Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
NÉPÚJSÁG EXKLUZÍV 1989. január 28., szombat Élményeim Moldáviáról Moldávia, Moldova, Moldava, vagy Moldva? Miért ez a káosz a magyar nyelvhasználatban, amikor az ominózus szovjet köztársaság megnevezésének kérdése írásban vagy szóban felvetődik? Aztán: van-e önálló moldáv, moldavai, moldovai vagy moldován nyelv? Mi tagadás, sok magamfajta hazai románhoz hasonlóan, engem is évtizedeken át izgattak ezek a talányok, megmagyarázhatatlannak hitt talányok. Ha nem is mindig tudatosan, de — magyarországi román szármzású román újságírói és néprajzkutatói mivoltomban — különös figyelmet szenteltem e jelenségnek. Érdekel a rrioldáv etnikum, a múltja és jelene, és megpróbáltam minél több eredeti forrást felkutatni a moldáv- ság mibenlétéről. Itthon nem sokra mentem, így hát maradt az elhatározás, hogy a helyszínre utazzak. Ez szolgál magyarázatul arra, hogy amikor a Magyar Újságírók Országos Szövetsége felkínálta a lehetőséget egy szovjet útra — azzal a feltétellel, hogy Moldáviába is eljuthatok —, boldogan elfogadtam. A tapasztalatcsere jegyében megszervezett utazás programjában egynapos moszkvai „városnézés”, négynapos moldáviai körutazás és négynapos kijevi tapasztalatgyűjtés szerepelt. Vagyis vendéglátóink, a Szovjet Újságírók Szövetsége, teljesítették ígéretüket, kéttagú újságíró-delegációnk, melynek „vezetői” tisztét is én tölthettem be, eljutott moldáv földre. Előre megfogalmazott igényünk ugyanis úgy szólt, hogy meg szeretnénk ismerkedni Moldávia nemzetiségi politikájával, népi kultúrájával, illetve a kijevi pravoszláv (görögkeleti) egyház tevékenységi lehetőségeivel és egyháztörténeti emlékeivel. Amitől egy kicsit tartottam, nem következett be: szovjet partnereink nem zárkóztak el a „kényesnek” vélt területek helyszíni tanulmányozásától, sőt mindkét téren bőséges teret és lehetőséget biztosítottak számunkra mind a mozgás, mind a témák elemző megismerésére. Egyszóval, ezen a szinten a glasznoszty jegyében jártak el, nem minősítettek semmit sem tabunak. Hangsúlyozom, hogy ezen a szinten, mert a terepre jutva, bizony, támadtak némi kételyeink. De ne vágjunk a dolgok elébe. Az élményeket illetően — úgy természetes —, szelektálnom kell. így csak azokra fogok korlátozódni, amelyek számomra, mint román újságíró és néprajzos számára különös és tanulságos benyomásokat jelentettek, és jelentenek egyre jobban, azzal arányosan, ahogyan az idő ülepít, letisztít és kristályosít. „Nézeteltérésem” a kocsikísérődével Kronológiailag az első megdöbbentő élményeimet mindjárt a „Moldávia Expresszire való felszállásom után szereztem magamnak, amikor a két kocsikísérő csodálatosan szép moldvai nyelvjárásban cseverészett egymással. Én egy teát kifizetni szándékoztam, s vártam a nyitott fülkéjük ajtajában, de nem hogy zavart volna, hogy hosszú másodpercekig nem vesznek tudomást rólam, hanem kifejezetten örültem, hogy hallgathatom szép román beszédüket. Aztán, udvariasnak nem mondható hangon, oroszul kérdeztek valamit, amit nem értettem, elmondtam rbmánul, hogy mit akarok. Kifizettem a hat kopejkát, majd kérdeztem ezt is, azt is tőlük, tudatosan provokálva a társalgást, ami zökkenőmentesen ment is mindaddig, amíg meg nem kérdeztem, hogy otthon, a családban is „mindig románul beszélnek?” Erre a fiatalabb hölgy kikérte magának, hogy ők nem románul (romaneste), hanem moldávul (moldoveneste) beszélnek. A hangnem most nemcsak mogorva és rendre- utasító volt, de egyszersmind olyan is, amelyből értenem kellett, hogy számomra nincs más közlendője. Igaz, a mintegy 23 órai vonatozás még kínált lehetőséget, sőt valós kényszert is, hogy beszélgessünk, így arra is, hogy megkérdezzem: szerinte mi a különbség az általa használt nyelv és a között, amit én beszélek? Merthogy lám, milyen tökéletesen megértjük egymást. Profánul leegyszerűsítve, a válasz az volt, hogy ő nem tud románul, hanem csak moldávul beszél. S mindezt apatikus ellenszenvvel hozta tudomásomra, ami arra késztetett, hogy függesszem fel ebbéli faggatásaimat. így tettem. A későbbi kommunikálásunk azonban az általunk anyanyelvként elsőként megtanult beszédrendszerben folytatódott. Az írók követelnek A rejtély kulcsát — nevezetesen a tartózkodást, az ellenszenvet, vagy talán félelmet — majdhogy nem hiába kerestem a későbbiek során is. Kérdezősködtem én fűtői-fától, akivel csak összehozott a sors moldáviai tartózkodásunk során, megfogalmazható, elfogadható és leírható érdemi választ nem kaptam. Pedig hát kísérőnk, Mihail Ivanovici Lescu, a Moldavai SZSZK Újságírók Szövetségének a titkára, akivel már a román irodalmi nyelv szintjén vitathattuk meg kételyeinket, művelt, sokoldalúan képzett újságírónak bizonyult. Inkább kerülgette az engem egyre jobban érdeklő kérdést, semmitmondó válaszokkal terelte el a beszélgetést, majd ott-tartózkodásunk másnap reggelén egy újságra hívta fel a figyelmemet, amely aznap jelent meg. Meg is vettem az olcsó, 10 kopejkás Literatura si arta (Irodalom és művészet, 1988. okt. 27.) c. hetilapot. S hogy Lescu barátomnak jó oka volt figyelmembe ajánlani ezt a cirill betűs újságot, azt mindjárt az első oldalon napvilágot látott „Fel- hívás’’-ból („ADRESARE”) megértettem. Ez volt hát az ő válasza nyavalygásaimra. De mit is tartalmazott ez a felhívás? Azt hiszem a lényeget kihámozhatjuk a petíció bevezető szövegéből: Az MSZSZK írószövetségének Vezető Bizottsága, kifejezésre juttatva az író emberek akaratát, amely nyilvánosságot kapott az 1988. szeptember 14-én és október 25-én megtartott közgyűléseken, javasolja, hogy az MSZSZK alkotmánya szentesítse a moldáviaiak anyanyelvét a köztársaság állami nyelvévé.” Magában a szövegben, történelmi tényeket idézve és jellemezve, részletes megfogalmazását kapjuk mindazon okoknak, amelyek alapján a Moldavai SZSZK írószövetségének majd kétszáz tagja aláírásával hitelesítette azt a nyílt levélnek is nevezett okmányt, amely ilyen kitételt is tartalmaz: „Feltétlenül szükség van arra, hogy megsemmisítsék (anulálják) azt az 1938-as törvényerejű rendeletet, amely által megszüntették a latin írásmódot, amit követően azokat az értelmiségieket, akik harcoltak ellene, tömegesen kivégezték, miként ez 1941. január 12-én is történt, többek között ...” y Hát íme, a „többek között”! A sztálini tömegmészárlásokról más vonatkozásokban már sokat hallott a magyar olvasó, ezekről a programokról már kevesebbet, vagy talán semmit. Ám a félelem örökítésének vannak más történelmi gyökerei is. Tudniillik nem volt mentes az atrocitásoktól az itteni moldáv etnikumnak az a korábbi történelmi periódusa sem, amikor 1918 és 1940 között ennek a vidéknek jelentős része a királyi Romániához tartozott. Erről egyik alkalmi kísérőnk, Ion Vicol író és költő, a beadvány egyik aláírója is őszintén és nyíltan beszélt. De milyen nyíltan! De egy dolog, hogy mit mond a történelem ismerője, és más dolog, hogy miként élnek az emlékek a köztudatban. Végiggondolva az esetet, amit példa gyanánt elmesélnék, talán nem is pontos az állítás, miszerint az „emlék él”, mert nekem az vált félig-meddig meggyőződésemmé, hogy inkább erőltetik az ébren tartást. Történt ugyanis, hogy sok noszogtatás után — erre más megközelítésben még visszatérek — eljutottunk egy tisztán moldávlakta településre, moldáv elnevezése Slobozia Dusca, amely nagyközség éppen fennállásának 270. évfordulóját ünnepelte, nem mindennapos népfesztivál formájában. Nos, ennek az eseménynek a szabadtéri színpadára — ahol előbb egymást váltva a Szónokok, az óvodásoktól kezdve a medáliáktól roskadozó veteránokig — egyszer csak beinvitáltak egy „első világháborús hőst”, akit harsány szóval arra kértek, mesélje már el hogy miként és miért agyabugyálták el őt — háromszor is — annak idején a román tisztek. És a főszereplővé előlépett „jánosbácsi” ízes-ironikus moldáv nyelvjárásban, kiváló humorérzékkel felelevenítette hajdani kanosszajárását, háromszori elverésének igaz vagy félig igaz történetét, melyre az az apróság adott volna okot, hogy ő, a moldáv ember, előbb nem tudta, majd nem akarta másként kimondani a chicior-1 (láb), amit románul ptcior-nak neveznek. A megérdemelt harsány kacagás, amely a produkciót végigkísérte, nekem keserű szájízt, némi szorongást és azt a tanulságot hozta, hogy itt a mesterséges ellenszenv keltésének is hagyománya van. Román nyelv-e a moldáv? Az idézett felhívásban, nyelvük megnevezésekor a moldáv írók is „a moldáviak nyelvét” („limba moldoveneasca") terminus technicust használják. Nem tudom, miért? Mert nem kell ahhoz „nyugati tudós”-nak lenni — miként erre egy hivatalos magyar forrás a közelmúltban írásban is utal —, hogy megállapíttassék: a „limba moldovenesca” a románnak az a nyelvjárása, amit a világ Románia moldvai nyelvjárásaként tart számon. Erről a kárpátontúli, Románia északkeleti vidékén beszélt dialektusról tudós és laikus, orosz és európai, de főleg minden dialektológus, minden kétséget kizáróan és joggal latin eredetű („limba romanica”) román nyelvként ismer. Akkor vajon miért a moldáv írók vonakodása, hogy kimondják: etnikumuk román nyelvet beszél! Kizárólagosan csak azért illetnék ők is és a világ is más névvel — egy jelzős szerkezettel — ezt a nyelvjárást, mert használata a szovjet—román határt demarkáló Prut folyón túli területekre is kiterjed? Vagy talán éppen itt van a „kutya elásva”? Hát ez nem túl meggyőző érv! Mert ki kell jelentenem: én semmi alapvető különbséget, egyedi ismérvrendszert nem találtam az általam Méhkeréken anyanyelvként megtanult, ismert, tanulmányozott és beszélt román nyelv és a Szovjetunió déli részén, mintegy 3,5-4 millióra becsült, moldávnak neveztetett nemzetiség anyanyelvét jelentő variáns között. így nem marad más hátra, mint elfogadni az elfogadhatatlant, egy olyan logikai bukfencet, amely, sajnos, nem válik dicséretére a szovjethatalom nemzetiségi politikájának. Ez nem az a nemzetiségi politika, amelyről Lénin tézisei szólnak, s amelyre oly nagy előszeretettel hivatkoztak, hivatkoznak ott is, itt is. Nemzetiségi politika a Moldavai SZSZK-ban íme, így érkeztünk el a lényegi témához, aminek helyszíni tanulmányozhatóságában bíztam, amikor útra keltem: nemzetiségi politika a Szovjetunióban, és annak egy köztársaságában. A Moldavai SZSZK Újságírók Szövetsége által, számunkra már előzetesen leszervezett programból — amit, ugyebár, protokollból is illik respektálni — egyértelműen kiderült, hogy garantált a tapasztalatcsere: bemutatták nekünk, első helyen, a köztársaság területén élő gagauzokat (török eredetű etnikum), a bolgárokat, és említést tettek törökökről és ukránokról is. Ennek szellemében jártunk egy gagauz városkában (Komrát), találkoztunk a „Leninszkoje Szlovo” c. hetilap gagauz és bolgár mutációinak szerkesztőivel, meglátogattunk egy gagauz helytörténeti és néprajzi múzeumot (Besalma), megismerkedtünk az alig egy-két éves múlttal rendelkező gagauz, bolgár, ukrán és más nyelvű kiadványozási tevékenységgel és így tovább. Őszintén szólva, mindenütt volt miről eszmét és tapasztalatokat cserélni, de hát számunkra, számomra mindez mégsem volt az „az igazi”. Kétségtelen, ez is érdekes és tanúlságos volt, de hát én nem ezért vállaltam a több ezer kilométeres utazás fáradalmait. Ennél sokkal inkább érdekelt (volna), hogy azok a bizonyos moldávok, mint nemzetiség, hogyan élhetik meg másnyelvűségüktől, másszármazásuktól determinált másságukat: nyelvben, jogban, intézményrendszerben, közérzetben stb. S mert mindez mindennél módfelett érdekelt, meg is kérdeztem, amikor csak tehettem, sorra minden illetékestől. A válasz, bár profán, de-egyszersmind kategorikus volt: ebben a köztársaságban a moldávok nem tekintendők nemzetiségeknek. És a Szovjetunióban? Ott sem, ugyanis önálló köztársaságuk van. ■ Ezek a tényközlő információk azonban engem nem elégítettek ki, és főleg nem nyugtattak meg. Kétségeimnek hangot is adtam — közvetve, mintegy csatlakozva a moldáv írószövetség felhívásához, mondván, hogy amennyiben ezen a vidéken is az orosz a kötelező állami nyelv, minden ezzel párhuzamosan élő és beszélt nyelv alanyait automatikusan nemzetiségeknek kell tekinteni, még ha köztársaság gyanánt az itt élők némi autonómiával is rendelkeznek. De ezt már a vendéglátó .illetékesek” sehol sem fogadták el érvként, s így lett a kétszer kettőből „pontosan” öt. Ezért nem is iktattak be eredeti programunkba semmi olyat, amit kizárólag moldáv jellegűnek lehetne minősíteni. Ezért aztán a helyszínen szinte „közelharcot” kellett vívnom a célból, hogy moldáv emberek közé is eljussunk, eljussak. Egy moldáv falut, kolhozt, szovhozt, népi együttest, iskolát, klubot vagy valami mást szerettem volna kézfogásokban is megismerni, s az óhajból, makacskodásom produktumaként, végül is megvalósult „két cseppnyi”. így volt szerencsém, műsoron kívül, megtekinteni a Néprajzi Színházat („Teatru etnografic”), erre október 28- án délután került sor, ill. jutottunk el arra az ominózus népünnepélyre (Slobozia Dusca). „Teatru etnografic” Vajon mit is takarhat ez a talányos elnevezés? Ilyen intézménynévvel nem találkozván még, fokozott várakozással sétáltam végig a csodálatos ifjúsági parkon: jobbra egy csónakázótó pihente ki a „nyári” fáradalmakat, balra árnyat adó fák, pihenők és játszóterek, a „Komszomol-park” sétánya végén pedig a köztársaság állandó ipari és mezőgazda- sági kiállításainak pavilonjai, s a legvégén a Néprajzi Színház zsindelytetős épülete. Benn a házban fűtésszereléstől felbolygatott néprajzi tárgyi emlékek, szerelők és segédmunkások sürgés-forgása, a „brigádvezető”-ről pedig kiderült, hogy ő az intézmény igazgatója. Elnézést kér, nincs felkészülve a vendéglátásra, és főleg a színházi előadásra nem, de azért megnyugtatja kis delegációnkat és a mintegy tucatnyi alkalmi vendéget, hogy a műsort be fogják mutatni. Érdeklődéssel megtekintjük az éppen megtekinthető muzeális értékeket, majd a néhány perces látogatás végeztével a szabadtérre invitálnak bennünket, ahol a „segédmunkásokról” is kiderült, hogy ők a népi együttes tagjai: zenekar, tánckar, műsorvezető stb. Még tart a „szedelőzködés”, amikor egy fiatalember ujjongó lelkesedéssel felszalad a szintén „didergő” nyári színpadocskára, és a tökéletes rikkancs szerepében harsányan ismétli, moldáv nyelven, miszerint „Történelmi pillanat! Itt vannak az első moldáv nyelven kinyomtatott színházjegyek!” A színpadon a lelkes népviseletesek körbeveszik, körbetáncolják, ünnepelnek. „Érdekes műsorkezdés” — véltem én, de nem telt bele néhány másodperc, és meg kellett győződnöm az igazságról: valóban „történelmi” a pillanat, mert valóban az első moldáv nyelvű színházi jegyekről van szó! Mi tagadás, a megdöbbenéstől alig akartam magamhoz térni: 1940 óta, amikor is Moldáviát a Szovjetunióhoz csatolták, s lett önálló köztársasága a nagy birodalomnak, ezek lennének az első anyanyelven kinyomtatott színházjegyek?! Hol tart itt az anyanyelv használatának a szabadsága, a nemzetiségek egyenlősége, az egyéni és kollektív jog gyakorlása? És milyen mérvű és mélységű lehet e köztársaságban a moldávok fojtottsága, ha egy ilyen „apróságnak” így lehet és kell tudni örülni? Megrázkódtatásomból magamhoz térve, úgy kívántam osztozni örömükben és elismerni a pillanat történelmi voltát, hogy kértem, adják el nekem az egyes sorszámú jegyet. Ehhez nem jutottam hozzá, ezt megtartotta magának a boldog rikkancs és előállítás-szervező, de magaménak tudhatom a 2-es sorszámú, cirill betűs, 3 rubeles, moldáv nyelvű színházjegyet. Ami pedig ezután következett, az egyáltalán nem volt sem váratlan, sem ismeretlen számomra: a szakmámhoz és szívemhez oly közelálló román néphagyományokból rögtönöztek egy emlékezetes 40 perces műsort „Fintina” — a magyar folklorisztikában „Kútba estem” elnevezés alatt ismert — népi játék főmotívumának felhasználásával. Egyéni élményemet a felejthetetlenség rangjára emelte, hogy engem is „kútba ejtettek”, ahonnan csak akkor emelt ki — a kötelezően járó puszival — a zenekar női prímása, ha a „zálogot”, vagyis egy népi alkotást adtam elő. A méhkeréki kolindát, amit román nyelven énekeltem el, nagy taps fogadta, mert értették és értékelték a produkció autentikus népi jellegét. Látogatás Slobozia Duscára A kisinyovi tartózkodásunk utolsó napjának (október 29.) utolsó néhány órájában, lemondva a „bevásárlásra” tervezett szabadidőnkről, a lehetőséget — a szó szoros értelmében vett — az utolsó percekben felkínálva és elfogadva, kocsiba ültünk és nekivágtunk az egyórás útnak, hogy részesei lehessünk a Slobozia Dusca elnevezésű nagyközség megalakulásának évfordulóján. Hogy erre a programra mennyire illett rá a soronkívüliség, a rögtönzés, az abból is kiderült, hogy az ünnepség elejéről le is késtünk, de még a végét sem volt már módunkban megvárni. Kb. egyórányi időnk jutott megízlelni valamit egy ilyen fesztivitás tartalmából és hangulatából, de ez is mindent megért. Mint jeleztem, az események nagyban zajlottak már, amikor a tömegben elvegyülhettünk. Előbb hallgattuk az alkalmi előadók lelkes és közhelyektől terhes szónoklatait. Örömükre, valamennyien moldávul beszéltek, a tolmács közreműködésére egyáltalán nem kellett igényt tartani, mindany- nyian „egy nyelven” beszéltünk. Igaz ez arra az esetre is, amikor egy nagy hirdetőtábla (amolyan „faliújság”) előtt két, népviseletbe öltözött piciny kislánnyal beszédbe elegyedtem. Én románul kérdezősködtem: hány évesek, hányadikba járnak, milyen nyelven beszélnek otthon, milyen nyelven folyik az oktatás az iskolában, fellépnek-e a műsorban, és más hétköznapi apróságokat. Ök moldávul mondták el, hogy: ki-ki hány éves; az egyik második, a másik harmadik osztályos; otthon csak moldávul beszélnek; az iskolában moldávul is és oroszul is tanulnak stb. De kérésemre, a nagyobbik, folyamatosan és szépen elolvasta a „tábla” egyik ékességét is, egy cirill betűs plakátot, amely szép román irodalmi nyelven volt megfogalmazva. Felfedező körutamat, bár folytatni szerettem volna, nem állt módomban, mert protokolláris teendőim akadtak: „úgy hirtelenjében” felinvitáltak bennünket a tribünre. Ezt követően, ha már „az ünnepséget két magyarországi újságíró is megtisztelte”, kijárt nekünk is a szép fehér fonott kalács, a nagy kerámia váza és az alkalmi emlékérem, amit kezünkbe nyomtak, nyakunkba akasztottak. Hogy a helyi szokások ennél többre is kiterjedtek, csak akkor tudtam meg, amikor a műsorközlő-főrendező a mikrofon elé kért, hadd szóljak néhány szót az ünnepeitekhez. Más választásom nem maradván, delegációvezetőként eleget tettem a megtiszteltetésnek. Nehéz lenne felidézni a gondolatsort, s a megfogalmazás módját annak, amit elmondtam, nagyobb drukkban voltam egy óvodásnál is. Tény, hogy bemutatkoztam, szóltam néhány szót a lapunkról és magyarországi román olvasóiról, de nem tudtam elkerülni — vagy talán ott és akkor nem is tudtam volna kitérni előle —, hogy ne adjak kifejezést örömömnek, azért a tényért, hogy bár ők moldávul gondolkodnak és beszélnek, én románul teszem ugyanezt, mégis testvérként értjük meg egymást. Szó, mi szó, az én véleménynyilvánításom ott és akkor, a szovjet gyakorlat megítélésében, akár nacionalista hangvételűnek is tűnhetett, de senki egy szóval sem „rótt” meg érte, azóta sem. Bízom benne: ezek után sem! Hocppán Sándor
