Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
1989. májas 20. szombat o Ami mindenkié, az senkié Ki legyen a tulajdonos? BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Nem kérek én már... Nem kérek én már tőled sokat, Oh, Te élet >— Te nagy zsarnok! Csak a világnak egy kis partján. Egy zajtalan, nyugodt sarkot. • Hol a gyűlölet villámai Nem cikáznak, nem érnek el. Hiszen a lármás zivatarban Még a madár sem énekel. Nem kérek én már tőled sokat. Csak napsugárt, csak türelmet, Hogy a imegvetés ki ne irtsa telkemből a honszerelmet! Mert én dalolni, énekelni. Szépíteni, adni jöttem; Boldog voltam, ha mosolyt láttam S ha könnyöket letöröltem. Nem kérek én Tőled hírnevet. Se rangot, sem gazdagságot: Csak legyen erőm elviselni. Minden 'pmbgri gazságot. S legyen majd erőm felváltani, Szeretetre a szerelmet: Üdvözölni mindazt, aki jön. — 5 megsiratni, — aki elmegy! Hegyesi János Másként gondolom Ülök a képernyő előtt. Peregnek a képek. Megdöbbentőek. Az ember, mintegy fejbever- ten, csak bámul, és nem hisz a szemének. A képernyő kisugá1- rozta gondolatok meg tovább zuhognak a nézőre. Nem rendezetten, mégis összefüggően. Hogyan is lehet ennyi nyomorúságot, elesettséget, a fiatal életek kilátástalan tragédiáját, az öregség magatehetetlen elha- gyatottságát. a testi-lelki ösz- szeroppanást elviselni? Az ápoltnak és ápolónak egyaránt. Más kérdés jön, pedig nem hívom: hol van most a tudomány? A magabiztos, a büszke tervezés, az élőt és az élettelent a magunk céljaira való átalakítása. Az egészséges, a viruló, az életerős sarló-kaLapácsos-körzős- vonalzós ember, aki mindent, de mindent pontosan eltervez, megvalósít, tökéletes minőségben életre hív. Én ezt a kérdést itt és most nem boncolom. Azt sem feszegetem, mi a felelőssége a hatalomnak ebben az eredményben, mivelhogy nem tökéletesítette az évezredes erkölcsi normákat, vagy a régiek helyett — ha már azokat eldo- bandónak ítélte —, miért nem adott új törvényt? Tehát láttam a filmet a Hétben. Az egyházaik gondozta szellemi és testi nyomorékok, az elaggott, egyedülálló ember- roncsok csoportjait bemutató filmet. Milliók látták. Milliók döbbenhettek meg, pedig észrevehetően ennek a világnak csak igen kicsi részébe pillanthattunk bele. Milyen lehet a teljes valóság? S megint újabb kérdés: lehet-e ezt a (szak?)mun- kát munkabérrel megfizetni? Elegendő-e ehhez egy ápolónői szakmunkásbizonyítvány? Lehet-e ez a munka puszta foglalkozás? Ugyan mekkora az a pénz, az a fizetés, amely elismeri ezt a munkát, melyet ezekben a létesítményekben kell végezni, azt az értelmetlennek látszó gondoskodást, mellyel nap mint nap kell az ágyak, ketrecek között botorkálni? Mindezt anélkül, hogy az .iszonyú erőfeszítés ellenére a javulás legkisebb jele is mutatkoznék. Itt megáll a racionális ész. Itt minden izmus megbukik. Én pedig itt gondolom másként ezt az ügyet. Erre a munkára, mit munkára, hivatásra csak egyetlen válasz van: a szeretet. „Beszéljek bár különféle nyelveken, szóljak bár az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc és pengő cimbalom vagyok. (Páll apostol első levele a kori ntusiakhoz) Ehhez nincs mit hozzátenni. Hacsak nem több szeretetet. Fel kellene viszont húzni végre a szeretet elől a leeresztett sorompókat. mindenütt. Petőcz Károly Nem istencsapás az infláció Folyik a nagy kimagyarázkodás. A kormányzat érveit. magyarázatait tolmácsolok azt hangsúlyozzák, hogy tulajdonképpen a kibontakozás feltételeinek megteremtése igényli, követeli, hogy az árakban kifejeződ jenek az indokolt ráfordítások, ennek jegyében csökkennek most az állami támogatások, amivel egyébként elvben és más alkalmakkor szinte mindenki egyetért. Elhangzottak mentegetőző magyarázatok is. Mivel az élelmiszerek idén újólag, s igen tekintélyes mértékben, átlag 16—17 százalékkal drágulnak, a MÉM illetékesei siettek tájékoztatni a közvéleményt: a kiváltó okok nem a mezőgazdaságban és nem az élelmiszeriparban rejlenek, hiszen munkájuk hatékonysága nem romlott, a mező- gazdaság csak közvetítője az áremelkedést hozó folyamatoknak. A munkahelyi kollektívák. a szakszervezeti bizottságok és az ágazati szakszervezetek hangnemét és állásfoglalásait a tiltakozás. az áremelések mértékének elutasítása jellemezte. a SZOT konmpenzációs igényt jelentett be. Tudatos és spontán infláció Mostanában igencsak pezseg a hazai közélet, s bár az áremelés, az ellene való társadalmi méretű tiltakozás nem vegytiszta közéletipolitikai jelenség, az végképp nem kapott hangot, kifejezést, hogy amiről szó van — a két számjegyű infláció folytatódása — az bizony a gazdaság betegsége. amelyet gazdasági módszerekkel, cselekvéssel kell és lehet orvosolni. Az infláció ugyanis nem istencsapás. Mert nem az áremelkedés okozza az inflációt. hanem az infláció, az inflációs gazdaságpolitika az áremelkedés oka. Ebben az összefüggésben beszélhetünk tudatos inflációs gazdaságpolitikáról és spontán inflációról, de mindkét folyamatnak a lényege az. hogy a gazdaság szférájában kialakult zavarokat, egyensúlyhiányt — pl. hiánygazdálkodás, költségvetési deficit, államadósság, külső eladósodás — tükrözi, s tudatosan, vagy spontán módon az inflációt használják fel a zavarok, az egyensúlyok felszámolása érdekében. Nálunk jelenleg tudatos inflációs gazdaságpolitikát folytat a kormány. Mind az elmúlt évben, mind az idén a központilag elhatározott és életbeléptetett áremelések voltak a kétszámjegyű infláció fő tényezői. Ily módon kívánja, reméli a gazdaságpolitika, a kormány megoldani az állami támogatások csökkentését, megszüntetését. a költségvetési deficit korlátok közé szorítását. A reálbérek, a reál- jövedelem és az életszínvonal újabb megkurtításához viszont az a feltételezés tapad, hogy ily módon, a vásárlóra nem találó áruk a külpiacokon értékesülnek, gyarapítva az exportot, növelve a mérlegaktívumot. Ár-bér spirál elmélet Az infláció nem istencsapás. mégis egyesek misztifikálják. Ilyen példának okáért az ár-, bérspirál teória, amely a bér inflációs hatását azzal próbálja igazolni, hogy a termelékenység volumenben mért növekedését meghaladó nominálbér-növekedés gerjeszti az inflációt. Csakhogy a volumen- és névérték nem homogén fogaimnak, az ösz- szehasonlítható áron mért termelékenységet csak az összehasonlítható áron mért bérrel, azaz a reálbérrel lehet egybevetni. Ebben az esetben viszont az derül ki. hogy a reálbérek idén már az 1973. évi szintre süllyednek, pedig a termelékenység — ha nem is elegendő mértékben — folyamatosan emelkedett. Más kérdés, hogy a kormány által tervezettnél nagyobb kompenzálás zavarja — jelen esetben — a költségvetési támogatások csökkentésének, leépítésének százalékát, s ha az utóbbihoz ragaszkodik a kormány, vagy újabb áremeléseket léptet életbe, vagy kiadásaival igyekszik jobban takarékoskodni. Az infláció mérsékelhető, leküzdhető. Nagy Britanniában az 1982-t megelőző esztendőkben folyamatosan kétszámjegyű volt az infláció — előfordult 25 százalékos inflációs ráta is — de ebben az évtizedben 5 százalék alá mérsékelték. Az USA-ban, Svédországban az évtizedfordulón volt kétjegyű az infláció mértéke. Olaszországban majd egy évtizeden át 20 százalék közelében — időnként felette — járt az infláció. Általánosítható, hogy az elmúlt másfél évtizedben néhány ország — Japán. NSZK, Svájc. Ausztria —. kivételével minden fejlett országban rövidebb-hosszabb ideig 10 százalék feletti volt az infláció mértéke, s ezt általában ebben az évtizedben. vagy annak második felében, néhány százalékosra szorították le. Az elmúlt évben például 3 százalékos volt a fogyasztói árszint növekedése a fejlett ipari országokban, s ez az átlag 0,3 (Japán) és 5,0 százalék (Olaszország) között differenciálódott. Mellesleg az is figyelmet érdemel, hogy az infláció visszaszorítása nem feltétlenül növeli a munkanélküliek arányát. Svédországban az utóbbi években mind a fogyasztói árszint növekedése. mind a munkanélküliek aránya folyamatosan csökkent. Nem harcolni, hanem tenni kell az infláció ellen Arra nincs módunk, hogy országonként ismertessük az antiinflációs kormány- és gazdaságpolitikák cselekvési programjait. Ennek ismerete a gazdaságpolitikusok számára valóban fontos, számunkra elegendő az a tanulság, hogy bőven vannak ország-példák, ezek szerint nyilván módok az infláció elleni eredményes harcra. Valójában nem harcolni, dolgozni kell az infláció mérséklése érdekében. Tudathasadásos helyzetben van ma a magyar gazdaság, a gazdasági közgondolkodás. Hosszú éveken át a szükséges reformintézkedések halogatása fékezte az eredményes munkát. Ma viszont reform reformot követ, van korszerű adórendszerünk, a bankreform eredményeként kétszintű bankrendszerünk, társasági törvényünk, készül a költségvetés reformja, előbb-utóbb bérreform is lesz. Mindezek azonban és legfeljebb a cselekvések korábbinál jobb. avagy csak kevésbé fékező közgazdasági környezetét biztosítják, biztosíthatják, ám a konkrét gazdasági munkát nem végzik el helyettünk. G. I. A z export támogatására jelentős hitelt kapott az egyik vállalat. A feltétel 12 százalék nyereség elérése volt. A vállalat azonban 14 százalékot írt be abba a bizonyos rubrikába, melynek alapján végül a jelentkezők közül neki ítélték a tetemes összeget. A vállalatnál gyakorlaton lévő közgazdász egyetemisták arról faggatták az igazgatót, hogyan tudják elérni a 14 százalékos nyereséget, és mi lesz a hitel törlesztésével. Az ellenérvekkel szorongatott vezető végül egy kézlegyintéssel megelégelte a vitát. — Messze van még a visszafizetés ideje. Ki tudja, mi lesz addig. — És ha nem sikerül a hitelt törleszteni? — A határidő lejárta előtt nyugdíjba megyek. Különben is, Magyarországon igazgató még nem bukott meg azért, mert a vállalata a hitelt nem törlesztette. Legfeljebb újabb támogatást kért. Nem egyedi eset Számtalan ehhez hasonló akad ebben az országban. A minap egy nyugdíjas tsz-főkönyvelő azzal dicsekedett, hogy ügyes könyvelési fogásokkal nyereségesnek mutatta ki a termelőszövetkezetet, holott már három éve megérett a szanálásra. Szó ami szó, gazdasági életünkben régóta érződik, hogy valami nincs rendjén. Olyan dolgok történnek, melyeknek nem volna szabad megtörténniük. Valami hiányzik, valami nincs a helyén. Lassan arra is rájövünk, hogy mi. Hiányzik a tulajdonos, aki döntéséért, tevékenységéért házával, hétvégi telkével, betétkönyvével, autójával, hűtő- és mosógépével,_ egyszóval egész vagyonával felel. Tulajdonos az, aki, ha bajban van a vállalata, nem megy ki Amerikába pulykatenyésztést tanulmányozni. Nem vadászati összejövetelek megszervezésén és üdüléseken, kirándulásokon töri a fejét, hanem azon, hogy a vállalat kimásszon a kátyúból, mert különben tönkremegy, elúszik az egész vagyona. Ez a döntő, ez vezérli! Nem úgy, mint annak a gazdasági egységnek a vezérkarát, amelyik tanácskozásának első napirendi pontjában megtárgyalta a vállalat helyzetét, és megállapította, hogy igen nehéz helyzetbe kerültek, másik napirendi pontban pedig az üdülésről tanácskoztak. És ahogy a fáma mondja, senki sem volt ideges. Mert senkinek sem forgott kockán sem a háza, telke, autója, sem a prémiuma. Hát miért lettek volna idegesek? És most tegyük fel a kérdést, ki nálunk a tulajdonos? Nézzünk egy ideális helyzetet. Mi jellemzi az érdek szempontjából a tulajdonosokat, a vezetőket és a munkásokat? Nyilván érdekkülönbségek állnak fenn. A tulajdonos, illetve a tulajdonosok abban érdekeltek, hogy a vállalat minél több nyereséget érjen el. Ez azonban nem elegendő. Ha azt akarják, hogy piaci versenyben megállja a helyét a cég és ne menjen tönkre, akkor ésszerű befektetésekre is törekedniük kell. Éppen ezért olyan fejlesztésekbe kezdenek, melyek révén tovább növelhető a nyereség. Hosszabb távon érdekeltek a vagyon gyarapításában, és a nyereség növekedésében. Éppen ezért olyan igazgatót alkalmaznak, aki eredményesen irányít, ellenkező esetben útilaput kötnek a talpára. Ezzel szemben a tulajdonostól függő igazgatók, noha természetesen arra törekszenek, hogy jól gazdálkodjanak, hiszen ettől függ személyes presztízsük, mégis elsősorban a munkabérben érdekeltek. Ha tönkremegy a vállalat, nem felelnek érte. Ugyanígy az alkalmazottak és a munkások - is elsősorban abban érdekeltek, hogy minél több bért kapjanak. Ezzel szemben mi a valóságos helyzet? A nemzeti vagyon mintegy 66 százaléka állami tulajdonban van. A tulajdonosi funkciót minisztériumok, főhatóságok végzik. Az ő feladatuk a vállalatok létesítése, felszámolása, a vezetők kinevezése, leváltása, s a nyereség elosztása. Ezek a tulajdonosi jogok rendkívül zavarosak, kuszák és összefonódást eredményeznek. Ennél fogva az állam, mint tulajdonos, a gyakorlatban elvész a bürokrácia útvesztőiben. A hivatalnokok, akik a tulajdonosi jogokat alkalmazzák, abban érdekeltek, hogy az alájuk rendelt vállalat meg ne szűnjön, ez ugyanis veszélyeztetné a posztjukat. Érdekeltek nyilván abban is, hogy minél jobban funkcionáljon a gazdasági egység, a csőd azonban, mint a tulajdonosi jogok gyakorlóit, nem érinti drasztikusan. A vállalati tanácsok sem váltották be kellőképpen a hozzájuk fűzött reményeket. Az államot mint tulajdonost, elvágták a tulajdontól. Sok helyen a vállalati tanácsok első dolga az volt, hogy megemeljék az igazgató fizetését, annak reményében, hogy az övékén is javítani fog. Az igazgatók felkészültsége sem felel meg mindenhol a követelményeknek. A központi tervirányítási rendszerben az utasítások végrehajtói voltak. Idővel előtérbe kerültek a műszaki végzettségűek, holott napjainkban egyre inkább vagyonban és nyereségben kell gondolkozni. Azaz közgazdász szemléletre van szükség. A munkások és alkalmazottak bérérdekeltségéhez sem fér kétség. Az állam, mint tulajdonos, ugyan fékezi a bérkiáramlást, elsősorban azt, amely mögött nem áll teljesítmény, a vállalati vezetők béremeléssel szembeni ellenállása viszont csekély. Hiszen ők is abban érdekeltek. Ha csődbe jut a vállalat és felszámolják, annak kárát nem a tulajdonos látja, hanem elsősorban a munkás, neki kell új munkahely után nézni, aztán az alkalmazotti réteg kerül veszélybe, végül az igazgató, akit nyugdíjaznak, vagy baráti kezek nyúlnak érte. Mivel a tulajdonos az állam, azaz mindannyian azok vagyunk, a tönkrement vállalat terhét valamennyien viseljük. T alálni kell tehát egy fix pontot. Olyan szervezetre lenne szükség, amely ágazati szemlélet helyett nyereség szempontjából ítéli meg a vállalatokat, mint egy igazi tulajdonos. Ennek hiánya miatt ódzkodik a nyugati tőke. Érdekeltté kellene tenni ugyanakkor a magyar állampolgárokat is a részvények vásárlásában. Nem véletlen, hogy a gazdasági átalakítás és stabilizáció hároméves programjának tervezete kiemelten foglalkozik a tulajdonreformmal. A reform a jelenlegi tulajdonviszonyok mélyreható átalakítására irányul. Több fontos területe van. Az egyik az állami tulajdon átvezetése új közösségi tulajdonformába, s egy részének eladása külföldieknek és belföldi magánszemélyeknek. Az új közösségi tulajdonformák lényege, hogy a tulajdonosi jogok gyakorlása olyan intézmények kezébe kerül, amelyek alapvető érdeke a tőke hozadékának hosszú távú növelése, a vagyon gyarapítása és a tőke ennek megfelelő átcsoportosítása. Szükséges, hogy a nagyobb állami vállalatok jelentős része három év alatt átalakuljon részvénytársasággá és a részvények megfelelő tulajdonosok kezébe kerüljenek. Serédi János
