Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-24 / 147. szám

köRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1989. június 24., szombat Három nemzetiség lakta falu egykor, ma város Ali bég telepítette a szerbeket Batton/ára A mezőváros „petsétje” 1838-ból A régi szakirodalom ada­tai szerint Battonya a korai Árpád-korban keletkezett. 1526 után a török martaló- cok törtek területére, 1566- ban 120 évre az ozmán fél­hold uralma alá került. A kis falvak 1596-ban elpusz­tultak, s csak az 1640-es években kezdtek újjáéledni, amikor is Ali török alajbég szerbeket telepített Batto­nya területére. 1718-ig Bat­tonya földje a bécsi kincstá­ré lett, s 1718-ig tulajdon­képpen lakatlanul állt. 1718- ban a bécsi udvari kamara szerb lakosokkal telepítette újra be Battonyát. A történeti irodalomból tudjuk, hogy 1724-ben 24 szerb család volt a község­ben, tíz év múlva azonban már három nemzetiség lakta faluvá vált. (84 szerb, 19 magyar és 6 román család élt itt.) 1785-ben már 2814 lakosa volt a településnek. Egy 1857-ben keletkezett összeírás szerint 4027 katoli­kus magyar és szlovák, 4810 görögkeleti szerb és román, 358 református magyar és 245 egyéb vallású élt Bat- tonyán. A XIX. század első évti­zedeiben Battonya az akko­ri Csanád vármegye máso­dik települése volt. Fejlődé­sét jelentősen előmozdította, hogy a Pest—Arad közötti fontos kereskedelmi útvonal mellett feküdt, környékbeli vonzása a Csanád és Arad megyei kincstári pusztákra telepített úgynevezett „ker­tészközségek” életrehívásá- val nőtt meg. 1838-ban, 150 évvel ezelőtt mezővárosi rangot kapott. 1872-ben ön­ként mondott le erről, ugyan­is a városra kirótt adót nem tudta megfizetni. Ennek ellenére bekapcso­lódott a kapitalista fellendü­lésbe. (1870-ben felépült első gőzmalma, 1882-ben vasutat kapott, 1885-ben megalakult a helyi takarékpénztár, 1886- ban megkezdte működését a helyi dohánybeváltó, első nyomdája 1891-ben létesült, s 1911-ben indult a helyi áramszolgáltatás. 1912-ben létesült a polgári fiúiskola Battonyán.) 1890-ben már 12 018 lakosa volt. A nem­zetiségi összetétel aránya is megváltozott. 1890-ben a népesség 62%-a magyar, 21%-a szerb, 14%-a román, 3,5%-ra szlovák anyanyelvű­nek vallotta magát. Battonya község történe­tében a városi státusz tehát 1838-ra vezethető vissza. (Ennek bizonyítására közöl­jük az akkori mezőváros vi­aszpecsétjének fényképét. Felirata a következő: „Bat­tonya mezővárossá petsétje 1838.” Címere is volt a te­lepülésnek. Két fa között ekevasat és csoroszlyát áb­rázoló körpecsétjén ez jól kivehető, s ez a pecsét sze­repel még a „Battonya vá­ros Jegyzősége 1879” feliratú bélyegzőn is. Battonya újkori története elég közismert. Kétségkívül közigazgatási szerepkörében történeti jelentőségét elvesz­tette. Különösen 1950 után, amikor a régi Csanád me­gyének megszűnése után Bé­kés megye és az ország pe­rifériájára szorult település­sé vált. Ez megmutatkozik a lakosság szembetűnő csök­kenésében is, hiszen annak egyharmadát elvesztette, s a 12 ezret meghaladó lakos­sággal szemben az utolsó népszámlálás alig 8000 la­kost tartott nyilván Batto­nyán. De a település történelmi múltja és jövője sem re­ménytelen. Számos olyan esemény van a történetében, amelyet a köztörténet is joggal megörökített. (Az 1891-es battonyai agrárszo­cialista