Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

I

1988. június 18., szombat

Nemesbüki András:

Kép a katonaládában

Vén katonaládára ültetett idős Balogh Joachim. Neki megfelelt a sámli is: a székeket agg életepárja tisztogatta bent a nagyszobában.

— Mit gondol, hány éves ez a láda? — kérdezte két pipaszippantás között.

— Harminc... De lehet negyven is.

— Pontosan 73 éves... A? első világháborúba ezzel a kofferral vonultam be ... Akkor még új volt.

Inas kezével a négy égtáj felé mutatott. Szemét kissé összehúzta, mert gyengélkedik a fényre.

— Megjárt ez minden frontot... Elkísért a szerb, az olasz és az orosz frontra. Amikor nagyritkán szabadságra hazajöttem, anyám könnyesen pakolta be a szájától elvont legjobb falatokat ebbe a durva ládikóba. Nézett utánam sírva, jajgatva, amíg csak el nem tűntem az útkanyarban.

— Baja sosem esett?

— A ládának?

— Dehogyis... Magának.

— Nem, szerencsére... De a láda szélét egyszer legyalulta egy repeszszilánk ... Persze, sokszor veszélyben voltam magam is. Nem törődtem ezzel túlságosan: elfásult az ember... A ládámat talán magamnál is jobban féltettem.

Kis csendesség ült közénk, aztán idős Balogh Joachim megkért, hogy üljek át a sámlira. Zsebéből fényes kulcscsomót zörgetett elő, majd mintha templomi perselyt nyitna, ünnepélyesen felkattintotta a láda zárját.

— Nézzen csak‘bele — indítványozta. — Ez nem ám akármilyen közönséges katonaláda.

Sajnos, hiába erőltettem a

szemem, nem tudtam szebbnek látni, mint bármelyik másikat. Közönséges, zöldre mázolt ládikó volt, rajta fehér zománcos betűk: a tulaj- •donos neve. Belül szálkás fiókok fényiették, külön a borotvakészletnek, a szappannak és a törülközőnek.

— Van ennek rejtett zuga is — súgta, miközben a nagyszoba felé sandított.

— Rejtett?

— Az... Nézzen csak ide.

Azzal egy észrevétlen, apró kis kulcsot halászott elő az órazsebéből, s a láda vastagabbik felében megnyitott egy miniatűr rekeszt. Óvatosan belenyúlt, s kivett belőle egy női fényképet. Szép, fekete hajú, tüzes szemű lányt ábrázolt.

— Már ez is öregasszony lehet, de a képen mindig olyan marad, amilyen volt — mélázott el egy időre. — Olasz lány: ha nincsen háború, talán a feleségem ... Nem jöttem volna haza, de itthon várt már a mostani: kiszemelték gyerekkoromban a szüleim. Igen vagyonos lány volt, kétszer akkora birtokuk volt, mint nekünk. Leéltünk egy életet, de ha hiszi, ha nem — pedig két fiunk is született — sosem csókoltuk meg egymást... De ennek a képét — mutatott a fényképre — még titokban, öreg fejjel is megcsókolgatom.

— Senki sem tud erről?

— Senki... Magának is csak azért mesélem, mert idegen ... A fiaim sem tudják, pedig mindkettőt kiszolgálta már ez a katonaviselt ládikó.

Most már megértettem, miért szebb ez a vén ládikó a többinél. Az öreg nem is a ládát látja, hanem a fényképet.

— A második világháborúba is berángattak — folytatta később, ládazárás után idős Balogh Joachim. —Velem volt mindig a koffer: a legmelegebb pillanatokban sem éreztem magam egyedül. Ott voltam Voronyezs- nél, amikor ri pity ára lőttek bennünket. Ráborultam a ládára és sírtam. Nem a félelemtől: kemény gyerek voltam én mindig. Sajnáltam egész fiatalságomat: hiszen mindig katonamundérban voltam. Ha béke volt, itthon egrecíroztattak, ha háborúra vágytak az urak, a frontokon fagyoskodtam. Most töltöm be a kilencvenediket; már alig tudok járni. Kínoz, szaggat a köszvény. Egyszóval, megjártam a poklot is a kis ládikómmal, és a fényképpel. Hogy hányszor vettem elő, hányszor kattintottam ki a zárat, nem tudom. Pedig csak néhány hónapig volt a kedvesem az a 'kislány.

— Később mi történt?

— Jöttünk visszafelé, mint a rákok... Lobogtak a Sztá- lin-gyertyák, üvöltöttek a Katyusák. Ezer kilométereket vonultunk vissza éhezve, kínlódva. Amikor a megyémbe értem, egy kedvező alkalommal megszöktem. Fogtam a ládát, mert „őt” én soha nem hagytam. Hazajöttem, mert akkor már itt volt az én kis otthonom, a két gyerekkel... no meg az asz- szonnyal. Mert azért csak egymáshoz törődtünk, mint két szürke, fázós veréb ... Hiszen nem tehet ő semmiről: nem szabad akaratából választott.

Hirtelen elhallgatott idős Balogh Joachim. A kertek alá nézett, a vén diófák alá, ahonnét két kisunoka viharzott elő maszatos arccal, tépett ruhában.

— Már megint a fákon voltatok, kis mókusok?

— Ott, nagyapa.

— Miért?

— Fészket kerestünk.

Megsimogatta göndör fejüket, aztán tőlem kérdezte:

— Mondja csak ... Lesz még háború?

Kántor Zsolt:

Remegő ujj érinti

remegő ujj érinti arcomat szétgurulnak gondolataim nincs mi összefogná emlékeimet talán a félelem a várakozás s könnyedén lehulló kezed mely jólesően hajamba túr ahogy öledre hajlik fejem mint szétrebbent madárraj

olyan az agy.patronok ollók

fémes csörgése.égbolt

beteg vagyok s félénk

kis noteszeket lapozgatok

piros rosírónnal sziveket

fájdalmaimat zörömböltetem

mint pohárban dobókockákat

de nem sírok nincs bennem bánat

mégis a kín áttör minden gyógyszeren

s vizesruhán vasajtókat tépve

rohan eszelősen felém

s én nem menekülök már

mint aki elfogadja végzetét

A férfi és a nő összetartozott. Sok ember között találták egymásra. A férfi kiküldetést vállalt, a nő hűségesen őrizte az emlékét, ö is kiváltotta az útlevelet, bejárta a szomszédos országokat. Vonzó, rokonszenves fiatalembereikkel ismerkedett meg, velük is kipróbálta a szerelmet — és látta, hogy jó. De a szíve a férfihoz húzta, az elsőhöz, az igazihoz. Meg aztán az idő is haladt. 27 évesen már családra is gondolni kell.

A nő kölcsönt igényelt, telket vásárolt. Az építőanyag körülményes, idegeket őrlő megszerzése után nyugodtan, biztonságosan haladt a munka. A biztonsághoz szülei nagy pénzekkel hozzájárultak. A ház felépült. Palota.

A nőn azonban a felesleges izgalmak szemmel látható nyomot hagytak. Szeme körül, ajka szögletében makacs, el nem távolítható ráncok képződtek. Haja észrevehetően őszült. Ez eleinte aggasztotta, majd a modern kozmetika minden fegyverét felhasználta, hogy kezdődő öregségét leplezze. Még mindig szép volt.

Barátot ugyanolyan megfontoltan választott, mint szemfestéket, vagy hajszínt.

Hegedűs Katalin :

Fogságban

Ruhához, alkalomhoz illőt. Ugyanolyan könnyen váltotta is őket. Szolgáltatásaikat szívesen fogadta, és szerelemmel viszonozta.

Mikor az őszülés állandósult, állandó hajszínt és állandó partnert keresett. Eszébe jutott a férfi. Szerelmesen esd ekeit:

— Gyere haza, kedvesem, meglásd, boldogok leszünk.

A kényelmes, meleg otthon ígérete hazacsalta a férfit, akit már különben sem vonzottak a rendezetlen anyagiakkal bíró szépségek.

Jól éltek. Lakásuk ragyogott a tisztaságtól. Mindennek meghatározott helye lett egy tökéletes rendszerben. Még a kispárnák is kimoz- díthatatlanná változtak. A falat dísztányérok borították, a szekrény tetején márkás italok pöffeszkedtek. Lépéseik neszét vastag, puha szőnyeg tompította.

Gyerekekre nem gondoltak. A kisgyerek mindig sír, a nagy gyerek behordja a lakásba a sarat. Élni se lehet tőlük.

Karrierjük egyenesen ívelt felfelé. Mintaházaspámak látszottak. De szavaikkal egyre gyakrabban vágták meg egymást. A veszekedéseket magukra kényszerített önfegyelemmel kerülték. Végül a hallgatáshoz menekültek. Ezt is meg lehetett szokni.

Reggelente együtt álltak az összkomfortos, magasan csempézett fürdőszobában a ragyogóan tiszta tükör előtt.

Itt nem lehetett hazudni egymásnak.

A nő aprólékos gonddal festette a szemét, igyekezett minél láthatatlanabbá tenni a ráncokat. Régi kapcsolataira gondolt.

A férfi nőkről álmodozott, akik valaha dús hajfürtjei között játszadoztak ujjaik- kal. Most maradék hajszálait fésülte a fejtetőn lévő kopasz foltra.

Nem. szóltak egymáshoz. Szavak nélkül is értették egymást.

A hideg csempék csúfon- dárosan ragyogtak körülöttük.

Séta Arany János szülővárosában

Nagyváradtól negyven, a magyar—román országhatártól pedig mindössze néhány kilométerre, ahol egykor Bocskai István több mint háromszáz hajdúja telepedett le, ahol „Csonkatorony nyúlik a felhőbe”, ahol Arany János emléke házról1 házra jár, ott van Nagyszalonta.

A város szívében, a városháza ‘ épületével szemben található a település legnagyobb parkja, melynek jellegzetessége Kossuth Lajos életnagyságú szobra. A mintegy három-négy méter magas talapzaton álló forradalmi vezető felemelt kezével mintha azt mutatná: „Abból az épületből várom Aranyt”. (Talán ő még nem tudja: ez már nem az a városháza1, melyben a költő másodjegyzői hivatala volt.) Tóth Árpád költő édesapjának — Tóth Andrásnak — az alkotását e század elején avatta fel a mindig is művészi igényességre vágyó szalomtai nép.

Ettől a parktól négy ut- cányira az Arany portával találkozunk. Valamikor a nagy költő szülőháza', a „bogárhátú öreg ház” állt itt, mely 1822 áprilisában, a híres Bajó-tűzkor leégett. Ma egv hasonló típusú parasztház tárul elénk; az utcára néző két ablaka között emléktábla hirdeti a hely jelentőségét.

Visszatérve a Köztársaság útra, a városközpont szélén van egy épület, amellyel Arany és Petőfi is találkozott. ök, akárcsak a szalonjai nép, Csonkatoronynak becézték az akkor még valóban csonka tornyot; mely 1899 óta Arany János Emlékmúzeum.

A torony közvetlenül az 1636-os szalontai csata után épült. Ekkor a szalomtaiak nagy csapást mértek a törökre, s e diadal után kezdtek hozzá az építkezéshez. Viszont a kész torony nem sokáig állt; tetőzete 1658- ban leégett, és több mint kétszáznegyven éven keresztül „levett kalappal tisztelgett” a hajdúfészek lakói előtt. Végül 1899-ben Vaj- dahunyad várának egyik tornyáról mintázott sisaktetőt kapott.

Ma az ötszintes épület földszintje várostörténeti ki- álliítóterem, a négy emelet pedig irodalmi múzeum. Ahogy belépünk Bocskai István pillant ránk Éder Gyula festményéről. Szalonta megalapítóját 1906-ban örökítette meg a művész, a helység megalakulásának 300. évfordulója alkalmából. Előtte a terem közepén a régi hajdú fészek kicsinyített mása. Erős fallal és vizesárokkal van körbevéve a középkori város, melynek közepén ott a Csonkatorony.

Ettől balra a falon Petőfi 1847-es rajza a toronyról. Majd a város címere következik. Rajta egymással szemben az oroszlán és a sas. Az oroszlán a szalonjainkat, a sas a Habsburgokat képviseli; a szembenállás jelzése: Szalonta nem akar idegen kézre kerülni. Jobbra a város nagy szülötteinek tablója, Arany Jánossal az élen. De a nagy költő társaságában ott van: Földi János, Lovassy László, Arany László, Rázván Jenő és Mogyorós Sándor. (Sajnos Zilahy Lajos és Sinka István nincs ott.)

Az első emelettől időrendi sorrendben követhetjük figyelemmel Arany életét. Koszorús költőnk szülőházának a makettjével indul az irodalmi rész anyaga. Aztán Hóra Coriolan festményéről a bogárhátú öreg ház konyhája tárul elénk. A tűzhely előtti hamuba első betűit rajzolja Arany.

Mindössze néhány év telik el az első 'betűtől, az első fennmaradt verspróbálkozásig.

„Ha akarod tudni Ez könyv kié légyen Az Arany Jánosé Ki sokáig éljen.”

— hangzik az egyik vitrin üvege alól a nyolcéves kisdiák rímpéros megszólalása.

A szalontai tíz általános utáni 1833—34-es debreceni diákságának emlékét a diákláda, fénykép, írásos dokumentum bizonyítja. Szintén írásos dokumentum árulja el a fiatal Arany színész- kedését és másodjegyzői hivatását.

Az országos hírnevet meghozó Toldi közepette érünk a második emeletre. Itt a Toldi „folytatásaként” Petőfi első „Toldi írójának” címzett levelének fénymásolata tárul elénk. Majd fotók következnek: Petőfi és Szend- rei Júllia arcképe. Petőfi első ajándéka, az a bizonyos réz kávéfőző egy vitrin üvege alól kínálja magát. Itt található Aranynak a forradalmi kormány belügyminisztériumába, fogalmazói állásra való kinevezése is, Szemere Bertalan aláírásával hitelesítve. Mellette Puskás Sándor Aranyt és Petőfit ábrázoló szobra, gipszből. Fotók, dokumentumok halmazai Arany nagykőrösi magányáról', illetve a Magyar Tudományos Akadémián töltött évekről regélnek. S mivél Nagykőrösről is, Pestről is Arany mindig haza vágyott, egy életnagyságú festmény következik a költőről, háttérben a Csonka- toronnyal. A kép Éder Gyula munkája. Majd költői, illetve műfordítói munkásságának nagyobb állomásai mellett fut el tekintetünk; Az Arany haláláról szóló gyászhír, és a fiának apja' halálára érkezett néhány részvéttávirat zárja a második emelet anyagát.

A harmadik emelet Arany László, Arany Juliska, Arany János és Ercsey Juliánná arcképével, valamint az 1859-ben Arany Juliska eljegyzésén készített családi fotóval fogad bennünket. Jobbra a költő dolgozószobájának bútorai, melyeket fia, László már 1885-ben hazahozatott Pestről. Még az év június 6-tól az Emlékmúzeum megnyitásáig, abban a szalontai református iskolában voltak megtekinthetők ezek a bútordarabok, melyben Arany előbb diá- koskodott, majd tanított.

Az alkalmi heverő fölött találjuk Barabás Miklós festményét Arany Jánosról. Ez a legértékesebb az összes Aranyról készült festmények közül, ugyanis ennek maga1 a költő ült modellt, abban az időben, amikor Nagykőrösön tanított. Szalonta városa kérte fel az akkor már országos hírnévnek örvendő szülöttét, hogy legyen hajlandó felutazni Pestre, na-' ponta egy-két órát modellt, ülni a festőművész műhelyében. Arany vállalta, és szinte egy teljes nyári szünideje ment rá. A későbbi képek viszont vagy ez alapján (mint a második emeleti Éder-kép), vagy fotók alapján készültek.

A negyedik emeletre vezető feljáró előtt találjuk azt a fotelt, amelyikben 1882. október 22-én elhuny t a költő. Ám nála a test halála nem jelentette a szellem pusztulását is. S, hogy a látogatók ne azzal a tudattal távozzanak, hogy meghalt Arany, van' a negyedik emelet anyaga. Itt kéziratok, könyvek, dokumentumok őrzik munkásságát, valamint műfordítások sokszorozzák életművének halhatatlanságát. És valóban': Arany János nem halit meg! Itt él köztünk ma is, műveivel rneg-megsimogatja emberi voltunkat.

A költő nagyszalontai utóéletéről az Arany János irodalmi kör gondoskodik; mély a névadó szellemének ébrentartása mellett, igyekszik összefogni a tehetséges tollforgatókat, akik a köri' üléseken eredeti írásaikkal is ápolják a város magyar kulturális életét.

Nagyszalontán található egy Olyan négyzetkilométer, amelynek értékes irodalomtörténeti jelentősége van. Talán nincs az egész földkerekségen még egy ilyen szűk hely, ahol négy akkora irodalmi egyéniség született volna, mint itt. De Arany János, Arany László, Zilahy Lajos, Sinka István szalontai „első felsírása” nem pusztán egy-egy monumentális esemény, hanem kötelezettség is. A város pedig bizonyítja, nem a véletlenek játéka hozta a dicsőséget: Nagyszalontán mindig volt és mindig akar is lenni termékeny, magyar irodalmi élet.

Magyari Barna

A Csonkatorony Szalontán