Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-25 / 151. szám

1988. június 25., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A helyi kultúra mecénásai Az utóbbi években újra polgárjogot nyert a lokálpat­riotizmus, valamelyest erő­södött a településhez, térség­hez, régióhoz való kötődés. Ma már inkább büszkén, mint szégyenkezve mondhat­juk azt, hogy Debreceniből származunk, hogy Kecskemé­ten lakunk, hogy dunántú­liak, pestimreiek vagyunk. Ez az attitűd, magatartás kulturális szempontból na­gyon fontos, hiszen a kultú­ra elsősorban a helyi, konk­rét — nem pedig ideoló- gikus, szimbolikus, elvont — közösségekhez kötődik, a he­lyi kultúra az, amely a foly­tonosságot, a fejlődés szer­vességét biztosítja. Csakis a helyi közössége­ken keresztül lehet kapcso­lódni a tágabb világhoz: nép­hez, nemzethez, Európához. Ez a kijelentés ma már köz­helynek hangzik, de ne fe­lejtsük el, hogy nem is olyan régen a helyi kultúra ápo­lása elmaradottságnak, pro­vinciális tényezőnek számí­tott. A helyi kultúrát képvi­selő intézmények jószerével a központi irányítás telephe­lyei, a központi akarat vég­rehajtásának eszközei vol­tak. A központ által vezérelt kulturális mechanizmus ter­mészetszerűleg a finanszíro­zási módokban is éreztette hatását: a támogatások meg­állapításánál sohasem az adott térség életképességét, saját akaratát, tradícióit, ha­nem a helyi kultúra szem­pontjából másodlagos, har- madlagos tényezőket (telepü­lésnagyság, iparosítási szint, népgazdasági fontosság stb.) vették alapul. A lokális kultúra jelentő­ségét a másik oldalról, a te­lepülés, a helyi társadalom oldaláról is megfogalmazhat­juk. Elegendő arra a köz­helyszerű igazságra utal­nunk, hogy nincs helyi tár­sadalom helyi nyilvánosság nélkül, amelynek viszont egyik legfontosabb hordozó­ja a kulturális nyilvánosság. A helyi azonosságtudat, a lokálpatriotizmus kifejlődé­sében szántén nélkülözhetet­len a helyi kultúra, sőt arra is nem egy példát találha­tunk, amikor a gazdasági fellendülés éltetője volt a jól megválasztott helyi kultúr­politika. Például a fesztivál- városok esetében. A lokaliitás jelentőségének újrafelfedezése, a helyi tár­sadalom intézményeinek „re- habilitása” sarkalatos pont­ja a meghirdetett demokra­tizálási programoknak. E sa­játos „második polgároso­dás”, a helyi politikai és kulturális nyilvánosság fó­rumainak újrateremtése je­lentheti azt a sokat hiányolt érdekeltségi többletet, ami nélkül semmilyen moderni­zálási, demokratizálási tö­rekvés nem járhat sikerrel. Helyi kultúra nincs helyi mecénások nélkül. Mecénás, tehát valamely kulturális in­tézmény vagy tevékenység támogatója mindenütt a vi­lágon a három jövedelemtu­lajdonos lehet: az állam és annak központi és helyi szervei, a lakosság és a gaz­dálkodó szervezetek, vala­mint a vállalatok, szövetke­zetek és egyéb gazdasági társulások. Kevésbé ismert tény, hogy a legnagyobb, legerősebb mecénás a lakosság, mivel a kulturális kiadások 70 szá­zalékát vásárlásai, hozzájá­rulásai, adományai révén ő fedezi. Természetesen az ál­lami „részesedést” is, hiszen a költségvetésbe kerülő és kulturális célra használható pénzösszegeket — adók és alacsonyabb bérek formájá­ban — az állam már koráb­ban elvonta tőlük. Ezért de­magóg minden olyan kije­lentés, amely szerint az ál­lam minden egyes színház­jeggyel, mozijeggyel, belépti díjjal 50-100 forintot csúsz­tat a látogatók zsebébe. To­vábbi problémát jelent, hogy a művelődési intézmények a központi támogatások csök­kenéséből keletkező hiányt növekvő összegű belépője­gyek, szolgáltatások, stb. formájában egyre inkább a lakosságra hárítják. Ily mó­don az emberek kétszer fi­zetik meg ugyanazt a mű­sort, programot. A művelődési intézménye­ket fenntartó tanácsok lehes- tőségei is korlátozottak. Az elmúlt négy évtizedben a helyi tanácsok sohasem vol­tak olyan helyzetben, hogy számottevő befolyásuk lett volna bevételeik alakulásá­ra, szabad kezet kaphattak volna kiadásaikkal kapcso­latos döntésekben. Anyagi helyzetük mindig erősebben függött a központi és megyei újraelosztási döntésektől, mint saját gazlálkodási erő­feszítéseik eredményétől. A helyi ikultúrafinanszírozás je­lenlegi rendszerében a be­vett, mindenütt egyformán jelentkező feladatok ellátá­sához (az óvodák, iskolák, művelődési házak, könyvtá­rak működtetéséhez) a köz­ponti támogatásokkal össz­hangban még csak-csak si­kerül előteremteni a szüksé­ges összegek minimumát, de ellenállásba ütközik minden, ami nem szokványos, nem rutinszerű. Márpedig a kul­túra éppen ezektől az egy­szeri, a helybeli körülmé­nyekből fakadó kezdeménye­zésektől válhat valóban he­lyivé. Igen fontos lenne, hogy a települések gazdálko­dása megszabaduljon a je­lenlegi kötöttségektől, a for­rásképződés automatikusab- bá, a rendelkezésre álló ösz- szegek felhasználása szaba­dabbá váljon, de ezeket a feltételeket is a helyi társa­dalom ellenőrzése alatt álló, annak érdekeit szolgáló ve­zetés tudná igazán kihasz­nálni, a helyi kultúra javára fordítani. A gazdálkodó szervezetek mecénási szerepe szerte a világon igen jelentős, ará­nyaiban messze meghaladja a magyarországi gyakorlatot. Pedig ha valahol, akkor ná­lunk ugyancsak szükség len­ne a vállalati mecenatúrára, mert a költségvetésből szár­mazó támogatás nem bővít­hető, sőt a gyakorlat éppen azt bizonyítja, hogy a taka- rékoskodási kampányok elő­ször a kulturális kiadásokat érintik. A helyi kultúra tehát a lehetségesnél jóval kevésbé profitál ezekből a vállalati pénzekből, sőt az a paradox helyzet állt elő, hogy még azok a vállalatok sem tá­mogathatják legálisan az adott települést, amelyek szeretnék. A helyi gazdálko­dó szervezetek adóinak csak egy töredéke jut a helyi ta­nácsnak, az ún. koordinációs (a vállalattól a helyi tanács­nak juttatott) pénzek is köz­pontilag szabályozottak. En­nek ellenére közintézmények, iskolák, művelődési házak, a különböző állami, társadal­mi, politikai szervezetek ki­lincselnek a gazdálkodó szer­vezeteknél, pénzt, anyagot, társadalmi munkát kérve. A kérések teljesítésének azon­ban határt szab a vállalatok gazdálkodási feltételeinek keményedése, s a felek kö­zötti egyenlőtlen, egészségte­len viszony. Tapasztalataink szerint a település és a vál­lalatok között nem alakult, alakulhatott ki pozitív loká­lis érdekközösség: a vállalati szerepvállalás a helyi kultú­ra finanszírozásában több­nyire nem önkéntes mecena­túra, hanem rájuk hárított, kikényszerített politikai kö­telesség. Ha mindezek után feltesz- szük a kérdést, megvannak-e az anyagi, finanszírozási fel­tételei egy város életében oly fontos helyi kultúra lét­rejöttének, akkor azt' kell mondanunk, hogy nincsenek meg — ahogy ez Kuti Évá­val és Marschall Miklóssal közösen készített felméré­sünkből, tanulmányunkból kitűnik. Nem elsősorban azért, mert kevés a pónz (bár több sem ártana), hanem inkább azért, mert a demokratikus és hatékony városi érdekkö­zösség kialakulását erősen gátolják a jelenlegi intézmé­nyi, gazdálkodási és finan­szírozási feltételek. Sem a tanács, sem a gazdálkodó szervezetek nincsenek abban a helyzetben, hogy a kultú­ra valódi mecésásai legye­nek. A gazdálkodó szerve­zetek igazából nem érdekel­tek a helyi kapcsolatok ápo­lásában, a tanácsi apparátus erejét podig felemészti a meglévő intézményrendszer működtetésének gondja. Más­felől kialakulatlanok még a helyi társadalom valódi fó­rumai, hiányzik még az a nyilvánosság, amely látható­vá, és így politikai erővé tenné az egyes városi, tár­sadalmi érdekcsoportokat, és ezek versengéséből minden­kor kialakuló városi köz- akaratot. Nyilas György Még a legkeményebb em­bert is életében egyszer el­fogja a sírhatnék, amikor a boros- vagy a pálinkáspo­harat legszívesebben félkéz­zel összeroppantaná, vagy földhöz vágná, hogy ezer da­rabra törjön. Muzsik András tanítót életének harminca­dik évében, unokahúga la­kodalmán kerítette hatalmá­ba ez a furcsa állapot. De olyan hirtelen és alattomos módon, hogy nem tudott ki­térni előle. Csak azon kap­ta magát, hogy összeszorul a lelke, és valami tépi, mar­cangolja, mintha szét akarná szaggatni. Ujjai rászorultak a metszett falú pohárra, és annak a nyomástól reccsen­ve levált a tál pia. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy valami rágja, emészti. Egy­re azt hajtogatta: „Hagyja­tok.” De aztán kiadta lelke hordalékát, mint tartalmát a háborgó gyomor: — Rohadt dolog, ha az ember azon üt egyet, aki felnevelte, segítette. De hát miféle segítség volt az? Li­dérces álomként hat még ma is, ha szembe jut: ho­gyan próbált apám a saját képiére formálni: hogyan nyesegette akaratomat, igye­kezett letörni önbizalmamat. Most is látom, amint meg­áll előttem: „Már megint Fehér József: Önvád olvasol?! Ahelyett, hogy ne­kem segítenél az állatok körül vagy a kertben. A te­hén alatt ott a trágya. A kertet fölveti a gaz, és te lo- p>od az isten drága napját! Értem én. Ür szeretnél len­ni... ” Ür? Én? Ijedten össze­csuktam a piros kötésű Mik­száth Almanachot, és iszki- ri az istállóba dudvázni. „Meg ne szúrd a tehén lá­bát, mert agyoncsaplak! Most kapkodsz már? Ami­kor Cowboy Mariskát olvas­tad (így titulált minden könyvet), nem jutott eszed­be! Ereggy innen, ne is lás­salak.” Jobbnak láttam eltűnni a kert bodzabokrai közöitt, az­tán az istállópadláson a sok lim-lom között. Még anyám hívogató szavára sem jöttem elő. Kerültem a találkozást apámmal, hogy megint gúnyt ne űzzön belőlem, meg ne alázzon. Csak az éhség tu­dott előcsalogatni. — Na, be méltóztatott gyünni az úr? Paraszt ma­radsz, ami volt az apám, a nagyapám, az ükapám is. Éppien belőled lenne más valami? Miért nem tetszik neked a föld? Nincs ennél gyönyörűbb a világon. — A könyvtől okosodik az ember... — Kitől hallottad ezt az ostobaságot? Én egyet sem olvastam el, és mégis eltar­talak benneteket. Igen. Minden {udása a ta­pasztalat volt, amit őseitől kapott. Az elég is volt neki. Elég ahhoz, hogy küzdelme­sen, sokszor önpusztítóan is, de megéljünk. Azért csak el­végeztem a középiskolát. De amikor apám megtudta, hogy tanítani megyek, egye­lőre még csak képesítés nél­kül egy vidéki faluba, ke­nyértörésre került a sör. — Ezért taníttattalak, te átokfajzat, hogy magunkra hagyj bennünket! Legalább anyádat kímélnéd ... — Hiszen élhetnének más- képip is, apám ... — Nekem te ne osztogass parancsokat! Kineveltelek a ... és már beleszólsz az éle­tünkbe!? Hát én is kimondtam: — ... Maga se szóljon az enyémbe! És ékkor elszakadt a húr. Szeme vérbe fordult, arca bevörösödött, majd feltépte előttem az ajtót: — Takarodj!... Anyámmal titokban leve­leztünk. Néha kaptam tőle egy kis pénzt is. Mindig el­dugott néhány forintot, hogy segíteni tudjon nekem. Köz­ben elvégeztem a főiskolát. Azon a tavaszon enyhe szélütés érte apámat. Azt hitte, meghal, és megnyu­godva akart távozni az élők sorából. Ágyához hívatott. Hangja erőtlen volt. „Az anyád istenit.. ” S a keze­met kereste. — Megtört, kicsi öregem­ber lett belőle. Alkalmatlan a harcra, alkalmatlan ellen­félnek is. De ma is vibrál bennünk a feszültség, ha né­ha találkozunk. Engem még ma is fojtogat a gyermekko­ri otthon légköre, s ő fe­szeng nálunk, ha eljön az unokákhoz. Még a legkeményebb em­bert is életében egyszer el­fogja a sírhatnék, amikor a boros- vagy a pálinkáspoha­rat legszívesebben félkézzel összeroppantaná, vagy föld­höz vágná, hogy ezer darab­ra törjön. Muzsik András tanítót életének harmincadik évében, unokahúga lakodal­mán kerítette hatalmába ez a furcsa állapot. •n Vágréti János: Álom Szúdy Géza: Halálig csak a keresés A keresés ösztöne, az hajszolt végig az életen, igyekvésemet mégsem koronázta megnyugtató siker. Nekivágnék mégis az útnak újra és újra, hisz számomra ez volt az élet, ez a dühödt és végül is elszomorító keresés. Hiszen van-e esettebb lélek a hasztalanul igyekvőnél? Már-már eljutottam a titok pereméig. Elmozdítottam a követ, s aztán alatta semmit sem találtam. Mindig úgy rémlett, a kövön ott áll a csillagforma jel, pedig csupán az én szemem káprázott. Az a pillanat mégis feledhetetlen, ha csak tán a káprázaté is. ' Az a pillanat kivillan az időből, a káprázatok fénye aranyfonallal ölti át a lét komisz darócát. S aztán csak folytatódik minden, háláiig a hasztalan kereséssel. Szente Béla versel: Csönd négy szem — négy szem gyöngy négy szem barna gyöngy néha riadtan figyel ha repülők zúgnak odafönt szégyenlem magunkat nagyon — most is olyan bizonytalan ez a csönd Hajtóvadászat ugye milyen rég volt hogy Rousseau-t játszottunk a Csigakertben a biztonságot nyújtó bozótok között most meg egyre inkább kietlen betonjáratokban száguldozunk a halál elől — teljesen védtelen

Next

/
Oldalképek
Tartalom