Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

1989. július 15., szombat (Folytatás az 1. oldalról) nem így menne végbe, ha a szocialista Magyarorszá- közelmúltunkban nem let­tek volna a mába is érvé­nyes értékeink. Ne formai­lag. hanem szellemiségében maradjunk hűek e párt ala­pító tagjának és első veze­tőjének hitvallásához. Megrendültén búcsúzunk Kádár Jánostól. Emlékét megőrizzük! Grósz Károly búcsúbeszé­de után 15 óra 40 perckor elhagyta helyét az utolsó díszőrség. Helyüket az MSZMP vezetői foglalták el, s díszelgésük közepette emelték le a ravatalról a Kádár János földi marad­ványait tartalmazó tölgyfa- koporsót. majd helyezték el a székház kapuja előtt vá­rakozó gépkocsiba. A gyászmenet elindulása előtt, fél órával már le­zárták a menet útvonalát: a Szent István körutat, a Lenin körutat, a Rákóczi Nyers Rezső Tisztelt Gyászolók! Elvtársak! Honfitársaim! Búcsúznunk kell Kádár Jánostól. A magyar nemzet kiváló, nemzetközileg elismert ál­lamférfiétól szakít el ben­nünket a kérlelhetetlen sors. A szocializmus eszméjéért, a demokráciáért küzdők sorá­ból hiányozni fog egy nagy­szerű küzdőtárs. Hiányozni fog a politikai élet élvona­lából egy csendes szavú, meggondoltan beszélő, egy­szerű életet élő vezető, aki az emberekért élt, akinek gondolkodásában a nagybe­tűvel kezdődő „Ember” fo­galma uralkodott. Korszakos jelentőségű em­berek ritkán születnek. Ká­dár János közéjük tartozott. Neve elválaszthatatlanul összefonódott a magyarság ügyének és a nemzetközi ha­ladásnak a szolgálatával. A gyász pillanatában mély fáj­dalommal és őszinte tiszte­lettel hajtunk fejet emléke előtt. Porai hamarosan a sírba szállnak, lénye azon­ban kitörölhetetlenül meg­marad nemzeti emlékeze­tünkben. Teljes életet élt. életének 77 esztendejébe sok minden zsúfolódik össze; életre szóló találkozások és fájdalmas el­válások; kiemelkedő sikerek, látványos eredmények és zátonyra futott próbálkozá­sok; élete nélkülözéssel kez­dődött, üldöztetéssel folvta­utat és a Mező Imre utat is. Már ebben az időpontban is érdeklődők sokasága vára­kozott mindenütt, hogy bú­csút vehessen az elhunyt politikustól. A Mező Imre úton a fegyveres erők és testületek tagjai álltak dísz­sorfalat. Kádár János ravatalát a Munkásmozgalmi Panteon központi épülete előtt ál­lították fel. A fekete drapé­riával borított ravatal két oldalán a párt- és állami vezetők, a politikai, a gaz­dasági és a társadalmi élet képviselői, illetve a külföl­di delegációk, valamint a vezetői és tagjai álltak. Délután négy órakor a vég­ső búcsút venni kívánok tö­mege töltötte meg a Mun­kásmozgalmi Panteon kör­nyékét. A gyászmenet rendőrségi autók és motorosok vezeté­sével fél ötkor érekzett a temető bejáratához. Érkezé­sét a rendőautók szirénája, tód ott, majd eljutott a tár­sadalmi felemelkedésig, a nemzetközi nagyrabecsülé­sig. Sokakhoz hasonlóan mélyről érkezett a társada­lomformáló, politikusi élet­pályára. A gyökereket, az akaratát sok minden tette sok alkalommal próbára, de nem szakadt el elveitől, él­tető erőként őrizte magában. Az egykori Csermanek Já­nos nyiladozó értelmű gye­rekként is mindig a jót igye­kezett kiválogatni a világ dolgaiból. A nevelőszülőknél az egyszerű emberséget, a nehézség prizmáján át is optimistán felfogó bölcsessé­get, a munkában megkérge- sedett tenyér simogatásának gyöngédségét leste el, és fo­gadta magába. Humánus gondolkodása, világlátása, az egyszerű embert mindenek fölé emelő tisztelete egy So­mogy megyei kis faluban ivódott porcikáiba. Később felnőtt fejjel visszatekintve az emberré válásról így em­lékezett; „Hatéves koromig egy kis Somogy megyei fa­luban nevelkedtem, amely petróleumlámpával világí­tott. szalmatetős, zsupfedeles házakból állott. Sárba ra­gadt fészek volt, de ez volt az én világom, ott minden teremtett lelket, minden fát, bokrot, dombot és patakot ismertem. Számomra So­mogy, s az ismerős tájak szintén szülőföldemnek szá­mítanak, mert a világra esz­majd gyászzene jelezte. A temető kapujától a menet élén a Magyar Néphadsereg három tábornoka haladit Kádár János három — álta­la is viselt — kitüntetésé­vel. A koporsót katonai díszkísérettel, munkásőrök és katonák díszsorfala kö­zött, vállon vitték a rava­talhoz, majd elhelyezték a koszorúkat is. A ravatal mellett felsora­kozott a katonai díszőrség. A gyászszertartás kezdetéig Kádár János volt harcos­társai, munkatársai, a párt-, az állami, a társadalmi és a tömegszervezetek, mozgal­mak képviselői, a gazdasá­gi, a tudományos, és a kul­turális élet számos vezető személyisége, a fegyveres erők és a testületek tagjai kétpercenként váltották egy­mást a koporsó mellett. A gyászszertartás kezde­tét jelezve felcsendült a Himnusz, majd Nyers Re- csűzott az elhunyttól. mélés, az emberek és kör­nyezetük, a haza megisme­résének döntő idejét töltöt­tem ott.” Az emberiesség lényegé­nek e korai felismerésében rejtőzött a Kádár Jánost ha­láláig elkísérő, töretlen élet- filozófia. A tanoncévek alatt, majd később a munkásélet­ben a megélhetésért küszkö­dés idején is tisztában volt azzal, hogy az ember sorsa a madáchi értelemben vett küzdelem, a szüntelen harc a sors kihívásai ellen. Am a nélkülözés legnehezebb pil­lanataiban is ott pislákolt a láng a szívében. A gyökere­ket a tanonctársak, a sport­ban a labdarúgómeccseken és a sakkcsatákon vetélkedő ba­rátok segítették szárba szök­kenni. De mindenekelőtt és kiváltképpen egy jobb vilá­gért egyesülő mozgalom, amelyről élete végéig vallot­ta: „a mozgalom nevelt, for­mált engemet”. Az ifjúmunkások mozgal­mában indult hosszú politi­kai pályája 1931-ben. Hamar a saját bőrén megtanulta, milyen szívós kitartást, egyenes gerincet és fegyel­met kíván az illegális kom­munista mozgalom. Egy hó­nappal később letartóztatta a politikai rendőrség, nem utoljára. A börtönből 1932- ben szabadult, de 1935-ben ismét letartóztatták. Két év­re ítélték. A negyvenes évek elejétől a legális Szociáldemokrata Pártban is működött, miköz­ben részt vett az illegalitás­ban lévő Kommunisták Ma­gyarországi Pártjának az új­jászervezésében; 1942-től a párt Központi Bizottságának tagja, 1943-tól titkára. Még abban az évben megalakítot­ta a Békepártot, amely a második világháború elva­dult közegében fontos kom­munista kísérlet volt a nem­zeti összefogást szolgálónép­front megteremtésére. Az ország német megszál­lása után — 1944 áprilisá­ban — megkísérelte, hogy a határon illegálisan átjutva, a jugoszláv népi hadsereg segítségével kapcsolatot te­remtsen a Szovjetunióban élő magyar kommunista ve­zetők és az itthon működő Központi Bizottság között. A magyar—jugoszláv határon elfogták, s bár kilétét sike­rült eltitkolnia, kétévi fegy­házbüntetésre ítélték. Onnan megszökött, majd Budapes­ten folytatta az illegális munkát, az antifasiszta el­lenállási mozgalom egyik irányítójaként. A háború vérzivatara