Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
1989. Június 3., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET Varsa Zoltán: Kisvárosi üdvözletek (szülészet) teli torokból bömbölőznek a város új polgárai nekik még szabad: ami fáj közzétenni, bevallani majd növekednek, s megtanulják a kis dolgok törvényeit félszavak, félmondatok közt a szégyen egyre közelibb később a szégyent elfelejtik tekintetük lassan kihűl ha szeretnek, azt is tagadják, s ha gyűlölnek csak legbelül az érdekhez igazíts mindent: hazudj hitet felsőfokon! mintha tankönyvekből tanulnák, súgják, tanácsolják vakon most még édesdeden üvöltnek mindnek van rá elég oka gyönyörködj bennük: lm az ember! (s mellette ott sír gyilkosa!) Benyó Ildikó : Heverésző Márai Sándor: ÉG ÉS FÖLD (Részletek a kötetből) Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kon- fuce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki. ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között nevem, megállók az erdő szélén és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen. Kaland Élsz, s egyszerre megrohan a kaland. Mi ez a kaland? Nem ismertél meg senkit, nem nevetett szemedbe az olcsó, boldog, vacak öröm, egyedül vagy. S mégis történik ez órákban körülötted valami. Az élet délután négykor, egyszerre izgalmas lesz és veszélyes. Mindenfelé jelek figyelmeztetnek, a köznapinak értelme van. Egy ajtó nyílik, mintha a végzet küldöttje nyomná le a kilincset. A napsugár szíven döf, mint az orgyilkos pengéje. Fülelsz, neszelsz. Mi ez a kaland, amely betört az ál- mos-ólmos létezésbe? Aztán egyszerre megérted és elsápadsz. Megérted, hogy élsz. Ez az egyetlen kaland. A demokrácia Meghallgattam e mérges demokratát, aki bombát, kénkövet, poklot és a hét egyiptomi csapást kívánta a parancsuralmaknak, s ezt gondoltam : — Igen, a demokrácia végül győzni fog, de nem így, s főként nem ilyen eszközökkel, mint e mérges és kétségbeesett demokrata hiszi. A demokrácia nem győzhet valamilyen történelmi pillanatban, csatatéren, kürtök bugása és zászlók lobo- gása közepette, mikor százmillió zsarnok hullája hever a harcmezőkön, s a diadalmas, a jó, a hibátlan és tökéletes Demokrácia rohamcsapatai díszlépésben elvonulnak a hullák fölött, így, csak így nem győzhet a demokrácia. — De győzni fog, észrevétlenül,- bennem és benned. Majd, ha mind műveltebbek, tehát emberebbek leszünk, ha mind tájékozottabbak, tehát jobbak leszünk, türelmesebbek, tehát férfiasabbak leszünk —mert az önkény mindig idegbajos és nőies —, majd akkor gypz a demokrácia. Mikor? Kedden? Vagy szombaton? Nem hiszem. A végső győzelmeket nem adják ilyen olcsón és pontosan. Műhely, szerkezet Aki nem látott szülést, nem tud az életről valamit, nem tud valami biztosat és „alapvetőt”, mint az iskolában mondanák —, bizonyos, hogy aki nem látott szülést, nem látott bele a szerkezetbe, nem ismeri a műhelyt, azt a rejtélyes és félelmes műhelyt, ahol az élet készül. Az erők, amelyek szülés közben megmozdulnak, az élet és a halál erői: az anya és a gyermek állandóan élet és halál között tapogatódz- nak ez órákban, vak sötétben, süket ösztönnel. Olyan erők mozdulnak meg e pillanatokban, olyan erők feszítik az anyatestet, mint földrengéskor. A néző nem csodálkozna, ha vér és placenta helyett láva és hamu ömlene ki füstölögve az anyaméhből. Igen, láttam a szerkezetet. Az ember csendes lesz, egészen csendes. Később, mikor a gyerek sírni kezd. a néző kisompolyog a szobából, s úgy érzi, Michelangelo kontár volt és Newton, minden számításával, műkedvelő. Haza A hivatalos hazában, a történelmi hazában, a címeres és törvénytáras, a rendőrös és katonás, a lobogós és jelszavas hazában mindig, újra, egyre makacsab- bul, egyre fájdalmasabb figyelemmel, kitartással, gyöngédséggel és elnézéssel kell megkeresni az igazi hazát, amely talán a nyelv, talán a gyermekkor, talán egy utca, melyet platánok szegélyeznek, talán egy kapualj, ahol álltam valamikor, segy dallamot hallgattam, mely az emeleti lakás nyitott ablakán át szállongott a világba, talán ez a szó: „esthajnal! ...” Mindig keresem ezt a hazát, annál makacsabb szeretettel és figyelenpiel, ahogy a másik, a hivatalos és történelmi, a címeres és lobogós, elfedi előlem. — Egy kultúratisztelő polgár Márai Sándor, aki nemrég a távoli San Diegóban önkezével vetett véget életének, századunk egyik legkiválóbb elbeszélője volt. Nyolcvankilenc esztendeje született Kassán, régi szepességi polgárcsaládból, amely korábban közismert jogászokkal büszkélkedhetett. Budapesten és Németországban végezte egyetemi tanulmányait, majd az újságírói pályát választotta. A húszas években hosszabb ideig Párizsban élt: a francia fővároshoz szinte olyan szeretettel ragaszkodott, mint szülővárosához. írói pályáját versekkel kezdte, első prózai műveiben ifjúságának mozgalmas világáról, főként párizsi élményeiről számolt be. Gyorsan vált népszerű íróvá: érzékeny emberismerettel adott számot a lélek benső világáról, gazdag műveltség birtokában szólt az európai és magyar hagyományokról, egyszerre érzékletes és intellektuális elbeszélő nyelve pedig nemcsak a vájtfülűeket hódította meg, hanem a szélesebb körű olvasóközönséget is. A harmincas évek magyar elbeszélő irodalmának egyik vezető műfaja az az önéletírás volt. amely a személyes beszámolón túl megvilágította a magyar élet valamely nagy területét is. Az önéletrajzok egyben szociográfiai tanulmányok voltak, s azzal a szándékkal készültek, hogy előkészítsék vagy éppen kikényszerítsék a társadalmi változásokat. Általában a fellépő népi mozgalom, ritkábban a vidéki értelmiség képviselői szólaltak meg ennek az irodalmi áramlatnak a révén. Má- rai nevezetes munkája: az Egy polgár vallomásai ugyancsak ennek az irányzatnak a része volt, csak éppen a magyar polgár önvizsgálatát végezte el. Régi nagy értékek rögzítésére vállalkozott, ilyen volt a megbízhatóság, a szorgalom, a tudás, és légióként a család, amely a polgári élet természetes kereteként fogta össze ezeket az értékeket. Márai nemcsak rögzítette a polgárság történelmi múltja során felhalmozott szellemi és erkölcsi javakat, búcsút is vett tőlük, abban a meggyőződésben, hogy a huszadik század világa elutasítja a polgárság értékeit. A számvetésnek ez az elégikus hangulata szőtte át az Idegen emberek, Féltékenyek vagy A gyertyák csonkig égnek című regényeit. Márai elutasította azt az erőszakot, amely mindinkább eluralkodott Európában: s az európai szellemiség nagy hagyományait: a toleranciát, az egyéniség és a kultúra tiszteletét állította szembe a háborúval és a fasizmussal. Sértődöttek című nagyregénye, amelynek harmadik kötete csak nemrégiben jelent meg, a régi klasz- szikus Európát búcsúztatta el. Márai szembefordult a türelmetlenséggel és az erőszakkal, s így hamarosan szembekerült azzal a politikával is, amely a szocializmus eszméire hivatkozva tulajdonképpen egv vezető csoport hatalmi érdekeit képviselte. 1948-ban Svájoba, onnan Olaszországba távozott, később pedig az Egyesült Államokiban telepedett le. A nagyvilágtól elvonultan élt, és írta műveit, közöttük Naplóinak egymást követő köteteit. Az első naplókötet még Budapesten jelent meg. ebben Márai a háborús évek viszontagságairól számolt be. Későbbi köteteiben aztán emigrációjának változatos tapasztalatairól, felismeréseiről adott képet, mindig határozott és egyértelmű eszményekhez: az európai humanizmus nagy hagyományaihoz mérve az utóbbi évtizedek történéseit, fejleményeit. Szigorú bíró volt. engesztelhetetlen minden talmi elképzeléssel, olcsó önzéssel szem,ben. Nem élt békében a világgal, s végül önként vonult ki az életből is. ki tudja, milyen indokok következtében, milyen keserűségek nyomán. Most már hazáján a sor. hogy méltóképpen őrizze meg nagy fiának emlékezetét és alkotásait. Pomogáts Béla jtŐRÖSTÁJ Üzenetek a Kárpátok alól A második világháború után még hosszú évtizedekig alig hallott valamit a magyarországi olvasó a kárpátaljai magyar irodalomról. Ha mégis, úgy főként Bállá László és Kovács Vilmos munkáival azonosította az ottani irodalmat. A fenti helyzet a hatvanas évek közepén módosult, amikor is az ungvári egyetem magyar szakán tanuló diákokból egy csapatnyi. tollforgató ízlelgetni kezdte a „rajban felrepülés” örömét és gyötrelmeit. Később ez a csapat alkotta a Forrás Stúdió törzsgárdáját, maguk köré gyűjtve a terület magyar középiskoláiból a tehetséges, az irodalom vonzásába került diákokat. A hetvenes évek elején azonban a kultúrpolitika szigora szétzilálta a Forrás Stúdiót, egyúttal szilencium- mal büntetve a társaság mentorát, Kovács Vilmost is. Rövid interregnum után a Forrás Stúdió helyett a Kárpáti Igaz Szó című napilap égisze alatt megalakult a József Attila Stúdió, amely ma József Attila Alkotóközösség néven tömöríti Kárpátalja magyar íróit, a társművészetek alkotóit. Mára a József Attilá-sok alkotják a kárpátaljai magyar irodalom derékhadát. Közülük mutatunk be néhányat az alábbiakban. n.na Gyuia Füzesi Magda: Biztató Felgyújtják lombjukat a fák, szikráznak rőtszín levelek. Arcomba csap egy csonka ág, mint élő lelkiismeret: Mi ellen óvod önmagad, hisz tél tör rád könyörtelen? Hideg lesz, kemény s hallgatag a rettegés a szíveden. Csak énekelj, míg van dalod, a lángot el nem fojthatod. Ha fénye rád nem tündököl, a félelem kerékbe tör. Légy bölcső, aggnak szemfedél, vándornak utolsó kenyér, munkásnak szeg vagy kalapács, földművesnek piros kalács. Légy vetés, dúsan viruló, nagy víznek játékos hajó. Égesd magad, hogy megmaradj, másképp halálra mar a fagy. Nagy Zoltán Mihály: Tényállás ablakom előtt szégyenkező akác pőrére fosztva menekítné magát dühöngő őszben dérmarta áldozat rémület-sárgán föllángol az arcom akác vagyok én is szakadó parton kifordult gyökérkoszorú-zuhanás vigasz? elhullatott szél-űzte magvak valahol talán zölden fölfakadnak új lomb új remény újra szakadó part — Vári Fábián László: £ földről... Farkas Árpádnak E földről én el nem futhatok, S meg nem halhatok készakarva. Feszül rajtam a bánat inge Kikeményítve, kivasalva. Égzengés moraja hömpölyög, Dobhártyám vérzik beszakadva, És e magos mennybéli fényben Alig ösmerek önmagomra. Rám mered sok oktalan állat, Kik inni keresztvízre gyűlnek. De elsáncolnak a farkasok, Villámló szemmel körbeülnek. •Annakokáért elvadulva Élek köztük a hegyek hátán, A téboly rángat dombról dombra, S lent a völgyben dühöng a sátán. Mert Farkas Árpádként beszéltem, Irgalom számomra ne legyen. Tömöm e verset puskacsőbe, És szétloccsantom a fejem ... Heti mottónk: „Azt is kritikai terrornak erezném, ha csak az a fajta vélemény hangozhatnék el, ami az enyém, mert nem biztos, hogy igaz.” DARVAS JÓZSEF (1967)
