Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
NÉPÚJSÁG 1988. december 31„ szombat o Vidéken élni, Tüskés Tibor szerint Szerzőnk nem először ír a vidéki létről. A Magyarország felfedezése sorozatban (is) Pécsről írt, erről a mediterrán pannon városról. Úgy tűnik, hogy a téma kimeríthetetlen, illetve Tüskés Tibornak még (mindig) van újabb mondandója, felfedezése. Joggal vetődhet föl a kérdés, hogy mit lehet erről még mondani? Nem unalmas újra és újra elővenni az ügyet? Nos, a választ a „Vidéken élni” 9., azaz a záró fejezetében adja meg az író: nem az a helyes kérdés, hogy hol jó élni, hanem a hogyan jó élni? Ez utóbbi kérdésre szintén egy könyvvel lehetne felelni. A magyar történelem- és társadalomfejlődés sajátossága, hogy a hogyan élni kérdésre igenis válasz lehet a hol. Mert nem mindegy, hogy valaki a fővárosban, valamelyik vidéki (nagy) városunkban, kis településen él-e. A centrumtól (Budapesttől) való távolság szerint igenis megkülönböztethetünk első, másod- és so- kadosztályú állampolgárokat. Tüskés röviden vázolja, hogyan alakultak ki a (történelmi) városaink, hogy nőtt Budapest az időközben harmadára csonkult országra. Létrejöttét, dinamikus fejlődését a kapitalizmusnak köszönheti, amikor Magyar- ország még kitölti a Kárpát-medencét. Ide futnak be, innen indulnak a vasutak, az utak, itt halmozódik fel az az anyagi és szellemi potenciál, amit a kiegyezés utáni fejlődés eredményezett. A gondot ma már nemcsak az okozza, hogy az ország csonkább lett, de az is, hogy erőforráshiányos is. Mit jelent ez? Budapest csak úgy tud létezni és növekedni, ha aránytalanul nagy energiákat von el az egész országtól — anyagiakban, emberben, szellemiekben. A kérdés: vidék kontra főváros ezért válik elévülhetet- lenül neuralgikussá, ezért halmozódik föl annyi indulat „a” vidékben. Annál is inkább, mivel ez a tendencia: az erők elvonása a gyengébbtől, az elesettebb- től érvényesül „lentebb” is. Mert a vidéki városok is fölélik, kifosztják a peremet, s az ostor a végeken csattan: az aprófalvakban, a tanyákon. Tüskés statisztikai adatokkal bizonyítja a tételt, mely szerint — Csoóri Sándor kifejezésével — az ország a beszáradás állapotában van. A „Gyűrűfű-je- lenség” ugyanis éppen a „gyepükön”, a határ menti megyékben jelentkezik. A jelenségre már jó ideje felfigyeltek a szakemberek, meg is kongatták a vészharangot. Nem kell feltétlenül buldózerrel menni a falvaknak ... Elég, ha elviszik az iskoláját, a tanácsát, elhagyja az értelmiségije, s a folyamat (elöregedés, ellehetetlenülés) önmagát gyorsítja föl. Ha moralizálni akarunk, akkor úgy tehetjük föl a kérdést, hogy kinek van joga (pesti, megyeházi) íróasztal mellett dönteni, elhalásra ítélni régiókat, másodharmadrangúvá fokozni le állampolgárokat? De a hűvös ráció kérdése is kemény: olyan gazdag ez az ország, hogy lemondhat jó (vagy kevésbé jó) termőföldjei megműveléséről, évszázadok alatt jól funkcionáló településekről, még lakható házakról stb.? A kérdések mostanában egyre hangosabban dörömbölnek, keresik a demokratikus fórumokat. Ilyennek kell tekintenünk ezt a könyvet is: egy vidéki értelmiség kísérletét arra, hogy „bemérje", megfogalmazza a helyét a világban. Mert nem mindegy — különösen a humán értelmiségnek nem —, hogy ki hol él, hol jut vagy nem jut lehetőségekhez. Nem véletlen, hogy példáit, karriertörténeteit is ebből a rétegből veszi Tüskés. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a humán értelmiségi érzékenyebb (mondanám, hogy igényesebb, de ez ma már nem igaz). Tüskést olvasva egy másik könyv idéződött föl bennem, Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság-a. Azt kell mondanunk, hogy sok szempontból nemhogy javult volna, de egyenesen romlott a helyzet. Tüskés — szellemesen — Gárdonyi regényéből (A lámpás) vett idézetekkel „ütközteti” a mi- káldi iskolaigazgató történetét. Amelyben éppen az a szívszorító, hogy nem rendhagyó. (Hasonló élményei a recenzensnek is voltak...). Egy lánc erejét a leggyengébb láncszemen mérik. Miért menekül el a tehetséges ember (értelmiségi) vidékről a nagyobb városba, vagy éppen a budapesti dzsungelba? Mert minél nagyobb egy település, annál nagyobb biztonságot, „bújási lehetőséget” ad? Néhány évtizede éppen a Magyar Nemzet akkor már idős, nagy tekintélyű munkatársa írta az akkor kezdő írogató tanárnak, hogy „öcsém, ha irodalommal akarsz foglalkozni, azonnal ülj vonatra és gyere Pestre!” Tüskés persze, hogy szelídítse a képet, képletet, szép gondolatokat (frázisokat) ír a vidéki élet előnyeiről is. Mondjuk a természetközelségről, a terep áttekinthetőségéről, az emberi kapcsolatokról stb. De ezek is csak olyanok, mint a sokat emlegetett decentralizálás, amelyet mindenkor a centrum deklarál. Miért lehet egy demokratikus államban sértés és hátrány a „vidékiség”? Jó lehet-e ez a centrumnak? Nyilvánvalóan nem. A hiánygazdálkodás a szellemiekben is csak tűzoltóakciókat produkálhat. (Kozmosz K., Bp., 19$8.) Horpácsi Sándor Vissza az iskolapénzt! Szomszédom, Szabó úr, az elmúlt hét egyik estéjén megállított a szemetesledobó előtt. — Maga, ugye, újságíró! — támadt rám a mutatóujjával, és rögtön tudtam, hogy megint üzenetet akarnak velem küldeni valakinek, aki persze ismét rám fog megharagudni, pedig én csak hírnök vagyok, ki jő, s pihegve szól. — Tessék mondani! — kapcsoltam be agyamban az üzenetrögzítőt, és letettem a szemetesvödröt. — Mondja meg nekik — emelkedett fel az ökölbe ágyazott mutatóujj az orrom magasságába —, hogy vissza fogom kérni az iskolapénzt! Heherészni kezdtem, arra gondolván, hogy Szabó úr talán Karinthy Frigyes zseniális humoreszkje nyomán mond egy anekdotát, de tévedtem. — Ez nem egy humoros történet, szomszédkám — folytatta Szabó úr. — Engem a jövő héten el fognak bocsátani a munkahelyemről, ahol húsz éve dolgozom. Csakhogy annak idején, az iskolában azt mondták, hogy ha jól tanulok, és. jó szakember leszek, a szocialista állam a tenyerén fog hordozni. Most kérdem én: hol az a tenyér?! Engem az iskolában senki sem világosított fel arról, hogy húsz év múlva az én jeles tudásom elavul, és át kell majd magamat képezni, új munkahelyet keresni, vagy netán egy másik szakmát tanulni. Ezért akarom én visszakérni az iskolapénzt. Nincs igazam? Sejteni kezdtem, hogy ez valóban nem egy humoros történet, és megpróbáltam Szabó úrnak komolyan válaszolni. — Kedves szomszéd! Ugye tudja, hogy az iskola az életre nevel? A mi életünk pedig, ahogy nagyon érzékletesen jelezte, a nagy állami tenyéren nyugodott. Jelszavaink voltak: aki nem dolgozik, az is egyék! Egyenlőtlen munkáért egyenlő bért! Veszteséges vállalat nincs, csak kevés dotáció! Fent mindent tudnak, és ezt kell tudni lent! És így tovább, és így tovább! Ha javasolhatom tehát, ne kérje visz- sza az iskolapénzt, Szabó úr, hiszen az oktatás elvégezte a feladatát:' éppen ilyenfajta életre nevelt. Az lett volna a csoda, ha a folytonos változás, megújulás képességét oltja belénk egy olyan világban, amelyben minden tökéletesnek és változtathatatlannak látszott. — Szóval így gondolja? — kaszált előttem a szomszéd a mutatóujjával. — Hogy az iskola az életre nevel! De akkor én mégiscsak visszakérem az iskolapénzt! Méghozzá a fiaimét! Mostanában ugyanis az élet igencsak változékony, amint az én sorsom is mutatja. De azt nem látom, hogy az oktatás erre az újfajta életre nevelné a csemetéimet! — Tévedni tetszik — mondtam derűsen. — A mai iskola már kreatív, a változó viszonyokhoz jól alkalmazkodó és vállalkozókedvű embereket nevel. A tanárok, a tananyag és a módszerek is erre az újfajta életre készítenek fel. . . Szabó úr szótlanul végignézett, aztán felkapta az üres szemetesvödrét. — Na, viszontlátásra! — vetette oda, és eltűnt az ajtaja mögött. Ügy látszik, nem sikerült meggyőznöm. Pedig nekem ez a foglalkozásom. Csak nem kell továbbképezni magamat? Hohó! Akkor én is visszakérem az iskolapénzt! ___ Nógrádi Gábor K iss Ottó: Újévi kaland lakkcipőmben a pizsamám ajtómban állva vár reám amint meglát az utcában integet hogy én is lássam amíg félve órám lesi cilinderem rám emeli hozzám simul pár perc alatt nem éri többé mozdulat amíg álmommal megtelik egészen másnap reggelig Zsadányi Lajos: Nincs fegyverem (Keres Emilnek) Nekem nincs fegyverem, csak a tiszta szó, ami még elmondható. Nekem nincs fegyverem, hogy csőre töltsem s vele embertársamat megöljem. Nekem nincs fegyverem . .. csak a toliam, hogy az igazságot kimondjam! Sass Ervin: Számolj százig amikor csak úgy egyszerűen baj van és kicsúszik kezedből a világ amikor csak úgy egyszerűen minden összeesküszik amikor csak úgy egyszerűen elveszíted szivedből a dobogást amikor csomókban hull a hajad mert az a prés könyörtelen amikor szétesnek az összetartó fogaskerekek és őrült kongással üvöltenek a harangok amikor idegen házak közé vezetnek idegen utcasarkok amikor a postaládák visszadobják a leveleid amikor a levelekben nincs is levél amikor összegabalyodnak a bölcsők és a sírok amikor csak úgy egyszerűen baj van akkor számolj százig az a kéz az a szem és az a mozdulat felöltöztet tetőtől talpig a még egyszer vértjeivel Magyari Barna: Villamossal jár a magány személyiségem főterén villamossal jár a magány s nagyszalontai nők után rohan . . . . .. rohan a nosztalgia a metaforára aggatott antennával itt nem jön be a lány helyette naponta fehér zokniban szalad felém a csend a fürdőszobában éles fantáziámmal borotválkozik Goethe ha elkészült belépünk a versbe egy sörére Csanády János: Kezem a tél kezében Vállamon diófalevél a lábamon klumpa, fejemre könyököl a tél hajamba túrva. Volt, hiszen volt tavasz mikor a nimfa szél borzolta hajam, könnyű hímporral kezén. Illat száll, méh dönög dől a napsugár, mezei, örök pacsirtanóta száll. És ökörnyál libeg a késő őszi fényben, szántásban bíbic biceg s barázdabillegető serényen. Arcukon már a bélyeg: aki úgy néz a tél elé — még egy telet nem ér meg: a vállán diólevél, és a tűzgömb: a Nap is hideg már nekik, fejük avitt kalap alatt melengetik. A váltam hóesésben, kezem a tél kezében, fejem örök tavaszban s a lábam fában-vasban. Lóránt János: Alföldi emberek
