Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-08 / 292. szám
1988. december 8., csütörtök ahol hóviharban is járnak a buszok Magyar írók meséi Kell-e nekünk testvérmegyei kapcsolat? Pcnza város fennállásának 325. évfordulója alkalmából Mladonyiczky Béla szobrász a képen látható művét ajándékozta a városnak gyűjteményes kiállítása megnyitóján Pénzéről e lap hasábjain már sokan és sokszor írtak. A testvérmegyei kapcsolatokról — csakúgy, mint a szocialista munkaversenyről, a brigádmozgalomról — ki- nek-kinek meglehet a maga véleménye. Bevallom, én is vegyes érzelmekkel álltam elébe ennek a kiküldetésnek, s különösebben írni sem készültem a Békés megyéi kulturális küldöttség penzai látogatásáról, s hogy ezt most mégis megteszem, azt az alábbiak talán megmagyarázzák. Még valamit: ha a kedves olvasó időnként túlíűtöttnek érzi szavaim, elnézését kérem, higgye el, az általam megéltekhez képest még így is igen visszafogottan fogalmaztam. Azt már csak hazatérve, az újságokból tudtam meg, hogy míg mi négyen — Sebestyénné Farkas Ilona Zenetanár, Mladonyiczky Béla szobrász, Bogár János tolmács és jómagam — november 21-től 27-ig Penzában tartózkodtunk, idehaza „akkora” hó esett, hogy szinte az élet is megállt. Hogy valójában mekkora ez az akkora, ez kérdés, mert Penzában, a Moszkvától 600 km-re eső, orosz városban a kérdéses héten mindössze egyetlen napra állt le a kíméletlen havazás, a metsző szél, s szállt a higanyszál mínusz 15-ről mínusz 5-re, mégsem állt meg az élet egy pillanatra sem, nem késtek a vonatok, a buszok, nem csúsztak egymásnak a gépkocsik. Pedig még csak nem is sózták az utakat. Hóviharveszélyben buszoztunk el a városból több mint 100 kilométert havas, jeges, de állandóan kotort úton Tar- hániba, Lermontov gyerekkorának színhelyére is, amely ma a nagy költő nevét viseli, s az úton végig a forgalom a legszárazabb nyárban sem lehetett volna nagyobb. Gránátalmával vártak ránk Itthon többen mosolyogtak, sajnálkozón utóbb, mikor megtudták, hogy azért láttak bennünket régen, mert Penzában jártunk. „Szegények” — mondták részvéttel egynéhányan. De hogy ki a szegény valójában, ezen igazán érdemes elgondolkozni. Bennünket Penzában ugyanis szó szerint elkényeztettek. Meg is állapodtunk abban, hogy annyi - figyelemben talán egész békéscsabai életünkben nem volt részünk, mint ott kint egy röpke hét alatt. És most itt nem csak a pályaudvari virágesős, vaku- fénymilliárdos fogadtatásunk tömegjeleneteire, a Penza megyei pártbizottság titkárának ránk áldozott fogadóórájára, vagy a városi párt- bizottságon a KMP jubileuma alkalmával megrendezett ünnepi találkozóra gondolok. Mindezek, úgy lehet, a kötelező udvariasság számlájára is felírhatók lennének. Én most másról szólok. Legelsősorban is Mladonyiczky Béla nagy sikerű gyűjteményes kiállításáról, amelynek a penzai galéria központi terme adott otthont, ahol az ünnepélyes megnyitón szinte mozdulni sem lehetett. Mondhatnánk erre, hogy jól dolgoztak a közönségszervezők, de jártunk ott a következő napokban más-más időpontokban is, és sokkal kevesebben akkor sem nézelődtek az érmék és kisplasztikák között, mint azon az estén, amikor Mladonyiczky a megyei párttitkárral közösen vágta át a megnyitón a szalagot. És maradjunk még egy kicsit a szobrászatnál, pontosabban a szobrászoknál, a penzai szobrászoknál, akik meghívtak bennünket műtermeikbe, vacsorával várva bennünket. Azon a vacsora- asztalon — amely mellett hamar megszólalt, s barátaink körében kézről kézre járt a gitár — bizony: mi szem-szájnak ingere! ők tudják csak,mit honnan kerítettek elő, szőlőt, narancsot, gránátalmát, Tokaji aszút, milyen titkos, féltve őrzött tartalékokat mozgósítottak (közismertek a szovjetunióbeli élelmiszer-ellátási nehézségek), csakhogy mi jól érezzük magunkat. És mi igen jól éreztük magunkat. Különösen mikor együtt dúdoltuk a Muzsikás együttes dalait a szobrászoknak ajándékozott lemezről megszólaló Sebestyén Mártával, Sebestyénné Farkas Ilona itt is, így is nagy sikert aratott lányával. Keveset tudunk egymásról A szobrászok a pályaudvarra is eljöttek azután, búcsúztatni bennünket. Volt, aki közülük 2500 kilométert tett meg csak azért, hogy még egyszer találkozhassunk. S mi magunkkal hoztuk tőlük a reményt, hogy ez nemcsak egy epizód volt a két megye művészeinek kapcsolatában, hanem ahogy ők mondták: egy „szisztyé- ma” kezdete. Úgy gondolták, hogy jövőre ők hívják meg Mladonyiczkyt egy hónapra, aki ezalatt — tekintettel a Lermontov-évre — megmintázná a költőt Penzának, ők meg, a penzai művészek, a mi művészeti táborainkba nevezhetnének be cserébe. A fiatal plakátfestőket például meghívhatnánk az alkotó grafikai biennáléra. De Bé- kés-Tarhos is fogadhatna a karnagyok kurzusára penzai karvezetőket — tette hozzá ehhez Sebestyénné, mikor az előbbieket megpendítettük, de hát ez nem rajtunk múlik! Mint ahogy az sem, amiről a megye íróival beszélgettünk a Meyerhold-házból kialakított múzeumban. Hogy tudniillik jönnek-mennek igazán hosszú évek óta a delegációk, de mi ennek ellenére alig-alig tudunk valamit egymásról. Mi ebben az ügyben a kölcsönösség jegyében legfeljebb annyit tehetünk, hogy összeállítunk egy-egy kisebb antológiára való anyagot, ám azt kiadni gyorsan, olcsón itt is, ott is, már mások tiszte, feladata lenne. A lehetősége mindennek azonban érik már, hisz kiadó alakul Békéscsabán is, és működnek kiadóműhelyek, amelyek, ha kis példányszámban is, de hozzáférhetővé tehetnék a penzai alkotásokat Békés megyében és megfordítva. Továbbá: az átalakuló Oj Aurora körül rövidesen létrejöhetne az a helyi írócsoport, amely immár közvetlenül léphetne kapcsolatba a penzai írók csoportjával, elősegítendő a kölcsönös megjelentetéseket. Penzában jártak klubja? Hát igen. A kapcsolatok. Ezekről is nagyon sokat elmélkedtünk, elismerve, hogy az utóbbi időben, mintha egy kicsit kifáradóban lennének a testvérmegyei kapcsolatok. Vagy csak inkább a régi metódus vált rugalmatlanná. Ezért kellenek az új, a közvetlen ismeretségek. S elengedhetetlen a kötelező politikusi eszmecseréket a protokollt szétfeszítő, kiterjesztő, kibővítő megújulás ebben is. Mert ezt az egy hét után szívből írom most le: kevesebbek lennénk e kapcsolatok nélkül. S hogy a korábbi időkben mennyire hagytuk részben a formalitásokat eluralkodni, részben a látogatásokat és azok menetét „kötelességszerűvé” tenni, azt bizonyítja az is, hogy mindazok, akik az eltelt másfél évtizedben Penzában jártak, egymásról sem igen tudnak. (Mladonyiczky Béla december közepéig nyitva tartó penzai kiállításának híre már a Népújsághoz sem jutott el.) S arra sincs egyelőre megoldás, hogy mindazok, akik jártak már Penzában, vagy csak érdeklődnek testvérmegyénk iránt, valamilyen úton-módon rendszeresen találkozhassanak az ide érkező penzaiakkal. Ebből a felismerésből fakadt az az ötlet is, hogy alakítsuk meg itthon a Penzában jártak klubját, Penzában pedig a Békésben jártak klubját, s minden további küldöttség programjába iktassuk be az egy-két órás találkozót e klubok tagjaival. A megújuláshoz mi ezekkel az ötletekkel tudunk hozzájárulni, úgy érezve, hogy valamennyi javaslat megoldható is. Még annyit: Penza az ottani kutatók szerint finnugor eredetű szó. Ilyen helységnév a megye területén nem egy van még. Szóval a penzaiak úgy tartják, hogy szegről-végről rokonok vagyunk. Nem tudom, így van-e, mindenesetre négyünket egy hétig, mondhatni a legközelebbi rokonainkat is felülmúló vendéglátásban részesítettek Penzában. Olyannyira, hogy fel sem tűnt: az eddig csak az írók műveiből ismert igazi kemény orosz tél adott ehhez a vendégeskedéshez „díszleteket” ... • Kőváry E. Péter Mese, mese ... Egyidős az emberiséggel, olyan, mint a mindennapi kenyér. Az is, a gyermeknek. A felnőttnek meg kalács, csemege. Míg a kicsiknek mesél, s azok úgy szívják magukba a szót, mint éltető táplálékot, a mesélő különös ízt érez, s Illatot, melyből felködlik a múlt, a saját gyermeksége. A kint hulló hó, a benti meleg £zoba halvány fénye, az anya halk szava, s a csodálatos történetek, még az álomba hajlás pillanata is. S a mostani maséléskor ez mind egybefűződik a jelennel, tulajdon gyermekével. Olyan arany-ezüst szállal, mely gombolyodik tovább, nemzedékeken keresztül őrizve a folytonosságot, a múlandóságban is az élet halhatatlanságát. A mese éppoly halhatatlan, mint a mesélő: soha el pem múló vágy az igazság, a jóság, a szeretet, a szépség és a játék után. Örök, mint Mészöly Miklós Kökény kisasszonya, aki a „napsütötte hegyoldalon élt, lakása csupa ablak Volt, gicsgöcs a fala, levélzsup a teteje. Bármilyen szellőcske jött, az mind tisztelgett nála; megsimogatták, megcsiklandozták — talán attól lett olyan gyönyörű kék.” így kezdődik a címadó mese, ez a gyönyörű költői történet az irigyelt, kipletykált Kökény kisasszonyról, akinek késő őszre, a hamvas bőre alatt egy kicsi mag bújt meg, a szíve táján. S olyan szép kék volt, hogy Sas úrfi sem tudott ellenállni neki. Elrepítette. Dalolva vitte az ég felé, de visszazuhantak a hegyoldalra, ahol Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult. „És mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott.” Az idő pedig telt, múlt, ki is tavaszodott, őrzője Sas úrfi se volt már sehol, ám Kökény kisasz- szonyból gyönyörű bokrocska lett, aki „... unokáinak minden ősszel elmeséli, milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Elmeséli, és olyankor mindig mosolyog.” Egy ez a tündéri történet a kötet sok és sokféle színű meséjéből. A változatos történetek viszont egyben' azonosak: a magyar irodalom java jegyzi őket. Írók, költők írták mindet, azok tehát, akik a mesét mindig nagyra tartják, akár a gyermeket. Réges-régen is, mint a XVI. századi Pesti Gábor, vagy egy-két századdal később Fáy András, Kazinczy Ferenc, Pécely József és Vit- kovics Mihály. Akik elsősorban a tanítás nagy lehetőségét látták a mesében, az érdekessel összekapcsolva. Az utánuk következő nagyok sem mondtak le róla', csak náluk mélyebben van elrejtve ez a tendencia. Nevüket hosszú lenne felsorolni, de ott van köztük Vörösmarty, Jókai, Mikszáth, Móricz, Móra, és még annyian: holtak és élők. Még Babits és József Attila is, meg Kassák Lajos. S az élők sora is rangos. Nem csoda hát, hogy míves-nemes meséket, értékes szórakoztatást nyújt — gyermeknek, felnőttnek — Ratzky Rita válogatása. Csak egy dolog hiányzik, a legfontosabb életrajzi fogódzó: ki, mikor élt? Legalább a tartalomjegyzékben jó lett volna feltüntetni, mert nem minden háznál van kéznél a lexikon. (Kossuth Kiadó) Lermontov falujában a legkeményebb télben sem fogynak él a látogatók (A szerző felvétele) Vass Márta Az Információtechnikai Vállalat Békés—Szolnok Megyei Leányvállalata, Békéscsaba, Szerdahelyi u. 2 A, PÁLYÁZATOT hirdet üzemvezetői munkakör betöltésére, a mechatronikai üzem átfogó irányítására. Képesítési feltétel: középfokú (esetleg felsőfokú) műszaki, gépipari végzettség, 3 év szakmai gyakorlat, vezetői rátermettség. A munkakör 1989. január 1-jétől tölthető be, 3 éves határozott időre, mely meghosszabbítható. Bérezés a hatályos jogszabály szerint. A pályázathoz részletes, önéletrajz (szakmai is), végzettséget igazoló okmányok másolata., jövedelmi elképzelés szükséges. A pályázat benyújtható 1988. december 16-ig, 5602 Békéscsaba, Pf.: 34. címre. Elbírálási határidő: 1988. december 21. Részletes felvilágosítást a termelési igazgatóhelyettes ad a (66) 23-644/36-os telei onszámon. Rendkívüli lehetőség a Sarkad és Vidéke Afész bútorboltjában (Sarkad, Szabadság tér 1.), NSZK, tőkés exportból kimaradt Anti dohányzóasztal-vásár kedvező áron. Régi ár: 4140,— Ft. Üj ár: 3310,— Ft. N Minden asztal vásárlásakor 200,— Ft-os vásárlási utalványt kap a vevő. Várjuk kedves vásárlóinkat.
