Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-20 / 92. szám

1989. április 20., csütörtök

Savanyú a cukor

Volt egy professzorom, áldott, jó lélek, akinek előadásait gyönyörűség volt hallgatni. Egyik alkalommal különös bravúrral kötötte le a diákok figyelmét: ékes szavakkal, hibátlan logikával adott elő egy elméletet, s amikor már mindnyájunkat lenyűgözött, végül megjegyezte, „mindez nagyon szép, csak nem igaz”. S akkor pár mondattal bebizonyította, hogy szemfényvesztés volt csupán, amit addig elhittünk. Manapság gyakran gondolok a kedves öregúr módszerére, amellyel kételkedővé tett. Hallgatva a különböző nyilatkozatokat, refrénként ismétlem hajdani gunyoros szavait. Pedig eredendően olyan hiszékeny vagyok, „könnyen be -lehet ültetni a hintába”, de amikor ugyanaz az ember harmadjára korrigálj^ az elhibázott döntéseit és még mindig túlcsorduló önbizalommal fog neki újabb próbálkozásoknak, nekem már hiába beszél. Tudom, nem vagyok egyedül kétségeimmel, hiszen napjainkban a politikai szótár egyik divatos kifejezése lett a bizalmi válság. Igaz, arra még nem volt példa, hogy valaki belátná: bizalom nélkül képtelenség eredményesen dolgozni, jöjjön inkább más, aki még nem vesztette el szavai hitelét. Lehet, ő se lesz jobb, de még van esélye. Talán. Hiszen olyan balgák, könnyen rászedhetők vagyunk, szeretünk hinni valakiben. Hátha egyszer jó vezetők kolompolnak a nyáj élén. De aki többször is hamisan muzsikált, ne csodálkozzék, ha fülünk fájdul a dalától.

Érzésem szerint valamennyien egy hibás szerkezet áldozatai vagyunk. Lám, milyen óvatosan fogalmazok, véletlenül se mondom, hogy a rendszer rossz. Évtizedeken át minden bírálatot villámló szemekkel és vészjósló hangon nyomtak el, mondván: „nem tetszik a rendszer?!” Nem bizony! — ki lett volna az a bátor bolond, aki így felel? Tehát a szerkezet hibádzik, amely szerint aki egyszer valami hatalmi pozícióhoz jut, onnan el nem mozdítható. Ősi jelszó: káder nem vész el, csak helyet cserél. Kialakult a mindentudó okosok kasztja, akiknek semmi se drága, ha a közösség jövőjéről van szó. Külön kérdés, hogyan kerültek az istenek puha tenyerére? Szemük színe szerint? Vagy akik jópofa vicceket mondanak ultipartin, vadászaton, elvtársi vacsorán? Mert ha az ész, a tehetség alapján történt volna a kiválasztás, a köz szolgálatáról nem is beszélve, tudom, nem itt tartanánk. Negyven év óta lényegében nem változott a szerkezet, legfeljebb a hatalmi kör bővült. Kezdetben egyetlen személy, népünk nagy fia nevében történtek az események, később egy kisebb csoport uralma következett, most pár száz ember kezében vagyunk. A többiek, kisebb királyok, csak nézik, merről fú a szél, milyen erővel nyögeti a fákat, s hogyan lehetne megkapaszkodni. Történik mindez a legszentebb eszme, a szocializmus hirdetése közben.

Kevés reményem volt az elmúlt év májusában, amikor sokszínűségről, demokráciáról, közös összefogásról beszéltek. Itt, ahol passzív a nép, ahol a politikai kultúra is elhalt? Ugyan honnan teremnének értelmes, igaz politikusok? Talán illegalitásból bukkannának elő? Hiszen aki lett volna, bizony meg se született, vagy félreállították, netán „beépült” a szerkezetbe. £s csodák csodája, ezernyi színben föléledt a nép, igényli a demokráciát, összefogásra is lenne vágy, ha értelmét látnák a munkának. Munka nélkül pedig aligha lesz bármilyen haladás. Értelmes, jól szervezett, világszínvonalú munka nélkül, amit persze világszínvonalon kell megfizetni is. Ez lenne itt a legfőbb gond, s úgy tűnik, a mostanáig felszínre került vezetésnek nem erre jár az agya. Elvonás, infláció, visszafogás, adó, árdrágítás — ezek a kulcsszavaik. Habókos intézkedéseik után pedig csodálkoznak, ha népszerűtlenek, ha elvész a bizalom.

Jó lenne karosszékben hátradőlve figyelni, hogyan alakulnak a dolgok. Mert alakulnak, az bizonyos! De semmi tartalékunk nincs már, kiböjtölni további elhibázott döntések ártalmait. Aki elpackázta a nép bizalmát, keressen végre olyan kísérleti terepet, ahol kisebb a tét. S hogy mindez rendben, békésen történjék, a „szerkezeten” is igazítani kellene, úgy, hogy ne rettegjen a bukástól az, aki másutt próbál szerencsét.

Olvastam egyszer egy körkérdést, mit csinálnának a megkérdezettek az utolsó tízforintjukkal, ha csődbe jutnának? Számomra a legszellemesebb válasz az volt, hogy tíz deka savanyúcukrot venne, s amíg azt szopogatná, óhatatlanul jönne valami ötlete a meggazdagodásra. Csődbe van az ország, szegényedik a nép. Ügyeletes vezetőink eddig tonnaszám juthattak cukorkához. Ilyenkor kellene Idézni a nagy klasszikust: ami nem

megy, ne erőltessük.

Andódy Tibor

Patricia Highsmith

HUHOG A BAGOLY

Nem mintha hiányozna az életünkből az izgalom és a kegyetlenség, mégis — vagy éppen ezért? — divat a krimi. Van. aki tagadja, s van, aki bevallja, vagy éppen csak hallgat róla, de tény: szívesen nyúlunk ez Izgalmas bűnügyi történetek után. Talán gyakrabban és lelkesebben mint Illene, kellene. Ki tudja?

Valószínű, a világ alakulása és a pillanatnyi hangulatunk egyaránt szerepet játszik abban, melyik könyvet vesszük el a polcról. S az Is biztos, hogy „nem kell mindig kaviár". Vagyis lehetetlen csak csemegéken élni, csak klasszikusokat olvasni. Jól jön olykor a köny- nyebb, a lazább, a szórakoztatóbb kötet Is.

Hogy tényleg könnyebb, pl- hentetóbb-e a lélegzetelállító krimi a szépirodalomnál, azt döntse el kl-kl maga! Annyi bizonyos, hogy az Izgalmakat előnyben részesítő olvasó nem csalódik majd Patrícia Hlghs- mith művében.

Lapozzunk csak bele akárhol a Huhog a bagoly című könyvbe! Például a 182. oldal: „Jenny

nem aludt azon az éjszakán és másnap, kedden nem ment dolgozni. Hétfő este le sem feküdt, a házban járkált, néhány percre leült, hogy különböző könyvekből verstöredékeket olvasson el, a sötét ablaknál álldogálva kifelé figyelt, és egy bagoly huhogását hallgatta. A halál egyik jelképe — gondolta ...”

Még mielőtt megvádolnának, hogy a krimit reklámozzuk, 'megjegyzem: slkerkönyvek sorozatunkban a legkülönbözőbb érdeklődésű olvasóknak szeretnénk ötleteket kínálni. S távol áll tőlünk, hogy saját ízlésünket ráerőltessük másokra.

S. K.

Jákó Vera-magyarnúta- és dalverseny

Megyénk résztvevője: Pál Olga

Április 20—21—22-én rendezik a Jákó Vera magyarnóta- és dalverseny középdöntőjét Budapesten, a MŰM Szakasits Árpád Művelődési Központban. (A rádió is közvetíti az esteket, egy napos eltolódással.) Az RTV- újságban olvasható, hogy Pál Olga, az Országos Filharmónia szólistája, a gyulai Mogyoróssy Könyvtár zenei könyvtárosa is szerepel az 54 előadó között. Hallottuk már énekelni filharmóniai koncerteken, hangversenyeken, kisebb-nagyobb rendezvényeken. Hangján sokféle muzsikát megszólaltat. Mégis: hogyan jutott az országos nóta- és dalversenyre? — kerestük fel a kérdéssel.

— Igaz, nem előzmények nélkül, de elsősorban az elismert békéscsabai énekesnek, Andó Mihálynak köszönhetem, hogy egy ideje rendszeresen énekelek nótákat. Egykor a Balassi tánc- együttes szólóénekese voltam hét étig, ott népdalokat szólaltattam meg. 1974-ben dr. Matusovszkyné Jenei Klára énektanámő és dr. Sárhelyi Jenő tanár úr indíttatására részt vettem a Kodály-dalversenyen. A középdöntőig jutottam, többek között Sass Sylviával, Toko- dy Ilonával szerepeltem egy mezőnyben, öt évvel ezelőtt az Alföldi Népi Zenekarok Fesztiválján indultam, a békési Palotai Dezső népi zenekarának szólistájaként. A versenyt megnyertük, a rádió felvételeket készített velem. Másfél év múlva újabb nótákat énekelhettem hangszalagra. Valószínűleg ezek következménye, hogy most Máder László és Alföldi Bo- russ István, a rádió népzenei szerkesztői a verseny középdöntőjébe előadónak javasoltak. Nagy megtiszteltetés ez számomra. Olyan énekesek mellett kell helyt- állnom, mint Kalmár Magda, Talabér Erzsébet vagy Szalay László.

— Tulajdonképpen a dalok vagy az előadók versenye ez?

— Ügy érzem, mindkettőé. A Jákó Vera-dalversenyt a művésznő halála óta most rendezik meg — örökségének ápolására — első ízben. Tleret adnak benne az új szerzőknek éppúgy, mint az országosan kevésbé ismert előadóknak.

— Mit hallunk Pál Olgától 22-én este a MÜM-ban, illetve 23-án a Petőfi adón?

— A rendezők küldték nekem a dalt, ismeretlen szerző műve. A címe: Valamikor arra kértem az édesanyám ... Régi stílusban íródott, hallgató nóta. Gyönyörű, érzelmes zenéje, szép szövege van. Rögtön megfogott. Az édesanyámra gondoltam, aki már nem hallhatja.

— Mire számit?

— Becsületesen helyt szeretnék állni, hogy azok, akik hívtak, ne csalódjanak bennem.

sz. m.

Vili. országos színházi találkozó

A VIII. országos színházi találkozót az idén május 6 és 18. között rendezik meg Budapesten. A seregszemlén öt vidéki színház nyolc, három budapesti társulat négy előadással szerepel, s meghívják a Színház- és Film-- művészeti Főiskola egyik produkcióját is.

Szűd Miklós, a Magyar Szín-* házművészeti Szövetség titkára

a program kiválasztásáról elmondta, hogy a szakmai zsűri a meghívásos elvet alkalmazta. A program összeállításának alapvető szempontja pedig a minőségi elvek érvényesítése volt. Csökkentették a rendezvény időtartamát is, mert az a véleményük, hogy a túlságosain hosszú és zsúfolt program kedvezőtlenül befolyásolja az érdeklődést.

MSZMP-reformkör alakult Orosházán

Az elmúlt napokban MSZMP-reformkör alakult Orosházán. Az alábbiakban közöljük állapító nyilatkozatukat.

* * *

Hazánkban az 1988. májusi pártértekezleten világossá vált, hogy a politikai intézményrendszer átfogó megformálása nélkül elképzelhetetlen a gazdasági, társadalmi, erkölcsi-strukturális válság megállítása. E válságot megszüntető, irányt mutató értékeink: az alkotó munka, a szabadság, az igazságosság, a szolidaritás. Erősítjük szövetségünket mindazokkal, akik meg akarják akadályozni, hogy a haladást ellenző erők az MSZMP-t használják fel a visz- szarendeződés eszközéül. A párt reformpolitikáját képviselő erők platformmá alakulásával a döntések szervezett befolyásolására nyílik lehetőség. A platformszabadság egyenlő esélyt kell hogy nyújtson a párton belüli különböző nézeteknek.

A fentiek értelmében megalakítjuk a városi reformkört.

Felhívjuk aa város és a városkörnyék reformgondolkodó párttagjait, illetve pártonkívüli reformszellemű polgárait, csatlakozzanak kezdeményezésünkhöz. Elképzelésünk szerint a reformkor az MSZMP keretein beliül öntevékenyen működő, a mozgalmi jelleget erősítő, politizáló, vitatkozó fórum lesz.

Célunk:

— összefogni azon reformgondolkodó párttagokat, illetve pártonkívülieket, akik az MSZMP-t modem, politizáló, a többpártrendszer viszonyai közt is vonzó párttá akarják változtatni.

— A reformsizeWemű határozatok, intézkedések népszerűsítése, végrehajtásuk számon kérése helyi, illetve országos viszonylatban, valamint ezek végrehajtásában való tevékeny részvétei.

— A reformgondolatok összegyűjtése, felerősítése, a döntések befolyásolása, bekap csői ód ás a társadalomban megindult élénk paliti.zálási folyamatokba.

Módszereink :

— Felhívásokkal, állásfoglalásokkal, viták, előadások szervezésével kívánunk a reformgondolatoknak új lendületet adni.

— Párbeszédet kívánunk folytatni más eszmei alapállású csoportokkal, egyénekkel, párton belüli más platformokkal.

— Jogot formálunk arra, hogy egyes kérdésekben kialakult álláspontunkat a nyilvánosság véleményezze.

Üdvözöl jük a megalakult reformköröket, azonosulunk eddigi munkájukkal, támogatjuk a reformkorok országos találkozójának szervezését.

Ügyrendi vázlat:

— A reformkör tagja lehet minden MSZMP-tag, aki elfogadja az alapító nyilatkozatot.

— -A kör havonta egy alkalommal, illetve aktualitásoknak megfelelően tartja összejöveteleit a Petőfi Művelődési Központ emeleti klubjában.

— A rendezvények nyilvánosak, melyeket a sajtóban is meghirdetünk. A résztvevők véleményét, javaslatait figyelembe vesszük, de az állásfoglalások végleges kialakítása a kör tagjainak joga.

— A kör meghatározott időre ügyvezetőket választ.

A reformkor alapítói

A kör tgasága kéri, hogy a reformkor munkájával összefüggő észrevételeket, javaslatokat a művelődési körzpontba küldjék. Cím: Petőfi Művelődési Központ, Orosháza, Pf.: 109. 5901. Telefon: 68/11-048.

Mindjárt írásom elején tisztelettel megkérem az Olvasókat, ne várjanak e dolgozatomtól sokat, teljességet pedig egyáltalán ne. Még januárban határoztam el: az ország más megyéiből egy évtized után Békésbe hazatérve, csupaszív szeretettel fogalmazott, őszinte érzések által vezérelt, szenvedélyes örömömet sugalló mondatokban fejezem ki, hogy boldog vagyok, mert itthon vagyok. S teltek a hetek, hónapok, most már áprilist írunk, és még mindig adós vagyok magamnak. Kezemben a ceruzám, előttem a papír: az

írószerszám csonkig hegyezve már, a lapok kisebb köte- ge pedig igencsak fogytán az asztalon — annál több a bot- ladozó-áthúzott sorokkal tar- kítottan eldobva a szemétkosárban. Ma már egyszerű a magyarázata annak, amit egy újságírónak nehéz átélnie: kudarcról van szó. Az év eleje óta túlságosan sokat láttam-hallottam-tapasztal- tam — de végül is keveset. A szétszórt benyomásokból nem lett átfogó, teljes kép. Egyes felvillanásokra kell tehát szorítkoznom.

Szokni kell?

Öcsöd és Békésszentand- rás között halálkecsesen hajlong az út, s mire megörvend az ember a Békés megye határát jelző táblának, gépkocsijával majdijem leszalad az oly jól termő feketeföldekre. Persze, egy ilyen élmény meghatározó, különösen ekkor, ha később rájön: a viharsarki utak az esős évszakokban nemcsak itt, hanem szinte mindenütt sárosak és keskenyek.

Szokni kell — mondja magában a hazatérő, akit aztán Békéscsabáról Mezőberénybe utazván egy bárányfelhőnyi zápor és egy szembe jövő kamion kényszerít majdnem az árokba: szélvédőjét vastagon beterítette a sár.

Szokni kell! Gyalogoljunk inkább a megyeszékhely belvárosában, az úgynevezett sétálóutcán. Tudjuk, ennek kialakítása nagy port vert fel annak idején. Hát nézzük, hogy milyen is. Csak a nevében az, ami. Vagy tócsába lépek, vagy szinte csizmamarasztaló sárba, s ha mindezt mégis sikerülne elkerülnöm, akkor menthetetlenül útjában vagyok az egész városképet rontó virágtartó kőedényeket és ízléstelen kerékpárállványokat kerülgető valamelyik biciklisnek.

Ezt is meg kell szokni? Sétálóutca máshol is van, Kaposvár Kecskemét is büszke rá, de Csaba semmiképpen sem lehet az. S miért nem? Valakik valamikor valahol láthattak igazi sétálóutcákat, s ezek adaptác‘6- ját álmodták meg az egykori kisvasút nyomvonalán ? És rossz álmuk szülötte egy öszvérmegoldás, ami mellőzte a helyi sajátoságok követelményeit? Lehetne részletezni a közlekedés és más valós tények praktikumait, pontosabban azok hiányát,

de ha már mindez így van, ahogy van, legalább egy bizonyos eleganciát is kölcsönöztek volna a tervezők a magukra jobban adó városoktól. Azoktól, amelyek nem tűrik a sarat sem a cívis polgáraik cipőin, sem a kellő önbecsüléssel rendelkező lakosok gondolataiban.

Hát ez a cikk így bizony nem lesz jó! Könnyen szemére vetheti e sorok írójának bármelyik békéscsabai férfi vagy nő: a szépet is

kellene láttani (s a sár amúgy is megszáradt már a tavaszi időben). Mert éppen elég rossz híre kelt már ennek a városnak és a megyének is az utóbbi esztendőkben. Labdarúgó „bunda”- ügy, sintéreset — és lehetne sorolni. Mindezek nyomán nem csoda, hogy ..sötét helynek” nevezik az ország közeli-távoli területein ezt a szülőföldet. Csakhogy akik ilyeneket mondanak, büszke öntudattal beszélnek saját szű- kebb hazájukról.

Hiszen ez Balkán!

El-elcsevegtem sok békéscsabaival. Szót váltottunk az építészetről és egyebekről; hogy mi a jó, s mi a rossz. Ám a jó dolgokat csak nagyon kevesen tartották és tartják lényegesnek; a többség a már-már elviselhetetlennek vélt, de eltűrt bajokat hangsúlyozta, mondván: „Ne is csodálkozz azon, ami itt van, hiszen ez a Balkán!”

És ehhez vajmi kevés kommentárt lehet fűzni. A kölcsönhatás magától értetődő, mert ha valaki lekicsinylőén szól saját városáról, megyéjéről, úgy, hogy lemondóan nem is akar tenni érte. akkor annak szülőhelye nem lesz se jobb, se gazdagabb, se tisztább. Akkor ezen a szülőhelyen nem fogják letakarítani a járdákat, nem fogják sepemi-mosni a sétálóutcát, nem lesz jobb a kereskedelmi ellátás, nem lesz több az országostól igencsak lemaradó átlagbér, s megelégszünk olyan paddal, ami például a Bartók Béla úton, az adófelügyelőségnél van. Szomorú ránézni: a két darabból álló korhadt ülőkét

— deszkát — szintén két, keresztben rászögezett léc tartja össze...

Az újságíró megint bajban van. „Csupa pesszimizmus!” — kiálthatják rá az „optimisták”, s azt is méltán ráfoghatják, hogy csupán szülőhelyében gondolkodik. Egyelőre igaznak látszik ez. A nagyobb általánosságok — pontosabban az országossal is összefüggő gondok — később következnek. Amennyiben a Tisztelt Olvasó még bírja türelemmel, közvetlen környezetemnél maradok, folytatva botladozó benyomásaimat.

— Ez egy igencsak elmaradott térség — mondta az egyik művelődési intézmény vezetője, akinek gondolatai

— úgymond — nem ismernek megyehatárokat, bár itt él négy évtizede, sőt, a negyedik ikszen is túl van már. Gyerekkori barátom, s tisztelem őt a folytonosságba vetett akaraterejéért, ültünk a fodrásznál, udvarias- kodtunk, és szokás szerint nem váltottuk meg a világot, ő olyan ember, aki teljesen tisztában van azzal, hogy