Békés Megyei Népújság, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

NÉPÚJSÁG 1988. november 5., szombat o XXXV. Vásárhelyi Őszi Tárlat Folyamatos értékmegőrzés Az utak és átkelőhelyek mellett ' lakók az utasok el­látásából húztak hasznot. Eleinte hetente, az utolsó napon volt a vásár, amint ezt a magyar nyelvben a vasárnap elnevezés tanúsít­ja. Később átkerült más na­pokra is. Az írásos emléke­ken kívül ezt helységnevek is bizonyítják. Például Csík­szereda és Dunaszerdahely heti vásárát szerdán, Szepes- csütörtökhelyét és Csalló- közcsütörtökét csütörtökön, Szombathelyét és Nagyszom­batét szombaton tartották. Hódmezővásárhely és Ma­rosvásárhely neve pedig azt bizonyítja, hogy a helység a környező települések közül vásár tartásával tűnt ki. Ha az Orosháza felől Hódmező­vásárhelyre érkező mai utas a település határát eléri, néhány száz méter után a vasárnapi piac többezres forgatagában találja magát. Amennyiben Szent Mihály napja (szeptember 29.) és Szent Dömötör napja (októ­ber 25.) közötti időszakban veti erre a szerencse a ván­dort a déli harangszóval egy időben egy másik soka- dalommal is találkozhat. Az egykori mezőváros közepén, a Tornyai Múzeum falait belülről, bejáratát — bár tárva-nyitva — kívülről fe­szegeti a képzőművészekből látogatókból álló tömeg. Há­rom és fél évtizede ilvenkor- tá.jt rendezik a képzőművé­szeti szemlét, amelyik a ma­gvar művészeti életben egye­dülálló. A szülőhely eleven kap­csolatok híján semmitmon­dó. puszta név marad, ez­zel szemben az odakötődők, vagy helybenélők életre szó­ló emlékekkel, a valahová tartozás biztonságérzetével kötődnek ahhoz. Vásárhe­Kun Balázs sikeres ember volt. Karrierje nyílegyenesen ívelt felfelé. Pedig gyakran táncolt borotvaélen, s néha a tűzzel játszott, de soha se égette meg a kezét, csak a felesége kezdte ki határta­lan önbizalmát, amikor el­költözött tőle, és beadta a válókeresetet. Ez volt az oka, hogy az utóbbi hóna­pokban többször megfordult a Borozóban. Egy késő délutánon földbe gyökerezett a lába. Az ab­laknál, ahol egy arasznyi pult is volt, egy férfi ájlt. Méretre szabott barna öltö­nyével, fehér ingével és nyakkendőjével kirívóit a pulóveres, bőrdzsekis társa­ságból. Ahogy nézte, végig­futott a hátán a hideg, és olyan érzése támadt, mintha egy kéz kulcsolódna a nya­kára, s a szemei kiugraná­nak az üregeikből. Néhány pillanat múlva magához tért, a nyugtalanság azon­ban már végérvényesen fészket vert benne. Ahány­szor csak benézett a Borozó­ba, a férfi a tenyérnyi pult­nál állt. Arca mozdulatlan volt, és tekintetében valami kínos és riadt góndolat buj­kált. Csak egy kisfröccsöt ivott meg. Soha se többet. Mozdulatai kimértek vol­tak. Mintha nem is az ő mozdulatai lettek volna. Ké­sőbb, amikor visszanyerte régi énjét, azt az arcátlanul lekezelő modort, mely azó­ta vált személyes tulajdon­ságává, hogy beült az igaz­gatóhelyettesi székbe, oda ment a férfihez. Tisztában volt azzal, amit most tesz, felér egy hazárdjátékkal. Ám Kun Balázs mindig ha- zárdjátékos volt. — Szervusz, Imre! Hogy vagy, Kovács mérnök? A barna ruhás férfi meg­fordult. A tekintete üres volt. — Tegnap valaki őrnagy­nak titulált — mondta hal­kan. — Azt akarod mondani, hogy nem ismersz meg? — nézett a szeme közé, és lágy simogatással, zongorázó uj­lyen az évtizedek során ki is alakult az ide vonzódok tábora azokból a képzőmű­vészekből, akik átgondolt érdekeik és az őket odaédes­getni szándékozók akarata szerint verbuválódnak. Az alkotáson túl az igazi mű­vész azt szeretné, ha létre­jönne körülötte egy olyan szellemi légkör, ami minden jelentős elgondolás gyor­sabb megvalósulását segíti. A helyi próbálkozások elakad­nak és a többszöri újra­kezdés, a sehová se érés egy ponton túl már komikus is lehet. Pedig a művészek­nek Békés megyében is rá kell döbbenniük: csak ösz- szefogással tudnak olyan kérdésekben előrejutni, mi­ként juthatnak megbízások­hoz, hogyan tudnak a mű­kereskedelembe bekapcso­lódni, egyáltalán, miként ér­hetnek el egzisztenciális és erkölcsi sikert az életben. Természetesen az alkotás et­től még egyéni produktum marad. A tehetetlenség, a magány következtében az­tán sokan keresnek olyan stabil tájékozódási ponto­kat mint Vásárhely. Az őszi tárlatot úgy Kell elfogadni, ahogy az kiala­kult: évente rituálisan is­métlődő, pótolhatatlan kiál­lítási fórum. Az országban egy önálló, különös adottság, hogy a Békésben alkotók ide kaptak besorolást valami­kor. A menetrend ismétlődő; tavasszal értékelik az elmúlt évi eseményt, elhatározzák a megújulást, a fiatal al­kotók bevonását, ki jelölik a meghívottak körét, eldöntik, ki lesz az a politikus, aki megnyitja a tárlatot. A ki­sebb kvalitású vásárhelyi festők kifogásolják, miért fordulhat elő, hogy tőlük kevesebb kép látható, mint jakkal megigazította a ha­ját, melyet minden reggel gondosan kibodorított. — Ez vicc, kérlek. — Sajnos nem. — A fér­fi homlokán és bal arcán egy forradás mély barázdája húzódott. Zavarában a ba­rázda kivörösödött. — A balesetre se emlék­szel ? — Arra sem. — Lehetetlen. — Az emlékezet olyan, mint egy végtag, azzal a kü­lönbséggel, hogy nem kell amputálni, mert fájdalom nélkül tűnik el, mintha so­hase létezett volna. Ha is­mersz, akkor tudnod kell, hogy három évig eszmélet­lenül feküdtem a klinikán, s újabb három éven át tanul­tam járni és beszélni. — Ügy hallottam, a rend­őrség kihallgatott. — A rendőrség valami nagy vállalatról beszélt, ahol állítólag dolgoztam. Az iro­daház kigyulladt és rámsza­kadt a mennyezet. De teg­nap éppen ezen a helyen egy ember arról győzködött, hogy autóbaleset áldozata vagyok. — Elhitted? — Igen — bólintott, és kétségbeesetten megragadta Kun Balázs vállát. — Foly­ton azon töröm a fejemet, hogy ki vagyok? Kun Balázs • megsajnálta. — Segítek rajtad, pajtás — mondta együttérző hangon. — Hogyan? — álmélko- dott a barna ruhás. — Figyelj ide! — zsebé­ből egy fényképet húzott elő. — Nézdd meg jól ezt a képet. Ez itt én vagyok, ez meg te vagy. Itt, elöl a szür­a más égtájról érkezőktől. A többi már formalitás; a kiállítást rendezze, a kata­lógust tervezze az, aki leg­utóbb. Augusztusban aztán a nyolcvan-kilencven száza­lékban vásárhelyi szakértők­ből álló bírálóbizottság ki­választja a műveket, ame­lyek a tisztelt nagyérdemű elé kerülnek. Spontán ki­alakult már (ahogy az or­szágban másfelé is), hogy léteznek egy-két-három és ötképes festők, szobrászok, grafikusok. Ugyanez az au­tomatizmus majdnem el­mondható a díjak elosztá­sáról is. Az igazán kiugró teljesítményt azonban min­dig elismerik, de kimondat­lanul azért megjelenik az Alföld északibb szögletében honos szokás is: most „ki következzen” díjra? A vásárok rendjét a vá­rosok e célra kibocsátott rendeletekkel szabályozták, amelyben pontosan leírták, hogyan és hol helyezkednek el az árusok. Az elöljáróság kijelölte a vásárbírót, aki szinte teljhatalmú biztosként felelt a rendért. . . Elnézést kérek a türelmes olvasótól, amiért elkalandoztam! Tu­lajdonképpen a tárlat ren­dezését akartam szóbahozni. Nem éri meglepetés a törzs­látogatókat (az idén, mú­zeumi hónap lévén, egy hű­séges látogató e minőségé­ben kapott elismerést). A földszinti két teremben több­ségében azok a vásárhelyi alkotók kaptak teret, akik a kezdetektől jelen vannak. Néhány éve, amikor nem Kratochwill Mimit bízták meg a művek falra, poszta- mensre kerülésének eldön­tésével, az egyik alapító művei az emeleti utolsó te­rem hátsó falára kerültek ke öltönyben. A vállalat be­járata előtt állunk. — Ez lennék én? — Hat év óta kissé meg­változtál, a hajad megrit­kult, de a szemöldököd a régi. Ezek a vastag, kökény­bokrokra emlékeztető szem­öldökök murisán ugráltak, ha valami hibázott a válla­latnál. No és ez a harcsaba­jusz! A fényképen is ugyan­ilyen a bajuszod. — Hát ez a nő? — Csak azt ne mondd, hogy nem ismered meg. — Nem — rázta a fejét a mérnök. — Ilonka. — Milyen Ilonka? — A feleséged. A baleset után elvált tőled, gondolom, ennek ellenére meglátoga­tott. — Nem emlékszem, hogy valaki akár a klinikán, akár a szanatóriumban megláto­gatott volna. Az orvosa délutánonként kétórás sétát javasolt. A ja­vaslatot '-utasításnak vette, és szigorúan betartotta, noha kedve lett volna most az egyszer megszegni, hogy tü­zetesebben szemügyre vegye a fényképet, sorra minden­kit, vagy legalábbis az asz- szonyt. Mert tulajdonképpen csak őt akarta látni. Azzal a meggyőződéssel indult, hogy könnyűszerrel felidézi az arcát. Útközben fel is villantak a vonásai. A fény­képen mosolygott. Csiklan­dozó kacaj bujkált a szemé­ben, ahogy hátravetette a fejét, és vállára omlott a haja. A kép azonban lépés­ről lépésre halványodott, és lassan széttöredezett, s da­rabonként belehullott tuda­tának kiismerhetetlen, sötét (más kérdés az, hogy teljes joggal fokozták le imigyen a festményeit), enyhe a ki­fejezés: a mester rosszallá­sának adott hangot. Az idén tehát rend volt, az emele­ten sem kellett meglepődni, mert ott zömében a fiatal, vagy fiatalos szemléletű al­kotók művei kerültek elhe­lyezésre. A legtöbb szelle­mi izgalmat kiváltó alkotá­sok is e térben keresendők: Almásy Aladár, Kurucz Ist­ván András, Tenk László művei sorolhatók mások mel­lett ide. Igazságtalanok len­nénk, ha nem szólnánk a lenti térben levő kvalitásos alkotók műveiről: így Kiss György, Csikay Márta és Szabó Tamás plasztikáiról, Giczy János, Kéri László, Németh József és Miskolczi László festményeiről, Muzs- nay Ákos, Kiss Tibor és En­gel Tevan István grafikáiról. Az is örömteli, hogy a Bé­kés megyei képzőművészek színvonalas alkotásokkal vé­tetik magukat észre, s hogy ez már nem újdonság. Eyas Kovács Józseftől egy fest­mény került a falra. E mű azt sugallja, hogy a képző­művészet jelei képi jelek, ezek szóban nem mondanak el semmit, de értékéből mit sem von le. hogy nincs ben­ne novellisztikus elem. Fü- löp Ilona két rézkarca Pécsi emlék IV.; V. címmel az alkotó vizuális fantáziájá­nak szubjektív lenyomata. Koszta Rozália három olaj­képe arról tanúskodik: mű­vei vallomások, s jelzik, megtalálta azt a formát, mely tökéletesen alkalmas ahhoz a puritán tartalomhoz, amelyet közölni akar. A zsű­ri munkajutalommal ismerte el teljesítményét. Szereday Ilonától is ugyanilyen szám­ban láthatók olajképek. Al­földi házakat, tanyákat, fá­kat örökít meg festményein a természetközeliség hangu­latát idézve. A bírálóbizott­ság mind az öt beküldött közepes és nagyméretű ké­pét beválogatta és munkaju­talommal ismerte el tevé­kenységét Tóth Ernőnek. Al­kotásai — színpadias jelene­mélységébe. Csak egy távoli érzés lenyomata maradt meg benne. Egy icipici bi­zonyosság, hogy valami kö­ze lehetett ehhez a nőhöz. Egyik nap, a szokásos séta alkalmával aztán szemben találta magát vele. Nem a kép elevenedett meg, csak a sejtés érintette meg és kész­tette arra, hogy az arcába nézzen. Az asszony is vetett rá egy pillantást. Mivel ret­tegett attól, hogy a sejtése nem igazolódik be, szó nél­kül ment el mellette. Következő alkalomkor el­kérte Kun Balázstól a fény­képet. Vásárolt egy nagyí­tót, s azzal vizsgálgatta az asszony arcát napokon ke­resztül. Vonásai, mint vala­mi tetoválás, szívódtak fel az agyába és lassan meg­nyíltak az emlékezés zsilip­jei. Igen, ismerte ezt az asz- szonyt. Valami megmoccant a távoli múltból. Minél to­vább nézte, annál közelebb érezte magához. Megnyílt előtte, szépséget árasztott, és vonzotta. Szerelmes lett egy arcba. Vagy csak a múltja elevenedett fel benne? A termetét is vizsgálat alá vet­te, azt a lélek nélküli álla­tot, amit a ruha takart el. Agyába tódult a vér, és nem tudta elképzelni, miért kí­vánja az asszonyt. Csak kí­vánta. holott nem tudta fel­idézni magában, milyen le­het egy nő Tuha nélkül. Egy szombat délután az alkony halványuló fényében pillantotta meg az asszonyt a szökőkútnál. — Ilonka, megismersz? — szólította meg. Az asszony az arcát nézte és megborzongott. — Mit akar tőlem? — Azt mondják, a férjed voltam. — Maga megőrült — és elrohant. Az esetet elpanaszolta Kun Balázsnak. — Ilyenek az asszonyok. Ha megrokkan a férjük, el­dobják. Majd én segítek, pajtás. teket idézve — intellektuális játékossággal fedeztetik fel, nyitják' meg a világot me­seálomtól a valóságig. Varga Géza is méltán kapott mun­kajutalmat. A kiállított öt plasztika és két érem nem­csak sokoldalúságát példáz­za, hanem a művészi mon­danivaló személyes bensősé- gességének elmélyültségéről is vall. Vágréti János Láto­más című festménye azt bi­zonyítja: az alkotó lehelet­finom árnyalatok megfogal­mazására képes, miközben embert igenlő gondolatokat közöl. Az értelemre és az érzelemre kíván hatni, be­szédes képével Várkonyi Já­nos. A mű címe: Glasztnoszt. Atmoszférikus hangulat meg­ragadására törekszik a Csend Segített is. Megmutatta, hol lakik az asszony, és szerzett a lakáshoz egy kul­csot. Meglepően készséges volt, ahogy csak egy barát tud lenni. Csak azt nem árulta el, hogyan jutott a kulcshoz. Ilonka tudta, hogy köve­tik. Sötétedés után léptek szegődtek a nyomába. Ha megállt, a léptek is elhal­tak. A néptelen mellékutca sejtelmes szögleteiben egy sebhelyes arcú, kiismerhe­tetlen indulatú férfi baljós árnyéka rejtőzött. Amióta szemtől szemben állt vele a szökőkútnál, azóta le se mert térni a neonfényes főutcáról. Ezen az estén azonban nyu­godt léptekkel közeledett la­kásához. Telefonon beszélt valakivel, aki szétoszlatta félelmét. Kinyitotta az ajtót, és belépett a hallba. A szo­bából apró neszezés szűrő­dött, de olyan halk volt, hogy az utca zaja is lehe­tett, hát nem tulajdonított neki jelentőséget. Mielőtt be­ment volna, még a haját is megigazította a tükörben. A szobában égett az asz­tali lámpa. A bura árnyé­kában, a fotelben, ott ült a sebhelyes arcú férfi. Az asszony rémületében felsi- kcltott. A férfi nem moz­dult. Szájában cigaretta pa­rázslóit. — Bocsáss meg Ilonka, hogy be lopakodtam a laká­sodba. — Takarodjon, mert hí­vom a rendőrséget. — Meg kel bocsátanod, hiszen a feleségem voltál. — Sohase voltam a maga felesége. A férfi arcán a gúny alig észrevehető, finom árnya suhant át, és megváltozott a hangja. — Persze, hogy nem — mondta halk belenyugvás­sal, mintha csupán egy meg­változtathatatlan tényről len­ne szó, mely inkább taszítja, mint vonzza az embert. — Maga Kun Balázs felesége, de a férje elhitette velem, hogy az enyém volt. Ugyan miért tette? világa II. című munkáján Zsáky István. A vásári képárus sima fü­ves helyre terítette le pony­váját, föléje pedig drótot hú­zott ki, arra aggatta a szí­nes képeket. Lehetett ott kapni Kossuth- és Petőfi-ké- pet színes olajnyomatban. Aztán láthatók voltak szent­képek és bájos, ismeretlen, fiatal lányok arcmásai. A katonák és fiatalemberek a „szolgálati időm emlékére-’ aláírású képeket vették leg­szívesebben. Huszárt, tüzért, vagy gyalogost ábrázolt, de mindnek hiányzott a feje. Az üres helyre kellett illeszteni a vásárló arcképét, aztán be­keretezve fel lehetett akasz­tani a falra. Cs. Tóth János Az asszony meglepődött a nem várt fordulattól, s hisz­térikusan felkiáltott. — Nem érdekel. — Mert tudta, hogy sze­relmes voltam magába. Azon a napon, amikor be­hívattam az irodámba, meg akartam mutatni azokat a számlákat, melyeket a férje hamisított meg, de nem volt hozzá szívem. Délután tűz ütött ki az irodában. Égett az iratszekrény, ahol ezeket a számlákat őriztem. Mikor berohantam, a sűrű füstben égy arcot láttam. A maga arcát. Most már emlékszem. — No és?! — állt meg a szoba küszöbén Kun Balázs. — Egy hat évvel ezelőtti históriára akar magyaráza­tot adni, holott olyan súlyos amnéziában szenved, hogy még a nevére sem emlék­szik. Azt hiszi, nem vettem észre, hogy valamiben töri a fejét, csakhogy elszámí­totta magát! Az egész város tudja, hogy esténként követi a feleségemet, és lám most rátört a lakásában. Valami­ről megfeledkezett, kedves Kovács mérnök, hogy önvé­delem is van a világon. Is­métlem, önvédelem. — Csakhogy én nem va­gyok Kovács. A mérnök úr­hoz csupán annyi a közöm, hogy együtt feküdtem vele a kórházban egy autóbaleset miatt, és együtt voltam ve­le a szanatóriumban. Egy este félálmában beszélt a balesetéről. Az esetet ké­sőbb sohase tudta felidéz­ni. Azért jöttem, hogy bi­zonyosságot szerezzek. — Micsoda bizonyosságot? Egy tenyérnyi magnót hú­zott ki a zsebéből. — Erre a beszélgetésre volt szükségem. — Ki maga? — Rendőrtiszt vagyok. — De hiszen hasonlít a mérnökre! — szólalt meg az asszony. — Egy kis trükkel... — S leszakította bozontos szemöldökét, meg a baju­szát. A heg, amely végig­húzódott az arcán és a hom­lokán, viszont eredeti volt. Serédi János: Csak egy kis trükk Varga Géza Manó című alkotása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom