Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
NÉPÚJSÁG Három T-betüs ünnepnap 1961. március 14-én reggel harmincnégy darab kokárdát osztottam szét a* osztályban. Nem azért, mert meglódult fantáziám gimnáziumunk II. c. osztályát a Pilvax kávéház termének, a reggel 8 órát pedig esti 8 órának képzelte. Az önmagámnak tett egy évvel korábbi fogadalmat teljesítettem. Akkor ugyanis egy tanáron és két diákon kívül senkin se lehetett észrevenni, hogy ama napnak tudatában lett volna. A szülői intelem és a személyes történelemi élmény eredményesen egészítette ki egymást. Az ötvenes évek alkonyának alulról bevett és fölülről táplált elve — nem láttam, nem hallottam, nem tudok semmit — hasznos életelvnek bizonyult. Kokárdaosztó akciómmal természetesen elégedett voltam. Ügy véltem, (orosz—német) tanárunk is az lesz. Aznap ugyanis ő tartotta az első órát. Tőle — aki, mint ezt vallomásszerűen elmondta, • besztercei szász ember volt — tanultunk történelemről, magyarságról gondolkodni. Amikor belépett az osztályba, még katonásab- ban vágtuk magunkat vigyázzba, mint ezt a tanár iránti előírásos tisztelet megkövetelte, ö a szokásos módon végignézett rajtunk: — „Üljetek le! — mondta, majd a katedrához menet hozzátette — ... és szedjétek le azokat a rongyokat a melletekről! Belül legyetek magyarok!” Bizonyára nem egyedül voltam, aki megdöbbent Ugyanis többször is elmesélte nekünk, hogy a háború előtt miként tüntettek Romániában a magyarságuk () mellett, hogyan szállt ki a rendőrség, mire ők rázendítettek a román himnuszra, amelynek hallatára a rendőrök vigyázzba álltak, és ők felelősségre vonás nélkül elszelelhettek... S most éppen ő ad ilyen szenvtelen tanácsot?! Jelentkezés nélkül fölálltam: „Tanár úr, az évnek van egy napja, amikor a magyarságot demonstrálni kell!” — Meglepett a határozottságom, s az addig általam még sohasem használt idegen szó: „demonstrálni”! Tanárunk fölnézett a naplóból, s ugyanazon a kesernyés hangon, amelyen a kokárdalevételre felszólította az osztályt, nyugtázta kéretlen megjegyzésemet: „Fiam, a magyarságot egy évben háromszázhatvanöt, szökőévben háromszázhatvanhat napon át kell demonstrálni... De itt!” — és a szívére bökött. Aznap a szokásosnál szigorúbban feleltetett. Azóta huszonnyolc év telt el, a történelmi emberöltő magyar változatánál, vagyis Petőfi életénél hosszabb idő. Az egyszer tiltott, másszor tűrt ünnepnap most támogatott lett. Hullámzó zászlórengeteg, örvénylő kokárdák, nemzeti jelvények, politikai jelszavak, szónoklatok, versek, Himnusz és Szózat... Remélhetőleg e nap lényegéből — amely egyszerre jelenti az egyén és a közösség méltóságának fogalmát — többet megértünk, mint 1972-ben, 1973-ban, a tápászkodó tudat pártharcos gumibotozása és megrugdalása idején, amikor a tétova reformot is bénára verték Rémálmommá vált egy március Ü5. Mindenkin kokárda van a gimnáziumban — rajtam, egy tanáron és még egy diákon kívül. És én ráveszem osztálytársaimat, hogy vegyék le a mellüket díszítő szalagcsokrot... Merthogy legyünk méltók március 15. szelleméhez, s így demonstráljuk magyarságunkat... A tudattalanság farkasvermeit ugyanis Országház-nagyságú kokárdák sem takaríthatják el... Kovács István Katona Judit: Örvendezők A holtak mára mind hazajönnek, az élők pedig összeborulnak s egymást tartva igen örülnek. Ablakot tár anyánk a fagyra, beengedi angyalainkat, didergő sorsunk betakarja. Bőség hull az abrosz havára: nem csörren gyerek kanala, de árvaságát érzi az árva. A holtak mára mind hazatérnek: rokonok, mátkák, holt fiúk, kiket várunk, mind mellénk lépnek. Citerával és cimbalommal örvendezzünk a békességnek s vagyunk velük nagy vigalommal. Polner Zoltán: Tavaszfejedelem Nagy László emlékére Tavaszfejedelem, te nappal koronázott, lovak, madarak ördöngös ura. Ha szólsz, megzendül a dérgyöngyös kozmosz, szívemhez utak, puszták dörgölödznek és szétfutnak a tájon, mint morajló, zöld árvíz, és tűzvészként ragyognak, mint népmeséi erdők. Habos csillagoktól viselős gyümölcsfák kitárt ajtóm előtt itt topognak. Hozzák a hajnal fehér jegykendőjét, a veszélyekből kimentett szerelmet. Állok a szülőföld tiszta harangütésében, az egyetlen-haza forró lábnyomodban állok. Tavaszfejedelem, te az örök ifjúság zöld ágát vigyázó pátriárka, közeledben a csodák mind megerednek: égő taréjú kakast simogatok, aranyport söprök róla, harmatos sötét éjjelt, kezembe szegfűt adsz, hogy hazáig világítsak. És nem múlik el a láz: zúgatja a tengert, küszöbömig a holdas végtelent elkíséri. Hallom a föld fölajzott szívverését, hallom a fényes szélben zászlóként csattogó rügyet. Segíts, hadd borítson lángba, virágba mindent ez a tündéri évszak. Török György tizedes férjhez akar menni... Nők a szabadságharcban A furcsa esetet Ráth-Végh István is megörökítette a Magyar kuriózumok című kötetében. A történet arról szól, hogy az 1848—49-es szabadságharc idején Mészáros Lázár hadügyminisztertől egy kihallgatáson Török György honvéd őrmester azt kérte, bocsássák el a hadseregből. A miniszter korholó szavakkal támadt az őrmesterre, s ekkor váratlan jelenet következett. A „legény” sírva fakadt, s kijelentette: „Férjhez akarok menni!” így derült ki Török Györgyről, hogy nő. Az anekdotába illő történethez az élet. szolgáltatja a hátteret: 1848-ban, 1849-ben, amikor a haza harcba hívta a férfiakat, a nők is csatasorba álltak. Csányi László országos biztos Kolozsvárról felszólította a nőket, jelentkezzenek a „honnak szolgálni nemükhöz méltó foglalkozásban” — mint például varrásban, mosásban, betegápolásban. S az eredmény: 1848 tavaszán az erdélyi nők tömegestől kértek fegyvert, s Kolozsvárott női zászlóaljat állítottak fel. Nyári Mari kolozsvári színésznőt a hadügyminisztériumban arra próbálták rábeszélni, hogy „csak” ápolónőként szolgáljon, a művésznő azonban megmakacsolta magát, férfinevet vett fel, és beállt a harcoló honvédek közé. Pfiffner Paulina a hadnagyságig vitte a ranglétrán, és Ligeti Károly néven szolgált. Harczi Béla neve egy Klementina nevű asszonyt takart, aki Guyon Richard „nyargonca”: - futárként kezdte a szolgálatot. Selmecbányánál a körülzárt honvédsereget egy bánya- alagúton vezeti ki az ellenség gyűrűjéből. Hőstettéért Görgey főhadnaggyá lépteti elő, nem sejtve, hogy Harczi Béla asszony. A szabadságharc amazonjai közül a legismertebb nevek egyike: Bányai Júlia. A szolgálólányból lett műlovarnő a szabadságharc kezdete" után néhány hónappal megözvegyült. Elhunyt férje, Sárossy Gyula nevén állt be a seregbe. Emlékezetes tettei közé tartozik, hogy Zalatna környékén tizenkét, élelmet Petőfi rajza Bem tábornokról ' „Haza és szabadság, ez a két sző, melyet Először tanuljon dajkától a gyermek, Es ha a csatában a halál eléri, Utószor e két szót mondja ki a férfi” PETŐFI SÁNDOR ■ szállító ellenséges szekeret zsákmányol, Gyulafehérvárnál, miközben ő maga is megsebesül, társaival ártalmatlanná tesz egy osztrák őrnagyot, később az orosz seregek által elfoglalt területen női ruhában azt kutatja: merre járnak Bem apó seregei. A harcok befejeztével kalandos életútja Törökországba vezet, majd Kairóban telepedik le, és vendéglőt nyit. Huszka Jenő népszerű operettjének, a Mária főhadnagynak címszereplőjét Lebstück Máriáról mintázta. A zágrábi születésű hősnő fordulatokban gazdag, megpróbáltatásokkal teli életút- járól maradt ránk a legtöbb adat, mivel idős korában tollba mondta visszaemlékezéseit. A Bécsben Giron Péter légiójába jelentkezett lány Bábolnán esjk át a tűzkeresztségen. a kápolnai csata után Dembinszky tábornok így köszönti „Lebstück Károlyt”: — Fiatalember, maradjon mindenkor ilyen vitéz! Mária, vagyis Lebstück Károly hadnagy 1849 áprilisában fontos megbízást kap: 23 kocsiból álló lőszerszállítmányt kell Szolnokról Komáromba vinnie. A feladat sikeres teljesítéséért főhadnaggyá léptetik elő. Világos után hat hónapi fogságot szenvedett el az aradi várban. Később Horvátországba internálják, csak évek múltán tér haza. Űjpesten élt 1892-ben bekövetkezett haláláig. Sajnos, a hálás utókor hamar megfeledkezett a szabadságharc hős lányairól, asszonyairól. Az életben maradottak közül sokan szűkös körülmények között tengették életüket. Viola Annát 1892-ben özvegy Mészáros Károlyné néven említi egy rövid újsághír, s tudatja, hogy az asz- szony Temesváron nagy nyomorban él. A Szilágyi Árpád néven hadba állt Szilágyi Idáról egy 1867-es híradás említi, hogy anyjával és fiával együtt nagy nélkülözések közt tengeti életét. Az egyik kolozsvári lap 1892- ben rövid hírben közli, hogy Nagyenyeden elhunyt Zoltán István megyei hajdú felesége, Megyeri Karolina, aki Kiss Gyula néven harcolt a szabadságharcban. Felszabadulás utáni hír: 1963-ban megkezdték a különböző temetőkben nyugvó ’48-as honvédék földi maradványainak átszállítását a Kerepesi temetőbe, Kossuth mellé. Így került oda a kispesti temetőből Varga And- rásné Csizmárovits Mária huszárhadnagy, Lebstück Mária harcostársa is. Kiss György Mihály Kormos Sándor: Ingó-bingó Ingó-bingó Ingó-bingó Ingó-bingó Ingó-bingó zöld fűszál életem szabadság szerelem Ingó-bingó Ingó-bingó Ingó-bingó Ingó-bingó zöld fűszál gyermekem szabadság szerelem Verasztó Antal: Egymás mellé rakott szavak Lélegzet, pulzus, fakereszt örökölt világkép, egyszemélyes forradalom önmagamat őrlő malom. Rokonszenv, vívmány! szókimondás a plakáton montázs: palavesszőtől a számítógépig. Kiwi fagylalt, jólöltözött kisgyerekek az utcát félhangosan végigmotyogó öreg: nekünk az egy szál ingben poros volt a fenekünk, Uram! most elhallgatok, továbbgondolom magam. Honvédtoborzás a szabadságharcban (korabeli rajz)
