Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-25 / 151. szám
1988. június 25., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A helyi kultúra mecénásai Az utóbbi években újra polgárjogot nyert a lokálpatriotizmus, valamelyest erősödött a településhez, térséghez, régióhoz való kötődés. Ma már inkább büszkén, mint szégyenkezve mondhatjuk azt, hogy Debreceniből származunk, hogy Kecskeméten lakunk, hogy dunántúliak, pestimreiek vagyunk. Ez az attitűd, magatartás kulturális szempontból nagyon fontos, hiszen a kultúra elsősorban a helyi, konkrét — nem pedig ideoló- gikus, szimbolikus, elvont — közösségekhez kötődik, a helyi kultúra az, amely a folytonosságot, a fejlődés szervességét biztosítja. Csakis a helyi közösségeken keresztül lehet kapcsolódni a tágabb világhoz: néphez, nemzethez, Európához. Ez a kijelentés ma már közhelynek hangzik, de ne felejtsük el, hogy nem is olyan régen a helyi kultúra ápolása elmaradottságnak, provinciális tényezőnek számított. A helyi kultúrát képviselő intézmények jószerével a központi irányítás telephelyei, a központi akarat végrehajtásának eszközei voltak. A központ által vezérelt kulturális mechanizmus természetszerűleg a finanszírozási módokban is éreztette hatását: a támogatások megállapításánál sohasem az adott térség életképességét, saját akaratát, tradícióit, hanem a helyi kultúra szempontjából másodlagos, har- madlagos tényezőket (településnagyság, iparosítási szint, népgazdasági fontosság stb.) vették alapul. A lokális kultúra jelentőségét a másik oldalról, a település, a helyi társadalom oldaláról is megfogalmazhatjuk. Elegendő arra a közhelyszerű igazságra utalnunk, hogy nincs helyi társadalom helyi nyilvánosság nélkül, amelynek viszont egyik legfontosabb hordozója a kulturális nyilvánosság. A helyi azonosságtudat, a lokálpatriotizmus kifejlődésében szántén nélkülözhetetlen a helyi kultúra, sőt arra is nem egy példát találhatunk, amikor a gazdasági fellendülés éltetője volt a jól megválasztott helyi kultúrpolitika. Például a fesztivál- városok esetében. A lokaliitás jelentőségének újrafelfedezése, a helyi társadalom intézményeinek „re- habilitása” sarkalatos pontja a meghirdetett demokratizálási programoknak. E sajátos „második polgárosodás”, a helyi politikai és kulturális nyilvánosság fórumainak újrateremtése jelentheti azt a sokat hiányolt érdekeltségi többletet, ami nélkül semmilyen modernizálási, demokratizálási törekvés nem járhat sikerrel. Helyi kultúra nincs helyi mecénások nélkül. Mecénás, tehát valamely kulturális intézmény vagy tevékenység támogatója mindenütt a világon a három jövedelemtulajdonos lehet: az állam és annak központi és helyi szervei, a lakosság és a gazdálkodó szervezetek, valamint a vállalatok, szövetkezetek és egyéb gazdasági társulások. Kevésbé ismert tény, hogy a legnagyobb, legerősebb mecénás a lakosság, mivel a kulturális kiadások 70 százalékát vásárlásai, hozzájárulásai, adományai révén ő fedezi. Természetesen az állami „részesedést” is, hiszen a költségvetésbe kerülő és kulturális célra használható pénzösszegeket — adók és alacsonyabb bérek formájában — az állam már korábban elvonta tőlük. Ezért demagóg minden olyan kijelentés, amely szerint az állam minden egyes színházjeggyel, mozijeggyel, belépti díjjal 50-100 forintot csúsztat a látogatók zsebébe. További problémát jelent, hogy a művelődési intézmények a központi támogatások csökkenéséből keletkező hiányt növekvő összegű belépőjegyek, szolgáltatások, stb. formájában egyre inkább a lakosságra hárítják. Ily módon az emberek kétszer fizetik meg ugyanazt a műsort, programot. A művelődési intézményeket fenntartó tanácsok lehes- tőségei is korlátozottak. Az elmúlt négy évtizedben a helyi tanácsok sohasem voltak olyan helyzetben, hogy számottevő befolyásuk lett volna bevételeik alakulására, szabad kezet kaphattak volna kiadásaikkal kapcsolatos döntésekben. Anyagi helyzetük mindig erősebben függött a központi és megyei újraelosztási döntésektől, mint saját gazlálkodási erőfeszítéseik eredményétől. A helyi ikultúrafinanszírozás jelenlegi rendszerében a bevett, mindenütt egyformán jelentkező feladatok ellátásához (az óvodák, iskolák, művelődési házak, könyvtárak működtetéséhez) a központi támogatásokkal összhangban még csak-csak sikerül előteremteni a szükséges összegek minimumát, de ellenállásba ütközik minden, ami nem szokványos, nem rutinszerű. Márpedig a kultúra éppen ezektől az egyszeri, a helybeli körülményekből fakadó kezdeményezésektől válhat valóban helyivé. Igen fontos lenne, hogy a települések gazdálkodása megszabaduljon a jelenlegi kötöttségektől, a forrásképződés automatikusab- bá, a rendelkezésre álló ösz- szegek felhasználása szabadabbá váljon, de ezeket a feltételeket is a helyi társadalom ellenőrzése alatt álló, annak érdekeit szolgáló vezetés tudná igazán kihasználni, a helyi kultúra javára fordítani. A gazdálkodó szervezetek mecénási szerepe szerte a világon igen jelentős, arányaiban messze meghaladja a magyarországi gyakorlatot. Pedig ha valahol, akkor nálunk ugyancsak szükség lenne a vállalati mecenatúrára, mert a költségvetésből származó támogatás nem bővíthető, sőt a gyakorlat éppen azt bizonyítja, hogy a taka- rékoskodási kampányok először a kulturális kiadásokat érintik. A helyi kultúra tehát a lehetségesnél jóval kevésbé profitál ezekből a vállalati pénzekből, sőt az a paradox helyzet állt elő, hogy még azok a vállalatok sem támogathatják legálisan az adott települést, amelyek szeretnék. A helyi gazdálkodó szervezetek adóinak csak egy töredéke jut a helyi tanácsnak, az ún. koordinációs (a vállalattól a helyi tanácsnak juttatott) pénzek is központilag szabályozottak. Ennek ellenére közintézmények, iskolák, művelődési házak, a különböző állami, társadalmi, politikai szervezetek kilincselnek a gazdálkodó szervezeteknél, pénzt, anyagot, társadalmi munkát kérve. A kérések teljesítésének azonban határt szab a vállalatok gazdálkodási feltételeinek keményedése, s a felek közötti egyenlőtlen, egészségtelen viszony. Tapasztalataink szerint a település és a vállalatok között nem alakult, alakulhatott ki pozitív lokális érdekközösség: a vállalati szerepvállalás a helyi kultúra finanszírozásában többnyire nem önkéntes mecenatúra, hanem rájuk hárított, kikényszerített politikai kötelesség. Ha mindezek után feltesz- szük a kérdést, megvannak-e az anyagi, finanszírozási feltételei egy város életében oly fontos helyi kultúra létrejöttének, akkor azt' kell mondanunk, hogy nincsenek meg — ahogy ez Kuti Évával és Marschall Miklóssal közösen készített felmérésünkből, tanulmányunkból kitűnik. Nem elsősorban azért, mert kevés a pónz (bár több sem ártana), hanem inkább azért, mert a demokratikus és hatékony városi érdekközösség kialakulását erősen gátolják a jelenlegi intézményi, gazdálkodási és finanszírozási feltételek. Sem a tanács, sem a gazdálkodó szervezetek nincsenek abban a helyzetben, hogy a kultúra valódi mecésásai legyenek. A gazdálkodó szervezetek igazából nem érdekeltek a helyi kapcsolatok ápolásában, a tanácsi apparátus erejét podig felemészti a meglévő intézményrendszer működtetésének gondja. Másfelől kialakulatlanok még a helyi társadalom valódi fórumai, hiányzik még az a nyilvánosság, amely láthatóvá, és így politikai erővé tenné az egyes városi, társadalmi érdekcsoportokat, és ezek versengéséből mindenkor kialakuló városi köz- akaratot. Nyilas György Még a legkeményebb embert is életében egyszer elfogja a sírhatnék, amikor a boros- vagy a pálinkáspoharat legszívesebben félkézzel összeroppantaná, vagy földhöz vágná, hogy ezer darabra törjön. Muzsik András tanítót életének harmincadik évében, unokahúga lakodalmán kerítette hatalmába ez a furcsa állapot. De olyan hirtelen és alattomos módon, hogy nem tudott kitérni előle. Csak azon kapta magát, hogy összeszorul a lelke, és valami tépi, marcangolja, mintha szét akarná szaggatni. Ujjai rászorultak a metszett falú pohárra, és annak a nyomástól reccsenve levált a tál pia. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy valami rágja, emészti. Egyre azt hajtogatta: „Hagyjatok.” De aztán kiadta lelke hordalékát, mint tartalmát a háborgó gyomor: — Rohadt dolog, ha az ember azon üt egyet, aki felnevelte, segítette. De hát miféle segítség volt az? Lidérces álomként hat még ma is, ha szembe jut: hogyan próbált apám a saját képiére formálni: hogyan nyesegette akaratomat, igyekezett letörni önbizalmamat. Most is látom, amint megáll előttem: „Már megint Fehér József: Önvád olvasol?! Ahelyett, hogy nekem segítenél az állatok körül vagy a kertben. A tehén alatt ott a trágya. A kertet fölveti a gaz, és te lo- p>od az isten drága napját! Értem én. Ür szeretnél lenni... ” Ür? Én? Ijedten összecsuktam a piros kötésű Mikszáth Almanachot, és iszki- ri az istállóba dudvázni. „Meg ne szúrd a tehén lábát, mert agyoncsaplak! Most kapkodsz már? Amikor Cowboy Mariskát olvastad (így titulált minden könyvet), nem jutott eszedbe! Ereggy innen, ne is lássalak.” Jobbnak láttam eltűnni a kert bodzabokrai közöitt, aztán az istállópadláson a sok lim-lom között. Még anyám hívogató szavára sem jöttem elő. Kerültem a találkozást apámmal, hogy megint gúnyt ne űzzön belőlem, meg ne alázzon. Csak az éhség tudott előcsalogatni. — Na, be méltóztatott gyünni az úr? Paraszt maradsz, ami volt az apám, a nagyapám, az ükapám is. Éppien belőled lenne más valami? Miért nem tetszik neked a föld? Nincs ennél gyönyörűbb a világon. — A könyvtől okosodik az ember... — Kitől hallottad ezt az ostobaságot? Én egyet sem olvastam el, és mégis eltartalak benneteket. Igen. Minden {udása a tapasztalat volt, amit őseitől kapott. Az elég is volt neki. Elég ahhoz, hogy küzdelmesen, sokszor önpusztítóan is, de megéljünk. Azért csak elvégeztem a középiskolát. De amikor apám megtudta, hogy tanítani megyek, egyelőre még csak képesítés nélkül egy vidéki faluba, kenyértörésre került a sör. — Ezért taníttattalak, te átokfajzat, hogy magunkra hagyj bennünket! Legalább anyádat kímélnéd ... — Hiszen élhetnének más- képip is, apám ... — Nekem te ne osztogass parancsokat! Kineveltelek a ... és már beleszólsz az életünkbe!? Hát én is kimondtam: — ... Maga se szóljon az enyémbe! És ékkor elszakadt a húr. Szeme vérbe fordult, arca bevörösödött, majd feltépte előttem az ajtót: — Takarodj!... Anyámmal titokban leveleztünk. Néha kaptam tőle egy kis pénzt is. Mindig eldugott néhány forintot, hogy segíteni tudjon nekem. Közben elvégeztem a főiskolát. Azon a tavaszon enyhe szélütés érte apámat. Azt hitte, meghal, és megnyugodva akart távozni az élők sorából. Ágyához hívatott. Hangja erőtlen volt. „Az anyád istenit.. ” S a kezemet kereste. — Megtört, kicsi öregember lett belőle. Alkalmatlan a harcra, alkalmatlan ellenfélnek is. De ma is vibrál bennünk a feszültség, ha néha találkozunk. Engem még ma is fojtogat a gyermekkori otthon légköre, s ő feszeng nálunk, ha eljön az unokákhoz. Még a legkeményebb embert is életében egyszer elfogja a sírhatnék, amikor a boros- vagy a pálinkáspoharat legszívesebben félkézzel összeroppantaná, vagy földhöz vágná, hogy ezer darabra törjön. Muzsik András tanítót életének harmincadik évében, unokahúga lakodalmán kerítette hatalmába ez a furcsa állapot. •n Vágréti János: Álom Szúdy Géza: Halálig csak a keresés A keresés ösztöne, az hajszolt végig az életen, igyekvésemet mégsem koronázta megnyugtató siker. Nekivágnék mégis az útnak újra és újra, hisz számomra ez volt az élet, ez a dühödt és végül is elszomorító keresés. Hiszen van-e esettebb lélek a hasztalanul igyekvőnél? Már-már eljutottam a titok pereméig. Elmozdítottam a követ, s aztán alatta semmit sem találtam. Mindig úgy rémlett, a kövön ott áll a csillagforma jel, pedig csupán az én szemem káprázott. Az a pillanat mégis feledhetetlen, ha csak tán a káprázaté is. ' Az a pillanat kivillan az időből, a káprázatok fénye aranyfonallal ölti át a lét komisz darócát. S aztán csak folytatódik minden, háláiig a hasztalan kereséssel. Szente Béla versel: Csönd négy szem — négy szem gyöngy négy szem barna gyöngy néha riadtan figyel ha repülők zúgnak odafönt szégyenlem magunkat nagyon — most is olyan bizonytalan ez a csönd Hajtóvadászat ugye milyen rég volt hogy Rousseau-t játszottunk a Csigakertben a biztonságot nyújtó bozótok között most meg egyre inkább kietlen betonjáratokban száguldozunk a halál elől — teljesen védtelen
