Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-02 / 78. szám

1989. április 2., vasárnap O KOROSTAJ BELPOLITIKAI ES KULTURÁLIS MELLÉKLET A jövő és a kérdőjelek Beszélgetés dr. Horuczi László kandidátussal VAN-E AKTUALITÁSA A SZOCIALIZMUSNAK? — LEÉPÜLÖBEN A SZTÁLINISTA PARTALLAMMODE LL — MIÉRT SIKERES A NYUGATI SZOCIÁLDEMOKRÁCIA? — AZ ADÓRENDSZER CÉLJA ÉS BUKTATÓJA — LEHET-E FINNL ANDIZÄLNI MAGYAROR- SZÄGOT? A történelem igazolja, nemzedékek hosszú 'Sorát éltette ez a szó, hogy szocializmus. Eltökéltté tette őket a küzdelem­ben, mert hitet adott nekik. Ám sokszor messianisztikus el­képzelések, utópisztikus gondolatok keveredtek a kőkemény valósággal, amelyek közepette kicsiráztak ezek a felfogások. Közös vonásuk volt az a jövőkép, miszerint a szocializmus lesz a lehető legideálisabb társadalom, ahol az ember meg­szabadul a béklyóktól, de legfőképpen a kizsákmányolástól, s valóságos paradicsomi állapotokat teremt magának. Volt időszak, amikor már karnyújtásnyinak tűnt ez az ideális társadalom, s mi több, pontosan, dátumszerűen meghatároz­tuk, mikor lépjük át a küszöbét. Sőt, egy másik időszakban kijelentettük, hogy az alapokat leraktuk és a teljes felépí­tésén munkálkodunk. Eközben az emberek hite egyre fo­gyott. S úgy hiszem, ma a mélypontra jutottunk. ;Van-e ak­tualitása a szocializmusnak? Ezzel a kérdéssel kezdtük a beszélgetést dr. Horuczi Lászlóval, a filozófiai tudományok kandidátusával, a szegedi József Attila Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi docensével. Üzenet onnan, túlról Váci Mihályt olvasgatom, pedig nem divatos. Szegény. Megírta, de hányszor, megírta halk szóval, ordító tilta­kozással, szemtelen nyíltsággal (nocsak?!) süket füleknek. Megírta, hogy „rádszólnak, lásd, leintenek / mosolyog­nak, legyintenek" és azt is megírta, hogy: „Elhallgatnak? — Légy hangosabb!” Elgondolkozom a lehetőségen, vajon mit írna most? Irna-e egyáltalán? Hiszen, hogy írna. Megírná, mit érez. Mit gondol. Miért búsong és miért ordít? Hogyan minősí­ti azt, ami van. Megírná ma is : „Kiáltsd, terjeszd, da­dogd l jogos igazad, igaz jogod". Persze, tudjuk-e, mit tartana jogos igaznak és igaz jognak? Ha csak nem üzeni meg onnan túlról, ahová nem járnak napilapok, sem rá­dió, sem televízió, ahol (így hitetjük el magunkkal) örök nyugalom van. Netán olyan nyugalom, hogy azért gon­dolkozni mégis lehet. Kérem, tegyék vissza megrökönyödésüket a polcra, és ne törjenek pálcát felettem. Ez az utóbbi, hogy „gondol­kozni mégis lehet” itt, ebben a helyzetben komolytalan hangulati fogás. Mert hát, ki gondolkozik, ha már átvit­te Charon azon a Styxen? Ha már nincs más dolga, csak „porrá lenni?”. Szomorú vagyok, igen, mert Váci Mihályt olvasom. Kiérzem verseiből azt az irdatlan és méltatlan küzdelmet, amelybe embersége okán keveredett, amikor a „tanyák ügyvédjeként” parasztfiúkért szájait és házalt, amikor felvállalta, hogy a „motyogó káromkodásokat" felerősít­se, hátha meghallják ott, ahol süketek a fülek. Tényleg: meghallották? Feltehető. Bizonyos. Csak éppen „legyintet­tek” rá. De hát: meddigNlehet a történelemre legyinteni? Mikor legyint vissza a történelem? Váci Mihályt olvasga­tom és borzasztóan rosszul érzem magam. Mostanra már nem süketek azok a fülek? Mostanra már nem legyinte­nek azok a kezek? Mostanra már nem kell felerősíteni a motyogó káromkodásokat? Erősek azok maguktól is?! Miféle messzeségbe keveredik az ember, ha verseket olvas és gondolkozik! Írhatnám azt is most, hogy ha Váci Mihályt olvassa, akinek nincsen semmiféle évfordulója vagy hasonló, de hát ő mindig aktuális. Mert elég csak végiggondolni egyetlen napot ebben a túlzaklatott világ­ban, elég csak a szavak és az események mögé nézni (egyre jobban tágul ez a látószög is), hogy Váci Mihály máris dörögje a választ, a túlnani üzenetet: „ez az értet- len hajsza, gond, kamasz-szerelem mire kell, hogy iz­gass, tüntess, énekelj, / s országos árulásokon / elbögd magad még — te bolond! Te hívatlan is érkező.. Most látom csak, mire ez az írás? Most látom csak, Vá­ci Mihály kopog itt helyettem az írógépen, hogy egy le­gyen velem és velünk, „taposó szívű gyalogosokkal”. Tavasz van, ünnepi. Nem a naptárra nézek, nem attól ünnepi: a tavasztól az. A remény zöld színei bomlanak ilyenkor a fák ágain, bokrok vesszein és az újjászületés virágai. Érzelmes is ez a tavasz, mint akár a többi, ami volt eddig, még akkor is az, ha a süket -fülűek és a le- gyintők észre sem veszik. Pedig jó lenne, ha észrevennék, és kinyitnák füleiket, és elfelejtenék a legyintés mozdula­tát. Mert abban, hogy tavasz van és ez gyönyörű: ott van minden motyogó káromkodás, benne van minden válto­zás-akarat, benne van az, hogy „Verd magad, mint a szív, zuhogj”... Én nem tudom, hogyan beszélnek majd valamikori nagyapák és valamikori krónikák arról, hogy 1989 tava­sza. Nem tudom, legyintenek-e rá, vagy felmagasztalják? Hogy példa lesz-e a magyar kapkodásra, széthúzásra, irigységre: kinek a szája és kinek a kerítése nagyobb? — de egy biztos: ez a tavasz nem olyan tavasz, mint évtize­dekig volt. Ennek a tavasznak üzeni onnan, az örök nyu­galomból a költő a nyughatatlan igéket: „Elhallgatnak? — Légy hangosabb!” Miért nem adjuk ki újra Váci Mihályt? Tanulhatnának tőle, urak és elvtársak. Ebben a tavaszban és majd a nyárban is. Sass Ervin Tenni a kultúráért — Pillanatnyilag a szocia­lista országok hullámvölgy­ben vannak, ez azonban csöppet sem csökkenti an­nak a ténynek az igazát, hogy a szocializmus az em­beriség életének komoly és fontos jelensége. Az írott történelem óta egyenlőtlen­ség és szembenállás jelent­kezett, amely vagyon- és úrgyűlöletben jutott kifeje­zésre. Ennek kiküszöbölését valamennyi haladó mozga­lom a zászlójára tűzte, Ma­ga a kereszténység is testvé­riséget és vagyonegyenlősé- get hirdetett, ami tanrend­szerén végig is vonult, ám történelmileg a keresztény­ség máshol kötött ki. A múlt század közepén meghatáro­zóvá vált a polgárság. Ez az időszak szülte az utópista szocializmust, másrészt a marxizmust. — A körülményeknek mindig fontos szerepük van a különböző elméletek kiala­kulásában. Napjainkban, de a múlt gyökereit vizsgálva sem lehet eltekinteni tő­lük. — Alapvető körülmény a 10-12 órás munkaidő, a gya­kori gyermekmunka, a tel­jes szociális bizonytalanság volt. Azaz megjelentek a ka­pitalizmus ellentmondásai, hogy ez a társadalom em­bertelen, egyenlőtlen és an­tidemokratikus. Az is meg­mutatkozott, hogy ezeket az ellentmondásokat a kapita­lizmus nem tudja felszámol­ni. Erre jöttek az utópiszti­kus elméletek, majd a mar­xizmus, illetve a lenindzmus, amely a szocializmussal egy megoldási módot adott. For­radalommal szét kell zúzni a polgári állam gépezetét, és fel kell számolni a magán- tulajdont, amely minden egyenlőtlenség forrása. Ezt az utat elfogadta az európai szocialista mozgalom, bele­értve a szociáldemokratákat is egészen addig, amíg nem következett be a szakadás a szociáldemokrácia és a ko­miintern között a húszas évek elején. — A szakadással a szoci­áldemokrácia egyben fel is adta a szocializmus elvét? — Erről szó sincs. A szo­ciáldemokrácia nem adta fel a szocializmus speciális el­vét. Mindenekelőtt azt, hogy békés úton kell megvalósí­tani az új társadalmat. És, hogy ma mi van például Svédországban, az NSZK- ban, bizonyos