Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
1989. február 18., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET A színház a népért van Petrik Józseffel, aki jó szívvel emlékezik Orosházára Lakás őrzésére aligha jó már ez a kutya. Mozdulni se tud a kövérségtől, vén is szegény, de amikor látja, hogy együttérzéssel vagyok iránta, feltápászkodik és megszagolja a kezemet. Jó ember — állapítja meg —, ha lenne fogam, akkor se bántanám. — Lassan már protézisre gyűjtök ennek az öreg csontnak. nehogy nekem kelljen megrágnom a kajáját — mondja a gazdi. Késő estére beszéltük meg a találkozót, ilyenkor ne kávézzon az ember. Kocsit vezetek. s ha már nem ihatok, legalább egy kis narancsot fogyasszak. Jóleső nyugalommal figyelem, ahogy a házigazda tüsténkedik. Kis tányérkán két narancsot hoz, saját magának vörösbort tölt. Egyre otthonosabban érzem magam Petrik József lakásában. Amíg a narancscsal bajlódom, javaslom, hogy beszéljen az orosházi gyerekkorától mondjuk a 2()00-re szóló tervekig. Szívesen hallgatom. — Nincsenek terveim csak a nyugdíjazásomig, utána majd meglátjuk, mi lesz — mondja Petrik József. — Orosházára viszont jó szívvel emlékszem, mint ahogy az egész, életemre elégedetten gondolok, mert az vagyok, aki vagyok. Beleértve a rosszat is, meg a jót is. Iszonyú rossz kölök voltam. Azt hiszem, az öregasszonyok imába foglalták a nevem: a Petrik gyerektől ments meg uram minket. Nem volt a környéken olyan csibészség, amiben ne lettem volna benne. Volt egy suszter Orosházán, hozzá jártam slusszozni. — Az micsoda? — Kártyajáték. Olyan, mint a huszonegy, csak még huszonegvebb. Szegény apám amikor megtudta, hogy kártyázom. hazáig vert. Szoko- lay Sanyi barátom a szomszéd utcában lakott. Csonkámnak egész nap gyakorolnia kellett a zeneszerszámain, amíg én éltem a nagy életet. Igaz, később lett is belőle Kossuth-díjas zeneszerző, de tudom, hogy akkor a szíve sajdult, ha látta, hogy napestig focizom. Élt az orosházi tanyákon egy tanító, Bakó József. íróköltő ember. Apám az ő keze alá adott, amikor kicsaptak az iskolából. — Hogyan történt ez a kis incidens? — Nem nagy eset, kicsaptak később a gimnáziumból. sőt a főiskolai kollégiumból is, egész megszoktam. Az első affér úgy kezdődött, hogy egy Kiss Jenő nevezetű díszműkereskedő fiával feljártunk cigarettázni a templomtoronyba, egyszer meg elrontottuk az orgonát. Amikor az Istenben boldogult Tóth kántor úr belecsapott volna az egyházi énekbe, a zengő hangok helyett csak annyi jött ki az orgonából, hogy höööő. A többi elképzelhető. — Tahin egyen ez a ra- koncátlanság sodorta később a művészpálya felé. —r Nem tudom. Anyám, mindennek ellenére papnak szánt, de már akkor is olyan ocsmány szám volt, hogy a szent piarista atyák hamar lebeszélték róla. Apóm, aki tanult szakmája szerint színházi rendező volt, újságírásból élt. Az Orosházi Friss Híreknél dolgozott. Abban az időben két újság is jelent meg Orosházán, egy polgári és egy parasztlap. Tudni kell, hogy a felszabadulás előtt minden évben 4-5 hónapon át színháza volt Orosházának, Radó László és Kőszegi Géza társulataira emlékszem, akik velünk egy házban laktak. így kora gyerekkoromtól színházba járó ember voltam, arról nem is beszélve, hogy Schwarz bácsi mozijában minden filmet legalább kétszer megnéztem. Amikor pedig a szegedi piaristáknál tett kiruccanás után az orosházi evangélikus gimnáziumban tanultam, ha jól emlékszem, Galambos Szilveszternek hívták azt a tanáromat, aki színi előadásokat rendezett, és velem játszatta Gogol Revizorában Hlesztakov szerepét. Senki se hitte volna, hogy egy év múlva a fővárosban már én rendezem ezt a darabot. — Jókora bakugrás. — Abban az időben semmi különös nem volt ebben. 1946 tavaszán, amikor éppen a gimnáziumból csaptak ki, feljöttem Pestre, építőmunkásnak. A vármúzeumban minden vasdarab meg van átkozva, mert azokat ezzel a két kezemmel míniu- moztam. Hatezer ember dolgozott a várban, zömüket „malenykij robotra” hozták, s hogy, hogy nem, ottragadtak. .Az építésvezető megbízott, hogy rendezzek színielőadást. így lettem ismét Hlesztakov. Híre ment a várbeli játéknak, meglátott Apáthy Imre, és biztatott, hogy jelentkezzem a főiskolára. Rátkay Marci bácsi fizette be helyettem a 40 forintos felvételi díjat, mert én ilyen dologra akkor nem akartam ennyi sok pénzt reszkírozni. Apáthy Imre osztályába jártam, Várkonyi Zoltán, Gobbi Hilda, Hegedűs Géza és Ascher Oszkár voltak a tanáraim. Felvettek a Horváth Árpád színészkollégiumba. így kezdődött. — Ha nem tudnám, hogy ebből a kollégiumból is kirakták, gondolhatnám, ezután minden simán ment. — Simán nem megy semmi. De sose tudtam akkora marhaságot csinálni, hogy valaki utánam ne nyúlt volna. Apám barátja volt még a hódmezővásárhelyi vendégszereplések idején Som- lay Arthur, aki egyengette kezdeti botlásaim nyomait. Mindig volt ember, aki segített, akire felnézhettem: apám, Ascher Oszkár, Gobbi Hilda, Baló Elemér, Nagy Adorján. Mára csak a Csor- váson élő nagybátyám, Czi- hanek Béla maradt, akinek örök hálával tartozom. És akire mindenek fölött felnézek; a feleségem, Lengyel Erzsi, aki nálam jobb színész, s akivel 1954 óta élünk együtt. Neki köszönhetem, hogy csak a pályámra kell figyelnem, ő számomra a biztos hátország. Ha elértem valamit ebben a szakmában, az kettőnk érdeme. — Voltak közben jó színészévei is? — 1951-től az Ifjúsági Színházban játszottam. Ragyogó társulat vett körül, Sennyei Vera, Ladomerszky Margit, Gombos Kati, Sin- kovits Imre, Kemény László, Molnár Tibor, Mányai Lajos, Rozsos István, Csákányi László játszott a színházban. Voltak sikereim. Ezután az Operett Színházban játszottam, majd egy nagyon jelentős szellemi műhelyben, a Petőfi Színházban. Itt Szine- tár Miklós volt a művészeti vezető, Petrovits Emil a zenei vezető, Ungvári Tamás a vezető dramaturg, én pedig a párttitkár. A színház feloszlatásakor megcsináltam a magam kis balhéját, s nem éppen pártszerű viselkedésemért tulajdonképpen internáltak a Déryné Színházhoz. És csodák csodája, itt leltem igazán otthonra. Ugyanis a Déryné Színházban, majd a jogutódainál lettem rendező, immár 7 éve pedig a Népszínház főrendezője vagyok. — Ha valaki színészből lesz rendező, átkerül a „barikád” túlsó oldalára? — Mondvacsinált vitának tartom ezt a színészi-írói- rendezői színházat. Ebben az intézményben egyetlen főszereplő van, a közönség! Őket kell estéről estére kiszolgálnunk, úgy, hogy máskor is jegyet váltsanak. Élesben megy a játék, és színház legyen a talpán, amely az általános válságot is képes túlélni. Mindig azt mondom a kollégáimnak, hogy nézzenek a naptárra és a térképre. Nekünk a saját közönségünket kell kiszolgálnunk, ma. Ami a belvárosban sikk, az nem biztos, hogy megél a Józsefvárosban, Szolnokon vagy Békéscsabán. A színház a legérzékenyebb, naprakész műhely. Könnyen megbukhatunk, ha nem tudjuk megérezni, „mi van a levegőben", ha csak egy fél évvel lemaradunk az eseményektől, vagy ha túlságosan előreszaladunk. S ha elgondolom, hogy még nem vagyunk a mélyponton, bizony százszorosán boldogok lehetünk, ha a néző a jövőben is jegyet vált az előadásainkra. — Túl o mindennapi gondokon, milyennek képzeli álmai színházát? — Nem értem a kérdést. Álomszínház? Milyen az? Ahol minden színházszerű? Hivatkozhatnék egy jónevű angol drámaíró, bizonyos Shakespeare példájára, aki annak idején a londoni üst- foltozóknak játszott. Megírta álmai színházát, azt eljátszotta a közönségnek, aztán este hazament és átdolgozta a jeleneteket, mert éppen nem kellett a nagyérdemű publikumnak. Pedig a próbán még minden olyan színházszerű volt. Hiába is áltatnánk magunkat — írók, színészek, rendezők és mindenféle színházi emberek —, bizony a színház nem értünk van. Hadd használjak nagy szavakat: a színház a népért van! Jól-rosszul ezt csinálom, ez a munkám, a hivatásom. Az életem. Andódy Tibor Móricz Zsigmondról álmodtam Alapvizsga előtt álló, igaz. mindennel inkább törődő magyar—latin szakos böL csész voltam a debreceni tudományegyetemen és a most jubiláló református kollégium tanárképző intézetének, az úgynevezett „zsenitelep” alumnus, ingyen táplált tagja 1940 tavaszán. Április 5-én, pénteki napon a Turul Szövetség debreceni szervezete, amelyben bennelele- dzetlek a Márciusi Front tagjai is. s ekkor is megtűrte soraiban a kevésbé szem előtt levőket, szükségét érezte a hagyományok folytatásának. Tehát felújította a Debreceni diéta nevezetű egyetemista összejövetelt. Az egyetem aulája dugig megtelt. Ott voltak az akkori hivatalos méltóságok, a professzorok, meg az egyetemi polgárok. Aznap délelőtt a protoko'll ment le. Rugonfalvi Kiss István történész professzor elmélkedett elsőnek a magyarság szervezői feladatáról a Kárpát-medencében, aztán Gáspár János magántanár elemezte az akkori magyar vezető réteg összetételét. A lényegre délután került sor. Elekor tartott előadást a két meghívott: Móricz Zsigmond és Németh László úgymond „országos hírű” író. A Kelet Népe 1940. márciusi két száma a népfőiskolával foglalkozó féltucat írást közölt, természetesnek tűnik ma már, hogy Móricz Zsigmond ez alkalommal is a magyar kétkezi dolgozó nép korszerű műveltséghez segítését tárgyalta előadásában. A népfőiskolák ismeretnyújtó és a népfőiskolát végzettek társadalmi szervező tevékenységéről szólt. Nyomatékosan hangoztatta : minden egyetemi hallgatónak naponta beszélnie kell parasztemberrel. Csak így jöhetnek rá az egyetemista fiatalurak, hogy nemcsak a parasztok tanulhatnak tőlük, de ők is legalább annyit a sokat próbált parasztemberektől. Németh László pedig az első világháború óta elmúlt két évtized társadalmi fejlődését elemezte, s a népből felemelkedő új vezetők küldetéstuda tárói, erkölcséről, nehéz felelősségéről szólt. Az aznapi négy előadáshoz kilenc egyetemista szólt hozzá. Ezek kétharmada paraszti vagy kétkezi származék, s mint utólag megállapítom, hárman 1939 őszétől a Parasztfőiskolások Közösségének voltunk tagjai. Az eszmecsere végeztével odakísértek Móricz Zsigmond- hoz és Németh Lászlóhoz. Igen megilletődött voltam, jóllehet Békésen már megismerkedtem Sinka Istvánnal, Szabó Pállal, körbesétáltam Békés főterét Kovács Imre oldalán. 1939-ben Oláh Gábor nyújtott kezet, és Gulyás Pállal már kétszer is beszéltem. Ök ketten azonban szememben — az újságírók besorolása szerint — nemcsak ..országos hírű” írók voltak, hanem az akkori magyar irodalom vezérei. Móricz Zsigmond mindjárt azt kérdezte tőlem: hol. merre végeztem néprajzi gyűjtést. Mikor megneveztem Békést és hogy az er- dölés. vízi élet, a régi sárréti foglalkozások érdekelnek, a kenyérsütésről megdicsért szemináriumi dolgozatot írtam. Elmondtam, hogy a nagyapámmal folytatott esti beszélgetéseket régi történetekről, sárréti emberekről, a teljes hűség kedvéért, gyorsírással jegyzem le. Erre megjegyezte: — Tudod, fiam, nekem mennyi ilyen feljegyzésem van régről, s azok már ott maradnak a füzetekben! Majd biztatott a folytatásra, ígértem is persze, de az élet egészen mást hozott: ötvenkilenc havi katonáskodást, háborúval, népműve- lősködést, több évtizedes szerkesztői hámbafogottsá- got és csak némi irodalmi ténykedést. Többet élve nem láttam Móricz Zsigmondot. Katonáskodásom idején csabai ismerősök jóvoltából el-elju- tott hozzám egy-egy Kelet Népe szám. 1942. szeptember 6-i naplómban sirattam el. Ahogyan debreceni komám, Gellert Sándor a Don-parti bunkerben verssel búcsúzott tőle. Tudtuk egymásról, hogy kezet foghattunk vele. Gellert odakint írt versét, kézírással elküldte nekem az orosházi laktanyába. Minap Gulyás Klárával beszélgettem apjának, Gulyás Pál költőnek családjáról. Említette, hogy nagyapja, Gulyás István, milyen kedves tanára volt Móricz Zsigmondnak. Kislány korában többször találkozott 5 is vele. Aztán egyik éjjel álmomban megjelent Móricz Zsigmond. Termetre, bajszával olyan volt, mintha a nálánál idősebb Szűcs Gergely nagyapámat láttam volna. Tisztán hallottam magas, vékonyka hangját, valami történetet kezdett mesélni. Üdítő, erőt adó álom volt. Varga Imre íkÖRÖSTÁJ Feldmann Tibor: Szlovák táj E. Kovács Kálmán: Erdőre néz az ablakom — Neked ez jár, kedves bátyám — szól az üdülési felelős, átnyújtván a három hetes beutalót a szanatóriumba. — Elvtársam, még nem építettük fel a kommunizmust, hogy mindenkinek szükséglete szerint. . . utasítja el a villanyszerelőt,' aki egyhetes családi üdülést igényel. A másodosztálynak még a folyosóján «s heringeskednek, míg az elsőn egy fülkében ketten terpeszkedünk. — Ne-ked ez jár, ne-ked ez jár. ne-ked ez jár —, csattogják a kerekek. — Itt a szobád kulcsa, kedves bátyám, sikerült egyágyast biztosítani. A többiek sorban várakoznak, míg hármasával-négyesével megkapják a szobaszámot. Erdőre néz az ablakom. Első versem a nepotizmus ellen mennydörögne, de sehogyse tudom a témát megragadni. Zsadányi Lajos: Mene Tekel Összetörik most minden mint a cserép. A hűségnek ki higgyen? írva jelét a költő, aki vágyott teremteni, De foga belevásott: nem kell neki? Messze gurult az alma ... ki veszi fel? Madár, billeg a farka, még énekel, Még van remény a dalra, s ha nem lehet: akkor is írd a falra az éneket. Mene, Tekel, Ufarszin Mene, Tekel. Madár, billeg a farka, de énekel. Molnár Lajos: Nagyapa és a bükköny Persze, már unjátok, hogy mindig csak nagyapáról mesélek, pedig a legfontosabb csak most jön. Egyszer nagyapa azt mondta: bükköny, s hogy szava egyértelmű legyen, bükkönnyé változott. Hogy ezt most miért hoztam szóba? Mint nagyapa a bükkönnyel, legyünk mi is úgy az igazsággal! Heti mottónk: „így lesz-e? így! Mert egyszer béke lesz. / O, tarts ki addig lélek, védekezz!” RADNÓTI MIKLÓS
