Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-27 / 123. szám

Köröstáj­SZÜLŐFÖLDÜNK 1989. május 27., szombat A lelkész-költő és gyermekei Elfelejtett elődeink A sáfár, a kormányos meg a többiek Tutajosok a Tiszán Vannak emberek, akik el­hivatottságot éreztek az iro­dalom, vagy a művészetek valamely ága iránt. Sorsuk, elsajátított szakmájuk, meg­élhetési körülményeik azon­ban arra kényszerítették őket, hogy tanult foglalko­zásukat, szakmájukat lelki- ismeretesen végezzék, s emellett szabadidejükben hódoltak az irodalomnak vagy művészeteknek. Alko­tói pályájukon nagyobb hír­névre, sikerre tettek, tehet­tek volna szert, ha sorsuk másképpen alakul... Egy ilyen, szinte ismeretlen köl­tő-író családot, tagokat kí­vánunk bemutatni az aláb­biakban, akik itt születtek, többé-kevésbé itt éltek, s mi nem tudunk róluk. NAGY KÁROLY 1858. au­gusztus 15-én született Re- formátuskovácsházán (a. mai Mezőkovácsházán). Kö­zépiskoláit Hódmezővásár­helyen, teológiai tanulmá­Ifjabb NAGY KÁROLY, a fia szintén Reformátusko- vácsházán született 1890- ben. Apját követve ő is re­formátus lelkész lett, aki 1912-től Makón, majd 1916- tól Belényes-Sonkolyoson teljesített szolgálatot» 1922- től Makón református hit­tantanár volt a középisko­lákban. Irodalmi érdeklődé­se a vallás- és egyháztörté­net felé fordult. Több egy­háztörténeti mű szerzője és szerkesztője volt. 1925-től társszerkesztőként dolgozott a Harangzúgás című egyházi lapnál, s ebben jelentek mer kisebb írásai is. NAGY ILONKA 1895-ben született Reformátuskovács- házán. A lelkész-költő apa, a lelkész egyháztörténet-író testvér munkássága nem nyait Debrecenben végezte. Református lelkésszé való felszentelése után Mezőbe- rénybe ment, majd 1887-től szülőfalujában lelkészkedett 1900-ig. Ettől az időtől kezd­ve a makó-újvárosi, majd 1909-től a makó-belvárosi körzet lelkésze volt. Papi hivatása mellett aktív köz­életi tevékenységet folyta­tott. Makón a Függetlenségi és a ’48-as Párt elnöke tiszt­ségét is ellátta. Szépiroda­lommal kora ifjúsága óta foglalkozott. Irt verseket és elbeszéléseket, melyek az akkori vidéki és budapesti lapokban jelentek meg. Egy­házi beszédei a debreceni lelkészi tárban láttak nap­világot. Főszerkesztője volt a Makói Hírlapnak is 1902— 1904 között. Életében több verseskötete jelent meg. önmagáról, költészetéről A vég előtt című versében így írt: volt hatástalan tevékenysé­gére. A tanítónői oklevél megszerzése után a makói belvárosi református elemi iskola tanítónője lett, majd 1920-tól a makói polgári le­ányiskola tanárnője volt. Apjához hasonlóan aktív közéleti tevékenységet foly­tatott. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének meg­alapítója, s egyik vezetője volt. E szövetségen belül kézimunka-tanfolyamokat, kiállításokat, előadásokat és műsoros esteket szervezett éveken át. írásai, cikkei és költeményei rendszeresen a Debreceni Protestáns Lap­ban, a Téli Üjság, a Ma­gyar Asszony és a külön­böző makói lapokban jelen­tek meg. Balogh György E képen elibénk táruló csendéletet a mindszenti Ti- sza-kompról kaptam lencse­végre, mintegy 5-6 évvel ez­előtt. A tutajos emberek vi­szont —• akikről mesélni szeretnék — immáron fél évszázadnyi messzeségből ködlenek fel emlékezetem­ben. A harmincas évek vége felé Hódmezővásárhely ti­szai határrészén kerestük a boldogulás szerencsecsilla­gát, sajnos, nem valami fé­nyes sikerrel. Hol az aszály, hol pedig az árvíz sanyar­gatott bennünket. Amikor jó volt a termés, akkor rend­szerint ára nem volt mun­kánk gyümölcsének. Akadt viszont egy csábító, de fö­löttébb kockázatos kereseti lehetőség, amellyel jobb hí­ján mi is megpróbálkoz­tunk. A Tisza árterének ma­gasabban fekvő térségeit — a városi hatóság külön en­gedélyével — bárki ingyene­sen megművelhette, ha vál­lalta a legtöbbször hiába­való befektetés rizikóját. Ha szerencsénk volt — mert a júniusi árhullám a szokásos­nál alacsonyabban tetőzött —, valóságos rekordtermést hozott az ártéri televény. Az esetek többségében sajnos a Tisza volt a „gazda”. Mondanom sem kell, hogy bennünket — serdülő ifjon­cokat — annyira vonzott a szép táj, a tiszai élet szá­munkra csodálatos világa, hogy szinte kikönyörögtük szüléinktől a tiszai „magán- vállalkozás” engedélyét. Éveken át áldoztuk fel va­sárnapjainkat a „hullámté­ri” földmívelés oltárán, csakhogy lejárhassunk a Ti- sza-part festőién szép vidé­kére. Hevenyészett kunyhót építettünk és becserkésztük a körtvélyesi Tisza-táj min­den zegét-zugát. Néhány óra alatt megka­páltuk becsülettel az egész napra elvárható területet, és akikor jöhetett a fürdés, csó­nakázás, horgászat, a játék, miközben megcsodáltuk a lomhán lefelé úszó szenes- uszályokat, a minden dél­után feltűnő Árpád sétaha­jót, a kompot és a Felső- Tisza vidékéről érkező fe- nyőszá-llítmányokat, a tuta­jokat. Engem személy szerint az utóbbi érdekelt a legjob­Romanlikus, csodálatos világ ban. Ha csak tehettem, oda­settenkedtem a messzi föld­ről való tutajos emberekhez, és mindent latba vetettem azért, hogy végiglépeget­hessek a folyó hátán ringa­tózó hatalmas fenyőszálak sokaságán. Ez, és a hol ma­gyarul, hol románul beszél­gető, különös emberek tár­sasága valósággal megbabo­názott. Nehezen férkőzhet­tem bizalmukba, de ez va­lahogyan mégis csak sike­rült. így tudtam meg sok mindent a tutajok eredeté­ről, a távoli tájakról és ma­gukról a tutajos emberekről, akiknek élete egy különö­sen romantikus, csodálatos világ. Erdélyből jöttek ők, a Ti­sza legfelsőbb szakaszának vidékéről, ahol még oly ki­csiny folyócska a Tisza, hogy csupán egyesével tudja szál­lítani hátán a Máramarosi- havasok szálfenyőit. A Ta- rac és Talabor torkolatánál fekvő Técső (mai nevén Tya- csev), illetve Bustyaháza (mai nevén Bustyina) volt az első olyan hely, ahol már tutajt lehetett építem az előzetesen lehántolt és ki­szárított fenyőszálakból. Itt még mindig jó kétszáz mé­ternyire jár a folyó a ten­ger szintje fölött, és sebes sodrásával alkalmas a tuta­jok indítására. A tutaj készítése a kötés­sel kezdődik. A kötőanyag vas nem lehet, csak mogyo­róvesszőből csavart „gúzs”. Ezzel kötik össze a szálfá­kat végüknél. A vastagabb végük felől a kötésen kívül „hevederrel” (keresztve fek­tetett faragott gerendával) is rögzíteni kellett a tutajt, de minden esetben csak fa- szegecselést alkalmazva. A 12-50 darab fenyőszálból álló „kötésekből” 7-9-et rögzítettek egymás elé és mellé, majd középtájon fel­építették a „kalibát”. Ez egy igen egyszerű deszka épít­mény volt, a tutaj 3-4 fő­nyi személyzetének szállás­helye. Kunyhószerű létesítmény, amely nemcsak fekhelyül, hanem a legszükségesebb személyi tárgyak, élelmisze­rek raktározására is szol­gált. A kaliba mellett 3-4 méter magas árbocszerű pózna állott, amelyen söté­tedéstől hajnalig égnie kel­lett a viharlámpának. Volt a kaliba előtt egy 45 fokos szögben rögzített bográcstar­tó szálfa is, amely alatt majdnem mindig pislákolt a tűz. Ez alatt volt a tutaj egvetlen fém tárgya, egy jó­kora vaslemez, ami megvéd­te a tutajt az esetleges tűz­esettől. A tutaj személyzetének fő­nöke a „sáfár” volt, aki fe­lelősséggel tartozott a reá bízott értékért, és a fake­reskedők számára fontos ügylet lebonyolításáért. Rangban utána következett a kormányos, akit 4 órán­ként váltott igen nehéz mun­kájában a két segédtuta- jos. Életük, munkájuk mér­hetetlenül nehéz, gyakran életveszélyes volt, de sok mindenért kárpótolta őket az ősi természeti létformá­hoz nagyon közel álló. ro­mantikus, vízi élet. Esténként megfőtt a fi­nom halpaprikás, és meg­szólalt a tutajos életéhez hozzátartozó klarinét-, vagy furulyaszó. Ez volt a tuta- josélet szép oldala, de volt ennek az életnek egy kemé­nyebb arcéle is. Jégeső, zi­vatar, szélvihar esetén szin­te emberfeletti helytállást követelt a tutajosság. Nagy munka volt a tutajbontás és a szálfák partra vontatásá­nak bonyolult művelete. Lánchurkok közé fogták a szálfák vékonyabbik végét, majd lovakat fogtak elé. és így vontatták fel a folyó­meder sáros, agyagos lejtő­jén. Ezután emelték őket kétkarú emelőrudak segítsé­gével az előre szétszerelt kocsitengelyekre, és vontat­ták be szintén lófogattal Hódmezővásárhelyre, Kun Domokos fakereskedő fűrész­telepére, vagy a folyamat­ban lévő nagy építkezések közvetlen színhelyére. Nagyjából ennyi volt az, amit megtudtam az én haj­dani tutajos barátaim életé­ről és munkájáról. Baráta­imnak nevezhetem őket, mert zárkózottságuk ellené­re nékem valamiképp sike­rült bizalmukba férkőznöm. Csillapíthatatlan gyermeki kíváncsiságom, a tisztelettel­jes közeledés, vagy az ese­tenként tett apró szívesség (dohány, cigaretta, gyufa, petróleum alkalmasinti be­szerzése) végül is kialakítot­ta köztünk azt a meghitt légkört, amire nagyon vágy­tam. Órákon át hallgattam igaz meséiket szép hazájuk­ról, Erdélyről, a Hargitáról. A magyar szóba olykor egy kis román is vegyült, ami még érdekesebbé tette szá­momra ezeket a meghitt órákat. ötven év távlatából talán már bevallhatom!? Sok év múltán — amikor már „le­génytől! pelyhezett álla­mon” — még mindig tuta­jos szerettem volna lenni. Id. Pleskonics András „Nem szóltam rosszat. Halk melódiában Csendült szívem dala. S bár az egeket nem verdeste: Újultak általa Kik reménytvesztve félték a jövőt... Inkább magamnak szólt Minden hang, zaklatott, sajgó szívemnek Fájó visszhangja volt. Nem, nem is vágytam soha életemben Hírnév, babér után. Poétapályám szürke utait Tapsok nélkül jutám ... Megénekeltem néha-néha Mi engem megkapott, Amit termeltem s adtam szeretettel: Szívem virága volt.” „Ez az igazi csoda...” A győri múzeumpatika Győrött, Közép-Európa egyik legszebb terén — a Széchenyi téren —, az egy­kori jezsuita, ma Bencés Rendház földszintjén talál­ható az egyetlen olyan mú­zeuma az országnak, amely egyben működő gyógyszer- tár is. Az orvosi és a gyógysze­részi munkát a XIII. száza­dig ugyanaz a személy lát­ta el. II. Frigyes német—ró­mai császár és nápolyi ki­rály 1224-ben a nápolyi egyetemen szétválasztotta az említett két tevékenységet. Ezután alakult ki a gyógy­szerészek rendje és a gyógy­szertár intézménye. Régi ok­iratok már a XIII. század­ban említést tesznek a gyógyszertárakról. Feltehető­en jóval korábban voltak patikák hazánkban. Győrött az első patika már a XIII. században működött. Ebben az időben kezdtek szaporod­ni a polgári alapítású gyógy­szertárak, bár a kolostorok jól berendezett gyógyszertá­rai és képzett gyógyszerészei kedveltebbek voltak. A reformáció első vihara megfosztotta a kolostorokat a gyógyszertáraktól. Az el­lenreformáció idején viszont a szerzetes rendek lassan visszanyerték azokat. Az egyházi kézben lévő patikák mellett ebben a korban kezdtek működni a főrangú alapítású gyógyszertárak. A XVII. században rossz közegészségügyi viszonyok uralkodtak hazánkban, a la­kosság gyógyszerellátásáról összesen 27 patika gondosko­dott. Mária Terézia a XVIII. század közepén rendeletéivel igyekezett az ország siral­mas egészségügyi helyzetén javítani : elrendelte, hogy minden vármegyében leg­alább egy patika legyen. Az 1747. évi adatok alapján ha­zánkban 48 patika műkö­dött, a század végén viszont már 193. Ebben az időben keletkeztek, a városi és pol­gári alapítású patikák, egye­bek közt Sopronban, Moson­magyaróváron, Nyitrán, Za- lalövőn, Nagykanizsán. Az egyházi gyógyszertá­rak közül is kitűntek a je­zsuita patikák. A győrit 1654-ben alapították. A je-' zsuitákat 1627-ben Dallos Miklós püspök telepítette le Győrben, akik 1654-ben ren­dezték be a rendház észak- nyugati földszinti részén, a jelenlegi múzeumpatika he­lyén gyógyszertárukat, amely Széchényi György püspök, valamint Esterházy Erzsébet adományaiból gazdag és művészi kiképzést kapott. A jezsuiták 120 évig mű­ködtek ebben a házban, mindaddig, amíg XIV. Kele­men pápa 1773-ban felosz­latta a rendet. A győri Jog­könyv szerint a gyógyszer- tár 1776-ban került polgári tulajdonba. Az egykori jezsuita rend­ház földszintjén a múlt szá­zad második felében üzletek létesültek, Bordás Antal győri polgár pedig 1860-ban vette meg a patika helyisé­gét, és ott vaskereskedést nyitott, amely csaknem 100 esztendeig működött. Évti­zedek során egyre pfusztult az egykor oly díszes helyi­ség. A Győr-Sopron Megyei Gyógyszertári Központ 1969- ben kapta meg a gyógyszer- tárait. Az OMF támogatásá­val, a győri Xantus János Múzeum és a budapesti Semmelweis Múzeum közre­működésével 1971 óta újból eredeti pompájában díszük a „kis ékszerdoboz”. A kétszárnyú üvegajtón belépve azonnal a mennye­zet hívja fel magára a fi­gyelmet. A késő barokk, négy fiókkal tagolt, kosár­íves dangaboltozatokat le- vélfüzérek díszítik, találko­zásaiknál zártkőszerű rozet- tákkal. A fiókok mezőiben egyházi szimbolikájú növé­nyeket ábrázoló festménye­ket láthatunk. A mennyezet négy puttója a négy évsza­kot személyesíti meg. A fal főfelületén díszes puttók ál­tal képzett keretben az ala­pító, Széchényi püspök élet­nagyságú képe látható. A padozat hófehér ruskicai márvány és láthatunk egy modern vonalú, de mégis a környezetbe illő márvány ivókutat. A patika eredeti bútorzata elkallódott. Ma mindössze két, Bécsben ké­szült rokokó szekrény lát­ható az officina díszeként. Az üvegezett szekrényeket egy-egy koronás mór tartja. Milyen a patika? Labora­tóriuma a legkorszerűbb. A táraasiztal vitrinjében kü­lönböző színű, régi, fából, il­letve üvegből készült patika­edények sorakoznak. Az egy­szerű, sima vonalú tárolók és fali vitrinek ugyancsak figyelemre méltók. Ott őriz­nek egy piszkei vörösmár­vány mozsarat faragott fa- törővel, amelyet régmúlt idők gyógyszerészei használ­taik. Kultúrtörténeti szempont­ból is érdekes dr. Kovács Pál orvos 1833-ból származó diplomája. Köztudott, hogy dr. Kovács Pál nagy szere­pet játszott Győr múlt szá- zadii irodalmi életében, ő alapította az első magyar nyelvű, vidéki újságot, a Hazánkat, amelyben Petőfi Koronás mór tartja az üve­gezett szekrényt 27 költeménye, Arany János számos verse, Gárdonyi és Vas Gereben írásai jelentek meg először. A patika vendégkönyvé­ben ott díszük Keresztúry Dezső itt írott versikéje: „Ez az igazi csoda: / a vén győri patika, / amely századok porábul / mindig újra s új­ra újul. / Művészete: egész­ség, / lelke nemes, teste ép”. . Imre Béla A mennyezetet levélfüzérek díszítik

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom