Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-23 / 149. szám
1988, június 23., csütörtök Akik értik az „énekes Magyarországot” A gyermekkórus Angliába repül Azt hiszem, Kodály Zoltán ilyen kórusokról álmodott, amikor megálmodta az „énekes Magyarországot” és azt is, hogy „a zene mindenkié”. Azt hiszem, erről a gyermekkórusról sokkal többet illene tudni, sokkal többször* kellene hallani őket, mert ahogyan énekelnek, az valami hihetetlen szépség, tisztaság, légiesség, valami földnél .magasabbra emelő áhítat, derű és érzelem. A kórus az Orosházi 3. Sz. Általános Iskola ének— zenei tagozatának kórusa, ha kell, száztagú, most csak negyvennégy, karnagya a harminchárom éve orosházi Dinnyés István. (El kell mondani róla még mindazt, ami szinte kötelező: ötvenötben jött Orosházára, hatvanegyig a fenti iskola zenei igazgatóhelyettese volt, hetvenháromtól a város zeneiskolájának igazgatója. Az általánosban most is tanít és karnagya a kórusnak, melyről joggal állíthatjuk, hogy értékesebb a hírnevénél.) Ha most azzal folytatjuk, hogy meghívásuk van az angliai Llangollen be, ahol a világ egyik legrangosabb kórusversenye zajlik nyaranta, akkor mégiscsak kisebbed ik az a bosszúság, hogy „itt egy nagyszerű gyermek- kórus, és alig szerepéi”. Persze, itthon azért alig. Elkészülnek egy kitűnő műsorral, egyszer elénekl'ik valahol (például év végi hangversenyen, amit maguknak rendeznék), és kész. „Mennénk szívesen Békéscsabára is, vagy bárhová, de a menedzselés, az nem a kenyerünk” — mondja a karnagy, már azután, hogy Gonda Géza, a város művelődési központjának igazgatója újságolta: „Elvállaltuk a kórus menedzselését. Lehetetlen, hogy az értékek elsikkadjanak. Három éve Finnország-, ban, Tamperében vendégszerepeitek, énekeltek Helsinkiben a híres szikla- templomban, a hatvanashetvenes években egy újvidéki iskolával volt kapcsolatuk, most februárban a rádióban szerepeltek, de ez mind kevés, ennél sokkal többre hivatottak.” A karnagy csak utólag beszél ezekről, amikor már egészen „baráti” közöttünk a csevegés, és amikor mór a próba élménye gyönyörködtet az elszálíó hangok nyomában is, amikor mór arról is elmondhat ezt-azt, hogy ez a llangolHeni utazás miféle nagy vállalkozás? Hogyan kezdődött? Ügy, hogy kaptak egy nevezési űrlapot és figyelembe véve a szabályokat (miről, mit és hogyan írni?) elküldték Angliába. Hogy aztán a magyar kórusok ázsiója igen magas Llangollenben (legutóbb Rázga József békéscsabai leánykára tört be a verseny élmezőnyébe és nyert három díjat), a .versenyrendezők elfogadták a nevezést. A gépezet beindult, a Dinnyés-kórus kitartóan, roppant akarással (és tehetséggel!) készül az angliai versenyre, ahová július 5- én, MALÉV-géppel repülnek el. De addig? Naponta próba a művelődési központ koncerttermében, pontos felkészülési terv szerint, a legkisebb lazaság is megengedhetetlen. A gyerekek már azt számolgatják, hányat alusznak még. a karnagy pedig. Katalinka szállj el, jönnek a törökök. ha nem énekelnek, is, hallja a kórusát, és megjelöli magában: itt és itt egy hangsúly, egy még tisztább összhangzás szükségeltetik... A verseny kemény szabályokkal nehezített. A kijelölt és kötelező mű angol, Daniel Protheroe lelket- számyaltató himnusza egy folyóhoz, amelyet úgy is nevezhetnénk: élet... A másik kötelező (amit ki-ki maga választhat nemzeti zeneirodalmából) náluk Szo- kolay Sándor Kossuth-díjas Gingalló című csodálatos opusza lesz, a gyermekvilág csilingelő, szépséges felvillanása a zene nyelvén. Egy lépés arrafelé, ahol majd (talán) elmondhatják az utánunk következők: „A zene mindenkié” ... Mit visznek még magukkal? — adódik a kérdés, hiszen ez is fontos. Kodályt. Bartókot, Bárdost ... Schumarant, Mozartot... Negyvennégy orosházi iskolás lesz a követ Llangollenben. Éneklik azt is, hogy: „ ... Katalinka szállj el, jönnek a törökök, sós kútba vetnek, onnan is kivesznek ...” És nevet a szemük, utazni készülnek. Át országok felett, át a Csatornán, Ágicába, Walesibe: Llangol- lenbe. A versenyek versenyére, mert ez most nekik a versenyek versenye. Orosházától hangversennyel búcsúznak. Főpróbát tartanak a szülők előtt, meg azok előtt, akik értik az „énekes Magyarországot". Még nincs dél. Még folytatják a próbát. Valami hihetetlen szépség, tisztaság, légiesség, valami földnél magasabbra emelő áhítat, derű a koncertterem. És belül is, ott, ahol érezzük ezt. Sass Ervin Rubens Medici-Galériája KelényL , György tollából most Rubens Medici-Galériája került a könyvesboltokba. A kötet az egyetemes barokk művészet egyik legjelentősebb alkotójának, Rubens- nek a párizsi Louvre-ban őrzött fő művét elemzi. A Medici Galéria Medici Mária rendelésére készült a XVII. század elején. A festménysorozat a IV. Henrik özvegyeként uralkodó királynő életének és uralkodásának viharos eseményeit örökítette meg. Kelényi György a mű elemzése kapcsán a korszak művészetének általános jellegzetességeit is számba veszi, gondolva a barokkal szembeni ellenérzésekre is. A kötetből kitűnik, hogy a 24 darabból álló festménysorozat keletkezése mögött a francia történelem és politika milyen eseményei, illetve az uralkodócsalád milyen epizódjai húzódnak meg. Szinte észrevétlenül tárul fel az oitvasó előtt a bonyolult, áttekinthetetlennek tűnő korszak. Igen érdekes a kötet ikonográfiával foglalkozó fejezete, melyből megismerhetjük az allegóriák, emblémák, szimbolikus ábrázolásának világát. A rubensi barokk színessége, szertelensége, gondolati bonyolultsága a modern festészet alapjául is tekinthető. Ezért is dicséretes a Képzőművészeti Kiadó szándéka: ráirányítani a figyelmet egy ma kevésbé divatos korszakra, melynek ismerete elengedhetetlen a XX. szá-> zadi művészet eredetének megi smeréséhez. A kötet a teljes festménysorozatot mutatja be, kiemelve a részleteket is, hogy a nagy barokk festő ecsetkezelése, alkotói módszere is érzékelhető legyen. A jobb megértést 30 szövegközi fekete-fehér és ugyanannyi — részben színes — képmelléklet szolgálja. G. T. HANGSZÓRÓ Hétfőn szinte egész nap rádió előtt ültem. A figyelmemet három olyan műsor kötötte le, amelynek témái térben és időben igencsak messze estek egymástól, azonban egy dologban megegyeztek: a bemutatott emberek élete egy hétköznapi európai számára talán több mint érdekesnek, inkább már kalandosnak, sőt, regénybeillőnek tűnhet. Tizenhét évesen Igaz, a „kaland” nem mindig végződik meseszerűen. Ez történt a Molnár Tamás Veszélyben című műsorában megszólaló fiú esetében is. „Tizenhét éves kora ellenére igen változatos életpályát tudhat maga mögött” — vezette be a riporter a beszélgetést. Aztán megtudtuk, hogy a viszonylag rendezett családi háttér ellenére a jóképű, megnyerő külsejű ifjú sajátos módon élvezte azt a bizonyos nagybetűst. Autó kellett, vagy pénz? Hát elvette a másét! Igaz, egyszer már „lebukott”, s büntetését egy évi próbaidőre felfüggesztették, de alig telt el két hónap, újabb bűncselekmények sorozatúiba kezdett. Űjra autólopás, deviza-bűncselekmény, majd tíz nap üdülés a Hotel Európában. A műsor hallatán a hétfői lapunkban megjelent Unalom című lapszéljegyzetre gondoltam. Ott egy nyolcéves kisfiú a lépcsőházi hirdetőtáblát gyújtotta fel. Csak úgy. Unalomból. A szülők dolgoztak, ő pedig nem talált magának más elfoglaltságot. A párhuzam azért jutott eszembe, mert a rádióriport alanya is hasonlóképp nyilatkozott, a kétszer elvált negyvenöt éves üzletvezető édesanyának eddlig csupa rohanás volt az élete; az üzlet, a külföldi utak, idegessé, fáradttá tették, és közben a két gyereke kallódott... Mégsem ezen vagyok igazán megdöbbenve. A többi felnőtt felelőssége aggaszt. Például az, hogy a Hotel Európában senkinek nem tűnik fel, hogy miből futja egy 17 éves gyereknek tíz napi dorbézolásra? „Hősünknek” remélhetően lesz ideje elgondolkodni a történteken, hiszen jelenleg a fiatalkorúak börtönében ül, de vajon ki fogja felelősségre vonni az „elnéző” felnőtteket? „Ahol nem volt árnyékom...” Teljesen másfajta kalandok sorába kalauzolt el Radnóti László Riportok Afrikából című műsora a Petőfi adó késő esti óráiban. A szerencse hátán utazó rádióriporter Nyugat-Afrika legbékésébb területein, Libériában, Ghánában, Elefántcsontparton és Felső-Voltában járt. Beszélt a 44 fokos melegről, a kint élő magyarokkal való találkozásról, a kontinens jellegzetes állatairól. Engem azonban leginkább az ősi közösségek és a civilizált világ kapcsolata fogott meg. Az, hogy a sárkunyhók között tükörsima aszfaltút kanyarog, hogy benn a kunyhóban már hűtőszekrény duruzsol. Meglepett, hogy az idegenekkel is igen barátságos őslakók mennyire őrzik tradícióikat. Telefon helyett beszélő dobbal üzennek egymásnak, a fogmosást gyökérrágással oldják meg. Döbbenet ült az arcomra, amikor hallottam, hogy némely törzsben az ősi törvények szerint mennyire nem veszik emberszámba a nőket. Már nyolc-tíz éves korukban női mivoltuk legérzékenyebb részét egyszerűen kivágják egy üveg- darabbal, hiszen nekik nem érezniük kell, csupán kiszolgálni férjeiket. Ezen a tájon egy férfinak négy felesége lehet, s mindig éppen az egy hétig ügyeletes nő mos, főz a többiekre, és alszik a férjével. Igaz, egyre többen lázadnak fel az ősi szokások ellen, de ez nem változtat a tényen, hogy 1988-ban ilyen még van... Ha messze is tőlünk. Kell-e bátorság? Hogy civilizált társadalomban élek, ennek nagyon örülök, azonban, ha a múltba tekintek, ha csak erre az egyre vénülő XX. századra is, sok-sok szenvedést, értelmetlen halált és nélkülözést látok, amit pedig az állítólag civilizált emberek teremtettek . .. A világháborúknak, a fasizmusnak, a személyi kultusznak, mindennek az emberöl tőnyi útnak részesét, Vas István költőt, írót, a Közérdekű magánügyek című rádióműsorban Mester Ákos hívta mikrofon elé. Kalandos életútról számolhatott be ő is, hiszen Bécsben végezte a főiskolát, sokáig élt Olaszországban, 1949—53. között egyike volt a félreállított, elhallgattatott művészeknek; többször újra nősült, és Kassáktól Juhász Gyuláig számos híresség személyes ismerőse. A műsorban elhangzó, talán legérdekesebb kérdés az volt, kell-e bátorság ahhoz, hogy a különböző korszak- váltások során a költő megőrizze önmagát, még akkor is, ha ezért támadják? Vagy kényelmesebb azt írni, amit elvárnak tőle? Vas István az előző lehetőséget választotta. „Bár ehhez nem bátorság, hanem emberi természet kell” — mondta. Ez is elgondolkoztató... M. M. SZÖNYEGSZÖVÖ HÁZIIPARI SZÖVETKEZET, békésszentandrAs Munkahelyi művelődés Ha egy munkahely közművelődését feltérképezzük, ehhez feltétlen tájékozódnunk kell arról, hogy mindez hány embert érint, s a dolgozóknak van-e szabadidejük? Mert ha nincs — és sajnos szinte mindenütt erről panaszkodnak — akkor sokszor szélmalomharcot vívnak mindazok, akik emelni szeretnék a dolgozók tudásszintjét, vagy ha így jobban tetszik, kulturáltságát. .. Nos, nemrég a békés- szentandrási szőnyegszövőben jártunk, ahol 350-en dolgoznak, zömében asszonyok (!). A felkiáltójel nem véletlen, hiszen otthon várja őket a család, a házi munka, a •kert... Ráadásul kemény fizikai munkát végeznek a nap nyolc órájában, munkahelyükön is. Ennyit előzményként, s most idézzük a beszélgetést, amelyet a szövetkezeti bizottság elnökével, Gazsóné Csabai Júliával folytattunk. — ... és ha jól tudom, nem 'is \egy \telephelyen dolgoznak az asszonyok ... — Igen, a dolgozók egy része Öcsödön, egy kisebb része pedig Tiszasason tevékenykedik. A létszám egyhármada bedolgozó... Ez a szétszórtság persze nem feltétlenül hátrány, hiszen például az öcsödi részlegben könnyebb a rendezvényekre mozgósítani dolgozóinkat, mint itt, Békés- szentandráson. Látná csak őket a községi sportnapon! Azok a 40-50 éves asszonyok (mert eléggé magas dolgozóink átlagéletkora) futnak, lőnek! És ez meglátszik a brigádok tevékenységén is. — Jó, akkor folytassuk a beszélgetést a brigádokról! — Általában számíthatunk rájuk, minden munkahelyen. Ha kulturális, ismeretterjesztő, vagy egyéb rendezvényre készülünk, a brigádvezetőket kérjük fel legelőször. Segítik a szervezést, a lebonyolítást. És azt is ők mérik fel, hogy milyen témák érdeklik a brigádtagokat. Itt vannak például a TIT-előadások. Hol gyermekgyógyászati, hol meg helytörténeti kérdések merülnek fel. És akkor hívunk gyermekgyógyászt és helytörténészt. . . — A szakmai továbbképzéssel hogy állnak? Mert úgy hiszem, ez is a munkahelyi művelődés szerves része. — Meggyőződésem, hogy a kulturált, minden témára nyitott dolgozók sokkal szebb, igényesebb munkát adnak ki a kezükből, mint azok, akiket nem érdekel semmi. így van ez a szőnyegszövőknél is. Az p>ersze más kérdés, hogy kimondottan szakmai továbbképzésre nincs lehetőségük, hiszen a hagyományos szőnyegszövés, mint szakma, nem is szerepel a szakmunkásképző intézetek kínálatai között. Egy időben szorgalmaztuk, hogy legyen ilyen képzés, hiszen egyre nehezebb az utánpótlásról gondoskodni. Aztán rájöttünk, ez sem megoldás. Egyrészt azért nem, mert asszonyaink olyan korban vannak, amikor már nem szívesen ülnek be az iskolapadba, másrészt azért, mert ha elvégzik a szakmunkásképzőt, akkor sem tudnánk többet fizetni munkájukért. — És a vezető munkakörben dolgozók? — Volt idő, amikor sokan jártak ilyen-olyan oktatási intézménybe. De aztán elérték a munkakörükhöz szükséges végzettséget, attól kezdve ők sem tanulnak szervezett formában. — Maradnak hát az általános műveltséget szélesítő előadások, a színház- és mozilátogatások ... — Igen, és a kirándulások, meg az üdültetés. Szóval a hagyományos formákban nincs hiány. Természetesen mindent csak igény szerint! Ez fontos a mai gazdasági körülmények között. Csak olyan programokra fordítunk pénzt, melyeknek keletjük van. — Persze a munkahelyi művelődés nem mindig pénzkérdés ... — Erre is hozhatnék egy példát. Semmiféle befektetést nem kívánt, hogy könyvbizományosa legyen szövetkezetünknek. Van, s az asszonyok szívesen veszik az általuk ajánlott könyveket, biszen részletre is vásárolhatnak, s ez a mai, ínséges időkben nem kis dolog. Azt, hogy miért örülök annak, hogy olvasnak dolgozóink, hadd ne magyarázzam ... N. A.