Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-14 / 141. szám
1988, június 14., kedd Irány Szocsi! fl rajzórákon nem csak ülnek és rajzolnak A rajzóra fontos része a közös értékelés Fotó: Gál Edit A Pajtás újság május 12-i számában megjelent két szovjet költő verse, amelyekhez rajzokat lehetett készíteni. Békéscsabán, a Jókai Utcai Áltálé,nos Iskola egyik rajzpedagógusa, Varga Orvos Valéria gondolt egy merészet és nagyot, s rajzórán az ötödikesekkel, hatodikosokkal és hetedikesekkel elkészíttette a versekhez kapcsolódó „műveket”. A pályázat nem várt sikert hozott számukra. Hat kisdiák bekerült a legjobbak közé, s a szerencsés 32 nyertessel együtt utazhat Szocsiba. A Magyar Úttörők Országos Szövetsége és a Magyar— Szovjet Baráti Társaság által közösen meghirdetett pályázat számukra így vált sosem álmodott valósággá ... Bárányfelhőket terelő juhász... Az óraközi szünetben, sikerült néhány szót váltani a három ötödikes és három hatodikos kisdiákkal. Kovács Rudi telkesen mesélt arról, hogy neki a rajzóra a kedvence, ahol még önarcképet is készítettek. Azt már egymás szavába vágva sorolják, hogy ezeken az órákon milyen technikai eljárásokkal is dolgoztak. Említik a mo- notípiát, a temperát, a viaszkarcolást és a grafikát. S hogy a két versre milyen képek készültek? Az alkotók maguk vállalkoztak a lehetetten leírására. Kudlák András: — Zsírkrétával készítettem a képet, amelyre teheneket, kutyát, juhászt és kunyhót rajzoltam. (Andris szereti és ismeri is az állatokat, mondják egybehangzóan a jelenlevők, mikor a pályadíj átvételekor Pesten jártak, az álilátkertben ő volt az „idegenvezető”.) Kiss Róbert: — Fekete fotókartonra zsírkrétával egy hegymászót festettem és mellé fáikat. A tavaszról szóló verset rajzoltam meg. Minárcsik Julianna: — Én is a tavaszról rajzoltam, egy mesebeli kislánnyal és sok- sok csillaggal az égen,... Kovács Rudolf: — A tavaszról szólít a képem, amelyen mosolygó felhők voltak. Ezeket a bárány formájú felhőket egy juhász terelgette, a tóban pedig egy királylány áilt, s hattyú őrzője fején egy korona volt. Nagy Tímea: — A tavaszról rajzoltam, s mindenütt virágba borult fákat. Igazi tavaszi világot... Kutyik Róbert: — Én házat rajzoltam, amelynek az ablakai sírtak, mellettük ágyú és halott emberek. Egy mesebéli háború képét akartam megformálni. Nem megismerni, hanem találkozni vele Az utazásra telkiekben és fantáziában felkészült gyerekek mesélnek még a Fekete-tengerről, a pálmafákról, amelyeket feltétlenül meg szeretnének örökiteni, aztán — ment közben csengettek — visszaballagnak a tantermekbe. A tanárnővel még marad egy kis időnk az elemzésre és arra, hogy megtudjuk, milyen munka fekszik egy ilyen nagy pályázati sikerben. — Egy éve tanítok a Jókai utcai iskolában,, de előtte két évi© óraadó voltam. Arra tettem figyelmes és az ragadott meg ebben az iskolában, hogy itt nagymértékben építenek a gyerekek kreativitására attól függetlenül', hogy például nincs rajzszákkör. Ezt szinte minden óra munkájába, az egész nevelési rendszerbe beépítették. Nekem népművész szakrajom van, s ebben a népművészettel, a tárgyalkotó tevékenységgel ismerkednek a gyerekek. Ebben a munkában fontosnak tartom a forma és a funkció egységét, az anyagszerűséget. Igyekszünk visszanyúlni a népművészethez, hiszen minderre ez adja a 'legjobb példát. Lényegesnek startom, hogy. a gyerekek az utánzatot, a talmit meg tudják különböztetni az igazi értéktől'. — Ez már kicsit túl is nyúlik a vizuális nevelés határain ... — A rajzórákat nem különálló óraként kezeljük, hanem komplex művészeti nevelésit kívánunk megvalósítani. Ez óraszám-növekedést is jelent, de azt is, hogy a művészi élmények több forrásból is fakadnák. A zenei nevelés, a mozgás, a vizuális nevelés szerves összefüggésbe kerül1. — Már a pályázat is különböző művészeti ágak ösz- szekapcsolása útján keletkezett. — Nem én találtam ki, de magaménak vallom a következő mondást: „A művészetet a gyerekeknek valójában nem megismerni kell, hanem találkozni veié.” Ez azt jelenti, hogy tételes ismeret- közvetítés helyett a befogadó- és a kiifejezőképességü- ket fejlesztjük. Méghozzá a saját tevékenységükön keresztül. — Hogyan sikerült ennyire megszerettetni velük a rajzolást? — Nem kellett megszerettetni, hiszen ösztönösen vonzódnak hozzá. Talán éppen azért, mert a verbális kifejezőképességük hiányos, és ezen az úton könnyebben, színesebben ki tudják fejezni magukat. Ezért a rajzórákon gyakran adok olyan feladatokat, amelyek módot adnak gondolataik, képzeletük megjelenítésére. — Az Örökösök című rajzpályázaton kívül még négyen nyertek. Honnan ez a nagy pályázati kedv? — Mert úgy vélem, illy módon a mi gyerekeink ösz- szevethetik bátran a rajz- tudásukat a normál általános iskolásokéval'. Ebben bármelyik társukkal fel tudják venni a versenyt... Mi mindenre jó Ebben' az iskolában,, az új nevelési program keretében, olyan célokat is meg kívánnak valósítani a művészeti nevelés révén, amely egyben képességfejlesztést és személyiségformálást is jelent. A rajzpedagógus szerint az igényességre nevelés a mindennapok művészetében, a környezetkultúrában, az öltözködésben, az étkezési kultúráiban,, a társas kapcsolatokban, az értékek felismerésében és megbecsülésében is jelentkezik majd. E programban lehetőség nyílik a másik ízlésének, véleményének elfogadtatására is, és a szülőhely hagyományainak a megismerésére. Lám, mi mindenre jók a rajz- és technikaórák, amelyeken nemcsak ülni és rajzolni kell, de lehet mesefi- gurákat készíteni, gyöngyöt fűzni, vagy éppen test- és távérzékelő játékokat játszani', ön- és társismereti gyakorlatokat megoldani. Ahogy a tanárnő fogalmazta: ebben az iskolában függetleníthette magát a szabályok, sémák és gátlások pedagógusbénító hatásától. Mert e hat sikeres pályázathoz ez is hozzátartozik. B. Sajti Emese KÉPERNYŐ Kialvatlan, szemekkel írom heti jegyzetem. Mert mindaz a fontos, történelmi tudatunkat formáló, kiegészítő műsor, amelynek megtekintését előre elhatároztam, bizony alaposan belenyúlt az éjszakába. S éppen ezért félő, hogy a korán, munkába induló százezrek nem tudtak, nem tudhattak figyelmet szentelni e hozzájuk is szóló műsoroknak. Fájdalmas fintor Igazán nem értem például, hogy miért kellett a Hungarian Dracula című, kitűnő tévéfilmet este háromnegyed tízre időzíteni. Hiszen közérthető nyelven szólít egy olyan, történelmi korról, amelynek újra- és átértékelése hazánkban napirenden, van. Müller Péter író valahonnan élőbányászott egy valóban, létező személyt, egy bokszolót, Csunigiit, alias Hungarian, Draculált, aki az ötvenes évek jog- és természetellenes világában képtelen volt eligazodni. Ez a nehézsúlyú, egykori bokszoló zúgolódás nélkül tolta a transzparensekkel feldíszített gyárudvaron a talicskát, s .mint egy nagy mackó, hagyta, hogy munkatársai tréfát űzzenek vele. Megvolt a maga békés belső világa, az emlékei, s ebbe sokáig nem tudott betörni a külvilág. Aztán elvitte az ÁVH, de Csüngi még akikor sem értett semmit. A fifiikás, kegyetlen telkáhadjárat, és Csüngi értetten-ártatlansága olyan groteszk és egyben félelmetes hatást nyújtott, ami minden vádiratnál erősebb érzelmi hatást csikart ki a kor átélőiből). A Böszörményi Géza rendezte filmnek éppen ez volt az erőssége. Tréfálkozó, gunyoros,, szatirikus, és elégíkus is vollt egyszerre. Ügy zongorázott az emberi érzelmeken, hogy közben sebes vágtára kényszerítette a gondolkodást is. Csüngi (Dzako Rossic formálta meg kitűnően) mint egy népmeséi hős vonul végig ártatlanul, mégis mindenkinél erősebb lélekkel' a megpróbáltatások útvesztőin', hogy aztán győztesen hagyja ott a terepet, viigíasztalást nyújtva a nézőnek: lám, van igazságszol'gá,Itatás . . . A népes szereplőgárda látható élvezettel hajtotta végre a rendező elképzeléseit. Ök alkották az adott történelmi kort, mert ők értették vagy ilegalábbis érzékelték a világot, amelyben élitek, s ott állt velük szemben vagy mellettük a kiérdemesült bokszoló, akiinek, talán mert túl kemény volt a feje, nem tudta felfogni az érthetetlent. Éppen ezért, együgyűsége miatt volt igazán, vériá- zító mindaz, amit vele, a kisemberrel1, a megalázó pojá- caságra kényszerített ártatlannal tettek. A Hungarian Dracula a Magyar Televízió műhelyének egyik kiemelkedő darabja tett. S csak abban reménykedhetünk, hogy hamarosan megismét l ik ... II politikusok egyénisége A televízió közkedvelt műsora, a Fórum csütörtökön' a mába kalauzolt bennünket. A mai közgondolkodás, az állampolgárokat izgató kérdések legalább annyira tanulságosak voltak, mint a képernyő elé ültetett politikusok válaszai. Sándor István értőn és következetesen vezette a műsort, amely végre tehetőséget nyújtott egy régi állam- polgári kérés teljesítésére: nevezetesen', hogy az ország vezetőit, egyéni arcát, gondolkodásmódját, eltérő álláspontjait mód legyen megismerni. Talán először fordult elő, hogy ugyanazokban a kérdésekben ugyanazon politikai testület tagjai más-más szemszögből, mélységgel és hozzáállással nyilatkoztak a nyilvánosság előtt. És nem dőlt össze semmi, legfeljebb vitára, érvelésre késztették a műsor után a nézőket. Ez pedig leckének is jó volt, hiszen köztudott, hogy még mindig nem tudunk vitatkozni, logikusan megvédeni álláspontunkat. Pedig olyan, történelmi' korban, élünk, amlikor a nálunk és körülöttünk is változó viliág már nem nyújthat örökérvényű recepteket. Dönteni, választani nekünk kall'. II jövőért perelt Péntek és újra éjszaka. . . Chrudinák Alajos műsora, a Panoráma, most Benda László értő közreműködésével szenzációt kínált. Egy olyan történelmi szembenézést a Szovjetunióban,, amelyet most, a peresztrojka idején is pihentettek nyolc hónapot. Mert kemény, igaz, s mert olyan erők érdekeit sérti,, akik még ma is élnek és hatnak,. Igor Beljajev rendező a sztálinizmusról: folyó országos vitához kívánt hozzászólni ezzel a bátor hangú, számunkra olykor ismeretlen mélységekbe alátekintő Per című dokumentumfilmmel'. Módszere izgalmas voílit, sokrétű és elkötelezett. És mondjuk ki: figyelmeztető és elrettentő. S mert „alapműről” van szó, ismét értetlenül állok az éjszakai sugárzás előtt... B. S. E. Ilyen is van Nem most volt, pár hete, és nem azért hozakodom elő véle, mert felmelegítem akarok bármit is. Legfeljebb csak emlékeztetni arra, hogy az elmúlt télen-tava- szon sokszor ránk járt a rúd. Miránk, csabaiakra. Ezért is tetszett az a Népszabadságban megjelent cikk, melyben újra szóba kerültek azok a bizonyos „csabai sztorik”, és elmondta róluk véleményét a városi pártbizottság első titkára is. Azt, amit a cím kitűnően foglalt össze: „Beleszólni jog, irányítani felelősség”. ' Én azt hiszem, vezetni is! Persze, senki sem gondolja másképpen, mint ahogyan ezt ma a legkorszerűbben gondolhatjuk, együtt az „önrendelkezésre képes és kezdeményezni tudó” állampolgárokkal. Nemcsak remény, hogy sokan vagyunk ilyenek Békéscsabán. És készek minden jó ügyért odaállni. Csak ismerjük, tudjuk ás magunkénak a jó ügyeket. A közösen megalkotott jó ügyeket! * * * Régóta figyelem mentalitásaink legjellemzőbb vonulatait. Régóta tudom, hogy a nagy lelkesedések és az önkínzó összeomlások időszakaiban érezzük a legkiválóbban magunkat. Mi aztán tudunk „hegyeket mozgatni”, hogy más időben arra se valljuk képesnek magunkat, hogy beleszólhatunk egy kicsit sorsunk alakulásába. Pedig beleszólunk! A pedagógusnap környékén (!) lángolt fel újra a vita és az elkeseredett odamondogatás az egész oktatásügynek, mely „annyi reform és annyi viszály után” még mindig ott" tart, hogy az általános iskolát végzettek 40 százaléka (tízből négy gyerek) nem tud megfelelően írni-olvasni! Hiába vagyunk európai élvonalban a reál tárgyakból (ezt különben azért nem értem, mert ott is kell tudni Olvasni, és feltehetően írni is), puire viszi az a fiatalember (lány, vagy fiú), aki az ablakot úgy olvassa, hogy „adlak”? Vagy úgy írja le a mondtam-ot, hogy „montam”? A rádió minapi, reggeli interjújában is szóba került a közoktatás. „Hogyan tanítsak meg évezredeket heti két történelem órában?” — közölte az elkeseredett hírt a megkérdezett. „Dolgozatok tömkelegét kell íratnunk, közben nem tudnak beszélni a gyerekek”. Középiskolásokról volt szó. Lehet, hogy már az egyetemisták sem tudnak beszélni úgy, ahogy kellene? „Rossz a tanterv” — hallhattuk a rövid és tömör véleményt. De kérem: mióta rossz? És (ez az igazi kérdés): miért rossz? Most írjam ide, hogy „ilyen is van”? Szégyellem a dolgot, ha ezt írnám. * * * Be kell vallanom: lassan úgy érzem, túlélte magát e sorozat címe: Ilyen is van. Van, persze, de mára már kissé passzívnak tűnik. Egyszerű megállapításnak, a tényék felmutatásának. Hogy majd megváltozik, aminek változnia kell. Rá kellett jönnöm, hogy nem változik meg. Mert mi történik akkor, ha megírja a zsurnaliszta (őszinte hitből és hevületből), hogy az a 60 ezer forintos csabai kezdőrúgás (bocsánat labda- érintés) pontosan annyiba került, mint a Köröstáj Baráti Kör első kiadványa, egy versantológia?! Mi történik? Lesznek, akik elmosolyodnak, és lesöprik köreikből a „cinikus” párhuzamba állítást; lesznek, akik elszörnyednek, hogy 87 verssel egyenértékű manapság egy kezdőrúgás a zöld gyepen; és lesznek, akik azt mondják; mit okoskodik ez a fickó már megint azzal a. „magas kultúrával”. Pedig nem a „magassal” okoskodik, csupán a kultúrával. Hogy egyszerűen frivol dolog: 60 ezer ezért, 60 ezer amazért. De ebben már némi vélemény is van, pedig csak a tények felmutatására vállalkoztam. Egy biztos: amíg „nagy átalá- nosságban” fogalmaz valaki, és nem konkrétan, addig a „nevek” elbújnak a sorok között. Meg a valóságban is el, vagy még inkább „ki”. Ki ez alól, ki az elől. És minden marad, ahogy volt. Viszont: mi legyen ezzel a cim- mel? Hagyjuk az egészet?! Sass Ervin
