Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

1989. június 3., szombat o KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Hogyan humanizálható az állam hatalma? A Bibó-emlékülés kapcsán ifj. Bibó Istvánnal édesapja emlékéről beszélgetett a szegedi rádió egyik szerkesztője, Marga Mária, felidézve azt a vélekedést, amely szerint „ez a magyar demokrata hányatott élete során szakadatlanul azon gondolkodott, miként lehetne megregulázni a társa­dalomban ható erőszakot, hogyan humanizálható az állam hatalma?”... Ezek a problémák végül is ma is gondok maradtak ... — Ez tulajdonképpen minden társadalomnak gondja. Csak hát — az ő gondolatmenetét próbálva folytatni — ebben a huma­nizálásában és erőszakmen­tesítésben a nyugat-európai társadalmak sokkal mesz- szebb jutottak. Kikísérletez­tek olyan módszereket, ame­lyeket elég jól lehet hasz­nálni mindenféle hibájuk és tökéletlenségük ellenére is, itt nálunk pedig, nagyon sok történelmi oknál fogva eze­ket a módszereket vagy nem kísérletezték ki olyan mély­ségben. vagy nem sikerült úgy átvenni őket, hogy használni lehetett volna. A történelem úgy alakult, hogy a társadalomban levő erő­szakmennyiség mindig több, mint amennyinek Európában lenni kellene .. . — Édesapjának volt egy olyan elgondolása is, amit a Nemzeti Parasztpárt terve­zeteként is ismertek. Ez pa­píron maradt. Eszerint az, ami most Magyarországon van, hogy Budapest egy nagy „vízfejjé” nőtte ki ma­gát, elkerülhető lett vol­na... — Ez egv közigazgatási ■területrendezési javaslat volt. Ennek az alapötlete Er­dei Ferenctől származott, aki először felismerte az al­Hallgat a tömeg — olva­som a Népszabadság belső vezércikkében. Ügy véli, ma szinte mindent ki lehet mondani anélkül, hogy a dolgok megváltoznának. Be­szélünk, jól odamondunk, bírálunk, de igazából sem­mi sem történik — már az aktiv keresőképes lakossá­got is fenyegeti az elszegé­nyedés veszélye. A szavak, úgymond, elvesztették hite­lüket. Soha nem látott hangvé­telű, sokkoló hatású ténye­ket feltáró írások jelennek meg, mégsem tudják felkel­teni az egyre enerváltabb, érzéketlenebb politikai köz­vélemény figyelmét. A ben­nünket körülvevő disszonáns hangok áradatában csak egy a biztos — az általános el­bizonytalanodás. Kisstílű manipulációk hálójában szo­ronganak mindazok, akik­nek egyáltalán módjuk van manipulálni. A többiek meg elnyomorodnak. Sarkaiból kifordított vi­lág ez. Azok osztogatnak ta­nácsokat, buzdítanak helyt­állásra, akik nem öt-hatezer forintból, vagy kisnyugdíj- ból élnek? Egyesek azt mondják: a kormány vagy nem ura a helyzetének, vagy úgy tesz, mint aki sem­miről sem tud. Mások azt tartják: ez a nyíltság nem jó irányban halad, megbé­nítja a gondolkodást és a cselekvést, sokkolja a töme­geket. Budapesten meggyö- ződéses reformerek álltak az élre, megnyerték az állam- és a pártapparátus többsé­gét, de a fundamentalistá­kat (értsd: dogmatistákat) még nem fosztották meg a hatalomtól. Bár már nem ők adják meg az alaphan­got, egyfajta arcnélküli földi tanyás városnak azt az előnyét, hogy kikapcsolta a falusi élet hátrányaiból a földművelő lakosságot azál­tal, hogy az évnek a mező- gazdasági munkára való ide­jét töltötték a tanyán. Illet­ve a munkabíró idejüket töltötték ott. De télen bért voltak a városban. A gyere­kek a városban jártak isko­lába. Volt egy városi háza a parasztnak, és volt egy ta­nyája. És az öregek is bent voltak a városban, ami azt jelentette, hogy a város közéletében, kultúrájában mindenki teljesjogúan részt vett. Eközben ez a gyerek nyáron kiment földet mű­velni. Tehát a mezőgazdasá­gi népességnek az alföldi ta­nyás városban egy olyan konstrukciója adódott, amely szerint tervszerű városfej­lesztéssel Magyarországon el lehetne érni, hogy majdnem minden területnek lehetne egy olyan városa, ami a környező területekről félna­pi szekerezéssel, vagy akár gyalogúttal elérhető, tehát a gyerekek járhatnának oda iskolába, a paraszt járhatna oda piacra, az orvosi ellá­tást él lehetne érni. S ez azt jelentené a gyakorlatban, hogy nem kellene elhagyni a falut azért, hogy emberi életet éljenek, mert minden falunak volna egy olyan vá­rosa, ahová ilyen módon mumusként továbbra is je­len vannak a politikai köz­életben. Közben a társada­lom egészét áthatja valami­féle hamis stabilitástudat. Pedig valamennyien él­vezzük az államvezetési kö­vetkezetlenségek áldásait; viszonyainkban nincs más, mint kiszolgáltatottság és félelem, mögötte a tehetet­lenséggel. Átlagosan napi 13,1 órát dolgozunk, ám mintha ez is kevésnek bizo­nyulna megélhetésünk bizto­sításához, s ahhoz, hogy a költségvetés hiánya az idén ne közelítse meg a 200 mil­liárd forintot. Hát hol a hi­ba, hol keressük? Ebben az amúgy is értelmiségellenes hangulatban könnyű lenne felelőssé tenni a történte­kért az értelmiséget, csak­hogy ne feledjük: épp ezen réteg jelentős része volt so­káig kirekesztve a hatalom­ból. Igazuk lehet azoknak, akik szerint ma elsősorban erkölcsi, s nem politikai és gazdasági válság van. Mert ha magas presztízsű, vezető állású emberek kompromit­tálódnak, akkor a társada­lom értékrendje teljesen fel­borul. A munkamorál műkö­désének súlyos zavarai kö­zepette az összefonódás, bra- tyizás, a korrupció, a külön­féle előnyök és kiváltságok elérése a lényeges — a mun­ka nem számít, „ök lopnak tőlünk, mi lopunk tőlük” — mondja a munkás, s lám, már a diák is tudja: nem érdemes négy éven át meg­feszülni a tanulásban, hi­szen meg lehet venni-sze- rezni az érettségi tételeket is. Kapkodás, fejetlenség, ösz- szevissza beszélés, egymás­nak betartás jellemzi kap­gravitálhatna. Ebbe aztán apám nagyon sok energiát fektetett, amikor Erdei Fe­renc belügyminiszter lett és másfelé ment el az aktivi­tása. 1945 és 50 között apám ezt kidolgozta. Ügy gondol­ta, hogy a háború utáni ,,tabula rasa” éppenhogy na­gyon alkalmas volna a vár­megyerendszer felszámolásá­ra, amely a nemesség önkor­mányzatára alkalmas volt, de a nép önkormányzatára nem. Azok a nemesek ugyanis a megyei közgyű­lésre bevonultak és heteket ott töltöttek, de az nem volt kiesés a munkájukból, mert nem ilyen volt az életfor­ma. A paraszt nem mehet három napi járóföldre való központba, tehát neki kisebb körzet kell. Kiszámították, hogy talán még a járások­nál is valamivel kisebb kör­zet. Kiszámították az opti­mális körzetméretet, ami egy olyan 90-100 város lett vol­na, amiből 70-80 megvan, 10-15 kifejleszthető, 5-6-ot újra kellene építeni. Apám azt is megfogalmazta, hogy mennyivel jobb volna, ha a régi vármegyerendszer nem maradna meg, és nem jönne létre az a hatalmi centrum, ami volt régen is a megye csolatainkat, melyek amúgy is megtépázottak. Komor eu­fóriával keressük a hiteles helyeket és hiteles embere­ket egy reális és igazságos politikai program kialakí­tása végett, egyelőre mind­hiába. Az alternatívok épp­oly kevéssé tudnak közel férkőzni a különböző politi­kai kultúrájú és műveltségi szintű emberek tudatához, mint az eleddig monopol­helyzetben levő MSZMP. Az alul lévők bizalmatlanul fo­gadnak minden felülről jö­vő kezdeményezést (persze, erről legkevésbé az ellenzék tehet). Most érezzük csak igazán annak hátrányát, hogy korábban — döntésho­zatali jog híján — generá­ciók tűntek el a süllyesztő­ben. Fiatal, tehetséges em­berek még ma is csak rit­kán kapnak igazi nagy fel­adatokat, csak lassan jut­nak fel a parancsnoki hídra. S ha sikerül nekik, a ma­gyar életben szokásos hát­térből való támogatás, a „keresztapák” nélkül ott is nehezen boldogulhatnak. Az MSZMP és az ellenzék között megindult tárgyalás jelenlegi szakaszában a sü­ketek párbeszédéhez hason­lítható; úgy tűnik, politikai, társadalmi létünk ugyanab­ba a csapdába esett, mint gazdasági életünk: elvesztet­te tiszta erkölcsi alapját. Nem véletlen, hogy Németh Miklós, a megválasztását kö­vető első tévényilatkozatá­ban annyira hangsúlyozta az olyan szavak fontosságát, mint a „tisztesség”, a „be­csület”, a „lelkiisnyzret”. A nemzet mára elveszítette azonosságát önmagával, a korábbi elhallgatások, ma­nipulációk, megalkuvások eredményeképpen kiveszett belőlünk az összetartás ösz­töne, csak az önfenntartásé maradt meg. Csip-csup ügyekben is a nagyágyúhoz, központjában, mert abba csak bele fognak jönni az új urak. És ez szó szerint megtörtént. Ma egy megyei párttitkárnak akkora hatal­ma van, vagy volt, ami ab­szolút egészségtelenül hatott a vidék fejlődésére. Budapest vízfejjé növése persze sok minden másból is adódott. Nemcsak a ,,ki- egyezéses” föllendülésből, hanem a kulákság és a pa­rasztság szétveréséből stb. Minden egzisztencia mene­kült a városba, ahol el le­hetett bújni... Most aztán ott vagyunk, ahol va­gyunk . . . — Elég sokáig mellőzték az édesapját. Ez a mostani szegedi konferencia az első alkalom, hogy ilyen módon megemlékezzenek róla. — Ilyen hírveréssel és ilyen méretű nyilvánosság­gal az első. Ugyanakkor na­gyon nehéz megmondani, hogy ki volt az első, mert ez egy fokozatos eseménysor­nak a következménye. A leg­elsők közé azok tartoztak, akik a ’60-as vagy ’70-es éyekben olvasták, vagy gé­pelték, xeroxozták a harma­dik út példányait. Én nem is rangsorolnám ezeket, mert mindenki jól tette, hogy a maga dolgát ebben elvégez­te. Nem sokkal a halála előtt érezhető volt, hogy a fiata­lok nagy érdeklődéssel for­dulnak felé. Sokról tudok, akiket csak az udvariasság és a tisztelet gátolta abban, hogy fölkeresse. Hivatalos oldalról is fokozatosan nyí­lik az érdeklődés egy idő óta és most már elmondhat­juk, hogy ez a két vonal össze is fut és nincs mit megkülönböztetni. o sztrájkhoz folyamodnánk, bizalmatlanul viseltetve a helyi korifeusok probléma- érzékenységével és megoldó­képességével szemben, ugyanakkor a legalapvetőbb munkafeltételek hiánya ese­tén sem emelhetjük fel sza­vunkat. Fortélyos félelem igazgat szinte valamennyi­ünket, meg ott mocorog bennünk a kisördög: minek, hisz úgysem lesz, úgysem le­het érdemi változás. Kérdés az is, hogy az újon­nan szerveződő politikai formációk kínálnak-e új ér­tékrendet, cselekvési prog­ramot, de talán az foglal­koztat ma bennünket legin­kább: valóban lehetetlen lenne az erkölcsös kiegye­zés az egyes társadalmi és politikai csoportok, csopor­tosulások között? A több­pártrendszer felé nyitást csak azért tervezik, hogy ki­engeszteljék a kedve szegett, fásult lakosságot, meg hogy a kényelmetlen ellenzéket is bevonják a népszerűtlen in­tézkedések meghozatalába? Az egész nem lenne más, mint a hatalom újabb trükk­je saját „modernizálására”, legitimálására? Nem lehet tudni. Csupán abban lehetünk bizonyosak, hogy a reformellenes szárny képviselői még nem merész­kedtek a nyílt politizálás vi­zére, még mindig nincs ben­nük annyi civil kurázsi, hogy a tömegek előtt is vál­lalják önmagukat és igazi gondolataikat. S bár most — jelképesen szólva — össze­zsugorodnak, mint a mese­beli Csip-csup csodák Kalán nénije, nem kell különösebb jóstehetség annak megjö­vendöléséhez: alkalmasint újra naggyá nőhetik ki ma­gukat. Lehet, hogy valójában et­től fél és ezért (is) hallgat a tömeg? Dányi László Csip-csup csodák Meddig ér a takaró? K ét testvér, akik lakatosok és ilyen munkakörben dolgoznak az egyik vállalatnál, de kitanulták a festőszakmát is, több éve azzal töltötték szabadsá­gukat, hogy szobafestést vállaltak. Keresetüket a nyári hónapokban, ami nem is volt olyan kevés, meghárom­szorozták. Kellett a pénz. Mind a ketten építkeztek. Ta­valy azonban megtört a lendületük. Nem a munkába fá­radtak bele. Másról van szó. Egy család háromszobás la­kását vállalták el. A férj és a feleség három gyermekkel elment üdülni. Ezen idő alatt a megállapodás szerint ki­festették lakásukat. Az üdülésből hazatért család sorra szemrevételezte a három szobát, a konyhát, a mellékhe­lyiségeket és elégedetten állapította meg, hogy hibátlan munkát végeztek, s jó minőségű, külföldi likőrrel kínál­ták meg a két szobafestőt, miközben vidám hangulatban ecsetelték élményeiket. Mindenféléről szó esett, csak egy­valamiről nem, amire a szobafestők vártak, hogy kifizes­sék a munkájukat. Végül a férj erre is rátért, mondván, hogy összes pénzüket elköltötték, ugyanis időközben fel­emelték az üdülési díjakat, amiről ők nem tehetnek. A két szobafestőben megfagyott a lélek. Egymásra néztek, gondolatok cikáztak a fejükben, csak éppen szólni nem tudtak. Ügy álltak a szoba közepén, mintha fejbe kólin­tották volna őket. Addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér! Régi mon­dás. Ügyis lehetne fogalmazni, aranyigazság, vagy maga az élő lelkiismeret, amit ugyan el lehet hallgattatni, de nem lehet kiküszöbölni. Ha megszegik, előbb-utóbb visz- szaüt, mint a bumeráng. Manapság azonban kiment a di­vatból. Mégpedig országosan. Elvesztettük a mértéket, hogy meddig lehet nyújtózkodni. Ebben sok mindenki ludas. Elsősorban maga az állam, mely tetemes külföldi hiteleket vett fel. Olyan fellegekben járó könnyedséggel, mintha sohasem kellene visszafizetni őket, miközben nőt- tön-nőtt a költségvetés deficitje is, és nő ma is. Erre a sínpárra állították rá a vállalatokat, a szövetkezeteket. Ha döcögött a gazdálkodás, hiteleket vettek fel, melyeket később elengedtek, vagy dotációt kaptak és kapnak még mindig. Tanácsaink eladósodtak és ezért senkinek sem fájdult meg a feje. Csodálkozunk azon, hogy egyes ál­lampolgárok megszokták a nyújtózkodást? Hiszen társa­dalmi beidegződéssé váltak a vállalati bulik, az italozá­sokkal tarkított szakmai kirándulások, a különböző cí­mű, rangú juttatások és üdülések. Jókai Mór, aki egy humoros tanulmányában a pénzzel kapcsolatos kifejezé­sekkel egy-egy nép rejtett sajátosságait próbálta megvi­lágítani, írja, hogy az angol a pénzt ‘csinálja (to make money), a francia nyeri (gagner de l’argent), a német megérdemli (Gelt verdienen), a magyar keresi. Napjaink­ban a keresést ki is lehetne iktatni, mégpedig azzal, hogy tartja a markát. Generációk lettek így beprogra­mozva. Erre nevelték őket már az iskolában. Nem a munkára, hogy pénzt csináljanak, hogy megérdemeljék, vagy keressék, hanem arra, hogy a szocializmus egyenlő a jóléttel, ahoil az állampolgárok mindent készen kapnak arról a bizonyos „terülj asztalkám”-,ról. Ez az asztalka azonban sajnos eléggé kicsi. Ezért olyan nagy a tumul­tus körülötte. Csoda, hogy megnőtt az ázsiója az össze­köttetéseknek, kapcsolatteremtéseknek, a rokoni kijárá­soknak, és isten tudja miféle más cifra mókáknak, hogy közelebb lehessen kerülni ahhoz az asztalkához. Csakhát nem mindenki fér hozzá. És ez a bökkenő! Statisztika igazolja, hogy az állampolgárok nagy része sohasem volt üdülni, színházba sem járt, s más kedvez­ményben sem részesült, csak a munkájára volt utalva. Ez a többség hallgat. Politizálni nem ér rá. Munkaszü­neti napokon a háztájiban, a kiskertekben dolgozik, vagy szobafestést vállal, mint a két lakatos. Vannak családok, akik gyermekeiket is munkára szoktatják. És ez akár­hogy vesszük, más, mint itt a megyeszékhelyen sétálni, kerékpározni, ricsajozni a főutcán, vagy a szökőkútnél üldögélni, vagy ralizni a motorokkal. A minap egy érte­kezleten kemény hangon szóvá tették az üdülési díjak emelését, mondván, hogy a szakszervezet lépjen közbe, mert ez embertelen dolog. A felszólaló a közösség nevé­ben lépett fel. Annak érdekét védte, holott saját magá­ról volt szó, mert rendszeresen igénybe vette a kedvez­ményeket. Ugyanis módjában állt. Közel ült ahhoz a bi­zonyos terülj asztalkámhoz. Okkal vetődik fel a kérdés, ki teremti elő a kedvezményeket. A válasz csak egy le­het, aki dolgozik. Annak rovására jutnak mások kedvez­ményekhez, különféle juttatásokhoz. Most, amikor csök­kenteni kell őket, mert muszáj, ők tiltakoznak a leghan­gosabban. Persze ez népszerű dolog. Nagyon is az! M anapság sok szó esik a szociális biztonságról. Foly­nak a költségvetési átcsoportosítások, csökkentik a honvédelmi kiadásokat, s a vállalati támogatáso­kat. így jut pénz arra a bizonyos szociális hálóra. A szer­kezetátalakítással pedig ésszerűbbé lehet tenni a gazdál­kodást, remélhetően csökken majd a költségvetés defi­citje, illetve nem növekszik. De ettől még nem lesz hosz- szabb az a bizonyos takaró. S egyáltalán nem takarja el azt a hatalmas tartozást, amelynek a kamatai is jelentő­sek. Ezt a takarót csak munkával lehet megnyújtani. Mégpedig nem akármilyennel, hanem csakis olyannal, amelyik hasznot hoz. Olyan termékekkel, melyeket el lehet adni a hazai és külföldi piacokon, mégpedig nye­reséggel. Magas szintű, versenyképes termékekről van szó. Az, aki dolgozik, aki ilyen termékeket előállít, vi­szont teljesítménye szerint akar keresni. Tapasztalatok igazolják, hogy sok minden visszafogja az igyekezetét. Erről viszont kevesebb szó esik. Az alakuló pártok sem igen beszélnek róla. A kellemesebb utat választják, a nép­szerűbbet, a hangzatosabbat. Minden politikai harc vég­ső soron az anyagi javak elosztására irányul. A demok­rácia, melyet célként magunk elé tűztünk, akár szocialis­ta jelzővel, akár anélkül, alapja csakis a munka szerinti elosztás lehet. Nem pedig az, hogy ki milyen távolságban van attól a bizonyos terülj asztalkámtól. A jövőnk a munkán múlik. Azon, hogyan dolgozunk. Tagadhatatlan, népszerűtlen manapság erről beszélni, mégis ez az igaz­sa”‘ Serédi János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom