Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-22 / 171. szám
EXKLUZÍV 1989. július 22., szombat íkÖRÖSTÁJMezó'berényiek pokoljárása a II. világháború végén Monostori (Maász) Márton nyugdíjas néptanító több évtizedes munkával feldolgozta a mezőberényi német származású lakosság 1945 januári elhurcolásának történetét. A visszaemlékezést a szekszárdi Babits Kiadónál megjelent Magyarok című folyóirat 3. számában kezdik el közölni. Monostori (Maász) Márton megrázó erejű munkája első részének rövidített változatát — a kiadó jóvoltából — az alábbiakban közöljük. Mezőberény Békés megye egyik legfiatalabb városa. Lakóinak száma — jelenleg — megközelíti a 13 000-et. A település 1973-ban ünnepelte a itörök hódoltság utáni újratelepítésének 250. évfordulóját. Az újratelepítés során magyarok, mérnetek és szlovákok kerültek az akkor még néptelen vidékre. A herényi németek létszáma — 1930 körül — 3000 főnyi.lehetett. A községben a három nemzetiség: magyarok, németek és szlovákok a legnagyobb Imegértésben éltek. A II. világháború közeledtével — főként a jobboldali pártok tevékenységének következményeként — nacionalista mozgolódás kezdődött a németség körében. Mint ismeretes, 1940-ben formálisan is megalakult a Magyarországi Német Népcsoportok Szövetsége. A szervezet kifejezetten azt tűzte ki céljául, hogy a hitleri Németország szolgálatába állítsa a magyarországi németeket. Legfontosabb célja SS-katonák toborzása és a terjeszkedő német politika megszervezése volt. Ennek az i— egyébként államközi szerződéseken nyugvó — szervezkedésnek reakciójaként, hamarosan megalakult a Hűség-mozgalom is, amelynek Tolna megye volt a szülőföldje. A Hűség-mozgalom 1943-ban népgyűlések szervezésével, a lakosság tájékoztatásával igyekezett ellensúlyozni az egyre erősebben fellépő náci behatást. Ma már ismert: a Hűség-mozgalom célja az volt, hogy a magyarsághoz hű németeket megmentse — a hitleri Németország katonai szolgálatától és a háború utáni időkre tervezett kitelepítésektől. 1944 őszén a hitleri Németországgal együttműködő magyarországi németek elmenekültek. Azok azonban, akik a Hűség-mozgalomhoz csatlakoztak, bizonyos megnyugvással és bizakodással néztek a jövőbe. Elképzeléseikben azonban nagyot kellett csalódniuk. 1945 januárjában a szovjet katonai hatóságok minden megkülönböztetés nélkül vitték el munkaképes családtagjaikat — nőket és férfiakat egyaránt •— kényszermunkára a Szovjetunióba. Ma már ismeretes, de akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy 1944 decemberében megjelent a hírhedt 0060-as parancs a szovjet hadrakelt hadsereg részéről. A parancs rendelkezései a magyarországi németek deportálását és inŐrizetbe vétel (Mezőberény, 1945. január Fázósan lépek ki a fűtetlen iskola kapuján. Odakünn verőfényes, téli nap van. Az utat szegélyező japán akácokat ezüstös zúzmara borítja és a rájuk vetődő napfénytől csillognak, mint a kristályok. A barokk öreg templom órája éppen most üti a 10-et. Hazafelé igyekszem. Az egyik udvarból óriási hernyótalpas gépkocsi dübörög ki. Útjában az egyik kapufélfa oszlopát kidönti, és a fagyos rögökön mély barázdát szánt. Csöndesen töprengek. Valami gondolat motoszkál a fejemben, ami nem hagy nyugton ... ejnye no ..., hogy is mondotta kis tanítványom, a Hoffmann Jóska ezelőtt egy órával? ...Tanító úr, kérem, az én anyukám meg apukám Oroszországba mennek! Nagymama úgy sír! Meg apukámék is sírnak ...” Aztán meg a Winter Kati: „A mi szomszédunknak is elvitték mind a két lányát, meg az egyik fiát is. Olyan sok batyut vittek, hogy nem fért föl a kocsira.” „A 'kisbíró hozta a levelet, abba bele volt írva, hogy Szibériába kell menniük munkára!” — mondotta egy harmadik. Mit fecsegnek ezek az első osztályos gyerekek összevissza!? Eh, badarság! Máskor is kotyognak, pletykálnak ezek az apróságok. Nem tudok azonban megnyugodni teljesen. Eszembe jutnak azok a riasztó hírek, amiket újév előtt hallottam: Gyulán összeszedik a német származásúakat és internálják őket. Az utcasarkon hatalmas plakátok virítanak, és szinte ordítva mondják: „Mint jó barátok jöttünk! Felszabadítunk benneteket.” A harmadik házból éppen hangos jajveszékelés hallatszik és nyomban utána három részeg szovjet katona tántorog kifelé a kapun, mindhárman állig fölfegyverkezve. Fegyverzetükről lehet csak tudni, hogy katonák, mert sze- dett-vedett ruházatukról ítélve inkább martalócoknak nézné az ember őket... ámbár...? Az egyik hangosan nevet és egy félig telt fiaskót lóbál jobb kezével, míg bal karjával egy arra menő suhancot ölel át erőszakkal, és kísérletet tesz, hogy az üveget a gyermek szájába nyomja. A másik a puskáját sütögeti, de közben a síkos járdán megcsúszik és hasra vágódik. Káromkodva tá- pászkodik föl, kezével egy vékony akácfa törzsébe csimpaszkodik. A másik kettő ügyet sem vet rá. A harmadik egy kétéves forma üszőborjút és egy sovány lovat vezet, összekötve a két állatot. Egy töpörödött öregasszony és egy kisfiú sírva könyörögnek nekik az elhajtott jószágért, de úgy látszik, sikertelenül. Hát igen, nagyon viszonylagos valami ez a szabadság. Ügy látszik, valaki így értelmezi. Töprengéseimből egy szomszédasszony, Herter néni riaszt föl: hallotta-e, hogy összeszedik a nímeteket? — mondja izgatottan. Lehetetlen! — mondom, de eszembe jutnak a gyulai hírek és a gyermekek beszédei, meg a síró asszonyok. De úgy van az kérem, összeszedik nemcsak az embereket, hanem a jányökat is, és az asszonyokat is, és kiviszik Oroszországba — erősítette Herter néni. Otthon nagy izgalomban találom a családot. Sírva újságolják, hogy a községháza körül van véve katonákkal és oda senki be nem mehet, és senki ki nem jöhet. A vejem pedig valami ügyesbajos dolgában éppen ott tartózkodik. Szaladok a községházára. Az utca tele van már síró asszonyokkal, gyerekekkel. Pár perc múlva azonban megszűnik a szigorú intézkedés és felszabadul az épület a zárlat alól. Tódulnak kifelé a benn rekedtek. Türelmetlen, izgatott kérdésekkel ostromolja őket a hatalmas tömeg. Jön a vejem is! Mi újság? — kérdezem remegve. 17-től 45 évesig minden ternálását jelentették. Természetesen találtak ennek szalonképes elnevezést is és a deportálást jóvátételi munkára, jóvátételt közmunkára való mozgósításnak is nevezték. A németség igénybevételének korhatára a férfiaknál 17—45 év, a nőknél 18—30 év. A technikai lebonyolítás igen egyszerű volt. A kiszemelt községeket szovjet karhatalmi egységek zárták körül, és ezután megkezdődött az emberek gyűjtőhelyre való összeterelése — a magyar közigazgatási közegek közreműködésével —, majd marhavagonokkal való elszállítása. A herényi németeknek mintegy 60 százaléka, kb. 1800 fő szerepelt a Hűség-mozgalom törzskönyvében; ebből következően a Volksbund tagjainak a száma mintegy 1200 fő lehetett. A letekig tartó hosszú és keserves utazás után a kényszermunkások megérkeztek Krivoj Rogba és Sahtiba, illetve Novo-Sahtiba. A háború utáni nehéz helyzetben nemcsak az elhurcoltak, de a helyi lakosság is súlyos nélkülözéseket viselt el. Rendkívül nehéz fizikai munkát végeztek és ellátásuk minimális volt, sokan éhen haltak, vagy a táborokban a mindennapos fertőző betégségek áldozatai lettek. Az átlagos veszteség körülbelül 20 százalékos volt, de a Krivoj Rogba és környékére elhurcoltak közül ennél nagyobb arányban pusztultak el, az elhalálozás megközelítette a 40 százalékot is. A munka- képtelen betegek egy részének hazaszállítása Sahtiból már 1945 végén megkezdődött. Én 1946. október elején kerültem haza kiéhezve és elgyötörtén. A hazatérés után egyesekre — akik az 1941-es népszámlálás során maguk német nemzetiségűnek vallották — további megpróbáltatások vártak. 1947- től megkezdődtek a kitelepítések. A kitelepítettek — általában — Stuttgart környékére kerültek, a Német Szövetségi Köztársaság Baden-Würtenberg tartományába. Az itthon maradottak sokat szenvedtek, különösen 1948 után, a politikai és gazdasági .korlátozásoktól? A kitelepítettek — a kezdeti nehézségek után — általában megtalálták helyüket és jó anyagi körülmények közé kerültek. Az idő múlása napjainkra már általában begyógyította a fájó sebeket. 3., délelőtt 10 óra) férfit és 18-tól 30 évesig minden nőt kivisznek, aki sváb származású — mondja feldúlt arccal, majd folytatja: három orosz tiszt adta ki a rendelkezést. Ha valaki nem jelentkezik, a család másik tagját viszik el helyette. Ha megszökik: kiirtják a családját! Kivételek csak az orvos által megállapított nyomorékok és a szoptatós anyák. A község minden kijárata katonasággal van megszállva! Tehát mégis minden igaz! Felzaklatott idegekkel siettünk hazafelé. Elmentünk az iskolák előtt, az egyik már zsúfolásig megtelt. Az ajtónál géppisztolyos őrök állnak hármasával... zöld sapkás, szovjet karhatalmisták. Vigyázni kell nagyon ezekre a „veszedelmes” asszonyokra, fiatal leányokra, nehogy — „Isten őrizz” — valami bajt csináljanak, vagy megszökjenek. Eszembe jut megint a hivalkodó plakát: „Barátaitok vagyunk” ........A szabadságot hoztuk nektek!” A következő napokban egyetlen hangos fájdalom az egész falu. Ma már igen gyakori a vegyes házasság a községben, és így érdekeltek nemcsak a svábok, hanem az itt lakó magyarok és tótok is. A „községi tanács”, amely intézi ezt az ügyet, különben is igen „szabadelvűén” bírálja el, hogy kit küldjön, vagy kit ne küldjön el. Nagytakarítás! Kifelé velük, különösen £ svábokkal! Hangoztatják bosszúra szomjasan. Akik bűnösök voltak, azokat most nem érhetik el, ütnek tehát nagyot az ártatlanokon. Hadd sírjon a fél község, és jajveszékeljenek a fiatal anyák és kicsiny gyermekeik! Ki tudja, esetleg a bosszún kívül más haszon is származha- tik abból, ha minél több ember hagyja el a íközséget, mert hiszen vagyonosabb ember is akad közöttük. Sír a fél község és csomagol. Könnyes szemű anyák és hitvesek sütnek-főznek, fehérneműket varrnak lázas sietséggel. A férfiak meg iratokat szereznek be gyorsan, és még egyszer körülnéznek kis gazdaságukban, műhelyükben, és tanácsokkal látják el az itthon maradottakat. Ki tudja, mi lesz ezekkel a kis vagyonkákkal, földekkel, műhelyekkel, ha a még megmaradt fiatal férfierő is eltávozik belőle; hiszen — „a kulturált” nagy népek nem kis „dicsőségére” — most is a pusztulás képét mutatják. Együtt elmenő fiatal jegyespárok kötnek hirtelen házasságot, mert nem tudhatják, mi lesz odakint a sorsuk, s láthatják-e, ölelhetik-e egymást még valaha ebben az életben? Közben a „gettóban” szaporodnak a foglyok. Óriási csomagjaikat (2 mázsa súlyú csomagot lehetett vinni) sírva viszik utánuk az itthon maradó családtagok. Befutnak szekereken a távoli tanyabeliek is. Az első csoportbelieket fegyveres katonák kísérik a fürdőbe. Talán azért, hogy tisztátalan testtel ne menjenek a „paradicsomba”. A lélek, az most már nem fontos. A szuronyok majd őrködnek afelett, hogy a lázadó szellem utat ne törjön magának az Ég felé — de fontos a test, a hús és a vér, aminek erejével majd újjáépítik az elpusztított Ukrajnát. Másnap reggel többen lelkesen törnek be hozzám azzal a hírrel, hogy a Hűség-mozgalom tagjai mentesülnek a deportálástól!? Félóra múlva már a főjegyzői irodában vagyunk M. Ádámmal, a mozgalom egyik vezetőjével, de hiába minden, a hír valótlannak bizonyult. Mindössze annyi történt, hogy előző nap este egy miniszteri titkár volt itt Debrecenből (az Ideiglenes Nemzeti Kormánytól), akit tényo leg mondott valamit a hűségesek mentesítéséről, de az orosz tisztek hajthatatlanoknak bizonyultak. Mindössze annyi történik, hogy a jobb érzésűek teíefonon próbálnak az alispán szívére hatni, hátha tehetne valamit. De hasztalan ez is. Ahol a gyűlölet irányítja a tetteket, ott ne várjunk irgalmat! Egyeseknek mégis sikerül. Minden eszközzel megkísérlik a boldogtalan szülők, vagy más hozzátartozók, hogy véreiket kiszabadítsák. Ahol nem sikerül legális módon — iratok bemutatása útján, vagy orvosi vizsgálattal a szabadulás —, ott megpróbálják egyéb eszközökkel. Van eset, amikor pár liter pálinka megteszi a hatást. (Nehéz dolog ez most, mert az elmúlt hónapokban volt aki megigya.) Mindenki úgy menti családtagjait, ahogyan éppen tudja. Van olyan ember, aki német nevű, de eddig mindig magyarnak vallotta magát, s most, hogy kiskorú gyermekeit megmentse az elhurcolástól, egy-két óra leforgása alatt hivatalos iratokkal bebizonyítja, hogy szlovák származású. És sikerül neki! Boldogan viszi haza síró gyermekeit. A túlnyomó többségnek azonban sehogyan sem sikerül, nem sikerült ez nekem sem, és M. Ádám elnöknek sem. Le- horgasztott fővel hagytuk el öreg barátommal a méhkashoz hasonlító községházát. Egy pillanatra felcsillanó remény volt csupán a reggeli bizakodásunk, amely amilyen gyorsan föllángolt, ugyanolyan gyorsan le is lohadt. Nincs mentség tehát! Közel 6-700 ember, fiatal lány, vagy gyermekifjú, szülő és nagyapa távozik holnap a községből! És 100 meg 100 édesanya tördeli majd kezét, és hullatja könnyeit a beígért és bekövetkezett „új Európáért”. És mi nem tudunk segíteni. és senki sem tud segíteni rajtunk . . . hacsak az Űristen nem. 1945. január 8-án reggel éppen azon gondolkodom, hogy bemegyek Gyulára, és hűségmozgalmi munkatársam, dr. S. közbenjárásával próbálok valamit tenni a deportáltak érdekében, amikor megjelenik az öreg Honti kézbesítő, és kezembe nyomja a behívót. Tehát én sem maradok ki!? ... No, nem kell már szégyenkezned, mehetsz te is Ukrajnába! „Jóakaróid gondoskodtak rólad !... Nagyon sürgetnek, 10 órára már a „gettóban” kell lennem. Családom természetesen vigasztal. Feleségem javasolja, hogy beteget jelentsek, de nem fogadom el tanácsát. Tudom, hogy nem ezt a sorsot érdemeltem volna kiszolgáltatóimtól, hiszen ha csak „zsiványbecsületből” is, ki kellene, hogy mentsenek, mert az ő ellenségük az én ellenségem is; mégis, ha a gondviselő így akarja, végigjárom a kálváriát és testvéreimmel együtt én is hordom a vállaimra rakott keresztet. De nem hagynak nyugton. Végül be kell látnom, hogy tartozom annyival hitvesemnek. özvegy édesanyámnak, gyermekeimnek, és unokáimnak, hogy legalább kísérletet tegyek arra. hogy megfordítsam sorsomat, s harcoljak a szabadságomért, az életemért. A tanács befolyásos tagjai azonban hidegen fogadnak. Hivatkozom elhanyagolt tanító és igazgató nélkül álló iskolámra, 500 iskolás gyermek érdekében — nem érek el célt, nem is igen hallgatnak meg, pedig ezelőtt pár héttel vasárnaponként nagy szülői értekezletet rendeztek, és farizeus módon hangoztatták az iskola, a kultúra és főképpen a „szociális szellemben v«ló nevelés” mindennél fontosabb voltát. Tudom pedig, hogy csak egy szavukba kerülne, és csak az iskola érdekére kellene hivatkoznom. De a tanács nem meri magát belemártani az ügybe, vagy kimondottan rosszindulatú velem szemben. öt óriási csomaggal és „szibériai” öltözékkel vonulok be az iskolába, és ezt, úgy látszik, helyesen teszem, mert amint később az orosz főhadnagy mondja, Oroszországban nem lehet ruházati cikkeket pénzért beszerezni, és valószínű, hogy évekig maradunk kint. Fiam még a saját egyetlen bakancsát is rám akarja tukmálni, de persze nem fogadom el. Úgy gondolom, ha mivelünk dolgoztatni akarnak, el kell, hogy lássanak bennünket. A gyülekezőhelyként kijelölt iskola telve van már emberekkel és csomagokkal. A hivatalos felhívás szerint mindenki 2 mázsás poggyászt vihet magával, s így aki csak teheti, él az alkalommal. Vannak ugyan, akik azért aggódnak, hogy ezek a csomagok nem lesznek biztonságban a hosszú úton, vagy pedig a megérkezés után nagyobb távolságra kell talán gyalogolni, és akkor mi lesz velük. Mégis mindenki fölpakol, ahogyan csak tud. A szegényebbeket közadakozásból gyűjtött élelmiszerrel és pénzzel látják el, és így ők sem szenvednek hiányt. A kapuban fegyveres őrök állnak, és a szomorú hozzátartozóknak nehéz a bejutás. Mindegyiknek akadna pedig még mondanivalója, vagy valami elfelejtett holmit akar a távozónak bevinni. És nehéz a búcsúzkodás, a végleges elszakadás is. Az egyik őr azonban úgy látszik, emberségesebb, és kérésre mégis megengedi a ki-bejárást. Különben is ki merné megtenni, hogy ne hajtsa engedelmesen járomba a fejét, amikor esetleges szökésével saját családtagjai biztonságát veszélyeztetné? Politikai tisztek, karszalagos rendőrök, tolmácsok és egyéb funkcionáriusok futkosnak állandóan ki-be. A tanterem melletti irodában egy kapitány lajstromozza a jelentkezőket. Síró fiatal anyák jelennek meg előtte kis gyermekeikkel és kegyelemért rimánkodnak. Egy rosszindulatú tolmács közvetíti a kéréseket, de a kapitány úgy látszik, jobb indulatú nála, és egyeseket, különösen a gyermekük betegségére hivatkozókat kihúzza a listáról. A legtöbb próbálkozás azonban hasztalan. Magam is megkísérlem, de már a mogorva tolmács hangsúlyából tudom, hogy reménytelen a helyzetem. Nem tévedek, mert a kapitány röviden elintéz, hiába hivatkozom múltbeli antifasiszta tevékenységemre. Este van. Lassan-lassan eltávoznak a hozzátartozók. A még ottmaradottakat kitessékelik. A tiszt is elmegy, magunkra maradunk, gondolatainkkal és őreinkkel. Az egyik sarokban megrögzött kártyások „simít” játszanak. A másik oldalon két fiatal lány viháncol, és kényszeredetten tűri az őrök vaskos tréfáit. Az oroszok nagy csomó fát hoznak be és alaposan megrakják a kályhát. Könnyen tehetik, nem a magukét tüzelik. Mellettem, egy hozzám hasonló korú veterán méltatlankodik az elhurcolás miatt. A közelünkben két fiatalasszony húzódik meg, az egyik csöndesen siratja otthon hagyott két piciny gyermekét. Tréfákkal igyekszem vigasztalni és elterelni figyelmét. Sikerül. Lassan-lassan megnyugszik és földerül az arca. Aztán kibontogatjuk ösz- szekötözött ágyneműinket, és csak úgy, felöltözve elhevere- dünk. Vagy egy óra hosszáig tart még a beszélgetés, de aztán elhallgatunk. Aludni azonban egyikünk sem tud. Mindenki el van foglalva saját gondolataival, amelyek nyugtalanul kavarognak, száguldoznak, utolsó éjszakánk ez idehaza, de első, amit nem a szeretteink között töltünk el. És mit hoz a holnap, és a többi elkövetkezendő nap? No. majd csak lesz valahogy! Bízzunk Istenben. aki az ártatlanul szenvedőkre is gondol és minket sem hagy elveszni! Néma csönd, csak a száraz fa pattogása hallatszik olykor-olykor a kályha felől, és a kártyázok verik a „blattot” egész éjszaka.