zendülés, a második világháború végén az a nem vitatható tény, hogy a szov­jet hadsereg alakulatai Bat- tonyánál léptek magyarföld­re. S ez még akkor is igaz, ha a lokálpatrióta helytörté­nészek vitatkoznak azon, hogy Battonya volt-e a „leg­első” felszabadult magyar település, vagy egy volt a nagyjából azonos időben fel­szabadultak közül 1944 őszén.) Battonya város közigazga­tási státuszának visszanye­rése természetesen önmagá­ban még nem oldja meg a település minden társadal­mi gondját-baját. Sokat kell az illetékeseknek tenni an­nak érdekében, hogy Batto­nya a mai kor szellemének megfelelő város legyen. És ez nem elsősorban a nagyon lecsökkent lélekszám vissza­állításának kérdése. Sokkal inkább annak, vajon megta- lálja-e az ebben a térség­ben hirtelen megszaporodott városok (Mezőkovácsháza, Mezőhegyes, Battonya) mind­egyike azt az új lehetőséget, amely nem egymás rovásá­ra, hanem egymás kölcsönös támogatására vonatkoztatva olyan munkamegosztást kí­ván, amely saját települé­sük, de egymás javára is hasznos lehet. Dr. Takács László „Hol Knézich tiszti kardját csak törve adta át” Az emléktáblát levették a vár faláról „ÁU-e még az ősz Vérteskozma Áll-e még az ősz Peterdi háza, él-e még a hősi harc fia? — kérdezi Vörösmarty Mihály a Szép Ilonkáról írott versében, amely költe­ményből az is kiderül, hogy apa és leánya valahova a Vértes vadonába húzódott vissza, miután megjárták Mátyás király fényes budai várát. Abba a rengetegbe tehát, ahova Tatabányáról dél felé, Székesfehérvárról északnak visz az út, s ahol bizony még ma is jól el le­het bújdokolni, lévén a Du­nántúlnak ez a tája csupa völigyes-bérces hegy és ren­geteg erdő. A Bakony és a Gerecse közé ékelődött röghegység amúgy nem magas — 400- 450 méter fölé sehol sem emelkedik —, ásványi kin­csekben azonban igen gaz­dag. A tölgyesek és a bük­kösök alatt sokfelé találtak ott barnaszéntetepeket, vala­mint bauxitot, ez utóbbinak a legfontosabb és legismer­tebb lelőhelye: Gánt. Ezzel a településsel „átel- ilenben” bújik meg az az egészen kicsi falu, Vértes­kozma, ahol még az utak is véget érnek, s amely mos­tanában ébredezik több év­százados Csipkerózsika-ál­mából — hála éppen az ot­tani nagy csendnek és el­zártságnak. Gántról indulva éppen csak keresztezni kell az Oroszlányt Csákvárnal ösz­Peterdi háza?” újjászületése szekötő utat, s néhány kilo­méternyi autózás után már­is megérkezünk abba a völgybe, ahol Vérteskozma egyetlen utcája elnyúlik. Mindössze egy házsor nyú­lik végig a völgyecskében, és az is úgy,- hogy itt is, ott is egy-egy üres telek jelzi : már régen elszármaztak onnan a lakók. Ki a közeli bányák valamelyikében, ki az erdé­szet feldoilgozótelepein, ki még távolabb talált munkát magának — úgyhogy mára csupán tíz család maradt az 1973-ban megszámlált negy­venháromból. A másfélszáz lakos pedig alig harmincegy- néhány főre apadt. Vérteskozma azonban mégsem kelti halott falu ké­pét, mert az utóbbi néhány esztendőben mind több régi és elhagyott ház talál ofbt új gazdára. Elsősorban főváro­si érdeklődők jelenkeznek egy-egy ilyen, azonos min­tára épült, előtornácos há­zért, s aztán az eredeti és igen szép népies formákat megőrizve a lakóépületeket sorra felújítják, és a \szigo- rú téli hónapoktól eltekint­ve rendszeresen lakják is. S nem csupán az elhagyott, majd áruba bocsátott hajlé­kok élednek újjá, de új há­zak is emelkednek, mégpe­dig a hagyománytisztelő ter­vezés remek példáiként. A legkorszerűbb anyagokból, de az ősi íveket, az eredeti arányokat megtartva kerül tető alá itt is, ott is egy-egy új otthon. Vérteskozmán j árva-kelve túlontúl sokat nem tehet megtudni a mostanában ör­vendetesen éledő település történetéről. Az őslakosok jószerivel csak annyit tud­nak, hogy egykor a Vértes­ben is birtokos Esterházy család felügyelte, s a koz­mátok jobbára ennek a fa­míliának az alkalmazásában álltak. Azt már némi könyv­tár járás eredményeként te­het csak kideríteni, hogy a szóban forgó völgy valami­kor az 1700-as évek elején- közepén települt be. s hogy akkori lakói az erdészkedés mellett még a főúri vadásza­tok kiszolgálásával is fog­lalkoztak. Ezekért a szolgá­lataikért tisztesen megfizet­ték őket, mert rendre nagy házakat építettek, s ezek a méretek hagyományozódtak át aztán a jelen napokra is. Mint említettük, a legtöbb háztulajdonos csak alkalmi vendég, egy kicsi boltja mégis van Vérteskozmának, és autóbuszjárat is összeköti Gánttal, amely egyúttal a közigazgatási központja en­nek a mindössze 24 hektá­ros falucskának. Utolsó postaként ugyancsak Gánt van feltüntetve a helység neve mellett, ha tehát vala­ki valami módon kapcsolat­ba akar lépni ezzel a völgy- gyei, oda kell fordulnia. A legjobb azonban egyszerűen felkerekedni, és addig haj­tani befelé a Vértesbe, amíg az útnak vége nem szakad. Ott lapul meg ez a valóban eszményien csöndes és nyu­godt rejtekhely. A. L. A tizenhárom aradi vérta­nú szomorú emléke mindig élt az utódok szívében. Az elmúlt év végén a Békés Megyei Népújság Köröstáj Baráti Kör kezdeményezésé­re néhány hónap alatt Gyu­lán nyolc emléktáblával je­lölték meg azokat a háza­kat, amelyekben megszállt a honvédsereg — 1849. októ­ber 6-án Aradon kivégzett — kilenc tábornoka. A fegyverletétel után na­gyon sokáig — mintegy 140 évvel később — került sor ezen emléktáblák elhelyezé­sére. A hosszú idő ellenére elismerés és köszönet illeti meg a kezdeményezőket. Öröm naponta látni az íz­Csúnya szokása a magyar embernek, ha megharagszik, mindjárt káromkodással könnyít magán. Nem kímél sem Istent, sem embert. Sőt, sajnos, az ország egyes ré­szein (vagy mindenütt?) a káromkodás és parázna be­széd már annyira elhatalma­sodott, hogy a „magyar” még jókedvében is ezen csúf beszédmóddal él. Enyel- gését is ilyen csúf szavakkal fűszerezi... Pedig ez a nagyfokú is­tenkáromlás hajdan nem volt otthonos Magyarországon, s itt a Sárréten sem. Ha régi „bűnügyi jegyzőkönyveit fel­ütjük” kutatásunk során, azt láthatjuk, hogy a bűn­eseteknek majd egyharmada káromkodás. Feltűnő, hogy a régi iratok és a jegyző­könyvekben feljegyzett ká­romkodások között „Istent, Krisztust, Szűz Máriát, sőt a szenteket szidó káromkodá­sokat nem találunk.” Ma, mikor a trágársággal foly­ton szidják és gyalázzák a vallást, a fel- és lemefiőin- ket, fülünk akarva, nem akarva, a legdurvább ká­romkodásokhoz is hozzászo­kott. Szinte csodálkozva ol­vassuk, hogy eleink mily súlyos büntetéseket kaptak például ily szavakért: „adta teremtette ' „ördög adta”, „fene teremtette”, „láncos mennykő üsse meg”... lèses márvány emléktáblákat a városban. Az viszont el­gondolkodtató, hogy még ma sem látható az az emléktáb­la, amelyet nemes szándékú kezdeményezéssel, a gyulai fegyverletétel 80. évforduló­ján, 1929-ben helyeztek el a vár főbejárata fölé: Itt éltek át nagylelkek Egykor egy nagy tusát Hol Knézich tiszti kardját Csak törve adta át. 1849. VIII. 23. Az emléktábla szövege Knézich Károly tábornok tettét idézi, és a kilenc tá­bornok és tisztek Aradra szállításának időpontjára emlékeztet. Az emléktáblát a Nekünk ma már enyhének tűnő káromkodásokért ilyen ítéletek születtek: 1738-ban „Pardi István — adta s te­remtette mondást károm­kodott, ezért két prédikáció­ig nyakkal a kalodában áll­jon ... ecklésiát fog követ­ni”. Sódi György — „mint teremtette” mondással ká­romkodott, mind belső, mind külső büntetését vegye el”. Brdélyi Gáspár Török Be­nedeknek azt mondta: .......Ollyan kű űtse meg ű tet mind, aki a malmot megütötte, ezért a kalodába záródik egy prédikációig ... 12 csapnak rajta ...” Hivatalos írásban is nyo­mát találjuk a testi bünte­tésnek. 1834-ben Vass Péter káromkodásért „12 pálca­ütést szenved”. A fenyítés a környező fal­vakban és városokban is dí­vott. Kisújszállás város ta­nácsa 1754-ben ítéletet ho­zott bizonyos Kása Mihály- ra: „Noha az Isten szent ne­vének káromlója ellen mind az isteni, mind világi tör­vények keményen kiáltanak, mindazáltal Kása Mihály félre tevén az Isteni tisztele­tet és a felebaráti szeretetet s nem irtózván a káromlók és Isten szidok elten ren­delt kemény büntetéstől, hogy teremtő Istenének szent nevét Teremtette mon­dással teni bátorkodott. Ezen két rendbeli törvénytelen gróf Almássy család meg­rendelésére készítette Técsy László gyulai szobrászmű­vész. A II. világháború után a vár faláról levették ezt az emléktáblát, és az Erkel Fe­renc Múzeum raktárába he­lyezték el. Így évtizedeken át semmi sem volt a város­ban, ami erre a szomorú fegyverletételi eseményre emlékeztetett volna. Az ez évi nyolc táblael­helyezés és a készülő emlék­mű ellenére szóvá teszem, hogy a raktáron őrzött táb­la a vár falára kívánkozik, mert művészi szövege haza­fias és nemes. Góg Imre cselekedetéért másoknak rettentő példájok s magának méltó büntetésére példás büntetést, úgymint 80 jó és érezhető csapást szenvedjen, elvégeztetett.” A deresnek nagy híre volt, főleg a szeghalminak, a kör­nyék lakói közt, mikor Szeg­halom járási székhely lett. A füzesgyarmati Gyöngyösi János említette 1968-ban, hogy ő még ült a szeghalmi deresen ... „Lyukak vótak rajta, ahún becsatolták az embert...” Nem vádolhatjuk az egy­házat és az iskolát, ezek haj­dan is megtettek mindent, hogy az embereknek ezt a rossz szokását megszüntes­sék. A múlt század elején felhagytak úgy az egyházi, mint a „világi” hatóságok a káromkodás büntetésével, így a káromkodás úton-útfé- len gyorsan terjedt és roha­mosan „fejlődött”. Ha a mai szörnyű károm­kodásokat olyan súlyosan büntetnék, mint hajdan az „adta teremtettéket”, a ká- romkodónak száz étet kelle­ne a kiérdemelt büntetések levezeklésére! Űjabb idő­ben, különösen a legutóbbi 15—20 év alatt sok gyom és tövis burjánzott fel az er­kölcsi élet mezején, sok az elszomorító „látomány” e té­ren. Borbíró Lajos Az egyetlen utca (Németh Ernő felvétele — MTI-Press) „Láncos mennykő üsse meg” Csúnya szokása a magyar embernek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom