Békés Megyei Népújság, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-19 / 198. szám

1988. augusztus 19., péntek

Pedagógus nyugdíjban

Hamarosan újra megszólal az iskolákban a csengőszó, ismét megtelnek a tantermek, folyosók, udvarok mosolygó, vakációról csivitelő gyerekekkel, fehér köpenyes, pihent arcú pedagógusokkal. Nincs is ebben semmi rendkívüli, legfeljebb azoknak a nevelőknek csalhat könnyet a szemébe, akik ezen a nyáron adják át véglég a stafétát a maguknál fiatalabbaknak. A körösla- dányi Keliger István is közéjük tartozik; 42 évi egy helyben eltöltött szolgálat után, két évvel megtoldva a szokásos nyugdíjkorhatárt, augusztus utolsó napjával kilép az aktív pedagógusok táborából.

— Hogy milyen érzés? — kérdezett vissza szomorúan, amikor körösladányi lakásában a napokban felkerestük. — Az igazság az, hogy még fel sem fogtam igazán, így aztán megfogalmazni sem tudom pontosan, mit is jelent ez most nekem . . .

Az arca azonban mindent elárult. 42 év utón most valami miást csinálni, mint eddig ... Persze elfoglaltság akadna bőven. Rendbe kellene hozni a melléképületet, a kertet, most végre lenne bőven ideje a családra is . . . Csakhogy valami mégis hiányozni fog. A csengőszó? A tornaruhás gyerekek? A dobbantó, a magasugróléc? A versenyekre való felkészítés? Talán mindegyik.

— Amikor 1947-ben, a szegedi tanítóképző elvégzése után hazakerültem La- dányba — emlékezett vissza —, már tudtam, itt akarom leélni az étetem. Szerettem az iskolát, a Sebes-Köröst, a szüléimét. Ügy éreztem, sose tudnék elmenni innen. Még akkor is itt maradtam, amikor a feleségem a gyerekek továbbtanulási lehetősége miatt beköltözött Békéscsabára. Lett volna ott is állásom, de nem vonzottak a városi körülmények. Akkor már elvégeztem a testnevelés szakot, és borzongva gondoltam rá, hogy nekem füstös, kipufogógázos ' lakótömbök között kelljen futtatnom a tanulókat ...

. Mint megtudtuk, Keliger István egész életében ügyelt arra, _ hogy mind ő,‘ mind a keze alatt felnövő ifjúság a lehető legegészségesebb életet élje.

— A sport nemcsak azért alkalmas a jó egészség megőrzésére, mert edzésben tartja a szervezer tét, hanem erősíti az ember akaratát, s ezáltal a jellemét is. Ez pedig fontos ahhoz, hogy ki-zárjuk a körülöttünk kísértő káros szenvedélyeket. Én például soha nem iszom, nem dohányzóm és nem éjszaká- i zom. Erre próbáltam nevelni -kis sportolóimat is . . . És hogy nem sikertelenül, ez számomra az élet legszebb igazolása ... Talán azért is, mert itt a községben sajnos elég sok negatív példa áll a gyerekek előtt. A kocsmázás. az italozás nem a legritkább jelenség. így aztán nagy öröm visszahallani, hogy ez vagy az a tanítványom kiemelkedett innen, s itt vagy ott komoly sportoló vagy edző vált belőle.

Minden pedagógus elfogult a saját szakjával, érdeklődésével, s ez alól Keliger tanár úr sem kivétel. Szerinte a testnevelés a legszebb tantárgy.

— Itt nincs szükség távolságtartásra, itt a gyerek és a pedagógus egyenrangú, mert ez csak így sportszerű — magyarázta egyre lelkesebben. — Vannak persze gyengébb képességűek itt is, mint más tárgyaknál, de a testnevelésben nem egymáshoz viszonyítjuk a gyerekeket, hanem önmagukhoz. Így sokkal több lehet az önbizalmuk, hiszen nem azt vártam tőlük, amit a legjobbaktól, még csak azt sem, amit a tanterv követel, hanem amivel önmagukhoz képest meg tudtak birkózni. A tehetséges gyerekeket viszont sohasem hanyagoltam. Ha úgy láttam, akár órákat is foglalkoztam velük, függetlenül attól, hogy már rég lejárt a munkaidőm.

S hogy á sporttal szinte „megfertőzte” Keliger István a környezetét, arról a feleségétől hallottunk:

— Sohasem .voltam túl nagy barátja a . mozgásnak — mesélte —, de a férjem olyan lelkesedéssel űzte másik kedvenc „sportágát”, a tűzoltóversenyzést, hogy magam is kedvet kaptam hozzá. lg:y a mai napig tagja vagyok a helyi női tűzoltócsapatnak ...

— Hogy önkéntes tűzoltóparancsnok vagyok, ez családi hagyomány — vette át a szót ismét a férj. — S ami ezen a területen a legszebb élményem, az a brnói, 1973-as nemzetközi verseny, amelyen mi képviseltük Magyarországot.

Bizony számos versenyt, kitüntetést és elismerést őriz emlékei között Keliger István. Mivel azonban a dicsekvés nem kenyere, csak a kívülállóktól tudtunk meg erről többet. Köztük azt, hogy a Művelődési Minisztérium ez év nyarán a „Tanulóifjúság, testi neveléséért” kitüntetést adományozta neki. Amikor erről kérdeztük, így szólt:

— Szeretek mindenért tettekkel . megküzdeni. S ha ezért élismerést kapok valahonnan', hát az belülről nagyon melegít, de beszélni nem szeretek róla . . .

Igen, ez végig érződött a beszélgetésünk során, hogy csak (!) a munkájáról szeret beszélni, a gyerekekről, a versenyekről, s egyáltalán a testnevelésről. Vajon nem gondolta meg, vajon nem szeretné még folytatni? — merült fel a kérdés.

— Bár egészségesnek érzem magam — mondta —, úgv gondolom, most már át kell adnom a fiataloknak a helyet. Hogy nyugdíj mellett másodállást vállaljak, * az anyagilag nem érné meg, hiszen ahogy számolgattam, 96 ezer forint körül lesz az évi nyugdíjam, s a mellékessel együtt olyan nagy lenne az adólevonás, ami már kevéssé ösztönöz ilyesfajta vállalásra. Akkor inkább a családdal töltöm az időt...

Keliger " István életében ezzel lezárult egy szakasz, s a szeptemberi csengőszó már nem hívja órakezdésre .. .

Magyar Mária

Ilyen is van

A tűrőképességemmel valami baj van, lehet, hogy a szakadatlan kánikula okozza, lehet, hogy a „közhangulatom” nem éppen szuper, az is lehet, hogy túlságosan sok bennem a kérdőjeles mondat és kevésre kapok választ.

Elmesélem, mi is történt. Jöttem valahonnan vonaton, hőguta volt, és délután hat óra. Nem láttam, hogy tőlem oldalt is várakoznak taxira, csak azt, hogy élelmes hazánkfiai a még mozgó autókba ülnek be, egymás után. Végre jött egy szabad, odalépek, hogy ajtót nyissak. Nos, aki eddig oldalt várt (és én nem is láttam), félretaszít, mondván: „hóha!” És beül. A' tűrőképességem itt mondta fel a szolgálatot, és „sok szép, szabad taxit” kívántam neki. Semmi többet. Utána igencsak dühös voltam. Magamra. Hogy miért kellett elviselnem azt a „hóhát”, hogy miért nem figyeltem jobban, és mi az ördögnek siettem úgy. Mi az, hogy 37 fok, árnyékban? Kibírtunk már többet is. Mi az, hogy nem a legjobb a „közhangulatom”? Volt már rosszabb is, és mégis felülkerekedett bennem a józan ész, a realitásérzék, a bizalom.

Igenbizony, a bizalom! Meg az olyanféle biztonságérzet, hogy tudom, mi lesz holnap, és azután. Legalább is sejtem. És ahhoz igazodok. Hogy az értékrend bennem és körülöttem nem bomlik fel, nem kiált segítségért, még akkor is, ha tudom, nem hallja meg senki.

Nehéz az élet, ha az ember belegondol. Mármint a problémákba, a gondjaiba. Ez a „gond” különben már a könyökünkön jön ki, ki kellene találni valami jobbat. Töltelékszó, elkenő szó. Mert ugyebár a „gond”, az olyan nem komoly dolog. A komoly dolgok a tragédiáknál kezdődnek. De- hát olyanok nincsenek, szoktuk mondani. Vagy csak ritkán. Aztán arra is rájön az ember, hogy nem is mindig a súlyos tragédiák okoznak bajt a közhagulatunkban”, hanem a megoldatlanságok, a következetlenségek, a „bürokratikus centralizmus” oktalan túlkapásai (persze, lehetnek-e okkal fémjelzett túlkapások?!), ahogyan a minap határozta meg találó szavakkal a televízióban küzdelme tárgyát a szegedi tanácselnök. Becsülöm érte, pompás meghatározás! Értelme azonban nem elsősorban annak van, ha nevén nevezünk valamit (tárgyat, jelenséget stb.), hanem annak, ha le is küzdjük azt. Ha van erőnk kiiktatni a negatív hatótényezők (micsoda flancos szöveg!) közül.

Szóval az értékrend. Például az, hogy most már ott tartunk, hogy elönti a bóvli, a giccs egész kultúránkat. Régebben odaírtuk ilyenkor, hogy „részben”, vagy azt, hogy ,a jelenség szintjén”, netán „nem jellemző” mértékben; még akkor is odaírtuk, ha az ember érezte: riadót kéne fújni! Hogy baj van, és egyre nagyobb. Hogy a „Szexbogyó”-féle ökörködésnek nincs helye a várszínházban; hogy menő művészeink ágybéli élete megírása egyenlő azzal, amit valaha uin- timpistáskodásnak” neveztek; hogy mindezt (a lapoknak szánt újságpapíron) könyvalakban kiadva újmódi tehetőség a meggazdagodásra, mert bomba üzlet. De — sajnos — ehhez a bomba üzlethez azok a tíz- és százezrek is kellenek, akik megveszik az ízléstelent, a blődlit, az agresszivitást okádó történeteket arról, hogy „gyilkos robotok” és „vámpírok éjszakája”.

Olvastam valahol, hogy Fekete Gyula kultúrszemétnek nevezte ezt a faj ta .^szakmunkát”, nem irodalmat. Mégis bővül a kör, az áradat lassan fékezhetetlen. A kultúrszemét elborít mindent, beözönlik a könyvesboltokba, a mozikba, már a televíziót is ostromolja, talán a rádió az, amely a

legjobban ellenáll. Csak szenzáció legyen, a többi mindegy — mesélte a minap éppen a rádióban a harmincas évek egyik jónevű bulvárriportere — mégsem tudott meggyőzni arról, hogy igaza van. A halász a Tiszáról pedig azt, hogy 15 éve még otthagyhatta a hálóját a ladikban, a kutya sem vitte el. Most azonban simán meglopták, az éjszaka leple alatt szedték fel a 30 ezret érő hálót, és megléptek vele. „Már egy flakont sem lehet a parton hagyni, mert ellopják.” Miféle erkölcsi nihil nyújtogatja csápjait felénk? Miféle értékrendbomlás ez is, a morál tekintetében? Hogy van az, ha egy biciklit elvisznek, az már nem is bűneset! Emlékeznek a középkori csirkelopás megtorlására? A tolvaj nem emlékszik. Sose hallotta. És ha hallotta, miért ne tenné, ha teheti...

Igen, nehéz az élet, ha az ember belegondol. Mi magunk is tettünk magunk ellen olyan dolgokat, amelyeket most (legalább) szégyelni illő volna. Kolléganőm megírta, hogy félelmetes érzés volt látni; hömpölyög a tömeg Búd Spencer ökleit bámulni, csattanó pofonokat nézni és röhögni azon, amin sírni kellene. Én sem mondom, hogy csak Shakespeare, vagy csak Petőfi Sándor. De ha a szemét egyszer nekiindul, ha a bóvlival milliomos tehetek, ha beavatom a tisztelt olvasót abba, hogy mikór, hol és kivel, sőt: hogyan, mert (állítólag) ez kell neki, akkor legalább piruljak el, otthon, amikor a tükörbe nézek.

A mindent elöntő áradás ellen gátakat emelnek. Riadóban él az egész ország, hogy legyőzze a fenyegető veszélyt. A kultúrszemét szétáradása ellen ki fúj riadót? Még pénzbe sem kerül, csak elszántságba. Meg meggyőződésbe, akaratba, hogy .a „megálljt!” ki kell mondani és vállalni ni kell.

És mit kellene tenni? .. .

Sass Ervin

Hétvége Sarkadon

A közművelődésért, a kultúráért felelősök már jó ideje „nehéz helyzetben” vannak; az okok közismertek. Hasonlóan nehéz az újságíró helyzete, ha nyáron, a nyaralás, a szabadságok főszezonjában akar a művelődési há-r zak programjáról érdeklődni. Az okok ebben az esetben is nyilvánvalóak: vagy üres a ház, vagy ha nem, akkor a -felújítás és a takarítás zajlik, vagy az ősztől induló eseményeket, műsorokat készítik elő. Akármelyik dolog-- rót van is szó, a részünkről jelentkező érdeklődésről bizony sok minden elmondható, csak éppen az nem, hogy jókor érkezik . . .

Némiképp enyhít a már-már kritikus helyzeten ez a mostani hétvége. Ahogyan országszerte, így megyénkben is augusztus húszadika, az alkotmány és az új kenyér napjának méltó megünneplésére készülnek a legtöbb településen. Sarkadon a Bartók Béla Művelődési Központ előtt tartják a megemlékezést, amelyet a Hazafias Népfront és a pártbizottság közösen szervez, és amelynek a községi művelődési ház ad otthont.

Rácz Irén és Gyebnár Ágnes elmondta, hogy Sarkadon augusztus húszadikán', szombaton délután négy órakor kenyérszegéssel kezdődik a megemlékezés. Jakó István tanácselnök mond ünnepi beszédet, majd felvágja a nem- zetiszínű szalaggal átkötött cipót. A helyi péküzemben a cipóhoz hasonló formájú zsemléket sütnek, ezeket úttörők, KISZ-esek, fiatalok osztják majd kis kosarakból a résztvevőknek. ,

A sarkadi pávakör körülbelül tízperces műsorral szórakoztatja a közönséget, aratóénekeket énekelnek, a művelődési ház színjátszói Vass Gábor vezetésével Varga Julcsa esetét adják elő. Békéscsabáról a Rábai népi együttest várják Sarkadra, a művelődési ház erkélyén pedig a Vésztőről kölcsönzött fafaragó- és festménykiállítást nézhetik meg az érdeklődők. Lesz tombola, finom hidegtálakat és süteményeket kóstolhatnak meg az ínyencek. Divatbemutató ad ötleteket a lányoknak, asszonyoknak, s a Kalipszó együttes szabadtéri koncertje éjfélig tart. Az ünnepi megemlékezést tehát vidám játékok, mulatságok váltják fel, ahol biztos mindenki talál magának kedvére valót, vagy ha mégsem!, akkor kilátogathat a községi sportpályára, ahol a kora délutáni óráktól egészen estig lovasbemutató szórakoztatja az érdeklődőVázlatok, tanulmányok a román irodalomról

Ilyen nyári melegben nem valószínű, hogy az emberek, ha éppen olvasnivaló kedvük támad, valamilyen tanulmány mellett döntenének, bár az igazat megvallva, néha izgalmasabb egy-egy ilyen írás minden másnál. A Gondolat Könyvkiadó gondozásában megjelent Zirkuli Péter kötete azonban ebben a nagy melegben éppen ilyen olvasmány volt. Pontosabban fogalmazva nem is volt, hanem első olvasás után is többször előveszem, mert érdekel amit leír, érzem, hogy körülöttem mennyire az ismeretanyag hiányából fakad nem egyszer bizonyos kimondások labilitása. Fontosnak tartom, amit elmond Zirkuli, mert közép-európainak érzem én is magam, és éppen ebből az aspektusból fontos, hogy minél több ismeretem legyen ne csupán magamról (bár szomorú, hogy gyakorta magunkról is mily kevés az ismeret), hanem környezetemről is. Másrészt azért is veszem szívesen a kezembe ezt a könyvet, mert tetszik a hangneme, a könnyed csevegés, amely azonban csak látszólag könnyed, mert állandó odafigyelést igényel, mert tele van kitérőkkel, ■ olyan mozzanatok említésével, amit talán máshol is el tudna mondani, de ő ott és éppen akkor akarja elmondani, ezt ő fontosnak tartja, s ezért én is fontosnak ítélem meg.

Persze más szempontból is figyelemre méltó kiadványról van szó. Az utóbbi hetekben ifés hónapokban igen sok szó eseik a magyar—román és a román—magyar kapcsolatokról, őszintén szólva gyakorta töprengek azon, hogy mi magyarok, akik itt élünk ebbben a közép-európai térségben, mennyire vagyunk érzékenyek vagy érzéketlenek e térségben élő szomszéd népek kultúrájára, irodalmára, művészi alkotásaira, építészetére, hagyományaira, nemzeti nagyjaira. Sajnos, gondolkodásunk és iskolai tanításunk koncepciója sem sugallja kellően ezt az elvárást. A mindennapok sodrában hihetetlen tájékozatlansággal lehet találkozni e téren. Persze e gondolkodási folyamat a térség egészét kellene áthassa. .De mégis az elindult folyamatban, mert látni ilyen erős szándékot is, az lesz a bölcs.

aki a másik megismerésében többet tesz, aki több értéket mutat fel.

Zirkuli Péter könyve, a Találkozások alcímében meghatározza a tematikát is; vázlatok, tanulmányok a román irodalomról. Irodalomtörténeti és irodalomelméleti kérdéseket felvető írásokból áll a kötet, amely tele van művelődéstörténeti és kultúrtörténeti kitekintéssel, de azért is fontos ez a könyv, mert az utóbbi időben nem jelent meg ilyen jellegű kiadvány a magyar könyvpiacon. Egyébként a kötet végén található gazdag bibliográfia jó áttékintést ad, de ugyanakkor az is kiderül, hogy bizony kevés az ilyen jellegű munka, s ma mór csak nagyobb könyvtárakban lehet- elérni egy-egy ilyen hazai kiadványt.

Kiről és miről esik szó a kötetben? Betekintést kap az olvasó a felvilágosodás korába, a román népiesség kezdeteire, szó esik Ion Budai- Deleanu komikus-szatirikus hőseposzának néhány kérdéséről a Cigányiászról, Emi- nescu lírájáról és Anton Pannról, valamint Alexand- ru Macedonski, Jebeleanu és Nichita Stanescu munkásságáról. Ízelítőnek három szub- jektíve választott mozzanatra térnék ki. Az első a román felvilágosodás korának egyik legnagyobb hatású alkotója Ion Budai-Deleanu, akiről szép tanulmányt, írt Zirkuli a Cigányiász néhány kérdéskörének vizsgálata kapcsán.

Még olvasmánynak is igen érdekes Az erdélyi románság a felvilágosodás korában című tanulmány, amelyben a különféle nyelvészeti kérdések felvetése mellett érdekes módon tálalja a dák— római—román folytonosság elméletének történetiségét, és annak sok-sok magyar vonatkozását is.

A harmadik mozzanat a kötet előszava. Okos tanulságokat, európai magatartás- elvárásokat megfogalmazó írás. Néhány kiaragadott idézet arra, hogy érdemes erre is odafigyelni, „bármi bármely nyelven elmondható, egy emberi élet akármilyen nyelven átélhető és kifejezhető ... A világ dolgai nincsenek anyanyelvembe zárva, hanem merőben másként is megragadható . .

Fülöp Béla

„Szeretek mindenért tettekkel megküzdeni”

Fotó: Gál Edit