Békés Megyei Népújság, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

1989. július 15., szombat o mmrna Kádár Jánosban a hazai és a nemzetközi közvélemény azt a politikust' tisztelte, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a helsinki folyamat elindításában és következe­tes képviseletében, a kelet— nyugati párbeszéd kibonta­koztatásában. Értékes, gyü- bölcsöző kapcsolatokat épí­tett Magyarország számára a hazánktól keletre és nyugat­ra, északra és délre fekvő földi tájakon, ezt nem lehet eléggé nagyra értékelni. A magyar kommunisták úgy emlékeznek Kádár Já­nosra, mint aki a nemzeti megbékélés érdekében min­dig kész volt a megegyezés­re. Nem feledkeznek meg a hatvanas, hetvenes évek Ma­gyarországáról, amikor ha­zánkat — lehetőségeinkkel és korlátáinkkal együtt is — a megújulás előfutáraként tartotta számon a nemzetkö­zi és a honi közvélemény. Küzdelmes élete számunkra intelem is egyben: ismer­nünk kell történelmünket és tisztelnünk kell értékeinket, mert enélkül nem őrizhetjük meg önbecsülésünket. Igaz ez akkor is, ha ma az ország nehéz helyzetben van. Mai problémáink jó ré­sze a múltban gyökerezik, kevéssé kidolgozott kon­cepciókhoz, félig megvaló­sított elképzelésekhez, né­ha tévhitekhez, néha fél­igazságokhoz és félelmekhez kötődik. A korszaknak azt a részét téves ítéletek, ku­darcok is tarkították. A hi­bákat beismernünk, a ta­nulságokat megszívlelnünk kell. Minden új dolog szü­letése nehéz és felelősség- teljes dolog. Magyarország elindult egy úton még Ká­dár János idejében és kor­szakában. Olyan úton, ame­lyen előtte senki sem járt, s amelynek .kitaposása egyál­talán nem könnyű, áldoza­tokkal is járó küzdelem. Most párbeszédben áll az egész ország. A jövőért agi- gódó eszmecseréket, vitákat fel kell hogy tudjuk válta­ni a személyes ambícióktól függetlenül, a közös sors vállalásán alapuló, a nemzet felemelését szolgáló össze­fogással. Tisztelt Gyászolók! Személyemben is búcsú­zom Kádár Jánostól, meg- hatottan, szomorúan. Több mint negyven esztendeig voltunk politikai fegyver­társak a társadalmi haladá­sért folyt küzdelemben. Együtt vettünk .részt a kom­munista és a szociáldemok­rata párt egyesítésében Nagybudapesten. Együtt küzdöttünk a kritikus idő­szakban a Rákosi-vezetés és a dogmatizpus ellen. Együtt dolgoztunk sokáig a refor­mokért. Egy bizonyos pon­ton különváltunk a változá­sok méreteinek, módszerei­nek és ütemének kérdésé­ben, de sohasem az eszmé­ben és a fő irányban. Me­ditálva, sokszor vitázva, de mindig egymásra is figyelve jártuk ugyanazt az utat. Most érzem mennyire igaz: ha hozzánk közel álló tár­sunkat veszítjük el, saját énünkből is hiányozni fog valami. De vallom, hogy nemcsak nekem, hanem az egész or­szágnak hiányozni fog. Kor­szakos munkásságával olyan politikát képviselt, amely az embereket a haza fel- emelkedése érdekében nem elválasztani, hanem össze­fűzni akarta. Olyan nem­zeti közmegegyezésre töre­kedett, ami termékenyítő energiát adó, a gyümölcsöző együttműködést, a számára mindenekfelett tisztelt egy­szerű, diolgos embert, a munkást, a parasztot, a mű­vészt, az értelmiséget, a po­litikust szolgálta. Rokon­szenves, bölcs, szerény egyé­niségére nagy szükség len­ne ma is. Az életben már nem, de emlékezetünkben és szí­vünkben még sokszor le­szünk