Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-24 / 147. szám

IRODALOM-MUVESZET 'kÖRÖSTÁJ o 1989. június 24., szombat XXVI. Alföldi Tárlat Az alföldiséget nem a témán kell számon kérni A kiállítás első és egyben a három termen történt vé- gighaladás után is megma­radó élménye az, hogy a tár­lat kinőtte a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeu­mot. À kiállítás rendezője, Banner Zoltán művészettör­ténész a lehetetlennel birkó­zott a megfelelő tálalás érde­kében. Ez irányú szakava- tottságát, jó vénáját érez­hetjük a nagyterem „főfalá­nak” és a grafikák, kabinet­rendszert elbíró, harmadik terembeli megkomponálásá- nál. (Zárójelben megjegyez­ve: némi, átmeneti terület- bővítésre már került sor az évek folyamán a múzeum falain belül.) * Rátérve a tárlat összképé­re, igazat adhatunk Szabó Miklós megnyitója azon meg­állapításának, mellyel a nyi­tottságot emelte ki egyik fő jellemzőjeként. Érvényes ez a nyitottság, többszólamúság annak ellenére, hogy a kiál­lítás alföldisége nemcsak a címben van jelen. Az alföl­di festészet művészeti maga­tartásbeli és etikai hagyo­mánya, így a tájszeretet, a humánum és a széles ívűén vett realista látás és megje­lenítési mód most is számos műben található meg. Az a korábbi, olykor érzékelhető kötöttség, mely az alföldisé­get a témán kérte számon, ma már megszűntnek tekint­hető. A többszólamúság jól ér­zékelhető az ez évi díjazot­tak névsorának áttekintése­kor is. (Érdekes, hogy éppen a hagyományos alföldi mű­vészet képviselői maradtak ki a díjazásból, ez azonban nem jelent méltánytalansá­got, mert legjobbjaik már korábban szerepeltek az el­ismertek között.) Nemigen érheti szó a ház elejét a dí­jazással kapcsolatban, a he­lyi és „vidéki” alkotók ará­nyát illetően sem, hiszen ketten békéscsabaiak, egy művész Békés megyében él, és három művész budapesti illetőségű. A Békés Megyei Tanács díjait három eltérő alkotói vénájú művész kapta. Lono- vics László az elvont formák útján fejezi ki önmagát, részben pontokból alkotott felület, részben a hullámdi­namika és a szaggatott for­mák együttélése által. Ló­ránt János itt szereplő alko­tásaiban az eddiginél hang­súlyosabbá vált a groteszk. Nyár című műve az ember— állat kapcsolat iróniától sem mentes megjelenítése. A Bé­kés Megyei Tanács harma­dik díjazottjának, Váli De­zsőnek a művei arra kitűnő példák, hogy mennyire nem a mit, hanem a hogyan az, „mitől függ a dal varázsa”. Engel Tevan István a Szakszervezetek Békés Me­gyei Tanácsának díját kap­ta, három — Craenga Fehér szerecsen című műve által ihletett — illusztrációjára. A kis méretekben sokat mon­dás, az asszociációs lehetősé­gek szellemes kihasználása egyként jellemzi e kis rajzo­kat. Békéscsaba Város Ta­nácsának díját Varga Géza békéscsabai szobrász vette át, részben körplasztikai mű­vek részben érmei által ki­érdemelten. Vénája többol­dalúságát jól mutatja a réz, üveg, fa anyagszerűségének jó kihasználásával megalko­tott dekoratív Páva. Szokat­lan, de nem Szellem nélküli Varga Géza „ízeltlábúakból” megalkotott kalitkás kompo­zíciója. Örömmel állapíthat­juk meg, annak az önmagá­val szembeni igényességnek a folyamatosságát, melyet Tenk László művei képvisel­nek tárlatainkon. Ennek méltó elismerése a Demisz Békés megyei tagszervezeté­nek díja. Tenk László egy­szerű eszközökkel (hangsú­lyos kontúr, laza felületke­zelés, individuális színegyüt­tes) hozza létre atmoszféri­kus, de egyben jelkép érté­kű festményeit. Mint utaltam rá, a klasz- szikus alföldi festészet to­vább éltetői, megújítói is je­len vannak önmagukhoz méltó színvonalú művekkel. (Németh József, Koszta Ro­zália, Hézső Ferenc, Mada­rász-Gyula, Várkonyi Já­nos.) Lipták Pál itteni mun­káival a lokális színtől az egyetemesség irányába moz­dult el. A látott világ pon­tos képe és még valami jel­lemzi a gyulai műhely hi- perrealista eszközöket siker­rel alkalmazó kiállítóit (Ma­rosvári György, Szakáll Ág­nes, Székelyhídi Attila). Az egyetemes művészet Bosch- tól Chagallig terjedő gro­teszk hagyománya több mű­vésznél is kapott új értel­Varga Géza: Páva y Lóránt János: Nyár I. mezést, részben együttérző, részben ironikus megközelí­tésben. (Tóth Ernő, Vágréti János, Baji Zoltán.) Kéri László távoli rokonságot mu­tat az újjáéledő, magas szin­tű szakmai tudást igénylő új manierizmussal. A látvány­ból az elvontság felé való átmenetet képviselik Kraj- csovics Éva artisztikus mű­vei. Az elvontság, az auto­nóm formák tovább színesí­tik a kiállítást. Benne Eyas- Kovács József feszültséggel teljes diagonálisai, Fajó András tömörsége, Oroján István tisztasága, Csik Ist­ván játékossága, Végh And­rás formai, felületi ritmiká­ja mutatják e törekvés sok­oldalúságát. A grafikákban Földi Péter rá nagyon jellemző „mada­rai” gondolkodtatnak el. Fü- löp Ilonánál a mívesség, a felületi gazdagság ésjel- képiség, Papp Györgynél a népművészet ihlető hatása, Gábriel Józsefnél a fanyar humor érdemelnek figyel­met. Olajos György sikerrel alkalmazta a kollázs és a pa­pír együttesét, és ugyancsak új lehetőségek felé nyitott ablakot Záborszky Gábor alumíniumnyomataival. A plasztikákban Jászai Zsolt a fa adta lehetőségek jó kihasználásával, és a csi­szolt, sima felületek esztéti­kumával nyújt élményt. Mi­hály Gábor Torzói az eroti- kum és komikum remek plasztikai ötvözetei. A Lu­kács (Pallagi Zsuzsa) és még inkább a Stravinszky (Ná- vay Sándor) portrék rendkí­vül karakteresek, ember és mű együtt élnek bennük. Balázs József kőmozaikjai a plasztika kevéssé szokásos határterületével ismertetnek meg bennünket. Ez egyszer szolgáltassunk igazságot a vitrinek „börtö­nébe”, és gyakran a futottak még kategóriába is alig ke­rülő érmeknek, pontosabban alkotóiknak is. Most sem csalódunk Kiss Nagy András és Kiss György magas szak­mai felkészültségű, tartalmas gondolatiságú, egyben len­dületes műveiben. Az előb­biek dinamikus-expresszív megoldásaitól eltérően Var­ga Géza a síkba terítettség­ben és a finom rajzos for­mában találta meg, fejezte ki önmagát. Németh Ágnes érmei a csinálás örömét is érzékeltetik, és szellemisé­gükkel is megragadnak. Szép, nemes, hagyomány- ápoló és egyben emberi tett is, hogy a rendezők a nem­rég elhunyt Gaburek Károly festőművész emlékének a tárlat előterében kamaraki­állítással adóznak. A nem nagy számú mű is jól rep­rezentálja Gaburek Károly tájszerető, humánus művé­szetét a komoly olajfestmé­nyekben és derűsebb, oldot­tabb akvarellekben egy­aránt. * Végül mit is kívánhatnék a XXVI. kapcsán a két év múlva esedékes, következő Alföldi Tárlat alkotóinak és rendezőinek mást mint: Több falat! D5m618r Jín„ Könyv, kritika, olvasó Képzeljünk el egy olyan embert, aki érdeklődik a könyv- kultúra iránt, s mondjuk öt év elteltével most tér vissza Ma­gyarországra. Közben hallott, olvasott ezt-azt, de igazi_ él­ményei, tapasztalatai nem voltak. Első szabad délutánján nekivág a főváros forgatagának. Alig megy száz métert, az utcán könyvárusító pultra akad, aztán még egyre, még egy­re. Áthalad az aluljárón, ahol két sarokban is a földről, „ponyváról” árusítanak egy-egy művet. Először elcsodálko­zik, szinte repdes az örömtől: ilyen fontos lett a könyv, a szellemi táplálék, hogy a virággal, az újsággal, a hambur­gerrel egy sorban kell árulni? Közben felkeresi régi kedves könyvüzleteit is a hazatérő. Nézi a kirakatokat: mennyivel fényesebbek, tarkábbak. Nemcsak könyvek, de lemezek, kazetták is. S a könyvek mi­félék? Nézi, nézi őket, s közben valami balsejtelem fészkel belé. Hol vannak az új magyar verseskönyvek? A kirakat­ban nincsenek. Regényt még lát, de tudományos monográ­fiát egyet sem. Bent a könyvesboltban néhány polcon ott sorakoznak a verseskönyvek, de új megjelenésűt alig talál köztük. Az újdonságok polcán sokféle könyvet lát, sokféle hasznosat és jót is, de ez az egész szerkezetében valahogy más, mint öt éve. S a könyveket kézbe véve, az árakon csak azért nem akad meg különösebben, mert tudta, hogy kétszer, háromszor akkora számjegyekkel fog találkozni. Ar­ról is hallott, hogy vannak új kiadók, mégis meglepődik, hogy mennyi van, s mennyiféle könyvet adnak ki. Summa summárum: a hazai könyvkultúra robbanásszerű átalakulá­sát tapasztalhatja. S nem azt, hogy vége lenne a Gutenberg- galaxisnak, azaz hogy a könyv helyét más információhor­dozók foglalták volna el, mert láthatóan nem erről van szó. Korábban, tízegynéhány „hivatásos”, azaz hivatalos, álla­mi könyvkiadó működött, s amit nem ők adtak ki, annak gazdái is hivatalos szervek, intézmények voltak. Elvétve for­dult csak elő magánkiadás, s a szerzőről az isten se mosta le a dilettantizmus bélyegét, mondván, ha nem volna dilet­táns, kiadnák hivatalosan. Ámikor néhány éve közismert írók is kezdtek egy-egy könyvet magánúton, egyéni vállal­kozásként közreadni, még mindig inkább csak a dolog szo- katlanságát, furcsaságát észlelte a közvélemény, s néhány „fenegyerek” játékának tartotta az egészet. Mígnem aztán 1988 meghozta az áttörést. Mintegy száz kiadó alakult meg, kisebbek-nagyobbak, olyanok is, amelyek 40-50 kötetet szán­dékoznak idén közreadni, s olyanok is, amelyek csak néhá­nyat. Az a sokszínűség és választékgazdagság, ami az ut­cai standokon tapasztalható, elsősorban nekik köszönhető. Természetesen a „régi” kiadók is talpon kívánnak marad­ni, s próbálják átvenni az új ritmust, az új szokásrendet. Felpörgetik ők is — legalább néhány — kiadványuk átfutá­si idejét, megjelennek ők is az utcán, s nemcsak olyan köny­vekkel, amelyeket húsz éve szeretnének, de a politikai til­tás miatt nem tudtak idáig kiadni, hanem olyanokkal is, amelyeknek fél éve még a kézirata sem létezett. Egyszerre kiderült, hogy bár a nyomdák általában diktátorként tevé­kenykednek, van szabad nyomdai kapacitás, s nem is ke­vés. Kiderült, hogy amit gyorsan el lehet adni, azt gyorsan meg is lehet írni, meg is lehet szerkeszteni, ki is lehet nyom­ni, s a nyomdából egyből az utcára lehet vinni, árusítani. Mindez jó, sőt nagyon jó, mégis van nagy veszélye is. Még a hozzáértő és művelt olvasónak is nehezebb ma tájékozód­nia a megjelenő könyvek között. S ezen még viszonylag könnyű segíteni, de nagyobb baj, hogy a ‘megjelent művek összességének szerkezete tolódik el az értéktől az érdekes­ség, az irodalmiságtól a publicisztikusság felé. Ennek tuda­tosításában, az egészséges olvasói, következésképp kiadói arányok kialakításában nagy a felelőssége a reklám- és à tájékoztató tevékenységnek. A reklám ma szolgáltatás, amelynek ára van. Különbséget kellene tenni mégis az egy­értelműen jövedelmező áru reklámjára és a művészi vagy tudományos értéket hordozó könyv reklámja között. S a reklám jó néhány formája nem is kerül pénzbe. Nincs plusz költsége annak, ha a boltok kirakatában fő helyen szerepel egy-egy fontosnak ítélt könyv, esetleg a hét, a hónap köny­ve minősítéssel, amelyet valamilyen szakmai zsűri állapíta­na .meg. Nem volna külön költsége annak, ha a rádió és a televízió hír- és magazinműsoraiban rendszeresen szó esne a fontos új könyvekről. Ha egyetlen napon e hírközlő szer­vek tízszer-húszszor említenék, hogy megjelent, mondjuk Bella István új verseskönyve, vagy Czakó Gábor regénye, s ennek ez és ez az érdekessége, a jelentősége, akkor ez az egyetlen napra célzott reklám is sokat érne. Nem szolgálta­tás volna, hanem szolgálat: a magyar irodalomé. S ugyanez vonatkozik a kritkára, a kritikákat közlő műhelyekre. Leg­alább fél éve, hogy a kiadott könyvek egyre nagyobb szá­mával vannak jelen az új kiadók, s még mindig csak eset­legesen, véletlenszerűen, szinte szégyenkezve lehet találkoz­ni egy-egy mű kritikai megmérésével. Mintha még mindig élne a régi, de ma már indokolatlan gyanakvás. A magyar könyvkritika teljesen elszakad a könyvkiadóktól, és az ol­vasóktól is, ha nem vált sürgősen, ha nem válik képessé ar­ra, hogy a tényleges helyzetről adjon képet: jóról, rosszról, közepesről és jelentősről. v r. Kántor Zsolt: Álom: kéklángú kutak Horgolótű húzgálja elő a holdat a felhők közül, mintha a {fény is kötött pamut lenne, megtapinthatóak a szálai. Alkonyat és pirkadat egybe nőve. Piros, gyűrött égfelületek kékkel áterezve. A tengerparti lépcső­soron szétdobált ruháid. Csíkos kavicsok egy üvegpohár alján, sakktábla az éj napernyője alatt. Almomban mindig meztelen vagy, égy taorminai festmény közepén suhansz át, hajad meglebben, mint a legfinomabb ecset, vörös csíkot húzol a sötétbe, átszaladsz árnyékodon, s a szomjas avarra fekszel. Kéklángú kutak között ébredsz, engem csókolsz, te grog-ízű lány, mézes tavasz. Heti mottónk: „Lényegesnek tartom azoknak a művészeknek a mun­káját, akik nemcsak pillanatnyi „szép” élményt nyújta­nak, nemcsak elkápráztatnak, de megfogják az embert, ébresztenek valami szorongást, felelősségérzetet. Bennem mindig megvan ez a szorongó érzés, aggódás gyermekei­mért, családomért. Ez a törődés műveimben kiterjed olyan emberekre, akikkel kevesen törődnek, olyan prob­lémákra, amelyek .megoldásra várnak”. ! LÓRÁNT JÁNOS (1970)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom