Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-24 / 147. szám

1989. június 24.,' szombat

TALLÓZÓ

!Vcöröstáj

Nyers Rezső:

„Egy reformkommunista pártot szeretnék”

...— Kádár János felmentésekor az ön neve felmerült, mint a pártelnöki posztra esélyes politikusé. Milyenné szeretné, hogy formálódjon ez a párt, ha vezető szerepet játszana benne? (Aki e kérdésre válaszol egy beszélgetésen : Nyers

Rezső államminiszter, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja — a szerk.)

— Én most is a vezetőség tagjának tudom magam, s a vezetésben erőmhöz képest részt is veszek. De, hogy a kérdésre válaszoljak, egy reformkommunista pártot szeretnék, amelyben istenigazában minden benne van a kommunista mozgalom erényeiből. Mert ugye, forradalmi szellemben gondolkodó mozgalom ez, s a reformokra is hajlamosabb, mint a szociáldemokrata párt. De ugyanakkor jó lenne benne megvalósítani a szociáldemokrata mozgalom belső demokráciáját, toleranciáját, s nemzetköziségét. Valójában a szociáldemokrácia nemzetközibb volt, mint a kommunizmus. Mert a kommunista nemzetköziség zárt volt, tehát csak erre a mozgalomra terjedt ki. A történelmi folytonosságot is jobban vállalta mindig a szociáldemokrata párt. Bár ők is énekelték az Interna- cionálét, de illuzórikusnak tekintették, mint ahogy én is azt a sort, hogy a múltat

(Zug)sajtó

Sokakkal együtt örülök az írott, a hangzó és a képes tájékoztatás fokozódó nyíltságának, színesedésének. De nem csupán a nyíltság fokozódik. A sajtó magatartására is kiterjeszthető „az össztársadalmi értékvesztés” feletti aggodalom (idézet az Új Márciusi Front minapi állás- foglalásából). Az egyik fontos érték, amelynek az elvesztése miatt okkal aggódhatunk, a sajtóetika, sőt a sajtójog íratlan és írott törvényeinek érvényesülése Tömegtájékoztatásunkban, sajnos, naponta tapasztalható mindkettőnek, benne a személyiség jogainak durva, időnként ízléstelen megsértése. Mindez anélkül, hogy a rektifikáció, indokolt esetben a sajtójogi, illetve sajtóetikai felelősségre vonás kezdeményezésének legcsekélyebb jelével találkoznánk ...

. . . Olyan sürgős vajon — és kinek sürgős?! — a nálunk még ki sem alakult demokrácia kinövéseit is átvenni? És ilyen mohón? Ahvégképp el kell törölni. A kommunista mozgalom viszont gyermekbetegségei időszakában bizony ezt szó szerint értelmezte. Én úgy fogom föl, hogy az ideális az én számomra az volna, ha ez a párt két forrásból táplálkozó, reális szocialista, forradalmi szocialista, vagy egy reformokat vállaló forradalmi szocialista párttá alakulna. Nemzetközileg pedig a haladó baloldal integráns részévé válna. Úgy fogná fel magát, mint a világszocializmuson belül az egyik legradikálisabb áramlat része. De itt hangsúlyozom, hogy a világszocializmuson és nem a kommunista pártok nemzetközi egységén belül. Én ezt így képzelem. El kell vetni, hogy a kommunizmus rövid időn belül megvalósítható, ez a nézet nagy-nagy hibák forrása volt a gazdaságpolitikában is. Ebben Hruscsov is eltévedt és Brezsnyev is, mert Sztálinra licitálva próbálták identifikálni magukat. Ez az egész szovjet ideológia a brezsnyevi időszakban tragikus módon kommunizmust próbált megvalósítani demokrácia, piac, áru és szolgáltatások nélkül. Nem is úgy fogalmaznék, hogy történelmi zsákutca ez, hanem egyenesen gondolati eltorzulás .. . (Gábor László; Heves Megyei Népújság)

hoz, hogy ne az aggodalom, hanem a remény növekedjék, a nyilvánosság megcsúfolásai, a demokrácia káros kinövései leoperálására, az etikai normák mielőbbi helyreállítására, elengedhetetlen társadalmunk jóérzésű tagjainak az aktív segítsége. Köztük azoké, akik a velük szembeni jogtalanságokat szótlanul eltűrik. Ebből elég volt eddig. Azt he érezze már bárki, hogy demokráciánknak igencsak a hajnalán, ismét teljesen védtelen, kiszolgáltatott — csak most a zugsajtónak. Mert ez a szellemi pornográfia sokkalta ártalmasabb, mint egyes lapok idétlen malackodásai. Hiszen itt jövendő életünk minőségéről, a sokat emlegetett európaiságról, jogállamiságról van szó, amelyet nem puszta emlegetéssel lehet megteremteni, hanem fellépéssel az etikát- lanság és jogtalanság ellen.

Egyebek között azzal, hogy a cikkeket a sajtóban aláírással látjuk el. (Rajk András. Űj Tükör)

— etika?

Kamat?

Lakás-, hitel-, hitelvesztés?

... A kormány lapjában olvasom mostanában, hogy közel 100 milliárd forintnyi költségvetési kiadást jelent az államkasszának a lakbérhozzájárulás, a bérlakásfelújítás és a lakáshitelek támogatása. Ez utóbbi — mint ezt már többször is közölték a pénzügyi illetékesek — 42 milliárd forintjába kerül az államnak. Ráadásul e támogatást „a lakástulajdonosok, s nem a leginkább rászoruló fedélnélküliek kapják.”

Világos érvelés. Alkalmas arra, hogy szembefordítsa a fedél nélkülieket a fedéllel rendelkezőkkel. A sokak által irigyelt lakástulajdonosokat a még — ki tudja meddig — lakásra várókkal.

Alkalmas arra is, hogy a kormány az egyenlőség szent elvének meghirdetésével — hangos támogatókat szerezzen e kedvezményes hitelek kamatainak drasztikus emeléséhez.

Az érvelésnek azonban mintha lenne némi szépséghibája. A 2,5 millió szerződés éppen azért köttetett, hogy fedél, vagy valamivel jobb fedél legyen az adósságot vállalók feje felett. Vélhetően jelentős részük enélkül még ma is a lakásnélküliek, lakásra várók igen népes táborát gyarapítaná.

Olcsó fogás?! Nem éppen. Különösen annak a közel 7 millió embernek nem az, akiket ilyen, finoman né- vezve, „szerződésmódosítás” (vannak, akik durvábban

fogalmaznak: „szerződésszegés”) érintene...

... Sok család az elmúlt évtizedekben úgy adósodott el, jutott már akkor a teherviselés végső határáig, hogy szinte fillérre kiszámította a hiteltartozásait, a kamatokat. Vállalta, hogy az állam helyett kiépíti a csatornahálózatot, korszerűsíti lakásának fűtését, bevezetteti a gázt, fürdőszobát épít. És nem vár évekig, évtizedekig bérlakásra, hanem — kockáztatva anyagi, testi, szellemi összeroppanását is — belevág a lakásépítésbe, -vásárlásba. Esetleg azokkal a bizonyos kereseti határokkal erre kényszerítették, a kedvezményes kamatokkal pedig ösztönözték erre.

Ma ezeket a kamatterheket akarják többszörözni. Vajon mennyit fog fizetni, 18-20 százalékos kamat mellett, 30 évi törlesztéssel, aki rákényszerült, hogy az amúgy is irreálisan magas áron, sok százezerért, ha nem millió(k)ért OTP-lakást vegyen? Mi lesz a nagyobb? A hitel, vagy a kamatai?

Az elhatározás megérett: demokráciát, jogállamot akarunk. Így jogos az igény, hallgattassék meg az érintett fél, mérlegeljék érdekeit és a jogszabály legyen kötelező. Még akkor is, ha felrúgása anyagi előnyökkel járna.

Mint jelen esetben, leegyszerűsítve: az államnak. (Sz. Várnai Ferenc; Népszava)

Ár — lift

Ne a mezőgazdaság emelje, hanem az ipar csökkentse

... A mezőgazdaság sok tekintetben nincs könnyű helyzetben, agrárolló is van. Nem arra kell a hangsúlyt helyezni, hogy a mezőgazdaság emelje az árakat, hanem arra, hogy az ipar csökkentse! Magyarországon önköltségre épített rendszer van. Ami önköltségnek tekinthető, az minden további nélkül hozzáadható a termék árához. Ezt meg kell valahogy változtatni !

Volt egy vita az Ikarus és a Csepel Autógyár között. Mit mondott a „Csepel”?: nekik a szállítójuk felemelte az árakat, ezért emelték ők is 5 százalékkal, A szállítónak is fölemelte valaki, ezért emelte fel ő is. Arról persze egyik sem szólt, próbáltak már ilyen dolgot önköltségcsökkentéssel áthidalni? Más országc»kban nem emelkednek az árak? Igen, de ott először azt nézik meg, hogy a saját termelésüket hogyan tudják racionalizálni Amíg nálunk az államosított iparban három adminisztrátor jut az osztrák államosított iparnak ugyanarra az adminisztratív munkájára, addig persze hogy drága a termelés. Amíg nincs meg a megfelelő szolgáltatás, drága a termelés.

Az ipart mindenképpen rá kell szorítani arra, hogy termékárait csökkentse. Nem mehetünk bele egy olyan folyamatba, amelyben a mezőgazdaság is felemeli az árakat. Ha ez történik, akkor nagyobb lesz az infláció. Ha nagyobb az infláció, akkor csináljuk az úgynevezett antiinflációs reformokat, miközben az árakat évről évre 20 százalékkal emeljük. Ez így nem mehet! Ha csinálunk egy antiinflációs politikát, akkor annak a követelményrendszere szerint kell eljárni... (Dr. Bognár JózseJ akadémikus; Magyar Mezőgazdaság)

Egyes Egyedül?...

... Körülnézek. A mai nyilatkozatok szerint nem kétséges: egyes-egyedül én tettem, egyedül én voltam, tehát egyedül én felelek.

Hej, nehéz évek voltak, ha belegondolok! Istenem, ott álltam, mert nem tehettem másként, egy szál magam, szemben a történelmi feladattal, hogy elrontsam az egészet. Elképzelhetik az esélyeimet. Egy lelkes kis senki, magányosan neki a nagy szocializmusnak, a népgazdaságnak, a politikának, az erkölcsnek, a közéletnek, üsd, vágd — miközben a többiek mindannyian már. Csoda-e hogy eleinte csak kapkodtam? Rohangáltam ide-oda, ráléptem, átléptem, odaléptem, beleléptem, és csak később csináltam előbb egy három-, majd néhány ötéves tervet. Kitaláltam magamnak a szent tervszerűséget.

Először is tönkretettem a mezőgazdaságot. Tagosítottam, erőltettem, pofoztam, összevontam, szabályoztam, adóztattam, amíg bele nem gebedtek. Aztán pihenés nélkül — hacsak a turistaházak és a SZOT-üdülők lepusztulását nem nevezem kikapcsolódásnak — szóval pihenés nélkül átirányítottam magam az iparba. A vaskohászatot sürgősen túli- fej lesztettem, a bányákat hol bezárattam, hol kinyittattam, a gépiparba tömtem az acélt, meg az energiát, az építőiparból loptam a betont meg a munkaidőt, korszerűtlen gépeket, ronda házakat terveztem és dögvészt küldtem az infrastruktúrára. Mire sikerült mindent padlóra küldeni, már futottam is a művélődésügybe, hogy idejében knock outol- jam az alapfokú, a középfokú, a szak- és a felsőfokú oktatásit. Onnan csak egy ugrás az egészségügy, amit viszonylag gyorsan sikerült beteggé tennem. Megnézheti, nem fog egyhamar talpra állni. Nem dicsekvésként mondom, de mindezt egy szál magam.

Pihenni nem volt időm. Jött a kereskedelem és a szolgáltatás, amit körültekintő munkával sikerült balkanizálnom. A pénzügyben is hoztam egy-két pocsék írendeletet. Elválasztottam a béreket a teljesítményektől, kitaláltam a bérszínvonal-gazdálkodást, általánossá tettem a naplopást. Két kézzel dolgoztam a természeti környezet ellen, miközben a lábammal formás kátyúkat alkottam az M7-es betonján.

A szakszervezeteket viszonylag könnyen legatyásítottam, csakúgy, mint a népfrontot. Kicsit nagyobb falat volt a párt, de megtaláltam a megfelelő módszert; bürokrácia, hivatal- nokszemlélet, elidegenedés. Most is tántorognak a pörölycsapás alatt.. .

Mit tehetek én még? Várom az elmarasztalást.

Az enyhítő körülmények között kérem figyelembe venni büntetlen előéletemet, neveletlen gyermekeimet, továbbá azt, hogy mindent egyedül követtem el, tettestársaim nem voltak. Akik voltak is, tegnap az utolsó szálig sietve elhagytak.

Nyilván azért, hogy legyen idejük megfogalmazni az ítéletet. (Miskolczi Miklós; Képes 7)

„A természetes arányérzék nem támad fel magától”

Kő-következmény

. .•. Arról van szó, hogy túl sok a program, a publicisztika, a keret és a csomagolópapír, a tett nélküli, műmentes nyilatkozat és elhatározás — villognak a héjak. Verseny van, jelmezverseny — de vérre megy. A játék halott. Az irodalom meg ott álldogál a tapétás ajtóban, se ki, se be, szégyenlősen takargatja szemérmét és azon töpreng, hogy versenyezzen-e, ha egyszer nem akar győzni. Igaz, veszíteni se szeretne, mert az könnyű. A nehezet akarja, a legnehezebbet: megfelelő szerepet találni a jelenléthez és a jövőléthez. De mi az — ma?

Arról van szó, hogy az irodalomnak mindig igaza van, ha elviselhetetlen, ha lefojtott vagy némaságra kárhoztatott, ha nem találja a szerepét, akkor is. Az irodalom semmiről sem tehet, de az írók és az irodalmárok, a szókeresők igen, együtt és külön-külön is. Kérdés, hogy a nagy versenyben, a szakadék peremén döngő táncban, ahol nem ám akármilyen hatalomért, hanem \az ember leikéért folyik küzdelem, nem kellene-e külön terepet nyitni a jó érvényesítését szolgáló erőknek? Sponzo- rokat keresni, mondhatná a mai meditáló, ügynököket bérelni akár, misszionáriusok és reklámfőnökök hadára bízni a mag továbbadását, illetve áruba bocsátását. Holott ű mag nem vásárolható meg. A könyv igen, a tárgy hogyne, de a szellem? ...

... A természetes arányérzék visszaszerzéséről, ha kell, tudatos megteremtéséről van tehát szó, amelyre azonban aligha adható előállítási recept, bár hiánya nagyon is konkrét társadalmi-történelmi csapások sorozatának banális következménye. A névre, személyre és intézményre szóló szétve- retések, a minden építő-teremtő külső-belső formát megmerevítő, szétzüllesztő, meddővé szárító kataklizmák következménye. S félő, ha ezek el is múltak, hatásuk él elevenen. A természetes arányérzék nem támad föl magától, nem terem meg többé — nincs talaja. Létformává kerekedik az ideiglenesség, és az önsúlyától érvényesülő ellehetetlenülés, s ezek minden kezdeményezést lejáratnak. Ami van, ha nagyra ,is tör, kisszerű marad így. A legrövidebb utat, a leggyorsabb sikert, a legolcsóbb gazdagságot szorítja magához mohó pánikban. Lassítani kellene, de nincs idő, a dolgok folyása gyorsul, a változás már megkezdődött, benne vagyunk. Sodor minket vagy medret szabhatunk neki? — ez a kérdés ... (Horgas Béla, Liget)

... — Uram, maga két perccel ezelőtt kidobott egy követ az útra, összetörte a kocsim elejét. Ha néhány centiméterrel feljebb jön, talán meghalunk a szélvédő mögött.

Néz rám, bizonytalan arckifejezéssel, aztán megszólal:

— Én állatokkal foglalkozom, nem kövekkel. Itt a dombok tetején vannak az állataim az épületemben. Nincs itt kő. Jöjjön be, nem talál itt követ.

„Persze, hogy nem” — gondolom magamban —, „ha a gondos gazda összeszedi a köveket és kidobálja az útra ..

— Nem mondom, hogy a kocsira akarta dobni, talán csák az árokba, de jobban meglendült a keze - mondom.

Áll a férfi és hallgat. Kiismerhetetlen arccal méreget, majd megszólal:

— Tudja bizonyítani? Vannak tanúi?

Tanúim? Az előttem, mögöttem robogó autók valahol már Akarattyán járnak. És ki tud egy felrepülő követ azonosítani? A szomszéd ház udvarán, ami egészen az út szélére épült, áll ugyan két fiatalember, de azok makacsul hallgatnak. Amikor megszólítom őket, csak a fejüket csóválják. Közben elhúz mögöttünk egy rendőrautó. Talán inteni kellene nekik? De minek? Úgysem segítenek rajtunk. A kocsi már összetörött, mehetek újra javítani, fizetni, várni, várni.

Beülünk és folytatjuk az utunkat hazafelé.

Ha mondjuk megálltam volna Füreden tankolni ?

Vagy a szomszéd nem hív vissza a kapuból, akkor messze előttem zuhan ez a kő az útra. De nem álltam meg tankolni, így pontosan abban a pillanatban érkeztem a fűzfői kert alá, amikor a közönyös, furcsa hall- gatású férfi kidobta a követ az autók közé. „örüljünk” — nyugtat a feleségem —, „hogy nem tört be a szélvédőnk.” — No, igen. Csakhogy nekem ezeket a közönyös, kertük biztonságából kifelé dobáló embereket kellene képviselnem, szeretettel ábrázolnom, hiszen író vagyok, s Petőfiként ezekért kellene meghalnom egy esetleges szabadságharcban, mert ők ugye magyarok, ők a nép.

Előfordulhatna ez Ausztriában vagy Svájcban? Lehetetlenség. Ez a kődobáló szörnyűség a hazai népiélek, a morális szétesettség következménye. (Bertha Bulcsú; Elet és Irodalom)