együtt halott bará­tunkkal, elvtársunkkal. Kádár Jálnos barátunk, elvtársunk, honfitársunk, búcsúzik tőled a párt, bú­csúzik tőled a nép! Nyugod­jál békességben! Isten ve­led, János! Ezután Straub F. Brúnó, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnöke lé­pett a mikrofonhoz. ' Straub F. Brúnó búcsúbeszéde Tisztelt Gyászolók, Családtagok! Allamférfiútól búcsúzunk, századunk nagy magyar po­litikusától, történelmünk különös sorsú, tragikus hő­sétől, akinek a poklokat is meg kellett járnia, hogy az­után teremteni, alkotni, tud­jon, és akinek végnapjai shakespeare-i sorokat juttat­nak eszembe: „A rossz, mit ember tesz, túléli őt; A jó gyakorta sírba száll vele.” Nem a túlélők kíméletlen­sége idézteti velem ezeket a szavakat, hanem a megren- dültség és a tapasztalat. A megrendültség, mert egy ma­gányos nagy fa dőlt ki mel­lőlünk, aki már sejtjeiben érezte kikerülhetetlen pusz­tulását. És a tapasztalat szól belőlem, mert a közeljövő mindig átlép az elődökön, olykor érzelmekkel telítet­ten, olykor közönyösen, sőt cinikusan, de nagyon gyak­ran mindenképpen igazság­talanul. Ha Kádár János még kö­zöttünk volna, a maga fa­nyar bölcsességével, népi ihletésű józanságával bizo­nyára ugyanezt mondaná. Talán hunyorítana is hozzá, tudván, hogy a halál épp oly kikerülhetetlen, mint az utó­kor önigazoló ítélkezése azok fölött, akik a legnehezebb időkben mertek szerepet vállalni a történelemben. És ö azok közül való volt. Azt a harmincnál is több esztendőt, amit hazánk első embereként élt meg. immár végérvényesen Kádár-kor­szakként őrzi meg a históriai emlékezet. Neve egy hosszú és tanulságos időszak jelző­je lett. Ez ellen már hiába tiltakozna szikár puritaniz­musa, a személyiség kultu­szát következetesen elutasí­tó erkölcsi és politikai érzé­kenysége. De hát ki tudta volna nála jobban, hogy a személyes szándéknak min­dig meg kell hajolnia az élet valóságai előtt?! Hiszen sok­szor meghajolt ö is, mert meg kellett hajolnia. Nem önmagáért, hanem a vállalt szolgálatért. Mert Kádár Já­nos szolgált. Előbb talán csak egy osztályt és egy pártot, majd a magyarság millióit, bennünket, a nem­zet párton kívüli többségét is. Szolgált a Biblia bölcses­ségéből is merítve, amikor küldetése úgy kívánta, mondván: „Aki nincs elle­nünk, az velünk van!” — olyan ismerősen és megköny- nyebbülést hozóan csengenek fülünkbe ezek a szavak. És ez a mondat a hihetetlennek tűnő nemzeti közmegegye­zés legsérthetetlenebb, első számú alapelve lett. Minden­ki számára érthető és min­denki számára biztató, mert emberséget sugallt. Ember­séget az embertelenség évei után. Reményt a reményte­lenség évei után. Társadal­mi békét a békétlenség évei után. Államférfiúként talán a legnagyobb tette volt az, hogy ráérzett a nemzet óha­jára, és elvállalta annak szolgálatát. Pedig bizonyára végiggon­dolta százszor, hogy az ideo­lógia bilincseinek lazítása, a magánboldogulások felsza­badítása, vagy a sajátosan, kádári módon értelmezett szövetségi hűség olyan lánc­reakció kezdőpontja lehet, amely függetlenedik akara­tától, sőt, félreállítja őt is. Őt, a kis engedékenység és a nagy kompromisszumok mesterét. De Kádár János elvállalta ezt a sorsot. Olyan korban és olyan környezet­ben vált reformkezdeménye­zések támogatójává, sőt ol- talmazójává, amelyik a kö­vületek kora volt, eszme-kö­vületekkel és kövület-embe­rekkel. Az utókor biztosan igazolni fogja majd, hogyha akkor nem az Ő személyisé­ge áll ennek az országnak az élén, úgy ma nem a demok­ratizálódás, hanem a leg­jobb esetben i£ az elavult intézmények bontogatásával küszködnénk. Tisztelt Gyászolók! Államférfiútól búcsúzunk. Olyan magyar államférfitól, akinek nevét nemcsak egy nemzet emlékezete őrzi meg, hanem Európa emlékezete is. Hiszen Kádár János felis­merte, hogy a kettészakított Európa nem realitás, csupán egy korszak torzszülöttje. Felismerte, hogy a fenyege­tések párhuzamos monológ­jai helyett a kölcsönös meg­értés érdemi dialógusaira van szükség. És minél előbb, míg az emberiség nem tesz maga ellen- valami jóvátehe­tetlent. Megértésre nem mindig és nem mindenhol talált. De a párbeszéd elkez­dődött, s napjainkra már a rendszerek és az országok természetes érintkezési mód­szerévé vált. Így vált egye­temes értékű történelmi tet­té az a külpolitikai nyitás, melyhez Kádár János sze­mélyisége, mentalitása: a sajátos kádári észjárás kel­lett. Nehéz elhinni, hogy földi valóságában nincs már kö­zöttünk. Nehéz elhinni, hogy Ő, aki hűséggel szolgált — ha nem is feddhetetlenül —, felmondott nekünk örökre. Űrt hagyott maga után. És ezt az űrt érezzük valameny- nyien, pártállástól függetle­nül. Hiszen ez a magyar nép végül befogadta, legendákat szőtt alakja köré, botlásaira talált mentséget, hibáira magyarázatot, gyengéire, vét­keire feloldozást adott. Most a föld fogadja be. Vele legújabb kori történel­münk egy darabja száll a sírba. Búcsúzom tőle. Hi­szem, hogy egy ország bú­csúzik tőle és kívánja velem együtt, hogy fedje béke po­rait! Végezetül Kolláth Pál, a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyár lakatos csoportve­zetője mondott búcsúbeszé­det. Kolláth Pál búcsúbeszéde Tisztelt Kádár elvtárs! Búcsúzni jöttem. Több ezer társam nevében, akik kimondva, kimondatlanul, hasonlóan éreztek ön iránt, mint én. Angyalföldi mun­kás vagyok. Munkahelyem a hajógyár, lakóhelyem a XIII. kerület, melyhez Ká­dár elvtárs is sok szállal kötődött, ahová szinte haza­járt. A környezetemben élők, pártunk tagjai, pártszerve­zetem, pártonkívüli munka­társam, ismerőseim szerete- tét. tiszteletét, nagyrabe- ' csülését kívánom kifejezni. Az ön munkássága, élete, szorgalma, töretlen tenni akarása. elkötelezettsége, nemcsak a sajtóból, televí­zióból jutott el hozzánk. Gyárlátogatásai alkaímával, országgyűlési választóbeszé­dei megtartásakor, találko­zásainkkor, személyesen győződhettünk meg arról, hogy értünk, velünk, a munkásokért dolgozik. Köz­vetlenségével, egszerű, köz­érthető előadásaival, a dol­gokat nevén nevező beszé­dével értünk, hozzánk szólt. Érdeklődése a dolgozók iránt, felelősségérzete sor­sunkért, nem a hivatásos és fizetett politikus, hanem az osztályából kinevelődött, azt haláláig hűen szolgáló em­ber becsületessége volt. Sze­retik önt Angyalföldön a munkások, értelmiségiek, a választópolgárok és egyál­talán az emberek. Lehet, hogy nem is min­dig tudtuk, miért, de érez­tük. nem hivatalból, hanem hivatástudatból törődött ve­lünk. Beszédemből úgy tűn­het, csak a miénk volt ez az érzés, de azt hiszem, nemcsak Angyalföldé, ha­nem minden jóérzésű em­ber véleménye ez. Ők nem felejtik el, hogy az ön ve­zetése idején, becsületes munkával milliók jutottak el a nincstelenségből odáig, hogy ma van veszteniva­lónk. Tudom, sokan nem ér­tették meg. Ügy látszik, azok, akik igazán közelálló­ként. mint mi munkások, és akik távolról, mint sok világhírű külföldi politikus, látták, értékelik igazi nagy­ságát. A párt megújulása, me­lyen egy emberöltőn át dol­gozott. nem egy, de több fiatalos, dinamikus, tettre kész Kádár Jánost igényel ma is. Céljaink eléréséhez olyan vezetők kellenek, akik nem felejtik el, honnan jöttek, kikért dolgoznak, hová és kikkel akarnak el­érni, olyanok, mint ön, Ká­dár elvtárs. Most mi jöt­tünk el Önhöz; mint ahogy, rengeteg gondja, munkája, kötelezettsége ellenére Ön is rendszeresen eljött kö­zénk. Ezek az alkalmak szá­munkra ünneppé váltak, feltöltött minket és jelenlé­tével erőt adott az egész mozgalomnak. Kádár elv- tástól tudjuk, nemcsak ne­künk volt szükségünk ezek­re a találkozásokra. A köz­tünk töltött idő, a beszél­getések, szabad programok őt is pihentették, magabiz­tosabbá tették. Nem egy­szer utólag jöttünk rá, hogy mikor véleményünket kér­te. készülő sorsdöntő kér­désekben osztotta meg gon­dolatait. Hagyatéka nem össze­gyűjtött anyagi javakból áll. Önt az életből a munka, a feladatok, az ország, az em­berek jobb élete, boldogu­lása mozgatta, vezérelte. Fizetségnek az eredménye­ket, az emberek megelége­dését tartotta. Mi, akik örökségében osztozni aka­runk. kemény munkát ka­punk, ezt megtisztelő bi­zalomnak, feladatnak érez­zük. Búcsúzom öntói egy munkáskerület. Angyalföld, a Magyar Szocialista Mun­káspárt hajógyári tagjai, a pártonkívüliek és az Önt szerető, becsülő és tisztelő emberek nevében. Utolsó találkozásunkkor azzal az ígérettel térünk haza, hogy emlékét, leg­jobb tudásunk szerint vég­zett munkánkkal, ügyünk iránti szilárd elkötelezett­séggel, az önéhez hasonló szerénységgel, tisztességgel, a valóságos helyzetből ki­indulva, megújulva végez­zük. Ezen gondolatok jegyé­ben, tisztelettel. lehajtott fővel egy nagy közösség ne­vében búcsúzom öntől, tisz­telt Kádár János elvtárs. Emlékét megőrizzük! A Kádár János emléke előtt tisztelgő, pályafutását felidéző, munkásságát mél­tató beszédek elhangzását követően, az elhunyt politi­kus koporsóját ugyancsak vállon^ katonai díszkíséret­tel és tiszteletadás mellett vitték át végső nyughelyére. A sírhely előtti gyepet el­Nyers Rezső, az MSZMP elnöke és Grósz Károly, a párt főtitkára a gyászszer­tartás közben találkozott a Kádár János temetésére érkezett külföldi küldöttsé­gekkel. A találkozón jelen volt Németh Miklós, Pozs- gay Imre, az MSZMP elnök­ségének tagjai, Szűrös Má­tyás, az Országgyűlés elnö­ke, Barabás János, a Köz­ponti Bizottság titkára, a temetést szervező bizottság tagjai. Nyers Rezső köszönetét mondott a testvérpártok ve­zetőinek azért, hogy részt vettek Kádár János búcsúz­tatásán. Hangsúlyozta: együttérzésük erőt ad a to­vábbi munkához. „Nagy for­radalmárt, a magyar és a nemzetközi munkásmozga­lom kiemelkedő alakját, né­pünk hű fiát temetjük. Esz­méit megőrizzük a jövőnek. Politikájából annyit változ­tatunk, amennyit az idő megkövetel és amennyit ő is változtatna, ha teljes ere­jével közöttünk lehetne” — mondotta. A találkozón Jegor Liga- csov, az SZKP PB tagja, a Központi Bizottság titkára, a szovjet küldöttség vezetője tolmácsolta a szovjet párt- és állami vezetés, a Szovjet­unió népe részvétét. Kije­lentette: a kiemelkedő sze­mélyiségek jelentőségét a történelem mutatja meg, azonban a ma élőknek is is­merniük kell Kádár János életét, munkásságát. Emlé­keztetett arra, hogy ő vezet­te ki Magyarországot az 1956-os nemzeti tragédiából, s indította el a korszerű szo­cialista fejlődés felé. A szov­jet emberek nagy tisztelet­tel emlékeznek Kádár János­ra, akinek internacionaliz­musa a Szovjetunió és más népek iránti megbecsülése ma is példaértékű a mun­kásmozgalomban. A szovjet kommunisták nem felejtik Kádár János szavait: „Nincs, nem volt és nem is lehet szovjetellenes kommuniz­mus”. Felszólalt Giancarlo Pajet- ta, az Olasz Kommunista borították a kegyelet koszo­rúi és virágai. A koporsót Kádár János özvegye és hozzátartozói, a Politikai Intéző Bizottság tagjai, a külföldi delegációk vezetői, valamint számos közéleti személyiség kísérte. A te­metés megrendítő és vissza­vonhatatlan aktusa előtt Kádár Jánosné koszorút do­bott férje koporsójára, majd fenyőgallyakkal borították azt. Kádár János koporsója fölé a Szózat hangjai mel­lett emeltek sírhantot. A gyászszertartás végén felhangzott az Internacioná- lé, majd a díszzászlóalj dísz- menetben vonult el a nyug­hely előtt. Párt Garanciális Bizottságá­nak elnöke, aki a baráttól, a kommunista és munkásmoz­galom nagy alakjától búcsú­zott. Tolmácsolta az olasz kommunisták, személyesen Achillle Occhetto főtitkár, s minden olasz dolgozó részvé­tét. Elmondta, hogy az el­múlt másfél napon a rava­talhoz járuló gyászolók tíz­ezrei mély benyomást tettek rá. Az MSZMP iránti új bi­zalom jeleként, a jövő hír­nökeként és garanciájaként értékelte. A mintegy 40 perces talál­kozó végén Nyers Rezső kö­szönetét mondott azoknak a nem kommunista vagy szo­cialista politikai erőknek, amelyek képviselői a- béké­ért és a földrészünkért ér­zett felelősség tudatában ér­keztek Budapestre, hogy megadják az utolsó tisztes­séget Kádár Jánosnak, az európai népek békéjéért és együttműködéséért dolgozó magyar államférfinak. * * * Nyers Rezső, az MSZMP elnöke és Grósz Károly, az MSZMP főtitkára fogadta Jegor Ligacsovot, az SZKP Politikai Bizottságának tag­ját, a Központi Bizottság tit­kárát, aki az SZKP képvise­letében Kádár János temeté­sére érkezett hazánkba. Je­gor Ligacsov tolmácsolta a szovjet párt- és állami veze­tés részvétét a magyar és a nemzetközi munkásmozga­lom kiemelkedő személyisé­gének elhunyta alkalmából. A megbeszélésen a felek hangsúlyozták: továbbra is kölcsönösen fontosnak tart­ják az MSZMP és az SZKP szoros elvtársi viszonyának fejlesztését, hazánk és a Szovjetunió kölcsönösen elő­nyös együttműködésének bő­vítését. Ez felel meg annak a szellemnek, amelyet Kádár János egész életében képvi­selt. A megbeszélésen íelen volt Anatolij Dobrinyin, a Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsa elnökének tanácsadó­ja, valamint Borisz Sztuka- lin, a Szovjetunió magyaror­szági nagykövete. Találkozó » külföldi delegációkkal Békéscsabán a megyei pártbizottság székházában tegnap délután kettőtől róhatták le kegyeletüket az emberek Kádár János gyászszalaggal átkötött fényképe előtt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom