Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
1988. szeptember 10., szombat Megalázás Szabályosan, ahogy a nagykönyvben le van írva, úgy állt be a megyei kórház előtti parkolóba. Türelmesen megvárta amíg az asszony kikászálódik mellőle, aztán komótosan lenyomta az ajtókat záró gombokat. Kivetette a kulcsot az indítókapcsolóból, maga mellé tette a szomszéd ülésre, aztán lassan, a kormányzár kattanásáig tekerte a volánt. Magához vette az okmányokat és kiszállt a kocsiból. Még egyszer végiggondolta, hogy jól csinált-e mindent, aztán, hogy nyugtázta mozdulatait, elegánsan becsukta a kocsi ajtaját. Még be sem csapódott, már nyúlt volna utána. De késő volt. A kulcs bennmaradt az immár bezárt kocsiban. Kétségbeesés, majd tehetetlen düh fogta el. Ráadásul %z asszony is mondta a magáét. Hová menjen, kihez forduljon, egy fillér nélkül, este nyolckor, ebben az idegen városban. Hol talál ilyenkor egy segítőkész szerelőt? Lesz ami lesz, bekopogott az első házba. Ha nem is segítenek, talán egy jó ötletet adnak. Rendesek voltak vele, mondták, hívja a szervizet, a benzinkút mellettit. A telefonszámot is megmondták: 62-822. Tárcsázott. A második búgás után vették fel. Kellemes női hang szólalt meg a telefonban. Alázatosan elhadarta neki a baját, és kérte, segítsen. A nő nevetett, próbálta nyugtatni: „Vegyen egy drótot és nyissa ki, hisz olyan egyszerű”. De neki se drótja, se tehetsége ahhoz, hogy felpattintsa az ajtót, mégha a legutolsó városszéli csibész is tudja a fortélyát. A nő még mindig türelmes volt. Átadta a kagylót egy férfinek. <5 már nem adott tanácsot, nem is nyugtatta, és semmiféle drótról nem beszélt neki. Csak annyit mondott, hogy máris indul. Mire kiért a kocsihoz, már ott voltak az autójavítóból. Ketten jöttek, maszek kocsival. Az egyikük kezében ott himbálódzott a szerszám, az a bizonyos drót. Amíg vacakolták vele az ajtót, egyfolytában azon töprengett, hogy fog fizetni és mennyit. Kérdezze meg, vagy csúsztassa a zsebükbe Mit tegyen? Végére sem ért a gondolatnak, már pattant a zár. Önkéntelenül jött a szájára: mivel tartozom? Semmivel — mondták azok. Elővett kétszáz forintot, a zsebükbe akarta dugni. Nem hagyták. „Semmi az egész, ha bajban lesz megint, telefonáljon^ nyugodtan” — ezzel búcsúztak. Mentek a kocsijukhoz. Loholt utánuk, de pár lépés után rájött, hogy hiába. Visszament az autójához, beült az első ülésre. Szótlanul bámult maga elé. Úgy érezte, mintha megalázták volna. Pedig csak rendesek voltak vele. Először talán az életben. ^ 2. " Kunágota Mozi és KlSZ-klub új helyen A kunágotai lakosság régóta tudja: a művelődési ház annyira rossz állapotban van, hogy megérett a lebontásra. A helyi tanács már elkészíttette a leendő új intézmény makettjét és tervrajzát, valamint megkezdődét az építőanyagok vásárlása és tárolása. Az elavult épület helyiségeit filmvetítésre és ifjúsági összejövetelekre használják jelenleg. Ez azonban — többéves távlatban — nem jelenthet megoldást. Éppen ezért a Rákóczi út 13. szám alatt levő egykori iskolát és mellette a szolgálati lakást felújítják. Két osztályteremből filmvetítésre alkalmas helyiséget alakítanak ki, egyben pedig KISZ-klubot rendeznek be. Az összes költség megközelíti az egymillió forintot. A tanács szeretné, ha a munkálatok ez év novemberéig befejeződnének. Egyébként az 1. számú óvoda épületének javítása is folyamatban van. Az iskolai tornaterem és a bitumenes pálya viszont már elkészült, az utóbbi köré futópályát és kerítést építenek. — y —n Legyen munkaszüneti nap március 15. A megyei párt-végrehajtóbizottság legutóbbi üléséről megjelent szűk szavú kommünikében mindössze egy mondat tudatta, hogy a politikai ünnepségek megrendezése is a tanácskozás napirendjén szerepelt. Talán kevesen tudják, hogy a testület időtlen idők óta rendszeresen áttekinti a politikai ünnepek rendezésének tervét. Az előterjesztés — mi sem természetesebb — általában „csont nélkül” szokott átmenni a testületen. Mert ugyan ki akarna megfosztani bárkit is az ünnepi beszéd megtartásának, illetve a koszorú elhelyezésének „örömétől”. Vagy ki ajánlana új, a megszokottól eltérő helyszínt az ünnepségeknek. Ezúttal azonban megszakadt a könnyen feledhető hagyomány. Más volt az előterjesztés és más a hozzáállás. A javaslattevők jól látták, hogy a megújuló politikai közhangulathoz új típusú ünnepségek illenek. Nagyfokú kezdeményezőkészség és önállóság, az érzelmi oldal erősítése — ebben öszszegezhető a szokatlanul aktív vita. Két dátum külön is figyelmet érdemel: május elseje és március tizenötödike. Az előbbinél a hagyományok és a közakarat tiszteletére, bensőségesebb, de továbbra is demonstratív ünneplésre hívta fel a testület a figyelmet. Vagyis, döntsék el az érintettek, hogy mit akarnak, felvonulást vagy majálist. De valami legyen, valami, ami május elsejei. Ami pedig március 15-ét illeti, egyöntetű volt a vélemény, hogy legyen igazi nemzeti ünnep. Ne csak a naptár szövege — nemz. ünn. — és piros betűje emlékeztessen rá. Ezért a testület úgy döntött, javásolja a központi szerveknek, nyilvánítsák munkaszüneti nappá március 15-ét. Lehet, hogy jövőre már az egész nép — nemcsak a diákság — tiszteleghet a ’48- asok emléke előtt? S lehet, hogy a kokárda is visszatér a kabátok hajtókájára? Reméljük. A Zrínyi Katonai Kiadó a napokban jelentette meg a „Sisak és cilinder” című sorozat első -két kötetét, ami a ’30-as, ’40-es évek Magyarországával foglalkozik. A borítót díszítő stilizált sisak és cilinder jelzi, hogy a köteteknek egykori katonák és politikusok a szereplői és szerzői. Ezek az írások történelmi értékükben azért is nagybecsű- ek, mert szerzőik az eseményekkel egy időben vetették papírra gondolataikat. A sorozat első kötete gróf Bethlen István egykori miniszterelnök emlékiratát tartalmazza. A rendkívül izgalmas dokumentumban a korszak talán legjelentősebb politikusa ad értékelést az uralkodó rendszerről. A közismerten angolszász orientációjú, s a közelgő véget már jól látó Bethlen elsősorban azokat a tényezőket vizsgálja, amelyek Magyarországot a német fasizmus mellé állították és belesodorták a világháborúba, amelynek kezdettől ellenzője volt. Náray Antal visszaemlékezése — a sorozat második könyve — „rejtőzködés” után került elő a passaui püsipök levéltárából. Náray Anita! a Legfelső Honvédelmi Tanács vezértitkára, majd a Rádió és az MTI elnöke volt. Tiszténél fogva Teleki Pál miniszterelnök közvetlen munkatársa és így számos fontos döntés szemtanúja volt. írásában beszámol a honvédség 1930- as évefcb&n megindított fejlesztéséről és a hadseregben •kialakuló politikai állapotokról. Mi a szenzáció Battonyán? Ez a napsütés már nem olyan, mint a tegnapi, vagy tegnapelőtti. Fénylőbb, mégis bágyadtabb, lágyabb. A gyermekek még élvezik a nap cirógatását a Battonyai SOS Gyermekfalu házai között. Egy kisfiú meg egy barna copfos kislány önfeledten gömbölyíti a homokgombócokat. — Ebédre készül ? — szólítom meg őket és a kislány úgy néz rám, mintha nem magyarul beszélnék. De azért rávágja: — A bácsi éhes? — kérdezi, de aztán ügyet sem vet rám. Kis kordéfélét húz egy fiatalember a gyümölcsüket hullató fák alatt. — Cefrének szedem, másra úgysem jó, sok a férges közte. Nem kérdezem, de úgy látom, amolyan mindenesféle itt a gyermekfaluban. A faluvezető irodájának ajtaján beszéd szűrődik ki, s egy magas fiatalember fogad az előtérben. — Galambos György vagyok, a faluvezető. Faggatom, van-e valamiféle érdekesség a faluban. Nem emlékeztetni akartam ezzel arra, hogy bizony nem minden vihar nélküli volt ennek a falunak a létrejötte, meg aztán a működése sem. — Van egy szenzációja — ha erre kíváncsi —, mégpedig, hogy semmi szenzáció sincs most körülöttünk. Hál’ istennek lecsillapodtak a kedélyek, elültek a viharok, úgy érzem, amióta itt vagyok — 1988. január eleje — sikerült valamiféle megértőbb együttműködési kapcsolatot kialakítani az ország gyermekvédő intézeteivel. Távol álljon tőlem, hogy valakit is kritizáljak, én már fátylat borítottam a múltra, nem akarom felbolygatni a kedélyeket, így nem mondok semmit az elődökre. Az azonban biztos, hogy elég sűrűn jártak nálunk az intézetek vezetői és úgy tűnik, most már szívesen hozzák ide védenceiket. Ennek köszönhető, hogy a 12 házból 11-ben már együtt élnek a családok. Házanként 4—8 gyerek van a nevelőanyával, és úgy érzem „összerázódtak”. Béke, csend honol a házak között. Van négy pótmamánk is, még kettőt szeretnénk felvenni, olyan 25—30 év közötti egyedülálló hölgyeket, akik életcélnak tekintenék a gyermekekkel való foglalkozást. Azt is jó jelnek tartom, hogy nagyszerű az együttműködésünk Batto- nyával. Nemcsak az állami vezetőket gondolom ezalatt, de magát a lakosságot, • a gazdasági egységek vezetőit. Hogy csak egy legutóbbi példát mondjak. Reggel minden háznál ott lapult a lépcsőnél 5-5 görögdinnye. Azt sem tudjuk, ki tette oda. De ugyanúgy dicsérhetném a békéscsabai Kiosz- szervezetet, amely nem nagy értékű, mégis nagyon kedves ajándékokkal lepi meg gyermekeinket. Szeretnénk kialakítani valamiféle olyan rendszert a patronálásban, hogy egy család egy patró- nus. Az lenne az igazi szerintünk, ha mindig ugyanazok járnának a kiválasztott családokhoz, gyerekekhez. Amint mondottam, 11 házban már élnek a családok, 74 gyerekünk van, közülük 54-en iskoláskorúak, a többiek pedig óvodások. Nem úgy süt a nap a battonyai gyermekfalura, mint néhány nappal ezelőtt. Akkor forrón tűzött a házakra, feketébbek voltak az árnyak. Most átszűrődnek a ritkuló gyümölcsű és levelű fákon, pasztellszínűbb lett a homok is a homokozóban és csend van a faluban. Nemcsak azért, mert a gyermekek iskolában vannak. Kép, szöveg: Béla Ottó Csend van a gyermekfaluban MOZI II szakasz Lehet, hogy néhány filmbarát rokonsaanvót elveszítem, de bevallom őszintén, inam szeretem a háborús filmeket. Sem a szocialista filmipar korábban tucatszám gyártott, sematikus figuráktól hemzsegő, szívfacsaró itermékeit, sem a nyugati monstre szuperprodukciókat, a hektószám naturálisán ömlő vérrel. Hogy mégis mi vonzott moziba, A szakasz című színes amerikai filmhez? A négy Oscar-díj, s az a hír, hogy ez az alkotás a vietnami háború igazi filmje. Valóban megrázó, valóban hátborzongató, és nem csak a kegyetlenkedések;, a szörnyű körülmények, a kígyók, ■rovarok között sárban, őserdőben vonszolódó emberek látványa miatt. Szomorú, de ezekhez lassanként a hétköznapok világkrónikása, a televízió híradója hozzéedz bennünket. Együtt döbbenetes az egész, napokig nem hogy nyugodtan aludni az emléke, mert ez valóban megtörténhetett. Hol1 a biztosíték, hogy bárhol <a világon nem ismétlődhet meg valamilyen kohóit, „szent cél” érdekében hasonló katasztrófa!? Az író, rendező, Oliver Stone műve önéilatrajzi ihletésű. Odahagyta a Yale egyetemet — mert megunta —,_ s maga is jelentkezett katonának Vietnamba, ahová elsősorban a szegény emberek gyerekeit vitték. Mielőtt Vietnamba ment volna, csak a moziból ismerte a háborút: „Nagy hatással volt rám — nyilatkozik Oliver Stone — Audié Murphy és John Wayne az Iwojima homokja című filmben. A háborút úgy ábrázolták, mint a legszörnyűbb emberi tapasztallak) t. Mint egy átmeneti rítust. Ha az ember túlélte a háborút, akkor már mindent túl tud élni. Mindenesetre ez volt a legfőbb oka annak, hogy elmentem. Fiatat voltam, meg akartam ismerni -a legrosszabbat is”. Hát megkapta. A szakasz katonáit a kant- hodizsai határ mentén a leg- szörnyűbb védelmi vonalaknál vetették be. Azt sem látjuk — csak tudjuk —, ki ellen harcolnak, a vietkom- gok arctalanul, lehajtott fejükön sisakkal jelennek meg a filmen. Annái keservesebb a polgári lakosok ellen elkövetett kegyetlenkedések sorozata, amelynek áldozatául esnek anyák és gyermekeik. A katonák többsége részvétlen; ellenséget, irtandó bústömeget lát csupán ezekben a másfajta emberekben. A szakaszon úrrá lesz a belső anarchia, a katonák tulajdonképpen önmaguk lelki háborúját is vívják;. A hatalomért való küzdelemben őrilődiik a két parancsnok: a gyllkológóp Barnes és a lelikiismierete morzsáit még megőrző Elias. Mindezeket az írót megszemélyesítő Christől tudjuk, aki leveleiben meséli el a történteket nagyanyjának. A fiatal szereplők valójában még gyerekek voltak, vagy nem is éltek a vietnami háború korában, Emberábrá- zolásuk mégis hátborzongar tóan hiteles. Intő példa A szakasz, háború eillllenes tiltakozás: ne ismerjük meg, ne éljünk át semmilyen háborút! A döbbenetes fiíllm hatását fokozza, hogy nem szinkronizált. Okosan döntöttek a magyar forgalmazók, hiszen a vietnámi háborúban harcoló amerikai katona még a nekünk vetített kópián sem szólalhat meg magyarul. Bede Zsóka Nagyanyáink knnyhájátál a kondiklubig A békéscsabai ifjúsági és úttörőház terveiből A korábbi célokat új eszközükkel, formákkal kívánják megvalósítani az 1988/89-es évadban a békéscsabai ifjúsági és úttöröházban. A különböző tevékenységi formák egyrészt a családoknak, a családokkal folynak, másrészt a ház törekszik még szorosabbra fonni kapcsolatait az általános iskolás és középiskolás közösségekkel, intézményekkel. A gyérekek számára teremtett sokfajta lehetőség közül az ifjúsági ház igazgatója, Ivanics Katalin elsősorban azokat emelte ki, amelyek töltekező jellegűek, s amely ismereteket otthon is hasznosíthatnak a fiatalok. így a kuktasulit — ez a hiányzó háztartási ismereteket pótolhatja —, a neme- zelő szakkört és a kötőklubot. De lesznek olyan programok is, amelyek a családi együttlétet, hasznos, szabadidő-eltöltést szolgálják. Szülő és gyermeke, nagymama és unoka együtt tevékenykedhet majd a „Nagyanyáink konyhája” klubban, ahol régi ételeket készítenek közösen. A felnőtteknek hirdetett szabás-varrás tanfolyamon igen praktikus és pénztárcaóvó ismereteket sajátíthatnak el a résztvevők. Most ugyanis az új gyermekruha készítése mellett azt is megtanulhatják, hogy a régieket hogyan lehet újjávarázsolni, „megújítani”. Emellett természetesen továbbra is működik majd kezdőknek és haladóknak a hagyományos szabás-varrás tanfolyam is. Az együtt - a család koncepciót szolgálja a havonta egy alkalommal megrendezendő játszóház, amelyen sokrétű alkotótevékenységet folytathat a gyerek szülei társaságában. Kéz a kézben címmel az évad során három alkalommal (november, február, április) egész családokat foglalkoztató programot is szerveznek, amelynek mindegyikére meghívják a Szomszédok című televíziósorozat néhány szereplőjét is. A közkedvelt Családi kirándulásokra idén is lehet jelentkezni. Újdonságnak számít a „Miénk a ház” akció, amelyet az iskolák, iskolai közösségek számára indítanak. A közösségek egyelőre egyeztetett időpontban „elfoglalhatják” az ifjúsági házat, ahol szakemberek segítenek ötleteiket, programjaikat megszervezni és lebonyolítani. Mindehhez persze jó kondíció kell, amelynek kialakításában novembertől a Kondiklub is segítőtársi ltesz. A kétszázezer forintos költséggel kialakítandó konditeremben fiatalok és felnőttek a fizimiska karbantartásához, a testépítéshez mindenféle „kínzóeszközt” megtalálhatnak majd. Ezek természetesen csak az újdonságok voltak. Nem szóltunk azokról a szakkörökről, klubokról, amelyek már korábban is működtek. Mint a nyelvtanfolyamok, a Go-kart szakkör, a bélyeg- gyűjtő kör, képzőművészeti körök. A lehetőség tehát adott. Csak élni kell vele ... (b. s. e)