Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-07 / 161. szám
1988. július 7.. csütörtök „...szépen beszéli a szlovák nyelvet!” Elfogult beszámoló egy klubestről Egy foto a gazdag archívumból: <toll)fosztóka a klubban (Archív amatőr felvétel) Átfogja a vállam, s fülembe mond valamit. Felnézek; tudom, hogy szlovákul mondta, értem is a lényegét, hiszen itt, Békéscsabán születtem, hazánk azon városában. ahol e nemzetiségünk aránya a legnagyobb, de magyarul csak rákérdezek; nem szeretném, ha félreértenénk egymást. Anyámkorú néni mosolyog vissza rám. „A, gondoltam én már azt. kedves, de itt most mégis ..." — mondja, aztán nyugdíjas korú hölgy asztaltársaimmal szinte kórusban ismétlik el magyar nyelven a bővített mondatot. Ók szabadkoznak, én pedig egy pillanatra kellemetlenül érzem magamat. Először és utoljára ezen a szép és emlékezetes estén. Nem különösebben rendhagyó. megannyi más klub is megteszi ezt így évad végén. Záróvacsora egy étteremben; előtte a közösség vezetője beszedi a részvételi díjat, ha távol van a helyszín, a busz időben előáll, aztán éjfél felé újra, csak éppen a hazaszállítás miatt. Hogy mégis erre emlékezem, annak szavakba nehezen foglalható oka van. Szívtitkokat — még ha homlokra tűzhetőek is — nehezen, s ha igen, akkor is bátortalanul mond el az ember. Békéscsaba és a Kamuti Béke Téesz csárdája között fordult kétszer is az Ikarusz (ógott-mógott is a buszvezető: „Tiltja a rendelet, hogy hatvannál többet vigyek!”), hiszen a megyeszékhelyi szlovák klub évadzáró vacsorájára százhúszan fizették be a részvételi díjat. Végül is nem volt probléma a volános rendszabályok megszegéséből, hiszen öttel kevesebben jöttek el. Tele lett a csárda különterme, pillanatok alatt asztalra került a vacsora. Még előtte — természetesen anyanyelven — hangzott el az ilyen alkalmakkor elengedhetetlen értékelő beszéd. „Hogy ez a kislány milyen szépen beszéli a szlovák nyelvet!" — csapta össze kezét asztalszomszédom, akit illetlenség bármi más néven, mint Mazánká-nak szólítani. Nem kell sokat kérdezni, s máris mondja: „Hát, vagy négyen is vagyunk Máriák a klubban. Itt ragadt rám a név, merthogy Mazánné vagyok. Szlovákul meg így is lehet mondani!” — és mosolyog, majd folytatja a közeli hónapokban történtmegesett, persze csattanókkal végződő történeteket. A „kislány”, vagyis a klub vezetője, a klubot fenntartó Békés Megyei Művelődési Központ munkatársa. Hunyó Éva közben mikrofonba mondja az összefoglalót. Kicsit szájtátivá lesz a népes asztaltársaság, hiszen nemcsak „szépen beszéli a nyelvet”, hanem mondandójába érzékkel szövi bele a kedves sztorik emlékeit is, s mi több: ékíti őszinte véleményével is. Tizenöt éves a klub! Januárban csendben s családias körben ülték meg az évfordulót. A jubileumra talán az volt a legnagyobb ajándék, hogy akkorra már igazán belakták a Békési úti nemzetiségi klubházat, s hogy a pozsonyi egyetemen végzett, pályáját velük kezdő „kislány”-! is megszerethették. Rövid á* beszéd, de benne mindenről szó esik, ami jellemezte ennek az évnek a történéseit. Kirándulások Orosházára, Gyulára, Hajdúszoboszlóra, Cserkeszőlő- re, majd Pécs—Harkánvfür- dőre és környékére. Vendégség a „szomszédoknál’: közös est a telekgerendási és a mezőberényi szlovák kluobal. No és a többi esten (a hét három napján van „hivatalos” klubfoglalkozás. ami azt is jelenti, hogy a többi napon is többen-keve- sebben be-benéznek a klubházba!) az előadások sorozata egészségvédelemről és építészetről, kertészetről és idegen tájakról. Meg aztán kapcsolat a nemzetiségi szövetséggel, amelynek egyik — ha nem is a legnagyobb — szelete az a sorozat, amelyben a szlovák irodalom jeles 'képviselőivel találkozhattak. Részben a hazánkban élő alkotókkal, részben a csehszlovákiaiakkal. És a kapcsolatok, patronálások: a gyermek díszítőművész szakkörrel, a vendéglátóipari szakmunkásképzővel, a Jókai utcai általános iskola és gimnáziummal az együltlé- tek emléke. De a gazdagságot sugárzó beszámolóban szó esett a klub pávaköréről is, amely kétévi kemény munkával a megyei minősí- tőversenven ezüstdiplomát nyerhetett, így jogot az országoson való indulásra ... A vacsora akkor igazi, ha tánc követi. A pódiumon dolgozó zenészeknek bizony az átlagosnál több és kényszerű pihenő jut: ősi szlovák dalokba kezdenek a klubtagok, a strófát átveszik a többiek, majd táncra is kelnek: méltóságos pompával, az illő kimértséggel hajlik-moz- dul a test, a láb. követve az ének folyamát... „Tudja, csak az a baj, hogy a százhetven beiratkozott tagból a legtöbben idősek vagyunk. Egy kezemen meg tudom számolni, menynyi a fiatal!” — keseredik bele egy idős néni, majd egy középkorú hölgy még hozzáteszi: „Nyelvelhagyásnak mondják ezt manapság, ugye, ön is hallott már róla? De hát mit tehetünk? Szerintem csak egyet: nem hagyjuk magunkat! Van ennek a klubnak még vonzereje tartalékban is!” — s csábosán villan a szeme. lassan éjfélt mutatnak az órák, amikor az első buszjárat visszaindul Békéscsabára... Nemesi I.ászló Ebéd papírzacskóból Volt és van azoknak a bizonyos kágéesté-piacoknak a látványában valami szomorú: külországiak — magyarok és nem magyarok —, árulgatják otthonról hozott mindenféléjüket, hogy ezután az így szerzett forinton olyan mindenféléket vásárolhassanak, amelyek otthon nem vagy megfizethetetlenül drágán kaphatók. Üzlet? Szükség? A nemzetközi hiánygazdálkodás valamiféle spontán kiegyenlítödésformája? Vagy mindez együttesen? Lehetséges. Álldogálnak az eladók az aluljárókban, a piacok szélén, a forgalmasabb útvonalak mellékutcáiban, kínálják áruikat, mi meg turkálunk azok között, válogatunk és lehetőleg áron alul akarunk a cuccokhoz hozzájutni, gondolván: a megszorult ember könnyen enged . .. És amióta világútlevelünk van, mi, magyarok is megjelentünk ilyen eladói-vevői pozícióban — Bécsben, a Mariahilferstrassén és ennek is van némely szomorú látványossága: az itthon oly büszke, önérzetes és rátarti magyar ott vásári kucséberként mutogatja-kínálja eladásra a bécsi polgároknak a kivitt kurrenciát: szalámit, szovjet pezsgőt, barackpálinkát, palackos tokajit, szegedi vagy tkalocsai paprikát, de még frissnek mondott háztáji tojást is ... És a bécsiek turkálnak, válogatnak és nem alkusznak, hanem flegmán bemondják a hazaihoz képest igencsak hitvány vételárat és — meg is kapják érte a fináncnemlátta szajrét. A magyar pedig ■—pár száz vagy ezer schillinggel a zsebében — elindul, hogy megvásárolja akár a fél Bécset vagy a Szent István dóm toronyóráját láncostul, avagy videót, hifit, televíziót és Isten tudja, mit még. Jár üzletről üzletre (csak mintegy hatvan „magyarnyelvű" bolt van az osztrák fővárosban), megértésre, együttérzésre, magyarságra, szívre-lélekre apellálva alkuszik, alázatoskodik, hogy olcsó cuccokhoz juthasson, amelyet majd itthon győzedelmes fölénnyel és nagyvonalúsággal mutogat az ámuldozó szomszédoknak, vagy némely nyereséggel továbbad, hogy legalább az útiköltség megtérüljön . . . Isten bizony, van olyan bécsi üzlet, amelynek tulajdonosa legszívesebben lehúzná a redőnyt, ha magyar „bevásárló turistabusz" áll meg a közelében. A linden- gassei Szivárvány Áruház tulajdonosnöje mondta ott- jártamkor: „Kérem, volt nálam olyan budapesti vevő. aki kifejezetten olyan árukat kért tőlem, gondolom vi- szonteladásra, amelyeknek sem a márkája, sem a minősége nem érdekelte, csak az, hogy mutatós és olcsó legyen. Képtelen volt megérteni, hogy a Szivárvány Áruházban nem foglalkozom bóvlikkal és nálam nincsenek olyan értelemben »olcsó« dolgok. Nem értette, hogy az üzleti tisztesség a bécsi kereskedővilágban is, mint mindenütt, egyben üzleti tőke. Azután ugyanezt az embert — gondolom, a feleségével együtt — megláttam véletlenül, amint egy magyar rendszámú, nem éppen új Mer- cedesben papírzacskóból ebédelt, talán sajnálta pénzét egy éttermi ebédre ...” Mit gondolhat a bécsi polgár a Máriahilferen nyüzsgő ilyen magyarokról? Talán olyasfélét, mint mi a hazai kágéesté-piacosokról: „Szegények ...” Dér Ferenc Nem nagyon hiszek a hó- kusz-pókuszos dolgokban — mondta Pete István, aki a békéscsabai Vasutas Művelődési Ház által vásárolt nyelvoktató „csodagép” segítségével már két kurzuson keresztül oktatott angol nyelvet. Majd tapasztalatairól beszámolva így folytatta: — Amikor először hallottam erről a gépről, azt gondoltam, megint valami sci- firől van szó. Aztán most, hogy már két tíznapos tanfolyamot tudok magam mögött, bátran merem állítani, hogy egy kurzus felér egy egyéves, hagyományos — mondjuk heti kétórás — nyelvtanfolyammal. Főleg a haladó csoporttal értünk el rendkívüli eredményeket. Ezek a tanulók már korábban tanultak angolt, és ez elegendő alapnak bizonyult a jelentős előrehaladáshoz. Naponta három órát foglalkoztunk a nyelvvel. Az első órában fülhallgató segítségével meghallgattuk az anyagot, ezzel párhuzamosan lehetett nézni a tankönyvből a szöveget, vagy akár jegyzetelhettek is a hallgatók A második óra az úgynevezett relaxálás volt, amely tulajdonképpen a tananyag memorizálását segítette. Végül, az utolsó óra társalgással telt, amikor közösen és hangosan feldolgoztuk az egyébként már többször is hallott szöveget. Meglepő módon mindenki jól emlékezett rá, még akkor is, ha elszundikált a nyugalmi állapotot előidéző kazetta hallgatása közben. Az a véleményem, nem volt érdemtelen időtöltés az a harminc óra, amelyet tíz nap alatt kaptak az ide beiratkozok. Persze, egy biztosabb nyelvtudáshoz legalább négy kurzuson kellene résztvenniük. Igaz, ez már húszezer forint lenne... Dr. Fábián Ágnes, a megyei tanács főelőadója is tanítványa volt Pete Istvánnak. Tőle arról érdeklődtünk, megérte-e a pénzt és időt ez a rendkívül intenzív nyelvtanfolyam? — Örülök, hogy megkerestek a kérdéssel — kezdte —, mert nagyon kedvezőek a tapasztalataim. Nos, ha úgy számolok, hogy ez a tíz nap felér a hagyományos egyéves tanfolyamokkal, akkor megérte az ötezer forintot, hiszen egy év alatt is körülbelül ennyit adtam volna ki. A tíz nap pedig — különösen az olyan elfoglalt emberek számára mint én — rendkívül kedvező. Magam sem hittem volna, hogy ennyire ömlik majd belőlem a szó. hiszen csak általános iskolában tanultam előtte angolt, annak pedig már húsz éve... A szavakkal együtt azonnal megjelenik előttem a magyar jelentés, sőt az íráskép is. Ügy érzem, valahogy másként csapódik le bennem az itt megszerzett tudá6, mint a hagyományos formában tanultaké. Igaz, én egyelőre nem akarom folytatni, mert úgy érzem, ez körülbelül elég lesz ahhoz a japán úthoz, amiért tulajdonképpen beiratkoztam ... De augusztusban, ha ismét összejövünk egy utótalálkozóra, kíváncsi leszek, mennyi marad meg ebből a tíz napból. . . A kérdés: „csoda-e a csodagép"? — még nyitott. Mindenesetre a jelek arra mutatnak, a nyelvoktatás útjai ma még beláthatatla- nok... M. M. HANGSZÓRÓ Mégis, ki a vesztes? Az elmúlt hét péntekén, a Kossuth rádióban sugárzott riportnak mór a címe is sejtette, hogy sok ellentmondást takaró témáról lesz szó. Hollauer Tibor riporter Vesztes pályadíjnyertesek című riportjában az'akadémiai bizottságok, és ezen belül az MTA Debreceni Akadémiai Bizottságának vállalt feladatát és gyakorlatát szembesítette. Meglehetősen agresszívnek tűnő kérdései megkérdőjelezték az akadémiai bizottságok által életre hívott pályázati rendszer hasznosságát. A beszélgetés során kiderült; az országban öt helyen működnek ezek a bizottságok, s csak a debreceni szak- bizottságok az elmúlt esztendőben 14(1 témában hirdettek pályázatot. Dr. Szabó Gábor, a DAB alelnöke szerint ez jó eszköz céljaik megvalósításához. A cél pedig nem más. mint felfedezni, támogatni a kutatásra hajlandó és alkalmas tehetségeket, akiknek pályamunkái a gyakorlatban felmerülő problémák tudományos megoldását szolgálják. Csakhogy.. . Hollauer szerint ennek a feladatnak a kutatóintézetek sem tudnak világszínvonalon megfelelni, nemhogy azok az emberek, akik egyéb munkájuk mellett. pályázati úton folytatnak csak kutatómunkát. Ehhez sem a környezetük, sem a lehetőségeik nem megfelelőek. De jogosan vetette fel a riporter azt is. hogy szinte nevetségessé teszi ezeket a pályázatokat a díjazásra fordítható összeg, ami az országban évente mindössze 100 ezer forint. A beérkezett pályamunkák kétharmada pedig díjazott. El lehet akkor képzelni, hogy a nem kevés szellemi energiát, időt igénylő kutatómunka elismertsége milyen mértékű lehet . . . A szorongatott riportalany azonban nem adta meg magát. Hitt a szakbizottságok munkájában, a pályázati rendszerben, és sorolta is azokat a munkákat, amelyeket például egy-egy vállalattal közösen hirdettek meg. (Bár ez a kevesebb.) Az egyik ilyep pályázó az olajiparban hasznosítható eljárást dolgozott ki, pályamunkáját maga küldte szét 10-12 példányban az olajipar szakembereinek, akik ezt hasznosíthatják is a gyakorlatban. S nem fogják elhinni, hogy az esetleg milliókat hozó munkáért mennyit kapott az alkotó. Tízezer forintot! Nos, ez is komolytalanná teheti az egész pályázati rendszert. Ám az is szempont, amit egy fiatalember mondott, ö a szakdolgozatát adta be pályázatként. így egy rókáról két bőrt húzhatott le. De sebaj, mondta ki könnyedén a dolog lényegét az ifjú, az a fontos, hogy „engem ezentúl úgy kezelnek, mint egy akadémiai pályadíjnyertest”. Hm, nem is rossz ez a praktikus gondolkodás- mód! A magabiztos fiatal szakember bizonyára nem olvasta azt a sikeresként elkönyvelt pályamunkát, amely a debreceni tudós középiskolai matematikatanárokról készült. A gyakorlatban hasznosított munka — hasznosított., hiszen iskolák vették fel a könyvben ..felfedezett” személyiségek nevét — mindössze ötszáz példányban jelent meg, s a fődíj értéke 6 ezer forint volt. A huszonötperces riport mélyen elgondolkoztatott. S a riporter eleinte nem túl szimpatikus, erőszakosnak tűnő kérdései is elfogadhatókká váltak a válaszok ismeretében. Még akkor is, ha a summázat valahogy így szólt erről a pályázati formáról: az egész népgazdaságot érintő, súlyos problémák megoldásában ezek a pályázatok keveset nyomnak a latban. De mégis fontosak. Valóban azok. S ha nem is a pályázatok, de az akadémiai bizottságok által felfedezett és kiaknázott tehetségek többletmunkára ösztönzése igazolja a bizottságok szükségességét. Persze, az sem ártana, ha nem apróznák el a csekélyke pályázati összeget, hanem kevesebbet hirdetnének. de értékében, hasznosíthatóságában fajsúlyosabb témákban. Mert pihenni kell(ene) Nem meglepő így. a nyaralások kezdetén, hogy több rádióműsor is foglalkozik az üdüléssel. Az egyik hétfőn hangzott el, s mi tagadás, a műsor fél órája alatt a sárga irigység evett. Az Amiről a világ vitatkozik című műI sorban ugyanis Szécsi Éva vezetésével a varsói, prágai, párizsi és bonni rádiótudósítók szóltak a vendéglátó ország nyaralási szokásairól. Ezek lényege: a nyugati országokban „halálkomolyan" veszik a pihenést, az egy hónap szabadságot valóban aktív pihenéssel töltik az emberek, tudatosan regenerálva szervezetüket. A lehetőségeket. a pihenési szokásokat hallgatva az fogalmazóI dott meg bennem, amit a végén Szécsi Éva is kimondott: „Nem ingereljük-e ezzel a műsorral az otthoni hallgatókat? Akiknél az anyagi gondok háttérbe szorítják a pihenés utáni vágyat?” De, ingereltek. Ám mégis jó volt hallgatni. Mert kétségtelenül igaz: oktalanul kizsaroljuk magunkat. A pihenőidőt is munkára használjuk. Még azok is. akik esetleg megengedhetik maguknak a mindenévi nyaralást. Mert az olcsó ötleteket sem ismerjük. Meg valahogy az életösztönünkkel is baj van . .. II medgyesegyházi csillagvizsgáló A medgyesegyházi művelődési ház- tetején kupola díszeleg. Valamikéi- a helyi vasipari szövetkezet készítette. hogy a régi, nagyméretű csillagvizsgáló távcsőnek méltó helye legyen. Az utóbbi esztendőkben aztán jelentős változások történtek. A kupola beázott, s a régi távcső sem elégítette ki az azóta hatványozottan fejlődő „tudományos" igényeket. Mert volt és van igény Medgyesegyházán a csillagászati tudományok iránt. Igaz, az idei tanévben, Gál Lászlónak, a szakkör korábbi vezetőjének elfoglaltsága miatt nem indították be a népszerű foglalkozásokat, de nem is mondtak le arról. Ahogy Farkas Gyula, a művelődési ház előadója mondta, újabb évet nem akarnak elszalasztani csillagászati szakkör nélkül. Már csak azért sem, mert a tanács által vásárolt új. japán hordozható távcső sokkal korszerűbb. és sokkal inkább segítené a szakköri tagok munkáját. Persze a csillagos ég távcsővel való kémlelése nemcsak a tagság kizárólagos joga. Októberben, a csillagászati héten bárki eljöhet ide, hogy belepillantson az egyébként negyvenháromezer forintos távcsőbe . . . Csoda-e a „csodagép”?
