Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-28 / 308. szám

1988. december 28., szerda ISHJ.Ukfi.Tc3 Anna Margit hetvenöt éve (Fotó: MTI-Press) „Az emberek nem akarnak gondolkodni. Én gondolkod­ni és emlékezni akarok.” ötvenhárom éve fest. A festőiskolában Vaszary Já­nos növendéke volt. De amit tanult, azt elsősorban önma­gától tanulta. Életét a ke­mény évtizedek faragták ér­desre. „Én . nem leszek a szürkék hegedőse” — mart belé ez az Adv-idézet még fiatalon, s a legkövetkezete­sebben élt ennek szellemé­ben a legkegyetlenebb idők­ben is. Az igazi művész so­ha nem alkuszik. Sorsa ezért alakult máshogyan, mint kortársaié. Tizenhat évesen találko­zott Ámos Imrével. Egymás­ra leltek, társak voltak sors­ban, művészetben, áldozat- vállalásban is. Hűek a halá­lig. mely Ámos Imre számá­ra fájdalmasan korán, har­minchét évesen következett be. Mártír volt, ahogy Rad­nóti is, a kor mártírja. Fáj­dalmasan szép alkotósorsot szakított félbe, s tett örök­kévalóvá a halál. Ámos Imre és Anna Mar­git tehetségére korán felfi­gyeltek. Első jelentősebb be­mutatkozásuk 1936-ban az Ernst Múzeumban volt. Lá­zár Béla, a kor jelentős mű­vészetkritikusa róla ezt írta: „Művészetét furcsa szimbó­lumokkal építi fel. E tiszta artisztika a vezérlő csillaga. Távol áll minden olcsó meg­oldástól, nem a tartalmi ha­tásokat keresi, hanem egyes egyedül a festői megjelenítés nemes céljának áll szolgála­tában. Anna Margit színes lapokat fest, szinte orna- mentálisi hatásokkal.” A szakmai elismertség nem jelentette a könnyebb életet. Menzán ettek, ahol ti­zenöt fillér volt az ebéd. S hogy fönn tudják tartani magukat, kendőket, porcelán kulacsokat festettek. Hátrá­nyos megkülönböztetés foly­tán a szűkös albérletekben megismerhették a kiszolgál­tatottságot, a nyomort. Aztán Párizs következik. „Különben is elég határo­zottan látom utamat én is, Margit is. Inkább az ottani fiatalok törekvéseire va­gyunk kíváncsiak, hogy ösz- szevethessük a mi céljain­kat az övékével” — írja Ámos naplójában. 1937-ben kijutnak Chagall- hoz is, aki mindkettőjüket nagyon tehetségesnek tartja, és arra biztatja, hogy élje­nek Párizsban, ök mégis hazajönnek, az itthoni életet választják, pedig akkor már előrevetítik árnyékukat a legsötétebb esztendők. Pesti lakás híján Szentendrére költöznek. Itt nemcsak sors­társakat. barátokat is lelnek. Margit keveset fest, mert övé a háztartás gondja is — olvashatjuk Ámos naplójá­ban. Ezek az évek mégis az alkotás évei mindkettőjük számára. Ámos még a mun­katáborokban is rajzol, ír. Gettó, gettóélet és a hadi­üzemben annak ígérete a fe­hérneművarrás közben, hogy elmarad a haláltáborba hur- coltatás. Anna Margit meg- menkül. Bujkál. Háború után az Európai Iskola nevével fémjelzett csoportosulásban megleli önmagát. Ez az alkotómű­vész-közösség szabad lehe­tőséget adott. De nem hoz­tak könnyebbséget az évek. 1948-ban megszüntették az Európai Iskolát, és Anna Margit húszévi hallgatásra kényszerült. Nem kap kiállítási lehető­séget, hiszen alkotásai tá­vol állnak a kor favorizált és egyetlen irányzatától, a szoc.-reáltól. Ö nem a szür­kék hegedőse. Ha családja fenntartásáért napi tizenkét órákat kerámiaműhelyben dolgozik is, vasárnaponként fest. a szűk, sötét szobában, a művészellátóban pár fillé­rért vett vászonvégeket a festőláda háttámlájára szö­gezve. Háromévenként kiál­lítási kérelmeket ír a hatal­masságokhoz. Mindig vissza­utasítják. A kerámiaműhely és a megerőltetés pusztítja tüdejét, operációk sora, de ő nem adja fel. Fest és kérvé­nyez. 1968-ban az Ernst Mú­zeumban jut — húsz év után — végre nyilvánosság­hoz. A siker azonban nem jelenti a hivatalos elisme­rést, megbecsülést. De már dolgozhat, de már kiállít. Képeit láthatják 1970-ben a Helikon Galériában, 1974- ben a Szentendrei Művész­telepi Galériában, 1978-ban a Műcsarnokban, 1983-ban a Magyar Nemzeti Galériában, és 1984-ben megnyitja Ámos Imrével közös gyűjteményes kiállításukat Szentendrén. Párizsi kiállításán kívül is megbecsült művész Európá­ban. Csak még itthon nem tu­dunk mit kezdeni vele. Szakközépiskolás tankönyv­ben szerepel ugyan egy ké­pe, A vörös rébék, de túl furcsa, túl különös. Mert nem szeretünk szem­benézni önmagunkkal. Nem­igen szeretjük azt sem, ha szemünkbe mondják az iga­zat: csak az együgyű vigyo­rog telt mosollyal szelíden arcunkba, a tudós, a bölcs hátat fordít, kalapja szegé­lyét és köpönyegét mutatva. Az Énekek éneke szerelmes­párja nagyon szomorú, hiá­ba szorítják kétségbeesetten egymás kezét. Jerikó falain kívül járkálnak körbe a harsonások, és nem kapnak bebocsáttatást. „És mi vég­re az egész teremtés” — ha földig hajolt fejünk felett is a halál vigyorog? A Pieta anya-arcán a tehetetlenség, ölében a gyermek halott, és már a csodát se várja, csak anya még. Bábu. Bábuk — hisz annyi az arcunk, életünk történé­sei velünk történnek, és mi ebben az egészben mégis ki­szolgáltatott, idegenek va­gyunk. Anna Margit folyamatosan önmagunkkal szembesít. Nem gügyög. Kegyetlenül őszinte. Mi nem vagyunk szokva ehhez az erkölcsiség- hez. inkább kívánjuk a far- kasvicsort. Az Európai Iskola nagy nemzedékéből már csak egyedül ő maradt nekünk, a világok örökös újulásában- reformjában, soha el nem évülőn. Anna Margit het­venöt éves. Köszönjük, hogy helyettünk is ki meri mon­dani, milyenek vagyunk és milyen az életünk. • Józsa Ágnes „Talán eltűnők hirtelen...” „ .. .akár az erdőben a vadnyom”. Egy fájdalmasan szomorú elképzelt jelenet tűnt fel előttem és József Attila késői kísérteties sorai jutottak eszembe a sűrű fűz­ligetben. A tragédia nem itt történt, de ez is lehetett vol­na a helyszín ... ###########*#»»#*»< Egy elgyötört, megtört te­kintetű, zilált kisember bo­torkál a fák között. Túl van már mindenen, az élettel le­számolt. Elkészítette az egyenleget. Már nem elkese­redett, kétségbeesésnek sincs rajta nyoma. Nem űzött vad, inkább a sivatagban magára maradt, erejét feladó párára emlékeztet. Csak egy dolga van már itt: megtalálni az alkalmas helyet és módot az élet szorongató ingének le- vetésére. Igen, ilyen lehet az a kör­nyezet, ami az elszántat, a meghalni készülőt az elmú­lással megigézi, elcsalja az emberek közül. Az életért kapaszkodó gyommagvakkal nadrágján, bámész madarak berzenkedésére... Bennem keringett ez a képzet már eltűnésének, ha­lálának híre óta, de most itt éltem át igazán, most le­hellt meg az a hideglelős, mákonyos magányérzés, ami átjárhatatlan bozóttal torla­szolja el a visszautat. Elfo­gyott az életerő, a tartás ... Ö pedig nem az a Kafka- hős, aki akármeddig képes ülni a törvény kapujában, hogy ügye jobbra forduljon... Nie emlegessük a nevét! Tegyük vissza itthagyott tu­dása és humánuma mellé. Épp eléggé meghajszolta a közéleti szenzációkannibaliz- mus. Tudjuk, mi történt a 42 éves egyetemi docenssel, illetve oilvastuk-hallgattuk a hivatalos közléseket. Ez a mese se most fog visszake­rülni a maga könyvfedelé­be, a helyére, az is biztos! Alanyit már tudunk, hogy az egyetemi felvételi előkészítő bizottság nevében általa ha­misítva utalványozott pén­zek java részét közhasznú, tudományos célokra „men­tette át” a „vádolt”. A bú­csúlevél és több más mo­mentum „meglepő” össze­függéseket enged sejtetni. Mindez persze nem von le semmit abból, hogy ez az ember gyenge volt és hibá­zott — a törvény szemével nézve. De nem az emberség és a lelkiismeret dolgában! S nem annyira, hogy szere­tett és széles körben tisztelt pedagógusszemélyét a köz- megvetés többszöri vessző­futására szabadjon ítélni...! Kétszer ha váltottam ve­le néhány szót életében. Szinte túláradóan bensősé­gesnek, amolyan nagybácsi­nak láttam, amit kicsit ne­hezen tudtam összeegyeztet­ni tudományos titulusával. De összbenyomásom egy végtelenül (védtelenül?) sze­retetreméltó emberről ma­radt. A többit abból raktam össze, amit volt tanítványai­tól hallottam, olvastam a csupa derű és kedély em­berről. Akit éppen akkor hagyott el az optimuzmusa, amikor önmagáért kellett volna valami vésztartalék a lelkében. A szegedi sajtóban halálhíre után egymást ér­ték a barátok, tisztelők bú­csúzásai, méltató részvét- megnyilvánulásai. Sajnos későn jött a kiállás mel­lette. Sokan érezhették vele, sokan nem is hitték, amit róla hallottak, de njégsem akadt, aki lelket tudott vol­na önteni belé halálos zu­hanásában. — Megrogyott. A ^kereszt” lenyomta. Nem bírta vállalni tovább a pro­cesszust. Nem úgy, mint azok, akik végig „győzik”, a hosszabbakat is! Talán ez is éppen mellette szól. Ezeken az örök emberi jel­legzetességeken búsongtam, a flegmán tovaloholó Tiszába bámulva, ott, Tápén innen, a vadonban. Azon, hogy eb­ben az országban hányán vannak gyengék és hányán hibáznak még rajta kívül, emelt fővel, sőt fölényesen és* büntetlenül. És együtt nagyon-nagyon könyörtele­nek tudunk lenni, mert van­nak, akik nagyon szerettek köztünk és mégis elbitan- golnak a vadonba, a sötétség felé és nem bírnak, nem is akarnak visszajönni. Teljes gázzal hagytam ott a kábító vadont. Azonnal papírba gyökereztettem lég­szomjas felindultságomat. Vádolok, egy másfajta, le nem fektetett „törvény” ne­vében. És könyörgök azok­hoz, akiket vádolok: az em­berekhez: — Irgalmazzatok a gyengéknek! Mesém hiteléül szolgálja­nak a többi mellett azok az igaz könnycseppek, amelyek­kel a bölcsész kar dékánja búcsúzott a temetésen a tör­ténész kollégától, az ember­től. Aki nem is olyan hir­telen tűnt el, vagy inkább enyészett el, egy nagyon „igazságszerető” ország szem­mé előtt... És nem is a középkorban! Ennek súlyát egy történész bizonnyal még jobban érzi...! Pleskonics András Nemzetiségi politika, nemzetiségi oktatás Az oktatás — egész struktúráját átfogóan — a közér­deklődés előterébe került az utóbbi években. Sok más sajnos nem is történt vele — látványosan legalábbis. Mert a legjobb intézmények, a legjobb pedagógusok sze­rencsére mostanság se a „helyzettel” foglalkoznak első­sorban, hanem a növendékeikkel. Tudják ugyanis, hogy az oktatás korszerűsítése — gazdasági nehézségek, mű­szaki fejlesztés, reformlépések, demokratikus szocializ­mus, nyitás és peresztrojka ide vagy oda — csakis az iskolákban mehet végbe. Ott, ahol a tanárok szellemi gazdagsága mindig is — és mindenhol — legfeljebb lelki (de: megadóztathatatlan) gazdagodáshoz vezetett. A nemzetiségi oktatás szerves része a magyarországi oktatási rendszernek, s így fejlesztéséhez az 1985-ös új oktatási törvény is állami garanciát ígért. Hogy a „gazdasági nehézségek” a nemzetiségi iskolákat sem kerülik el, az evidencia. Stark Ferenctől, a Művelő­dési Minisztérium nemzetiségi önálló osztályának veze­tőjétől azt kértük, vázolja, milyen tendenciák érvénye­sültek eddig, s milyen törekvések aktuálisak ma a nem­zetiségi oktatásban. Tájékoztatója alapján mindenekelőtt arra kell emlé­keztetnünk, hogy a nemzetiségi oktatás nem csak a ma­gyar oktatási rendszernek, hanem a nemzetiségi politi­kának is szerves része, s még a mai nehézségek egy ré­sze is abból fakad, hogy a háború utáni szerencsétlen­kedések — magyar—szlovák lakosságcsere, német kitele­pítések — miatt a többség a leggyengébb nyelvismeretre alapozó nyelvoktató iskolát választotta a magasabb szin­tű nyelvtudást feltételező nemzetiségi tanítási nyelvű is­kolával szemben. Viszonylag kedvező arány csak a ro­mán iskolák közt alakult ki. Ráadásul az oktatási kormányzat is a könnyebb ellen­állás irányába lépett 1960—61-ben: egységesítette a két iskolatípust, s ennek lefelé nivelláló hatása, miatt még a megfelelő nyelvi készséggel rendelkező — kevés! •— gye­rek sem szerezhette meg a műveltsége alapjait anyanyel­vén. Ismeretes, hogy a magyarországi nemzetiségek több­sége — kivételt csak a kisszámú szerbség jelent — a nemzeti nyelv archaikus tájnyelvi változatát beszéli. Márpedig az anyanyelvet — és nem anyanyelven — ok­tató iskola nem csak a tájnyelvi változat meghaladásá­hoz elégtelen, de a nemzeti önismeret kialakításához is. S felismerés alapján a Művelődési Minisztérium nemze­tiségi osztálya és az Országos Pedagógiai Intézet 1968- ban hozzáláttak a hatékonyabb oktatás feltételeinek megteremtéséhez. Alapdokumentumok, tankönyvek, taneszközök készül­tek, az iskolák vonzerejével párhuzamosan nőtt a tanulók létszáma is. Egy idő után azonban új probléma jelentke­zett: az anyanyelvoktatás ugyan egyre nagyobb hang­súlyt kapott, egyidejűleg azonban háttérbe szorult a komplexebb feladatot jelentő nemzetiségi nevelés. Ez az arányeltolódás érzékelhetővé vált a pedagógusoknak, a nemzetiségi értelmiség egészének, sőt a nemzetiségi szö­vetségek testületéinek a szemléletében is. Így azután perifériára került az iskola szocializációs feladatköre, az, hogy elősegítse a felnövekvő generációk beilleszkedését a nemzetiség egészébe. Vagyis, az anyanyelvi nevelés esz­köz jellege céllá értékelődött át, csorbítva az identitástu­dat erősítését a nevelésben. Megszakítva Stark Ferenc elemzését, itt — nehogy félreértés essék, s a nemzetiségi iskolák pedagógusai úgy érezzék, méltánytalanul kérjük számon tőlük az ered­ményes identitástudatra nevelést —, közbe kell vetnünk: a magyar fiatalok identitástudatának kialakulása ugyan­csak áldozatául esett az oktatáspolitika, még pontosab­ban a politikai manőverezésnek! A magyar iskolákra vonatkozóan ugyanúgy feltehetjük a kérdést, amivel in­formátorom folytatta a gondolatmenetet: — Vajon az iskolákban közvetített tananyag nyújtott-e, s ha igen, milyen minőségű kapaszkodókat a nemzetiségi azonos­ságtudat kialakításához? Továbbá: — Hogyan ragadható meg a nevelési folya­mat számára az „egységes nemzetiségi jelleg”, amely egy­formán tartalmas a baranyai és a Sopron környéki né­meteknek, vagy a zempléni és békési szlovákoknak? Nyilvánvaló, hogy éppen a lényegi — a helyi közösségek teremtette — sajátosságokat hordozó tartalmak kilúgo­zásával. Ehelyett tehát meg kell tanulnunk alulról föl­felé építkezni a nemzetiségi nevelés szervezésében is. Szabad működési teret nyitva azoknak az energiáknak, amelyek a szűkebb közösségeknek a nemzetiségi tuda­tot is tartalmazó sorsközösségtudatából táplálkoznak. A nemzetiségi oktatás korszerűsítése tehát tartalmi kérdésekre, differenciálásra kell, hogy irányuljon nap­jainkban — mindenekelőtt a pedagógusképzés bázisainak megerősítésével (lektorok alkalmazásával is), mert minő­ségi javulást csak a szaktárgyi ismeretek és a nyelvi készségek szerves összekapcsolása hozhat. Van is már néhány biztató példa arra, hogy eredményes a módszerta­nilag kimunkált kétnyelvű oktatás — a baranyai Boly, a Vas megyei Felsőszölnök vállalta elsőnek a kipróbálást —, a nemzetiségi szövetségek javaslatai alapján mintegy harminc iskolában kíván kétnyelvű oktatást honosítani az MM nemzetiségi önálló osztálya. , Medve Imola A Kner Nyomda felsőfokú végzettséggel, gyakorlattal rendelkező EGYSZÁMLA VEZETŐT VESZ FEL a pénzügyi osztályra. Jelentkezni 1989. január 2-ától a pénzügyi és számviteli főosztályvezetőnél lehet. Cím: Békéscsaba, Lenin u. 9—21. Targoncavezetőt, raktári dolgozót, érettségizett adminisztrátort, nyugdíjas éjjeli-nappali őrt felveszünk Füszért, Békéscsaba, északi ipartelep. Királynőm, Gizi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom