Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

o 1988. december 31., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Lóránt János: Szivattyútelepen A szülőföld igazsága Lóránt Jánosnál Békésszentandráson, szilveszter előtt Ha Lóránt János kisebb tehetségű művész lenne, és nagyobb településen lakna, valószínű, felkeresték volna műtermében a városatyák, s köszöntik 50. születésnapja és az Érdemes Művész cím elnyerése alkalmából. Az immáron meglett férfikor­ban lévő festőművész ro­konszenvesen szerény, szá­mára az, 1988-as évben az:s döntő fontosságú, hogy visz- szatért Békésszentandrásra. De vajon végleges a „té­kozló fiú” megtérése? — Nagyon szerelnék visz- szatérni abba az éltető kö­zegbe. amelyikben felnőt­tem. A szarvasi gimnázium­ban érettségiztem, aztán a szegedi tanárképzőben sze­reztem diplomát. Kaposvár­ra kerültem, és teljes óra­számban tanítottam az egyik általános iskolában. Két év után . aztán félfizetéssel ugyan, de több energiával adhattam át magam a mű­vészetnek. 1902-ben nyolc­van alkotásomat állították ki Kaposváron a Rippl-Rónai Múzeumban. A siker hihe­tetlennek tűnt: nemcsak a Fiatal Művészek Stúdiójába, hanem Alap-tagnak is fel­vettek. Megpályáztam 1966- ban a salgótarjáni műtermes lakások egyikét, és egy szép időszakra az északi hegyek közé települtem a Dunántúl­ról. Lakiam Mátraalmáson és Egerben, utóbbi helyen a tanárképző főiskolán taní­tottam. Közben a legfonto­sabb az volt, hogy műveim szakmai elismerést kaptak országos, majd nemzetközi tárlatokon. — Másfajta elismerésben is részesült: 1971-ben SZOT- dijat, 1972-ben Munkácsy- dijat kapott, 1983-ban gyűj­teményes kiállítása volt a Műcsarnokban. Felvették a szövetségi tagok közé, sőt, volt a területi szervezet ve­zetője és országos elnökségi tag is. Ez utóbbiról mon­dott le, és „kivonulva a mű­vészeti közéletből” költözött vissza szülőhelyére. — Rá kellelt jönnöm, al­kalmatlan vagyok az ilyes­mire, mert egyszerre nem „Szentandráson újra megis­merek számos emberi prob­lémát ...” vagyok képes a magam elé szabott szakmai problémá­kat és a képzőművészeti közélet szerteágazó gondjait megoldani. Sok jó gondolat született a választmányi ösz- szejöveteleken, de az akadá­lyok is hamar feltűntek. A lelki ismeretem pedig azt súgta, hogy ne döntsük el a fővárosban néhányan, hogy mi történjen például a vidé­ken élő alkotókkal. Kétség­telen tény, hogy aki nem nyüzsög a centrumban, azt ritkábban veszik észre díjak odaítélésénél, a nyugati ga­lériások elvétve mennek to­vább Budapestnél. Tapasz­taltam azt is, hogy minden kis vidéki városnak meg me­gyének megvannak a művé­szei, akiket a helyi közvéle­mény és a hivatal fenntartás nélkül művésznek tart, de arra sokszor akarva-akarat­lan nem is gondolnak, hogy esetleg csak ott számítanak művésznek, ám országos vagy netán külföldi kiállítá­sokon szóhoz sem jutnak. Hidegen hagynak az effajta dolgok, én a magam erejé­ből küzdöttem eddig is. De azért vágyok egy műhely­szellemű közösségre, ahol a legszabadabban mondanak véleményt dolgaimról, s az alkotói örömök hatványozód- nak, a gondok megoszlanak a kollektív bölcsességben feloldódva. Szentandrásról a világ bármelyik kiállítására el tudom küldeni műveimet, csak legyen végre egy kicsi­vel több időm a festésre. Ed­dig ugyanis sok energiámat elvont ettől a szülői ház át­alakítása műtermes lakássá. — Küzdelmes utat tesz mérlegre az ötven év, de úgy tűnik, mindig megtalál­ta azt a folytonos nekiru­gaszkodásra kényszerítő ös­vényt, amelyen volt bátor­sága elindulni, friss élmé­nyek örömét őrzi az a né­hány kép, amelyik már az itteni műteremben készült. — Élethelyzetek, mozgás és a munka jelenti a szoro­sabbra fogott témát, de a képzőművészet eszköztára behatárolt. A színek, for­mák, kompozíciók lehetősé­geivel olyan motívumrend­szert akarok továbbra is al­kalmazni, amiben a figurali- tásnak, tehát az embernek helye van. A jó. a rossz, a kedves, a félelmetes alakok nélkül is elmondható, de a néző letapogató, érzékelő­rendszere korlátozott, ösz- szefügg a vizuális emlékké­pekkel, párhuzamosan lá­tunk televíziós klipet, víz­parti tájat, vagy egy autó­csodát. A képzőművészetben kevésbé járatos embert könnyű megtéveszteni. Az autonóm mű a mélyebb, ál­talános összefüggésekkel foglalkozik, a népszerű mű­vészet a felszíni jelensége­ket rögzíti látványosan, a giccs pedig a közhelyek tar­kaságát eleveníti meg. Hi­szek abban, hogy a festő a környezet, a körülötte lévő emberek látomásai alapján képes lényegi dolgokat lát­tatni. Szentandráson újra megismerek számos emberi problémát, ami együtt él az emberekkel. Nyilvánvaló, hogy befolyásolnak a gyer­mekkori szituációk, vágy az a tény, hogy Demeter fiam ugyanolyan nevű gyerekek­kel jár iskolába, mint annak idején én. Rengeteg dolog változott a településen, de vannak olyan problémák, amik visszamaradtak. Az olasz vagy francia filmeken a falusi ember mindig szim­patikusán jelenik meg. El kell jutnom oda, hogy én is különösnek, egyedinek érez- zem, és filmszerűen lássam az embereket, eseményeket. Úgy ismerjek meg életfelfo­gásokat, hogy ezeken felül­emelkedve ábrázoljam a lé­nyeget. A színekre is vonat­kozik a feltöltődés: hajla­mos a művész eltüntetni a problémát, pedig ebben a válságos időben kristálytisz­ta fogalmazásra van szük­ség. — Ügy tűnik, máris tele van tervekkel az aktuális érzelmi, gondolati hatások­nak téret engedve. — A lektorátus megbízá­sából 15 négyzetméteres pan- nót készítek a tiszaszent- mártoni iskolába. Ez a kis falu Záhony mellett találha­tó, és biztos vagyok benne, hogy az a miliő, amiben élek. segít a téma megfogal­mazásában. Néhány hete voltam az itteni szőnyegszö­vőben, ahol egy figurákat megjelenítő szőnyeg kísérle­te is szóba került. Kétségte­lenül nehezebb a falusi élet­vitel. de lelkiekben sokkal gazdagabb az emberek élete. Igaz ugyan, hogy egy racio­nális korban ennek nincs tisztelete. Mégis sokszor eszembe jut: közel két évti­zede, hogy elkerültem itt­honról, nekem akkor gyer­mekként semmi gondom nem volt, ma azért sok min­den másképpen van ... Cs. Tóth János Katona Judit: Szerelem Legyen, ki gondol majd velem, szelíd, hűs kezet homlokomra, gyógyító• írt apró bajomra adj nekem erős istenem. Legyen, ki holnap is szeret, nagy vétkeimet megbocsátja, velem a hét próbát kiállja, földnek ad s néha emleget. Tartsanak bátor, hű szívek, a gyávák úgyis elmaradnak, ifjúságom, ki szép, szabad vagy: hadd legyek hűséges híved! Szentmihályi Szabó Péter: Adóügyi szentek Megmondom őszintén, korai volt bevezetni a szemé­lyi adórendszert. Ezzel, azt hiszem, a lakosság tízmil­liós tömege egyetért, kivéve a Pénzügyminisztériumot és az APEH peches dolgozóit. Nem tudom, van-e szént­je az adóügyeknek, netáh szentjei, mártírjai, mert ak­kor hozzájuk fohászkodnék. De az is lehet, hogy törö­kül kellene fohászkodnom eleink adószedőihez, a def­terdárokhoz — az akkori időkben egy török szót biz­tosan ismert mindenki, és ez a harács. Nálunk tízszer fejlettebb országokban sem zökkenő­mentes az adószedés, az adószedők népszerűségi indexe pedig világszerte sajnálatosan alacsony. De mi lesz itt, nálunk, ahol az infrastruktúra kataszt­rofális, ahol se telefon, se fegyelem, se működő számí­tógép, se program, se programozó? Eddig tőlem a kerületi tanács szedte az adót. Neki könnyű volt, mert minden jövedelmem jelentésköteles. Ök szépen összeadták, küldtek egy slejfnit csupa érthe­tetlen kóddal. Ezután fellebbeztem, erre újra számoltak, esetleg elengedtek egy kis pénzt, ezután részletfizetést kértem, és fogcsikorgatva leszurkoltam az adót, amely­ből nem épült út, nem kotorták el a havat, nem kap­tam telefont, de legalább az apparátus egy hasznos dol­gozójának fizetéséhez hozzájárulhattam. Ennek a processzusnak legutóbbi állomása az volt, amikor kaptam egy levelet a tanács pénzügyi osztályá­tól, hogy most már nem hozzájuk tartozom, hanem az APEH-hoz, milyen számlára fizessék vissza a hozzájuk befizetett adórészleteket. Kisértésbe estem, hogy elfo­gadjam a pénzt, mely az enyém, én dolgoztam érte, nem ők, de utálom a hivatalos macerát, ezért inkább felvilágosítottam őket, hogy ez még az 1986-os adóm, tartsák csak meg, jövőre már az APEH karmai közé kerülök. Ezután újabb levelet kaptam, melyben a tanács megkért, küldeném el az ö határozatukat, mert nekik nincs meg. Elküldtem egy fénymásolatot, és vártam, egyelőre felfüggesztvén adórészleteim fizetését, hátha még további kívánságokkal állnak elő. S valóban: ér­kezett egy újabb számítógépes slejfni, melyben adópót­lék címén ötezer forinttal megemelték a befizetendő összeget. A dolog most ott tart, hogy az adómat kifizettem, az adópótlékot nem. Kíváncsi vagyok, az adópótlékra mi­lyen adópótlék jön ki. Én isten bizony örülök, hogy kikerülök a tanács kar­maiból. De nincsenek illúzióim. Mi jóra számíthatok az I APEH-tól? Ö fog nekem utat építeni, tisztítani, gázve­zetéket, telefont létesíteni? Aligha. Csak újabb, még za­varosabb slejfnik, felszólítások, büntetések várhatók. Es, ha minden jól megy, munkámból ezentúl két adóügyi I alkalmazottat tarthatok el. Maradhatna még számomra az adófizető állampolgár öntudata. Meg a mérhetetlen bizalom abban, hogy Állam Bácsi feneketlen zsebében jó helyre pottyannak az én forintjaim. Olyan helyre, ahová más forintok sosem érkeznek meg. Mert csoda érdekes ez, én még fennállásom óta számlát nem kap­tam senkitől, akinek munkájáért fizettem. Csak most már egyre nagyobb összegekről nem kapok számlát. Hála az APEH aprószentjeinek. Várom az újabb slejfniket, felszólításokat, dörgedel­meket. En is állami alkalmazott vagyok. Fizetek. Meg­mintázhatják rólam az ismeretlen adófizető szobrát. Nem tudom, a koszorú ára levonható-e, és van-e rajta ÁFA. De nem ragaszkodom az évenkénti koszorúzáshoz. I Elég egy röpke fohász. Lóránt János: Hentes

Next

/
Oldalképek
Tartalom