mértékben Angliában, Franciaország­ban és milyen úton halad Spanyolország, ez részben a szociáldemokrácia műve. — Ez tehát a szocializmus egyik vonplata lenne, noha tücsköt, bogarat kiabáltunk rá? — így van. Ez az egyik vonulat, annak ellenére, hogy elutasítottuk. — És mi van a másik vo­nulattal, amely a mi éle­tünket meghatározta? — Sajnos ezzel szembeke- rü’t a másik vonulat, a le­ni ni zmus, de nem is a leni­ni zmus lényegéből kifolyó­lag, hanem a sztálinizmus. E két vonulat történetileg egymás ellen hadakozott. Azt lehet mondani, majdnem napjainkig. Am ebben a vo­nulatban is létrejöttek vi­tathatatlan eredmények. Ma nem divat ezekről beszélni, de nem lehet őket letagadni. A hatvanas évek elején je­lent meg Fritz Bade nyugat­német közgazdász Verseny- futás a kétezer évig című könyve. Ebben az időben ő azt jósolta, hogy a szocia­lista kommunista rend lesz a meghatározó az évezred fordulóján. Ügy nézett ki, különösen Sztálin halála után, de még Hruscsov alatt is, hogy jelentős megújho­dási képesség van a szocia­lizmusnak ebben a vonula­tában, mely vitathatatlanul a legfejletlenebb országok­ban jött létre, és melyek óriási háborús károk után álltak talpra. Meg szoktunk feledkezni orról, hogy eb­ben az időben Nyugat-Euró- pában az értelmiség jelen­tős része baloldali volt, és valamilyen módon elismerte a szocializmusnak ezt a vo­nulatát. — Miért változott meg a nyugati baloldal véleménye, beleértve a kommunista pártokét is? — A két vonulatnak sa­játos útja alakult ki. A brezsnyevizmust a pangás, a megújhodásra való képte­lenség jellemezte, noha a sztálinizmus vadhajtásai nem éledtek újjá a régi for­mában. A fokozatos gazda­sági lemaradás és a politi­kai pangás miatt a nyugati kommunista pártok is fel­mondják a korábbi szövetsé­get. A nyolcvanas évek ele­jén jelenti ki az olasz Be- Linger, hogy a szocializmus­nak ez a formája megújho­dásira képtelen. — Végeredményben mi­vel magyarázható a szociál­demokrácia sikere? — A másik vonulat a szo­ciáldemokráciáé, mely a szo­cializmusnak egy sajátos válfaját testesíti meg most is. A hatvanas és a hetve­nes években lezajlik nyuga­ton a tudományos technikai forradalom gyors kibontako­zása. Ez a forradalom meg­mentette a kapitalizmust. Végbement a gazdasági meg­újhodás, felfutott a termelő­erők egész rendszere, a ter­melés átstrukturálódott és soha nem látott fejlődéstért el az elektronika és az in­formatika. Ezzel párhuzamo­san bekövetkezett bizonyos politikai és morális megúj­hodás is, amiben nagy sze­repe volt a létező szocializ­musnak, s az európai balol­dalnak, elsősorban a szociál­demokráciának. — Milyen tényezők segí­tették elő ezt a politikai megújhodást? — Az európai baloldal elő­vette az emberi jogokat. A demokratikus megújhodás végbement minden ország­ban. Az Egyesült Államok­ban éppúgy, mint Nyugat- Európáhan. A gazdasági és politikai megújhodásnak lett a következménye, hogy az életszínvonalban többet tudnak nyújtani, mint a szo­cializmus másik vonalas, demokratikus politikai rend­szereket működtetnek. — Sokan úgy vélik, ez a létező szocializmus vereségét jelenti. — Szerintem nem. A ka­pitalizmusnak szerencséje volt a tudományos technikai forradalommal, másrészt a létező szocializmus is meg­tette a magáét, ugyanakkor az európai baloldal hatásá­ra átalakultak a viszonyok és működőképes, de nem problémamentes társadalom jött létre. A polgári gondol­kodók, de különösen a ja­pánok bíznak abban, hogy lehetséges a közbenső út. Megindult a szocialista or­szágokban a megújhodás. A sztálinista párt- és áliam- modellt fokozatosan leépítik. — Ami majdnem a régi­nek a teljes feladását jelen­ti. Ami volt, úgy nem foly­tatható. Mit kell és mit le­het tenni? — Mivel a jövőről van szó, azt kellene elérni és ez egy általános célkitűzés, hogy az emberiségnél kiala­kulhasson egy egységes me­der. Közös mederbe terelése annak, amit létrehozott, igaz, nem problémamentesen a megújhodott polgári fej­lődés a magántulajdonnal és amit modernebb körülmé­nyek közepette a társadalmi tulajdonviszonyokon alapuló szocializmus meg tud való­sítani. Ügy néz ki, von kö­zös érdek. Ez nem a tőke belső természetéből fakad, hanem Európa és a világ lé­tének és biztonságának ér­dekéből. — ön kétfajta tulajdont említett. Ml újabban vegyes tulajdonról kezdünk beszél­ni. — Én úgy értem, hogy a társadalmi tulajdon legyen az uralkodó forma. A társa­dalmi egyenlőséget, a testvé­riséget, a humanizált emberi viszonyokat ez tudja legin­kább kiváltani. Az egyen­lőtlenség a magánfulajdori- ból fakad. — Tapasztalataink szerint a társadalmi tulajdonnak is megvan a negatívuma. — Tagadhatatlan, hogy ez a mostani forma sok nega­tívumot szült. Nem biztos azonban, hogy ez a formából adódik, hanem inkább a szubjektív emberi tényezők­től. Egyes közgazdászok sze­rint a vállalataink csak azt tanulták meg, hol lehet bér­re, jutalomra, meg különbö­ző juttatásokra pénzt el­emelni, olykor már a törvé­nyesség határát súrolva, vi­szont, hogy innováljanak, hogy beruházzanak, azt nem teszik. Rövid távra gondol­kodnak. Ez nem a tulajdon- viszonyoknak a következmé­nye, fennállhat a részvény- társaságok esetére is. De ott nem szavaznak meg 100 ezer forintos prémiumot a vezér­karnak, ha veszteségesek, ahogy ezt nálunk teszik. — Meg tudjuk-e határoz­ni a szocializmus fogalmát? — Nincs szocializmus egy meghatározott színtű szociá­lis biztonság nélkül. Egyéb­ként ezen a területen nem keveset adott ez a mi társa­dalmunk. De ott van előt­tünk a nyugati példa, amit a legfejlettebb országok nyúj­tanak. A szülési szabadság Angliában viszont sokkal kevesebb, mint nálunk. Ugyanez vonatkozik a jöve­delmi különbségekre. A své­dek az adórendszerrel elér­ték, hogy a jövedelemskálá 1 és 10 között mozog. Eltűnt a dúsgazdag és a koldus. És ez már közel áll az egyenlő­ség eszméjéhez. A szocializ­mus ugyanis az emberi egyenlőség olyan formáját jelenti, ahol nincs akadálya sem a közösséget vállaló együttműködésnek, sem pe­dig a kommunikációnak. — Tehát ez azt jelenti, hogy a célt tekintve a mi adórendszerünk végered­ményben jó utat választott? — A svédektől koppintot- tuk, és úgy látszik ez a cél, de azért nem jó mert az a reális vásárlóérték, ami az adófizetés után maradt, az aránytalanul kevés a svéde­kéhez képest. — Svédország szociálde­mokrata modell. Nálunk egyesek finnlandizálásról kezdenek beszélni. Milyen realitása van ennek az el­képzelésnek? — Én erre kevés lehető­séget látok. A finneket mind a két rendszer körüludvarol­ta és ők ügyesen élitek ezzel a lehetőséggel. Nagyon jó lenne, ha ez nálunk is be­következne, de más a mi helyzetünk, habár a kelet— nyugat híd szerepét eléggé hangoztatjuk, és ezzel kap­csolatban úgy néz ki, több az esélyünk. — A szocializmust egy- pártrendszeren belül képzel­tük el. Ma többpártrendszer­ről beszélünk. — Én a szocializmusnak két vonulatáról szóltam. Ehhez a kérdéshez másként viszonyult az egyik is, meg a másik is. A szociáldemok­rácia liberális, demokratikus irányt követett. A másik vo­nulat, amelyet, mint sztáli­nizmust éltük meg, a dikta­túrát, és az egypártrendszert valósította meg, illetve, ha nem is szüntette meg a pár­tokat, működésüket azonban lehetetlenné tette. Napjaink­ban ennek a kérdésnek a tárgyalásánál ki kell indulni az emberi jogok garantálá­sából, A magyar viszonyokat vizsgálva úgy néz ki, hogy a többpártrendszer tudja legkevesebb hibával biztosí­tani ezeket a követelménye­ket. — Miért fontos az embe­ri jogok kérdése? — Ha ezeket az elveket az egyes emberrel kapcsolatban betartják, akkor lehetetlen diktatúrát alkalmazni. Az emberi jogok az egyenlőt­lenség egy részét is kiküszö­bölik. Helyes alkalmazásuk az osztályok szembenállásá­nak élét is elveheti. A többpártrendszer garantálni tudja a hatalom megosztá­sát, kizárja a visszaéléseket és más anomáliákat, és megvalósítja a rendszer kontrollját is. — Hogyan élik meg a hall­gatók az egyetemeken ezeket a változásokat? — A hallgatók érzékenyen reagálnak a változásokra, de nem elfogultan. Megnőtt a kritizálók száma. A szocia­lizmus eddigi formáját el­utasítják, bár a tavalyelőtti felmérés szerint még elfo­gadták az egypártrendszert. Közben végbement egy je­lentős társadalmi erjedés. Azokat a jegyeket állítják előtérbe, amelyeket a de­mokratikus szocializmus hir­det. Igazságosság, egyenlő­ség, demokratizmus, emberi jogok. Serédi János Múlt, jelen, jövő, közál­lapotok, közös dolgaink, gondjaink. Nem hiszem, hogy az elmúlt négy évti­zedben annyian és annyit tűnődtek és beszéltek róla, mint manapság. Otthon, tár­saságban, sőt az utcán is, hiszen ha két ember meg­áll egy kis időre, óhatatlan, hogy ne ilyesmire terelőd­jön, forduljon a szó. Aki csak egy kicsit is hajlamos az összegzésre, az azt mond­ja, ennyien soha nem poli­tizáltak nálunk. S e beszél­getésekben egyre gyakrab­ban felmerül hazánk siral­mas — bár vitatható — pénztelensége mellett az is, hogy mennyi minden len­ne, amit anyagiak híján is megtehetnénk, elérhetnénk. Még kulturális dolgokban is. Ez utóbbi témakörben foglalta össze cselekvésre buzdító gondolatait Nemes- kürty István, a Magyar Nemzet március 24—i szá­mában. „Ügy is, mint az ön­maga megújításával nehezen vagy sehogyan se boldoguló népfront művelődéspolitikai bizottságának vagy három hónapja felkért és megvá­lasztott vezetője, az előbb­re nem jutás lelkifurdalá­sától gyötörve néhány olyan megoldáson tűnődtem, mely föllendíthetné kultúránk ügyét, és nem kellene hozzá pénz. Mármint a költségve­tés pénze az állam központi kasszájából. Ebből az alapállásból, vagyis a magad uram, ha szolgád nincs népi bölcses­ség kényszeréből teszi meg javaslatait. Az első négy mindjárt az alapra, az ok­tatásra vonatkozik. Vezessék be az iskolákban az általá­nos (felekezeti tanítástól független) erkölcstanítást — A legkülönfélébb közös­ségek tarthassanak fenn is-, kólákat. — Ki kell szabadí­tani az ifjúsági mozgalmat az iskolákból. — Mindenfé­le felvételi vizsgát meg kell szüntetni. A további aján­lások a közművelődés tá- gabb mezejét érintik. Léte­sülhessenek magánkönyv- kölcsönzók. — Az állam hoz­zon létre olyan videokazet­ta-kölcsönző és -árusító üz­leteket, melyekben vitatha­tatlan értékek lennének kap­hatók. — A vallásfelekeze­tek számára lehetővé kell tenni a nyilvános kulturális működést. — Hozzuk visz- sza a zenélés és éneklés örömét. — Szorgalmazni kell a nyelvtanulást. így töményen, csak a lé­nyeget kiragadva akadhat vitára ösztönző pont is — nem is kinyilatkoztatásnak szánta a szerző —, azt vi­szont el kell ismerni, vala­mennyi javaslat mélyen el­gondolkodtató. A legfonto­sabbnak azt tartom, hogy ez egy cselekvési program, s a benne foglaltak többsége va­lóban nem igényel anyagi befektetést. Amihez meg kell némi pénz a „központi kasszából”, arra nem sza­bad azt sajnálni (például a nvelvtanulásra. vagy az ál­lami videokazettaboltokra), mert az többet hoz, mint amit elvisz. vass Márta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom