Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-27 / 123. szám
1989. május 27., szombat € KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Másként (nem) gondolom Sok fejtágítón részt vettem e rendünkben eltöltött közel negyvenesztendős aktív munkaviszonyomban. Nem részletezem, hiszen mindenki ezt tette. Ismerős tehát az alaphelyzet. Vissza kell emlékeznem a tudósabb és a kevésbé tudós előadóinkra, akik több más aktuális és nem annyira aktuális kérdés feszegetése mellett a letűnt úri világ hercegeinek, grófjainak és báróinak portréját rajzolgat- ták, ahogy tudták, ahogy akarták, ahogy le volt írva. A brosúrák pontos leírást adtak erre nézve is. Jómagam soha az életemben nem találkoztam eleven mágnással, így valahogy — némi túlzással és malíciával írom — amolyan mesealak, vasorrú bába alakjában rög* zödtek bennem ezek a népnyúzó átkozottak. Nem is olyan régen azonban elkezdődött itt-ott valamilyen másként értékelése, ismertetése e mihasznák egyike- másikának. Vagy két esztendeje lehet, hogy az egyik hercegi matrónát — azt hiszem az Odescalchi család tagját — gyönyörű magyarsággal hallottam beszélni a rádióban: fiatalasszony korában betöltött karitatív munkájáról, majd a jobb napok után bekövetkezett változásokról. Talpraesett menyecske lehetett. Az öregek ezen a tájon sem emlékeznek gyűlölettel a gróf Wenckheim Krisztinára, akit Göndöcs Benedek, a tudós gyulai apátúr nevelt. Nemrégen pedig a rádió egyik vasárnap reggeli adásából tudtam meg, hogy például Esterházy Mátyás a földcsuszamlás után kezdetben templomnál töltött be segédmunkás beosztást. Ugyanő a padlássöprögető korszakban a „begyűjtővállalat” zsákhordozójaként felezte meg a hatalom és a „kulák” között a búzamagot. Ekkor fogadta be őt igazán a falu. Festetich gróf szakmát tanult hirtelen: tetőfedő lett — pedig három nyelven beszélt — nem középiskolás fokon. Ma 4300 forintos nyugdíjával elégedett és vidám. (Akaratlanul is, rossz szándék nélkül: itt a napjainkban veszélybe került tanácselnökök jutnak eszembe. Nem zsákolnak ugyan, nem is fedik a tetőt, a magyar nyelvet sem tudják igazán, igaz, a nyugdíjuk sem 4300 forint.) Leginkább dr. Habsburg Ottó nyerte meg rokonszenvemet (kár, hogy erről ő nem tud) modorával és azzal, hogy milyen kifogástalan stílusban beszéli nyelvünket. Pedig fél évszázadon át ezt nemigen lehetett alkalma gyakorolni. Ügy sejtem, saját magán kívül némi érdeme lehet ebben a győri bencés gimnázium tanárainak is. Nemrégen vettük a hírt, hogy meghalt az utolsó magyar királyné: Zita, dr. Habsburg Ottó anyja, aki majdnem egy évszázadot élt, ennek is több mint felét özvegyen és nem hatalomban. Most a budavári Mátyás templomban — ott, ahol férjével együtt az államiságunk jelvényével az ő fejét is megérintették 1916-ban — nyilvános gyászszertartást celebrált érte a magyar prímás érsek. Azt gondolom, senki emberfiának nem ártok azzal, semmiféle másként gondolkodót nem sértek meg azzal, a forradalmi hagyományainkat sem csorbítom talán, ha ebből az alkalomból leirom egyházának könyörgését: „Requiem aetarnam dona ei, Domine ..(Adj neki örök békességet, Uram.) Ezt gondolom én is, ugyanígy. Petöcz Károly Hegy esi János Életem Törékeny mécs e gyarló test, melybe szív ad égő olajt: Szív, melyet a reménykedés kicsiny gyújtó-szikrája hajt. A lélek a mécses bele, ami szívja az olajt: Vígan lobog, ég a lángja, míg a szívben s olajban tart. Megtörténhet, hogy előbb is, bár olaj még volna bőven, — Alszik a láng, mert a mécses eltörik a sors kezében. Ám ennél is rosszabb eset, mikor a mécs már kiszáradt, — Es a bél még egyre pislog, — de fény helyett kormot áraszt. En azért csak arra kérem, ki mécsemet égve tartja: Fújja el vagy törje össze, — csak pislogni sohse hagyja! Vagy mikor majd a legszebben lángol s önti szét sugarát: Mikor fénye áthasítja ezt a vak magyar éjszakát: Seperjen el mindenestől, egy felséges nagy viharral! Csak a szelek suttogják, hogy: Kevesebb lett egy magyarral! Márianosztra megér egy misét Kétsoprony. Békés májusi délelőtt. Az előszobában egy virágokkal borított asztalnál ülök, szemben Czepó Jánossal. A házban csend honol. Tegnap ünnepelte 'a család a Zsófia napot. Mozgalmas délután volt. A felesége ugyanis Zsófia. Eljött mind a hét gyerek és a tizennégy unoka. Jöttek a rokonok, az ismerősök. De most csak mi vagyunk ketten, meg az emlékek. Visszavonták az ígéretet — Én nem voltam kulák — emeli fel lassan a fejét. — Apámnak ugyan 42 holdja volt, de hárman voltunk testvérek. 1947-ben 14 holdon, miután megnősültem, külön gazdálkodtam, és felépítettem egy tanyát a Kétsoprony 2. dűlőben. Ez volt az evangélikusok dűlője, a Kétsoprony 1. pedig a katolikusoké. Beléptem a Défosz- ba is. Vezetőnek választottak. Ott a tanyákon az emberek hallgattak rám. És ez volt a baj. — Miért? — Mert olyan fajta az ember. Irigy. Ezt csak úgy utólag fogalmazom meg magamban. Irigyelték, hogy hallgatnak rám a tanyasiak, így indult a szövetkezés is 1952-ben. Addig nem írták alá a belépési nyilatkozatot, senki, vártak rám. Kijöttek a tanácstól, agitáltak naphosszat. Gyenge volt a termés, nem győztük sem az adót. sem a beszolgáltatást. Akkor én megadtam magamat. Azt mondták, elengednek minden tartozást. Az alakuló gyűlésen tömve volt a régi iskola nagyterme. Akkor visszavonták az ígéreteit. Azt mondja az előadó, aki Békésről érkezett, mindenki a földje arányában vigye be a szövetkezetbe a vetőmagot, rendezze az adóját. Aztán meg azt mondja: akinek problémája van, szólaljon fel. Hát én felszólaltam. Nincs pénzünk, üres a padlás. Cséplés után semmink se maradt. És ott van a család. Nekem akkor négy gyerekem volt. Mit adjak nekik enni? Ez 1952. szeptember 22-én történt. Nem felejtem el ezt a dátumot. A gyűlésen felírták a nevemet. Kérdik, én vagyok a csorvási Czepó? Az vagyok, mert ott születtem. Tisztességesen beszéltem. Azt, ami igaz. Nem számítottam a következményekre. Másnap napraforgót takarítottam be a földemen. Ügy kilenc felé értem jött egy rendőr, hogy azonnal menjek be a községbe. A tanyámtól hat kilométerre volt Kétsoprony. Menjünk, mondom. Na, te kulák, megint szabotálsz? Mentünk a tanácsházára. A tanácselnök meg se ismert, pedig tegező viszonyban voltam vele. Aztán Békésre vittek a rendőrségre. Két fiatalember vett kezelésbe. Na te kulák, megint szabotálsz!? Vigyázzba állítottak, taposták a lábamat. Én közben azon imádkoztam, nehogy odacsapjak nekik. A cellámban semmi se volt, csak egy rossz ajtó. Azon feküdtem és seprűt tettem a fejem alá. Hajnal egy órakor felébresztettek és elkezdtek vallatni. Elmondtam mindent pontról pontra, ugyanazt, ami történt. Tizenegy jegyzőkönyvet készítettek. Azt akarták rám bizonyítani, hogy mint kulák be akartam furakodni a téeszbe, hogy szétzülleszszem. Meg, hogy azt mondtam volna, ne vessünk és ne dolgozzunk. De én ilyet sohasem mondtam. Volt ott Békésen egy százados, egy nyomozó — másfajta volt, mint a többiek —, mondom neki, éhes vagyok. Nem kaptam enni. Erre ez az ember kivitt a cellából és megebédeltetett. Na, ilyenek is voltak. De rosszakaróim is akadtak. Tizenhárom tanút sorakoztattak fel, s ketten ellenem voltak ezekkel a hamis vádakkal. Békésről Gyulára vittek a börtönbe. Izgatás, meg lázítás vádjával. Én valahogy mégse féltem. Kell, hogy legyen igazság a földön. Hittem benne. Huszonhét éves voltam. Ilyenkor hisz az ember. Hittem, hogy mellettem áll az igazság. Hiszen amíg bírtam, az adót is kifizettem. Volt olyan év, amikor 10 ezer forintot róttak ki rám. Rendeztem. Er- refel 17 ezer forinttal megemelték: Azon töprengtem, ki mellett áll az igazság? Egy hónapig egyedül voltam a cellában. Csomóban hullt a hajam. Akadt ott is egy emberséges ember, egy törzs- őrmester, aki néha benézett hozzám. Meghánytuk-vetet- tük, hogy mi vár rám. ö azt mondta, súlyos a vád, még 10 évet is k*aphatok. Csabán volt a tárgyalás, összebilincselve kísértek a vonaton, s az állomásról gyalog vittek végig a főúton. Sok ismerős meg rokon látott Csabán es elvitték a hírt a feleségemnek. A csabai bíróság első fokon 10 hónap szabadságvesztésre és 3 ezer forint vagyonelkobzásra ítélt. A két tanú közül, akik ellenem hamiskod- tak, ugyanis csak az egyik jelent meg. Az ügyész súlyosbításért fellebbezett. A bíróság azonban szabadlábra helyezett a jogerős ítélet meghozataláig. November 25-én haza is jöttem. Karácsonykor azonban értem jött a rendőrség. Bevittek Gyulára. No, nem a tárgyalásra, a másodfokú tárgyaláson én nem vettem részt. Február 8-ig Gyulán tartottak a börtönben. Onnan Má- rianosztrára vittek. Én nem tudtam, mi az a Márianosztra. Ott van egy templom. Csak ezt a templomot láttam, mert arrafelé vittek. No, de ilyet, ezek a templomba visznek. Hát akkor vettem észre, hogy a templom majdnem össze van építve a börtönnel. Kőbánya a Malomvölgyben Nosztra megér egy miséit. Ott csupa politikai volt. Láttam én kurtavasat és vándorvasat is. Azt mondja a fegyőr, ne nézzek oda, mert én is kipróbálhatom valamelyiket. Három nap múlva miniket, fiatalokat elvittek a malomvölgyi kőbányába. Naponta 10-12 órát dolgoztunk. Közben robbantottak is-. Akkor pihentünk. Hatalmas kövek, 50—100 méterre repültek. Egy brigádban negyvenen voltunk és volt nyolc brigád. Két műszakban dolgoztunk. Hajnal kettőkor kezdődött az első. A második este 11-ig tantött. Normánk is volt. Műszakonként 14 és fél köbméter követ kellett összetörni és csillébe rakni. Egy köbméter 21-22 mázsát tett ki, attól függ, hogy milyen összetételű volt a kő. Számításom szerint 300 mázsáról volt szó. Én 12 kilós kalapáccsal dolgoztam. A nyél volt a fontos, hogy kissé hajlékony legyen, be ne rezonáljon az ember keze tőle, de akármilyen volt ez a nyél, eleinte leette a bőrt. Csupa vér lett tőle a tenyér. Csak ezután, jó idő múlva kezdett megkeményedni, s olyan lett, mintha vaskesztyűt húzott volna föl az ember. Az ételről azt mondom, hogy jó volt, én mindent megettem, különben nem bírtam volna dolgozni. Volt közöttünk egy hivatalnokféle, aki kémkedés miatt került a bányába. Hát az bizony finnyáskodott, s három hét alatt kidőlt a sorból. Én megettem a lókolbászt is, noha úgy pattogott, mint a gumi. Az ember aszerint kapott ennivalót, ahogy dolgozott. Én pedig igyekeztem, mert élni akartam. Május 5-én brigádvezető lettem. A kinti őrökkel nem volt bajunk. Arra vigyáztak, meg ne szökjünk. A bentiek ették az embert. Ezek a körletőrök büntetésből kerültek a völgybe. Közöttünk azonban volt összetartás. Egy ízben egy másik brigád tagja elkért tőlem egy szalmazsákot, mivel a mi barakkunkban volt egy fölösleges. Vitte az udvaron keresztül a saját barakkjába. Ekkor rátámadt az őr. Pofon ütötte. Emez meg visszaütött, de olyat, hogy a fegyőr összeesett. A többiek is odarohantak és verték. A rapor- ton azonban nem árulták el egymást. Én azon döbbentem meg a legjobban, hogy voltak közöttünk kommunisták. Igen, egy salgótarjáni kommunista, ott a kőbányában. Hát megáll az ember esze! Meg a kiabálást se felejtem el. Éjszakánként az udvaron égtek a reflektorok. Állandóan égtek. Éjszaka arra ébredtünk, hogy valaki kiabál, valaki szitkozódik, valaki imádkozik. És mi az ablakból láttuk az akasztófát. Gyötör a gondolat Velem ez volt a helyzet. Volt mit ennem, egészségem is volt, meg erőm is. Bírtam a munkát. Egyszóval megvoltam. De mi van az asz- szonnyal és a gyerekekkel? Ez a gondolat folyton gyötört. A feleségem egyszer látogatott meg a Malomvölgyben. Tíz percet beszélgettünk. Én előírásszerűén álltam hátratett kézzel, ő meg ült. Természetesen nem voltunk egyedül — vigyázott ránk egy fegyőr. Mit lehet mondani ennyi idő alatt más jelenlétében? Hogy vagy? Megvagyok, a gyerekek is. Szóval így folyt a beszélgetés. De hogy valóban mi történt odahaza, azt csak később tudtam meg. A feleségemet rátették a kuláklistá- ra, s időközönként behívták a községbe a tanácsházára, csak este engedték haza. Közben a gyerekek magukra maradtak a tanyán. A legnagyobb 7 éves volt, a legkisebb másfél. A kétsop- ronyi téeszbe se vették be. Már miattam sem. De a tehenet azt elvitték. Végül a telekgerendási téeszbe lépett be. Ott egy parasztember volt az elnök. Az vette fel. Szóval, a feleségemnek ez jutott, nekem pedig a kőbánya. De mint mondani szokás, egyszer mindennek vége szakad. 1953. augusztus 23-án szabadultam, amnesztiával, Nagy Imre fellépésével. Czepó János a közelmúltban felkereste szerkesztőségünket. Most, mikor azt kérdem tőle, vajon azért jött be a szerkesztőségbe, hogy ezekről az emlékekről beszéljen, lassan megrázza a fejét. — Túltettem magamat a múlton. Az élet sok mindent a helyére rakott. 1960-ig egyéni gazdálkodó voltam, közben hétre szaporodott a családom. Aztán ismét szervezni kezdték a téeszeket. De ez a szervezés már más volt. A téeszben voltam bérszámfejtő, brigádvezető, az ellenőrző bizottság elnöke. A gyerekeimből igyekvő, dolgos felnőttek lettek. Van közöttük gyógyszerész, üzemvezető. Az egyik fiam pedig a Kétsopronyi Rákóczi Termelőszövetkezet elnöke. Csak az az egy dolog bánt, s emiatt mentem be a szerkesztőségbe, hogy azt az időt, amíg oda voltam, nem számítják be a nyugdíjamba. >Pedig én ott a kőbányában keményen dolgoztam. Serédi János
