Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
1988. június 4., szombat o IgHslUECB „Nem fontos, hogy egyformán beszéljünk!” Óriási a szellemi kapacitás Magyarországon Beszélgetés Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettessel Medgyessy Péter az ország vezetésében | az új generációt képviseli, annak egyik legmarkánsabb egyénisége, jelenünk, s | jövőnk szempontjából is érdekes mégis- j | merni ennek az új generációnak a munkastílusát, életszemléletét, gondolkodását. Így most — a miniszterelnök-helyettes múlt heti Békés megyei látogatása során — e kérdésekre igyekeztünk választ kapni, s nem csupán azokat, a gazdasággal kapcsolatos téziseket „visszacsengetni”, amiről a pártértekezleten s egyéb fórumokon bőven hallhattunk. — Kérem, engedje meg, hogy kissé szokatlan módon, egy személyes jellegű kérdéssel kezdjem. Az Ország- gyűlés őszi ülésszakán, amikor pénzügyminiszterből miniszterelnök-helyettessé lett, sokkal fiatalabbnak tűnt. Ügy érzem, nagyobb a változás, mint amennyit közel egy esztendő általában alakit az emberen. A munkája lett több, vagy a felelőssége? — Hm. Azt hiszem, igaza van. Ha kezembe kerülnek az egy évvel ezelőtti fényképek, úgy tűnik, mini ha legalább három esztendő telt volna el azóta. Elhasználódik az ember. Ami engem illet, azt hiszem, inkább a felelősség növekedett, mint a munka. Napi 11-12 óránál többet ugyanis nem tudok dolgozni. Gondolom, égy életen át ez rendes teljesítménynek számít. Persze, esetenként előfordul, hogy 14-15 órát töltök munkával, de rendszeresen erre képtelen lennék. — Ezek szerint több ideje jut pihenésre, mint a miniszterelnöknek, akiről köztudott, hogy általában 5 órát alszik ... — Nekem szükségem van 7-8 óra alvásra, akkor vagyok nyugodt. Egyébként elég nyugodt a természetem, ritkán fordul elő, hogy felidegesítem magam, vagy hogy mások felidegesítenek. De ehhez, s az igazán i5 kondícióhoz az kell, hogy kialudjam magam. — S ebben nem befolyásolja. hogy döntésétől esetenként az ország sorsa függ? — De igen. Óriási feszültség van bennem, amíg nem jutok odáig, hogy tudom, mit szeretnék igazán, amíg ki nem alakul egy kompromisszum, egv szintézis, amit döntésnek lehet nevezni. Utána, ha ez megvan, már nem nehéz. Igyekszem úgy dönteni, hogy „jól aludjak”. — És, hogy mi is. Volt olyan döntése, ami után rájött, másképp kellett volna? — Az esetek többségében úgy éreztem, a témát lezártam, és rendben van. önmagában rossz döntésről nem Judok, de előfordult, hogy azt kellett mondjam: lehettem, vagy lehettünk volna okosabbak is, mert vagy nem jól időzítettem a döntést, vagy nem igazán tudtam összhangba hozni más döntésekkel. — Mire gondol? — Nem, azt nem árulom el, maradjunk ennyiben ... — Jó. A miniszterelnökhelyettesnek azonban nem csak döntenie kell, hanem például egy sor hivatalos programon képviselnie a kormányt. Hogyan viseli a protokollt? — Nehezen, mert sajnos — ezeken is általában ülhi kell. Régebben igen sokat mozogtam, s most, hogy úgy mondjam, kora reggeltől késő estig helyhez kötött programjaim vannak. — Sportra, szórakozásra azért jut idő? — Természetesen, igaz nem sok. Legszívesebben hangversenyre járok. A zene jelent igazi kikapcsolódást, nem „agresszív”, mint a színház. Ezt úgy értem, hogy nem fontos minden részletre figyelni, az ember benne élHet abban, amit 12 órán át csinált, s bármikor kapcsolódik be, élvezheti a zenét. Ami a sportot illeti, ha tehetem úszók, s nagy ritkán — általában a fiammal — teniszezem, vagy egyik-másik jó barátommal, akik nem néznek le, ha nem igazán jókat ütök. — Elegendő ez a teljesítő- képesség megőrzéséhez? — Van egy filozófiám, miszerint az embernek komplett életet kell élnie, amibe belefér a munka, a család, a barátok, a szórakozás. Aki csak ezek egyikére tud koncentrálni. nem képes teljes életet élni, s másoknak példát mutatni. — Ez ránk, magyarokra nemigen jellemző. A munka, különösen a vezető posztokon, de nem csak ott, háttérbe szorítja a családot, a szórakozást. Ez objektív sajátosságunk, vagy egyszerűen szemlélet kérdése? — Erről a témáról igen érdekes cikket olvastam egy francia folyóiratban. Eszerint a legsikeresebb, 35—45 év közötti francia üzletemberek úgy osztják be idejüket, hogy korán reggel sportolnak, aztán dolgoznak, ebéd után megint sportolnak, majd visszatérnek a munkába. Később, délután, valamilyen társasági életet élnek, s ismét dolgoznak. Tulajdonképpen, kisebb megszakításokkal, az egész napos folyamatos munka a jellemző. Tehát nem valami szocialista sajátosság, s nem is annyira habitus kérdése ez, hanem a kor követelménye attól, aki sikert akar elérni. Természetesen nálunk megbotránkoznának azon, ha mondjuk valaki a munkahelyéről délben elmenne úszni. Az erkölcsi normák ezt egyelőre nem teszik lehetővé, noha nem rossz ötlet. — Igen, de a franciáknál a teljesítmény a meghatározó, mi inkább munkaidőben gondolkodunk. Sokan úgy vélik: a mai rendszer teljesítmény-visszatartó, nem ösztönöz nagyobb erőfeszítésekre. — Azt hiszem, nem igazán jól gondolkodnak, akik így érzik, bár nem zárom ki, hogy van igazságtartalma a véleménynek. Mert ugyanezek az emberek azt is mondják, hogy túl szigorú a rendszer. A kettő azonban egyszerre nem lehet igaz, mert egy szigorú mechanizmusban képtelenség teljesítményt visszatartani. A rendszernek pedig szigorúnak kell lennie, hiszen az ország a gazdasági fennmaradásért, talpon maradásért küzd... — Milyen esélyekkel? — Az ember csak azzal a hittel dolgozhat, hogy van esélyünk. S ha valaki ebben nem bízik, annak oka inkább társadalmi, politikai, mint gazdasági eredetű. Hosszú időn át érezhették úgy az emberek, hogy hiába mondanak valamit, úgyse csinálják meg. Éppen a pártértekezletnek s előzményeinek nagy felfedezése, hogy, noha bajaink gazdasági oldalról ütköznek, azzal találkozunk szembe, mögötte sokkal mélyebb problémák vannak. A rossz közérzet nem csupán azzal függ össze, hogy valaki kicsit, vagy sokkal rosszabbul él, hanem azzal is, hogy úgy érzi, feleslegesen beszél, feleslegesen akar valamit. Ha a társadalmi közérzetet ebben a tekintetben sikerül megváltoztatni, akkor szerintem a gazdaságban is sikeresebbek leszünk. Reménytelen helyzete egyébként csak egy vezetésnek lehet, egy népnek soha. A vezetést pedig le lehet cserélni. S ennek a vezetésnek egyetlen esélye: tenni valamit az asztalra, hogy az emberek fontosnak érezzék magukat, minden szempontból', társadalmilag, gazdaságilag és a családban is. — Az ezt célzó változások kidolgozásában önnek és „stábjának” döntő szerepe van. Sok haladó gondolkodású reformert gyűjtött maga köré. Hogyan választja meg a munkatársait? — Azt hiszem, ha valaki tagadja a szubjektív tényezők hatását, az hazudik. Az. hogy az ember kiket ismer, kiivei milyen hosszú ideje tart kapcsolatot, mennyire tud „összecsiszolódni” a másikkal, mind szubjektív elem, amit nem lehet félretenni a kiválasztásnál Egy alapkövetelmény van: önállóan gondolkodó ember legyen. De nem fontos, hogy egyformát beszéljünk! Sőt! Elég tudatosan úgy építettem ki a környezetem, hogy legyen köztünk olyan, akiről tudtam, hogy nemcsak velem, de a hozzám hasonlókkal sem vélekedik egyformán. S nem azért, hogy belülről bíráljon, s ne kívülről, hanem, hogy megismerjem és megértsem az ellenérveket. Tény azonban, hogy munkatársaim többségével azonosan gondolkodunk. — Es ha kiderül, hogy valakivel mégsem tud együtt dolgozni? — Várok, de nem túl hosszú ideig, ez az igazság. Egy év elegendő annak megállapítására, hogy segítséget nyújt-e valaki, előbbre viszi-e a munkát, a gondolkodást, vagy sem. Utána még lehet várni fél évet, hogy tud-e igazodni, miután tudomására hoztuk, hogy nem megfelelő az együttműködés. S ha a (másfél esztendő sem hoz eredményt, akkor segítek neki másik munkahelyet keresni, és korrekten, barátságban válunk el. Visszatérve az előző kérdésére: tényleg sok korszerűen gondolkodó embert sikerült összehozni, egy olyan gárdát, amely az államigazgatásban a legjobbak közé tartozik. — Ez a gárda egy sor reform, intézkedés kidolgozásában játszik szerepet, ön valamennyinek a részleteit is ismeri? — Jól hangzana, ha azt mondanám igen, de nem így van. Adódnak ugyan dolgok, melyeknek a részleteiben is él kell merülni, ilyen például a bányászat, vagy például a kohászat, ínért itt óriási a felelősség, és az elvárás. Ilyen esetekben egyébként kizárólag a vállalatok, s nem az irányító szervek véleményére vagyok kíváncsi, no és feltétlenül meghallgatom a tudomány képviselőit. Az esetek egy részénél azonban, s talán ez a több. elegendő az összefüggések ismerete, megértése, Talán ami újat a kormányzati munkáiba hoztam a mi területünkön, az, hogy sokkal jobban támaszkodom a tudományra. Kifejezetten oppozócióra, véleményezésre adok ki munkákat, s készíttetek tanulmányokat. Előfordul, hogy egy minisztériumból nem hívom meg a minisztert, vagy az államtitkárt, de meghívom azt a tudóst, aki elkészítette az opponensi véleményt. Ebből persze gyakran van sértődés. — A pártértekezleten is szólt arról, hogy nagyobb reformcsomagot készítenek elő. Viszont azt tapasztaljuk, a változások üteme nem túl gyors. — Valóban, a változás üteme most megint lassult. Ennek oka, hogy hiányzott az a társadalmi közeg, s persze ma sincs meg egészen, de lassacskán meg kell teremteni, ki kell erőszakolni, amelyben a változásokat be tudjuk fogadni. Mi a változásokat szavakban nagyon szeretjük, de amint kiderül, hogy kellemetlen mellékhatásaik vannak, akkor már csak általában szeretjük, és konkrétan utáljuk őket. Ez egy normális emberi magatartás. amivel számolni kell. A dolog másik oldala, hogy az eredmények csak egy bizonyos idő után mutatkoznak, s minél hamarabb, annál jobb, hiszen a sikerek önmagukban is ösztönöznek. Azonban azt is látni kell, hogy a változások egyeseknek eredményt hoznak, másoknak kudarcot. Ez igaz a társadalom egyes rétegeire, és személyekre egyaránt. De nem tudjuk a haladást úgy „pártolni”, hogy mindenkinek csak eredményeket hozzon. Teljesen reménytelen úgy előre vinni valamit, hogy annak csak a jó oldalait ismerjük. — Ez mind igaz, de ha a változások időben elhúzódnak, veszítenek jótékony hatásukból . . . — Az időzítésről az a véleményem, hogy bizonyos változásokat és reformokat a fokozatosság fenntartása mellett nagyobb lépésekkel kell újraindítani. Ha mi most erre a gazdaságra, társadalomra ráeresztenénk a piacot, az a csődöt jelentené. De ha a fokozatosság elve alapján apránként alakítjuk ki a piacot, minden viszszarendeződik. a , kettő között kell megtalálni az optimális ütemet, megtenni az első nagy lépéseket, s most nem egy teljesen új intézményrendszerre gondolok, hiszen azt a gazdaságban többé-kevésbé megteremtettük. Van egy elvileg — minden bajával együtt — korszerű bankrendszerünk, van egy, a korábbinál korszerűbb. nem mondom, hogy tökéletes, de a réginél jobb pénzügyi és adórendszerünk, van egy árrendszerünk, ami összekapcsolja a termelői és fogyasztói árat, tehát tulajdonképpen korszerű, lesz egy társulási törvényünk, amely kereteket ad. Mi hiányzik az egészből? A piac. a piaci mechanizmus . . . Tehát a következő lépés, a gazdálkodás liberalizálása bérrel, importtal. De nem lehet a béreket felszabadítani az árak nélkül, s az importot is csak a deviza- és az árfolyamkérdések összefüggésében kezelhetjük. Tehát mindent egyszer re kell meglépni, mégpedig úgy, hogy az első évben, mondjuk 1989- ben adunk nagyobb lökést a dolgoknak, erre az időszakra esne a változások hatvan százaléka, a többit pedig elosztanánk a következő két esztendőre. — S ha minden sikerül, hol lesz Magyarország helye a világban? Nem nő tovább az elmaradásunk? — Ha ezeket a lépéseket, melyekről beszélgettünk, következetesen végigvisszük, szerintem csökkenthető a lemaradás. Olyan illúzióm nincsen, hogy el fogunk jutni a mi, vagy a gyermekeink generációjában egy nyugateurópai színvonalra, de azt. hogy egy utolérési effektus beindulhat, úgy 8-10 éven belül, azt reálisnak tartom. Óriási szellemi kapacitás van Magyarországon. Semmivel sem tettünk kevesebbet á világon, mint más országok. A gyufa feltalálásától, az atomenergia-kutatáson át a szoftver készítéséig világszerte elismert érdemeink vannak. S én ebben, a még kiaknázatlan szellemi tőke felszabadításában bízom. Szatmári Ilona Fotó: Sarkadi László
