Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-27 / 123. szám
1989. május 27., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■'kÖRÖSTÁJ Arcok közelről Koszta Rozália Csak aki ma költözött a békési régió valamelyik városába, községébe, csak az nem ismeri Koszta Rozália festőművészt. Mert nem csak úgy ismerik, hogy festőművész, hanem úgy is, hogy szeretetre méltó, mindig segítőkész ember. A köz embere, úgy is mondhatnánk, aki tanulmányai után visszajött Gyulára, mert „oda kellett jönnie”, ahol született. A műterme csendes, az asztalán tea párolog két csészében. Eszembe sem jut, hogy „nem fogadhatom el”, hogy esetleg valakik „félreértik”. Beszélgetünk. Az egyik festőállványon a gyulai vár és a város madártávlati képe, most alakul. „A SZOT szálló tetejéről ilyen a város — meséli, ideje megfestenem.” — Merre volt kiállítása mostanában? — Legutóbb Makón, pár napja mindössze. Soha nem jártam ott, így aztán többszörös volt az öröm, hogy meghívtak. A kiállítás után jót csevegtünk a makói szakkörösökkel, a képzőművészet barátaival. Sétáltam is a belvárosban: igazán szép! Szinte kinyitották a főteret, levegős, parkos, pá- zsitos. Szobrok díszítik. Tavalyról? A pesti kiállítást említhetem, a Bartók Galériában, közösen két gyulai kollégával: Székelyhídi Attilával és Oroján Istvánnal. Oroján nonfiguratív, Székelyhídi hiperrealista, én realista-dekoratív. A közönség a három ellentétes stílust tökéletesen megértette és elfogadta. Azt mondják, ritka siker volt. Nem tagadom, jól esett a minősítés. — És mostanában? Mit fest? — Ezt a gyulai madártávlatot, és Bede Anna költőnő verseit hozom képi át- lényegítésbe. Először Anna jelentkezett, hogy verset ír egy festményemről, vagy fesményem „alá”, ahogy szokás mondani, aztán megint és újra. Az lett a vége, hogy elhatároztuk: ösz- szeállítunk egy kis albumot, 16 vers és 16 festmény reprodukciója lesz benne. Lehet, hogy a Tevan Kiadót keressük fel, de az is lehet, hogy a megyei múzeumigazgatóságot. Mecénásra van szükségünk, olyanra, aki fantáziát lát egy költő és egy festő összefogásában. — Kiállítás, amire készül? — Lesz az Alföldi Tárlat, aztán a vásárhelyi őszi, a Szegedi Táblakép Biennálé, és ősszel Sarkad. A művelődési központ meghívására. — Nem akartam említeni, de mégis. Olvastam a Foci április 7-i számában a „Schéner kontra Koszta” című cikket. Mondja, mi az igazság ebben? Zavarja még? — Nem zavar. Azért is, mert olyan konkrétumok vannak mögöttem, amelyek megcáfolnak mindent, ami „kontra”. Meg azért sem, mert azt tartom: nem a „botrányok” viszik előre a művészetet, az életünket, hanem az elmélyült, komoly munka. Itt vannak sorozatosan a kiállítások, ahol fel kell mutatni, mit tudunk, mi mellett tesszük le a vok- sunkat. „Botrányt” lehet kavarni, de dolgozni annál nehezebb ... — Ennyi? — Ennyi. Sass Ervin Darvas József pályaképe orosz nyelven Minden nemzet irodalom- történetének vannak adósságai : életükben kellőképpen nem méltatott, csak haláluk után elismert vagy felfedezett alakjai, de olyanok is, akik míg éltek, az irodalmi élet vezéregyéniségeinek számítottak, ám haláluk után legfeljebb csak kerek évfordulókon emlékezik meg róluk az utókor. Darvas József az utóbbiak közé tartozik. Életében számtalan tanulmány és cikk jelent meg róla, mint — Czine Mihály szavaival — a „Móricz által képviselt íróeszménynek . . . egyik utolsó megtestesítőjé”- rői. Születésének 70. évfordulójáról az Irodalomtörténeti Társaság egy Orosházán rendezett vándorgyűléssel emlékezett meg. Az itt elhangzott előadások végső soron fölvázolták egy, a Darvas művészetét, politikai és irodalomszervezői tevékenységét egységben látva értékelő irodalomtörténeti szintézis — legalább az Arcok — Vallomások sorozatba illő kismonográfia — lehetőségét. Darvas munkásságának monografikus összegzése azonban a mai napig nem történt meg. Ügy látszik, amire a magyar irodalomtörténet-írás nem érdemesítette Darvast, a külföld igen. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája Szlavisztikai és Balkaniszti- kai Intézetének egyik tudományos munkatársa, N. M. Kurennaja Darvas Józsefről írta kandidátusi értekezését, melyet 1988 decemberében védett meg. A legfontosabb Darvas-művek elemzésével, s a bonyolult társadalmi háttér felvázolásával három korszakra osztja az író munkásságát, és megkísérli kijelölni helyét a magyar irodalomban N. M. Kurennajától interjút kértem levélben, természetesen orosz nyelven. Ennek fordítását adom most közre — Szergej Zaligin, a neves szovjet író és kritikus Darvas József és hősei c. cikkében azt írja, hogy a realista Darvas igen közel áll a szovjet olvasókhoz. Az ön munkája, értő műelemzései is ezt bizonyítják. Kérem, beszéljen a magyar olvasóknak arról, mikor és hol ismerkedett meg Darvas József munkásságával? — Darvas munkásságával, pontosabban a Részeg eső c. regényével a ’70-es évek elején ismerkedtem meg, egyetemista koromban (az EL- TE-n végeztem). Ez a regény alighanem az első magyar mű volt, melyet eredetiben olvastam. Igen nagy hatással volt rám. Ennek a könyvnek a segítségével, tehát nem történelmi forrásokból, hanem a regényhős személyes érzésein és viselkedésén keresztül értettem meg igazán a magyar történelem nehéz pillanatait. Azóta egyre inkább érdekel nemcsak Darvas munkássága, hanem az író személye is. — Az ön műve mindenképpen fontos, és hiánypótló szerepe van, hiszen Darvasról nem készült még monográfia. Ennek számos oka van, de az egyik mindenképpen az, hogy napjainkban sok író, közéleti személyiség és politikus munkássága is átértékelődik. Így Darvasé is. ön hogyan vélekedik erről a kérdésről? — Igyekszem figyelemmel kísérni a magyar irodalom- történészek munkáit, de sok dokumentumhoz természetesen nem tudtam hozzáférni, mert nincsenek meg a Szovjetunióban. Ami Darvas Józsefet illeti, bármily különbözően értékelik is munkásságát és politikusi tevékenységét, lehetetlen nem elismerni tehetségét. Természetes, hogy neki is voltak hibái, tévedései, ezek nélkül elképzelhetetlen egy emberi sors. De világosan kell látni, hogy tévedései az ’50-esévek elején nem voltak „rosszin- dulatúak”. Ezt tanúsítják cikkei és beszédei is, ha figyelmesen elolvassuk őket. Gondolom, hasonlóképpen vélekedhettek Darvas kortársai és kollégái is, akik több éven keresztül az Írószövetség elnökévé választották. Meglehet, disszertációm védése nem a legjobbkor történt, hiszen sok probléma, jelenség, politikusok és írók tevékenysége éppen átértékelődik, revízió alá kerül. Így Darvasé is. Véleményem szerint azonban az is nagyon fontos, hogy ne veszítsük el a mértéket, vállaljuk a felelősséget szavainkért és „felfedezéseinkért”, és lehetőleg objektiven értékeljük egyik vagy másik történel- ni jelenséget, óvatosak legyünk a tudomány, a kultúra és az irodalom képviselőinek megítélésében, hogy ne fosszuk meg magunkat gyökereinktől, történelmünktől. Hisz mindannyian ugy|nannak a kornak a gyermekei vagyunk. — Munkáját bizonyára sokan szívesen fogadnák, ha megjelenne magyarul. Különösen azokban az iskolákban — bár lehet, hogy nem sok ilyen van az országban —, ahol a XX. század magyar irodalmából Darvast is tanítják. Orosházán természetesen Darvas — tananyag. Az érdeklődő tanulóknak azonban nem tudunk a kezébe adni egy Darvas-monográfiát, mert ilyen egyszerűen nem létezik. Ezért mindenképpen üdvös lenne, ha az ön munkája — melyet a Darvas Társaság kész volna kiadni — megjelenhetne magyarul, ha nem is túl nagy példányszámban. Ám bizonyára vitákat is kiváltana az értekezése nálunk, hiszen óhatatlanul más a nézőpontja egy külföldi szerzőnek. Például az a' kitétele, hogy „a magyar irodalom alakulása 1930 és 1960 között”. Ez a periódus ugyanis a magyar irodalomtörténetben tá-* volról sem nevezhető egységes korszaknak. — A mai magyar irodalom periodizációjánál^ kérdése természetesen nem egyszerű dolog. Elég nagy helyet szentelek e kérdésnek munkámban. Hiszen az 1930-tól 1960- ig tartó időszak magában foglalja a második világháborút, a szocializmus építését, a személyi kultusz éveit, az ’56-os tragédiát. Mindez persze gyökeresen megváltoztathatta az irodalom arculatát is, ezért elkerülhetetlen, hogy ezt a korszakot tovább periodizáljuk, alkor- szakokra osszuk. — Végezetül engedjen meg két személyes jellegű kérdést. Az egyik: említette, hogy a Részeg eső volt az első könyv, melyet eredetiben olvasott. Mennyire ismeri nyelvünket? A másik kérdés: mivel foglalkozik szabadidejében? — Jól olvasok magyarul. Írnom már nehezebb, beszélnem pedig végképp nehéz, mivel nincs elég gyakorlatom. A szabadidő ritka jelenség az életemben. Általában olvasással töltöm. Mostanában sok érdekes publikáció jelenik meg nálunk. Igyekszem figyelemmel kísérni a magyar irodalmat, valamint a magyar kulturális és közéleti eseményeket is. De — minthogy most éppen a magyar reformkor irodalmával foglalkozom — nagy gyönyörűséggel olvasgatom Vörös- martyt, Petőfit, Aranyt és Kossuth munkáit. Lehet, hogy konzervatív vagyok, de szerintem a magyar irodalomban náluk jobban, legalábbis a XIX. században, senki sem írt. Így van ez, szubjektív véleményem szerint az orosz irodalomban is: Puskint, Lermontovot, Nyekraszovot, Fetet nem múlta felül senki. — Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre. Somi Éva Könyvheti gondolátok Ünnepi alkalmakkor a gondolatok szívesen fognak vándorbotot, hogy útrakeljenek az emlékezés vándorúján. Ilyenkor még az is megeshet, hogy a lélek érző felületére vacogószárnyú szitakötő-idézetek telepednek. Hozzám Szilágyi Domokos immár halhatatlanságból sorjázó gondolatai jöttek vendégségbe: „Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó.” E helyen és alkalomból talán hajdani könyvnapok, könyvhetek sátoros hangulatát illenék inkább megidézni, mint a hétköznapokét. Szólítanunk kellene egymást, olvassuk együtt József Attilát, vagy meg kellene érintenünk Ady szellemét, mai sátrainkba kellene képzelni a dedikáló Móriczot, Illyést, Németh Lászlót, Szabó Pált, Veres Pétert, Darvast, Sinkát, ahogy a közelebbi és távolabbi időkből egy-két nevet a történelmi időrend mellőzésével emlékezetünk kiragad. De hát a hétköznapok vannak többen, meg a mindannyiunkat — a könyvhéten is — foglalkoztató kérdések. Vajon van-e már választásunk a sötétség és a fény között, a hazugság és az igazság között, a törvénytelenség és a szabadság között?! Kenyeret kell adnunk az éhezőknek! Jó könyvet a világosságban szűkölködöknek, olyan írásokat, melyek képesek bevilágítani életünk pókhálós szögleteibe. Ma a folyóiratok, napilapok, alkalmi kiadványok és szamizdatok reneszánszának (vagy inkább burjánzásának) közepette, mindennapjaink sem a megszokott mederben csordogálnak. Idei könyvhetünk sok újdonsága előtt — a kiadók örvendetes szaporodásának köszönhetően r—, a politikai memoár, vagy dokumentumirodalom, berozsdállott zsilipeket szaggató áradatával borzongatta és borzongatja igazságérzetünket. Másik oldalon, szinte ellentételként — hogy egyik neves írónk megállapításaival éljek — megjelent a „kul- túrnarkó”. Nem is akárhogyan, „a gyengéket leigázó erőszak, a gátlástalanság ábrázolása fejbeverőt reklámot kap”. Az irodalmi termékek e fajtájának terjesztése — jövedelmezősége folytán — a könyvhéten is zavartalan lesz. Másik dolog, amit ezen az ünnepen tapasztalhatunk, hogy a könyv nem olcsó portéka. Ennek folytán nem nehéz megjósolni, hogy a jó könyvekből egyre kevesebb juthat el a kultúra kevés pénzű fogyasztóihoz. Pedig a könyv ünnepén legszebb dolog hinni abban, hogy mozgásban maradnak a legjobb erkölcsi-szellemi erők, melyek egyedül alkalmasak a nép mindenkori felemelésére, a szellemi alultápláltság megszüntetésére. Ebben rejlik az írástudók felelőssége. Ilyen értelemben tehát a könyv nagyon is fontos feladatot teljesíthet. Jó érzés volna tudni, hogy Arany János elévülhetet- lenül szép szavaival is találkozhat ezen az ünnepen az, aki még nem találkozott velük: „Ember lenni mindég, minden körülményben”. Verasztó Antal Takács Tibor: Segesta Segesta, fent a dombok hajlatában, hol dór oszlopokon tető az ég, e decemberi tavaszban varázs van, zöld fű, virágok és az ég, de kék! Tavasz, tavasz, de úgy hogy ismeretlen a hó, a fagy, itt száműzött a tél, Segesta templomában, hihetetlen, csak pogány fejemen fehér a dér. Örök tavasz, mit álmodik az ember, talán-talán a sárga kő örök, és bizonyára a végtelen tenger ott túl a völgyön, a kanyar mögött. Minden múlandó. :Mi máris megyünk. Segestának örökre elveszünk. Hol az a stafétabot? Az én ifjúkoromban, a hatvanas-hetvenes években még gyakran emlegették a stafétabotot, melyet majd egyszer, ha kiérdemeljük, átadnak nekünk. Ilyenkor mindig vigyorogtunk kicsit, zavartan és hitetlenül, ment az akkori vezetők ilyen különös metaforákkal éltek, de azért hittük is: egyszer tényleg eljön a mi időnk, magunk dönthetünk saját sorsunkról. és talán jobban is csináljuk a minden poszton megbízhatóknál, a rengő to- kájú, suk-sük nyelven beszélő. papírról is nehezen szótagoló szónokoknál. A mi nemzedékünk, leszámítva néhány akarnokot, aki tehetségét megbízhatósággal pótolta, nem óhajtott vezető lenni ebben a stafétabotot, meg mindenféle jövőbeli jót ígérgető rendszerben. De minket sem óha j tottak : pusztán korunknál fogva gyanúsak voltunk, pesszimisták. Nyugatmajmolók. potenciális ellenforradalmárok. Pedig mi is olvastuk Marxot, komolyan vettük a szocializmusban rejlő lehetőségeket. és mindig reménykedtünk. valahol mesz- sze. odafent azért önzetlen, hazájukat szerető, képzett, sőt: bölcs emberek is vannak, s a vályúk előtti nemtelen tülekedés csak a középkáderek bárdolatlan mohóságát tükrözi. Ezekben az években, s még később is, az orwelli gondolatrendőrség éberen működött, de többnyire kesztyűs kézzel bánt velünk. Az acélkarmok csak ritkán szúrták át a bársonykesztyűt. De azért tudtuk: mindig készenlétben állnak a karmok, melyek elhárítják az imperializmus aknamunkáját. a diverzánsok cselvetéseit. a másként gondolkodás bűnös eretnekségeit. Sokszor mi magunk voltunk saját legéberebb gondolatrendőreink, s amikor a politikusok leintették az írókat tudósokat, akkor úgy véltilK. ez velük született előjoguk. Náluk volt az a bűvös stafétabot, vagy talán varázspálca, mellyel rámutattak a kékre, és azt mondták: zöld. És mi megpróbáltuk elhinni, hogy a színvakoké a jövő. A nagy, össznépi helyben- járás korszaka volt ez. csak a stafétabot vándorolt ide- oda rejtelmes és logikátlan módon. Versenyt hirdettek, de közismert volt a végeredmény. hát senki sem futott. Aztán ez a sporthasonlat is iobblétre szenderült, azt a bizonyos stafétabotot talán eltemették a régi harcosokkal. Nem is kérdeztünk rá. Megszoktuk, hogy vezetőink nálunk képzetlenebbek, ostobábbak: mi legfeljebb tolmácsoltunk nekik, kissé, pironkodva. ha szánalmas felszólalásaikat nemzetközi fórumokon kívánták előadni. Most már tudjuk, hogy soha nem is létezett stafétabot. Ezért hát a mostani fiatalok már ennek illúzióiát sem kaphatják meg. Vagy. ha mégis megvan ez a kultikus tárgy, hát ugyancsak égetheti az örökösök kezét. Kapkodjon utána, aki megirigyelte a kényelmes hely- benfutást. Szentmihályi Szabó Péter Heti mottónk: ,3otladozás a fojtó ködben, nyöszörgő panasz körülöttem, mindenki úgy nyög, mint a csontig megvert. Szeretnék látni már egy boldog embert.” ID. GYÖKÖSSY ENDRE (1952) Magyari Barna: Randevú a versben neked is ijó a versben nekem is jó 22 h 30’ bemegyünk a versbe kedves olvasók reggelig ne nyissák ránk a szavakat Koszta Rozália: Pósteleki emlék