után megvalósíthatónak látta azt a világot, amelyért küzdött. A népi demokrácia eszten­deiben. az újjáépítés idején irányító, vezető posztokon tapasztalta, micsoda hatal­mas, gigantikus alkotóerő rejlik az emberekben. Tudta, hogy a gyengeség, a gyarlóság, az önzés hajlama, a kicsinyesség ördöge is ben­nünk rejtőzik, s ha enge­dünk neki, az bizony előjön. De bármennyire is gyarló az ember, a közösségi eszme a kezdetektől benne van gon­dolatvilágában. Haláláig vallotta létjogosultságát, szükségességét annak, hogy a szocializmus emberarcú, a lehetőségekhez képest igaz­ságos és szabad társadalom legyen, amelyben a legkü­lönbözőbb világnézetű em­berek otthonra találnak. Bizakodó, a küzdelmet so­ha fel nem adó ember volt Kádár János.. Alig több, mint két esztendeje, a 75. születésnapja alkalmából rendezett parlamenti foga­dáson mondta válaszbeszé­dében: „Javíthatatlan opti­mista vagyok, mondják ró­lam. Igen, ilyen vagyok, ilyen a világnézetem, ezt diktálják élettapasztalata­im. Mindig, minden helyzet­ben bizakodtam, hogy lesz ez még másképp, jobban is. S ezen nem változtatok a jövőben sem.” De ezt a jö­vőt akkor már szűkre szab­ta számára a sors. Mi mindnyájan, akik gyá­szolni gyűltünk egybe, vall­juk, hogy Kádár János egy­szerre volt a XX. század má­sodik felének jelentős ma­gyar politikusa, évtizedekig kiemelkedő államférfi, az eszméjéhez mindhalálig hű pártvezető, aki szolgálatként fogta fel munkáját. Szolgá­latként az emberért, a né­pért, a pártért. Amikor 1951- ben hamis vádakkal letar­tóztatták, személyében is ér­zékelte a sztálinizmus torz valóságát, emberségét, szí­vében örökre elfordult attól. Pontosan tudta, hogy a vi­lág összetetten bonyolult. Há­rom esztendővel ezelőtt az NBC News televíziós társa­ság riporterének kérdéseire az 1956-os tragikus esemé­nyekről mondta: „Magyar­országon akkor anarchikus viszonyok voltak, amelyek­ben sok elem keveredett.” „Mi a korábbi visszaélések ellen is voltunk, a fegyveres fellépés ellen is, olyan küz­delmet kellett indítanunk, hogy a korábban előfordult visszásságok ne térjenek vissza, és a rendszer szocia­lista maradjon.” Kádár János az 1956-os tragikus események után a kompromisszumok robotosa- ként hirdette meg: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ezzel a bibliai utalás­sal fejezte ki, hogy politikai fordulatot indít el. A kon­szolidáció sikerei révén olyan személyiséggé növeke­dett a nemzetközi politiká­ban, s korántsem kizárólag a munkásmozgalomban, aki­nek a véleményét nem lehe­tett figyelmen kívül hagyni. Illyés Gyula közelmúlt­ban közzétett naplójegyzeté­ben ezt írta egy baráti ta­lálkozásról: Lent a forduló­nál megáll a kocsi; Kádár lép ki belőle, jön felém inte­getve. Hová fordult a világ? S a nemzeti vetlékedés? Ká­dár azt válaszolja: „Meg­tesszük, amit lehet.” Azután nyomatékkai: „S ahogy le­het.” Rákosiék korában a kö­telező vezéri szó így hang­zott: „nekünk mindent le­het; minden úgy lesz, ahogy mi akarjuk.” S az a mi — ki volt? Egy isten ködkép egy csupa köd Sínai-hegyen. Kádáréknál a közhangulat: a földön járnak, ahogy lehet. Ezek Illyés akkori kereset­len szavai. Jól tudjuk, hogy az új lét­rehozása együtt jár a régi, az elavult lebontásával. És a régiben sok a tabuként tisz­telt, a megváltoztathatatlan dogmának hitt. Sokat kell megszüntetni ahhoz, hogy sok újat teremthessünk. A sokféleség elismerése nem gátja, inkább garancája an­nak, hogy az új ió lesz. Ká­dár János a párbeszéd híve­ként igyekezett megnyerni a társadalom különböző réte­geit. Az állam és az egyház közötti viszony rendezése vagy a művészeti alkotósza­badság hatvanas évekbeli ívelése igazolta: mindenki­nek van helye ebben a ha­zában, s mindenki alkotó energiájára szükség van a jövő társadalmának építésé­ben. Most, amikor meghalt, a hivatalokban, a külképvise­leteinken képeket kerestünk róla. Nem találtunk. Kádár János irtózott személyisége előtérbe tolásától, mindvé­gig szerény, egyszerű ember maradt. Ilyennek tisztelte, ezért is tisztelte az ország. 1986 nyarán a külföldi sajtó kérdésére ezt válaszolta: „Engem soha sem érdekelt a rang, bizonyos értelemben a népszerűség sem. Vélemé­nyem szerint bárki, aki azt gondolja, hogy történelmet csinál, ostoba ember. Min­denkinek el kell végeznie a saját feladatát. Ha ez a tör­ténelem része lesz, hát le­gyen.” búcsúbeszéde Valamikor a hatvanas évek közepe táján írtam meg életem első riportját két termelőszövetkezeti tagról. Dél­időben egy kukoricatábla előtt vezetett el az útjuk, me­lyet nagy teljesítményű Mannesmann-motorok öntöz­tek. — Ha ezt Kádár látná — jegyezte meg egyikük. A kukorica levelei ugyanis már szárazak voltak. Az esőztető locsolás enyhén szólva későn jött. Legfeljebb igazolásul szolgált, nem hiába kapta meg a tsz a drága öntözőberendezést. A cikkből ribillió lett. A tsz elnöke felelősségre vont. Hogy mertem Kádár Jánosra hivat­kozni? — Nem én hivatkoztam rá, hanem az emberek, akik itt dolgoznak. A válasz meghökkentette, mert azt hitte, én talál­tam ,ki azt a bizonyos mondatot, amit a riport egyik szereplője mondott. Azóta se írtam le hasonlót, pedig riportútjaim során gyakran került szóba a neve. Egy Biharugra környéki asszony bevezetett földes szobájába, s miközben életének keserű eseményeiről beszélt, resz­kető kezét a sarokasztalon álló feszületre tette. „Áldja meg az Isten Kádár Jánost, amiért eltörölte a kulák- listát.” Az egyik gyárban egy munkás az ő nevével érvelt: „Ha Kádár János tudná, hogyan osztják nálunk a prémiumot, bizony nem hagyná szó nélkül.” Neve, személyisége erőt és valami megnevezhetetlen magabiztosságot kölcsönzött az embereknek. * * * Az emlékeknek nem lehet parancsolni. Olyanok, mint a könnyek. Előtörnek, felbuzognak, megrohanják az embert. Életrekelnek ebben a halk, gyászzenével aláfes­tett, torokszorító csöndben, itt a budapesti pártközpont székházának tágas aulájában, ahol a ravatal áll. Fekete drapériával borított dobogón a koporsó. Oldalán a név: Kádár János. Egyszerű és szerény ez a ravatal. Olyan, ahogyan élt. A koporsónál sok tízezren róják le kegye­letüket. Csütörtökön délután nyitották meg a székház kapuját a gyászolók előtt. Végeláthatatlan sor kígyózott a Parlamenttől a székház bejáratáig. S a sornak még éjféltájt sem akart vége szakadni. Tegnap reggel 6 óra­kor már gyülekeztek az emberek, hogy átlépjék a szék­ház küszöbét, letegyék a kegyelet virágait a koporsó­nál. Jöttek a budapestiek és jöttek az ország minden tájáról. Megszakítatlan sorokban, halk léptekkel vonul­tak el a koporsó előtt. S a gyász csendjét sírás törte meg. Egy asszony zokogott. Valaki karon fogta és kikí­sérte. — Ismerte? — kérdezte tőle. — Kádár Jánost mindenki ismerte. 1957-ben, azon az emlékezetes május elsején kezet fogtam vele. Nem, be­szélgetni nem beszélgettünk, csak a kezemet szorította meg. * * * Nagydarab ember. Nem sír, csak küszködik a köny- nyeivel. Int, hogy nem tud beszélni a meghatódottság- tól. R kegyelet virágai — Szomorú nap — mondja mellette egy másik. Ru- dolszki Péter, mutatkozik be, Szabolcs megyéből érke­zett. Egy tejüzemben dolgozott, onnan ment nyugdíjba. — Találkozott Kádár Jánossal? — Igen, Csepelen egy nagygyűlésen. Az évre nem em­lékszem pontosan, a ’60-as évek elején lehetett. Soha nem felejtem el az arcát, meg ahogy beszélt. Azt tisztel­tem benne, ahogy a munkáról szólt. Meg amit a mun­kásemberekről mondott. Ezért jöttem el a temetésére. Én már tegnap itt voltam. De olyan hosszú volt a sor, hogy nem jutottam be a székházba. Fekete egyenruhás bányászok közelednek. — Honnan érkeztek? — Tatabányáról jöttünk 45-en — válaszolja Bérezés László. — Mit jelentett Kádár János a bányászoknak? — Nagyon nehéz most a meghatódottságtól beszélni. Én személy szerint elfogult vagyok vele szemben. Ne­künk a példaképet jelentette. Én így érzem, s úgy hi­szem, nem hangzik nagyképűen, ha ezt a bányásztár­saim nevében is kifejezem. Személyesen nem volt al­kalmam találkozni vele, de ismerem az életútját. * * * Sokan jöttek el Békés megyéből is. A bejáratnál ta­lálkoztam a medgyesegyháziakkal. — Én nagy tisztelője vagyok Kádár Jánosnak — mondja Maknyisz Endre, a Haladás Termelőszövetkezet tagja. — Amit elért az ország, Kádár Jánosnak köszön­heti. Jó politikusnak tartottam, aki szót tudott érteni az egyszerű emberekkel is. A falun is becsülik, az idő­sek is, hiszen nyugdíjat kapnak. Biztosan vannak, akik nem így vélekednek, de én így őrzöm emlékezetem­ben. Csapó Gábor medgyesegyházi nyugdíjas Békéscsabán találkozott Kádár Jánossal egy nagygyűlésen. — Milyen benyomása volt róla? — Szívesen választom példaképemnek, azt hiszem, mások is. Tartásban, szerénységben, őszinteségben le­het tanulni tőle. Szarvas Andrásné békéscsabai és Vass Józsefné sar- kadi országgyűlési képviselő az ipari bizottság ülésére érkeztek. Elmondták, hogy a tanácskozás megkezdése előtt időt szakítottak arra, hogy leróják kegyeletüket. — Az elmúlt 32 évben voltak buktatók is, de meg vagyok győződve, hogy Kádár János az egész nép fel- emelkedéséért dolgozott. Én így ítélem meg őt. Abban is biztos vagyok, hogy mélységesen tisztelte az értelmes embereket. Munkásérzelmű ember volt, ám becsülte az értelmiséget is. — Még képviselőségünk első hónapjaiban találkoz­tunk a Parlamentben Kádár Jánossal — veszi át a szót Vass Józsefné. — Szembe jött velünk és köszönt. Saj­nos, nem beszélgettem vele. A könyvét megvettem, és szerettem volna, ha kézjegyével látja el, de megbete­gedett és nem tudtam találkozni vele többé. Nagy po­litikusnak tartottam, voltak tévedései, de azok eltör­pülnek az eredményekhez képest. ♦ * * A Parlamenttől a székház bejáratáig kanyargó sor mintha sohasem akarna elfogyni. Pedig már elmúlt dél. Nemsokára közeledik a protokolláris búcsú. Bezáródik a székház kapuja. Az emberek mégis jönnek, hozzák a virágokat. S emlékeiket idézik. Van, aki kezet fogott vele, van, aki szót váltott vele, vagy közelebbről is­merte, esetleg csak a tv-ben látta. Mindenki őriz vala­milyen emléket. A koszorúk elhervadnak, a könnyek felszáradnak. Am ezek az emlékek túlélik a halottat, s beleíródnak történelmünkbe. Serédi János Utolsó útjára kísérik Kádár Jánost július 14-én a Mező Imre úti temetőben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom