerültek elő nagy rácsodálko- zások közepette, hiszen korábban úgy hitték, a középkornak Magyarországon alig maradtak fenn tárgyi emlékei. Az a módszer, amely- lyel a hazai műemlékvédelem él — hogy nem épít vissza régi épületeket, s lefejt utólagos „ruhákat”, így feltárja egy-egy műemlék sorsát —, újabb és újabb meglepetéseket okoz. Rájöttünk arra is, hogy az egyes létesítmények védelmén túl a település védelmére is gondolni kell, hogy nemcsak műemléknek deklarált értékeket, hanem építészeti szempontból jelentős, településkaraktert meghatározó emlékeket is védeni kell... — Miközben egyre kevesebb a pénz — egyebek közt műemlékvédelemre is — gyakran hangzik el a vád, hogy a helyreállítás sokba kerül. — A műemlékvédelemre gondolunk, hogy ez tényleg költséges. De ha arra is gondolunk, hogy ez a pénz a nemzettudat, a hazafiság, a patriotizmus és a lokálpatriotizmus „ára”, akkor ezért semmi sem lehet sok. — Mekkora a mi műemlékállományunk ? ’ — Magyarországon 9576 műemléket, műemlék jellegű épületet, területet tartunk nyilván. Köztük lakó- és középületeket, egyházi és népi műemlékeket, romokat. A műemlékállomány 47 százaléka van állami és szövetkezeti, 29 százaléka egyházi és 24 százaléka személyi tulajdonban. — És milyen a műemlékek állaga? — Egy felmérés szerint 5800 felújított, karbantartott, 2700 felújításra szorul és 1100 veszélyeztetett, romos, rossz állapotban van. Kádár Márta (Hajdú-Bihari Napló)
